Wikiforrás huwikisource https://hu.wikisource.org/wiki/Kezd%C5%91lap MediaWiki 1.46.0-wmf.24 first-letter Média Speciális Vita Szerkesztő Szerkesztővita Wikiforrás Wikiforrás-vita Fájl Fájlvita MediaWiki MediaWiki-vita Sablon Sablonvita Segítség Segítségvita Kategória Kategóriavita Szerző Szerző vita Oldal Oldal vita Index Index vita TimedText TimedText talk Modul Modulvita Event Event talk 0 16622 103529 97446 2026-04-23T09:46:15Z ~2026-24758-55 12302 103529 wikitext text/x-wiki {{fej | szerző = Karinthy Frigyes | cím = [[../]] | szakasz = (A rossz tanuló felel) | következő = [[../A bukott férfi|A bukott férfi]] | előző = [[../A jó tanuló felel|A jó tanuló felel]] | megjegyzés = {{kiadás}} {{szövegminőség|75%}} }} Nem, mára nem lehetett számítani, igazán. Hiszen számított rá, persze hogy számított, sőt múlt éjjel álmodott is ilyesfélét: de álmában magyarból hívták ki, igaz, hogy úgy volt, mintha a magyart is a Frőhlich tanítaná. Álmában elintézte az egész kérdést, a párhuzamos vonalakról felelt, egyfelesre. Mikor kimondják a nevét, nem hisz a füleinek, körülnéz: hátha csoda történik, hátha csak agyrém, nyomasztó lidércnyomás volt, hogy ez az ''ő'' neve, és most felébred ebből az álomból. Aztán egy csomó füzetet felkap a padról. Míg végigmegy a kis utcán, a padsorok közt, ezt gondolja: „Ápluszbészerámínuszbé egyenlő ánégyzetmínuszbénégyzet.” Ezt fogja kérdezni. Biztosan ezt fogja kérdezni. „Ha nem ezt kérdezi, átmegyek különbözeti vizsgával a polgáriba, és katonai pályára lépek.” Közben megbotlik, és elejti a füzeteket. Míg a földön szedeget, háta mögött felzúg az obligát nevetés, amit ezúttal senki se tilt be: a rossz tanuló törvényen kívül áll, rajta lehet nevetni. A tanár leül, és maga elé teszi a noteszt. Ránéz. A rossz tanuló görcsösen mondogatja magában: „ápluszbészer…” Veszi a krétát. A tanár ránéz. – Készült? – mondja a tanár. – Készültem. Ó igen, hogyne készült volna. A halálraítélt is elkészül: felveszi az utolsó kenetet, és lenyíratja a haját. – Hát akkor írja. A rossz tanuló a tábla felé fordul. – Bénégyzetmínuszpluszmínusznégyzetgyökbémínusznégyácészerkétá. És a rossz tanuló engedelmesen írni kezdi, és mondja utána a számokat. Írja, írja, mint [[Ágnes asszony]], tudja, miről van szó, látja a tételt „éppen úgy, mint akkor éjjel”, mikor elaludt mellette, és fogalma se volt róla, mit jelent az egész. Igen, ez az, homályosan sejti, valami másodfokú egyenlet – de hogy mi lesz ebből? Szép lassan és kalligrafikusan ír. A négyesnek a szárát vastagítja – a vonalból, ami törtet jelent, gondosan letöröl egy darabot, ehhez külön elmegy az ablakig a spongyáér. Időt nyer ezzel. Hátha csöngetnek addig. Vagy valami lesz. Úgyse sokáig szerepel ő itten a dobogón. Ezt még felírja, az egyenlőségjelet is szép lassan felrakja – igen, ezt még úgy csinálja, mint más, felsőbb lények, mint egy jó tanuló. Felírja még „''a''²”. A katonaiskolában nagyon korán kell felkelni, villan át az agyán hirtelen. De aztán hadnagy lesz az ember. Esetleg kimegy Fiuméba. Közben szép lassan ír – még mindig nem írta le. Hozzánemértő ember, ha ki ezt a jelenetet figyeli, azt hiszi, valami jó tanuló felel. De a szakértő tudja már, mit jelent az, mikor valaki ilyen határtalan gonddal rajzolja a kettes farkincáját. Halálos csend körös-körül. A tanár nem mozdul. Most beszélni kell. – A másodfokú egyenlet… – kezdi értelmesen, és összehúzott szemmel, mélységes figyelemmel nézi a táblát. – A másodfokú egyenlet… – ismétli olyan ember modorában, aki nem azért ismétli a szót, mintha nem tudná, mit akar mondani, hanem inkább azért, mert rengeteg mondanivalója közül a leghelyesebbet, a legfrappánsabbat, a legtökéletesebbet válogatja és mérlegeli. De a tanár, ó, a tanár már tudja, mit jelent ez. – Készült? – mondja keményen és szárazon. – Tanár úr kérem, én készültem. Ezt bezzeg villámgyorsan mondja: véres dac, lázadó kétségbeesés remeg a hangjában. Tanár (széles gesztussal): Hát akkor halljuk. A rossz tanuló nagy lélegzetet vesz. - A másodfokú egyenlet az elsőfokú egyenletből származik oly módon, hogy az egész egyenletet megszorozzuk… És most beszél. Valamit beszél. A második mondatnál arra számított, hogy félbeszakítják – lopva néz a tanár felé. De az mozdulatlan arccal néz, se azt nem mondja, hogy jó, se azt, hogy rossz. Nem szól. Pedig a rossz tanuló nagyon jól tudja, hogy nem lehet az jó, amit ő beszél. Hát akkor miért nem szól a tanár? Ez rettenetes. A hangja reszketni kezd. Egyszerre látja, hogy a tanár felemeli a noteszt. Erre elsápad, és szédítő gyorsasággal kezdi: – A másodfokú egyenlet úgy származik az elsőből, hogy végig… Tanár úr kérem, én készültem. – Polgár Jenő – mondja hangosan a tanár. Mi ez? Már egy másikat hívtak ki? Ővele végeztek? Mi ez? Álmodik? – A másodfokú egyenlet… – kezdi újra, fenyegetően. Polgár Jenő fürgén kijön, és a tábla másik végén már veszi a másik krétát. – A másodfokú… Tanár úr kérem, én készültem. Senki sem felel. És most ott áll, egyedül a tömegben, mint egy szigeten. De még nem megy helyre. Neki nem mondták, hogy menjen helyre – odvas és züllött, kitaszított szívvel áll ott –, neki nem mondták, nem mondták. Ő még felel. Most végigmenjen újra a padsorok közt? Nem, inkább áll, hülyén: keze dadogva babrál a táblán, a félbemaradt egyenlet roncsai közt, mint a lezuhant pilóta, a motor megpattant hengerei fölött. A másik fiú közben már felel is. Valami párhuzamos vonalakról beszél – ez is olyan idegen és furcsa… mint minden… amivel itt évek óta foglalkoznak körülötte… foglalkoznak vidáman és ruganyosan és hangosan… és amiből ő soha fel nem fogott semmit… néhány mondatot jegyzett meg eddig, s azokon úszott… És így áll most, még áll, reménykedik, udvariasan figyeli, amit a másik beszél… néha helyeslően bólint, legalább ezzel jelzi, hogy ő készült, ő tud… néha bátortalanul meg is szólal, abban az illúzióban ringatja magát, hogy ''őt'' kérdezték, de csak halkan, hogy ne küldjék helyre… aztán szerényen elhallgat, és figyel… előrehajol, részt vesz a felelésben, odaadja a krétát, buzgólkodik a felelő körül, még súg is neki, hangosan, nem azért, hogy segítsen, de hogy a tanár lássa, hogy ő súg, tehát ő tud… Egyszóval: nem adja meg magát. Egyszer aztán minden ereje elhagyja, elhallgat, és még egyszer a katonaiskolára gondol. Elboruló elméjében mint távoli szavak verődnek vissza a zajok… a kréta ropogása… elfolynak az arcok, és egy pillanatra világosan látja a végtelent, amelyről e percben jelentette ki a felelő, hogy ott a párhuzamos vonalak találkoznak. Látja a végtelent… nagy, kék valami… oldalt egy kis házikó is van, amire felül fel van írva: „Bejárat a negyedik végtelenbe.” A házban fogasok vannak, ahol a párhuzamos vonalak leteszik a kalapjukat, aztán átmennek a szobába, leülnek a padba, és örömmel üdvözlik egymást… a párhuzamos vonalak, igen… a végtelen, a megértés, a jóság és emberszeretet osztályában, ahová ő soha eljutni nem fog… ama „felsőbb osztály”, melybe „elégtelen eredmény miatt fel nem léphet” soha. [[Kategória:Tanár úr kérem]] [[Kategória:Regények]] 70opehbysln0njjp8im0rf3idc18b4m