Bécsi csata
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Bécsi csata – a csata 1683. szeptember 12-én zajlott le a III. Sobieski János vezette lengyel–osztrák–német hadak és a Kara Musztafa vezénylete alatt harcoló török sereg között Bécs mellett. Törökország vereségével végződött, a törökök soha többé nem tudták kheverni ezt a vereséget, Törökország soha többé nem fenyegette a korabeli Európát.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Előzmények
1682-ben a felvidéken felkelés tört ki az osztrák hatalom ellen. A felkelés élére Thököly Imre állt. A törökök ki akarták használni a kedvező alkalmat, és annak ellenére, hogy a felkelést a császári csapatok leverték, fegyverkezni kezdett, és előkészületeket tett egy újabb nagy háborúra. A fenyegető török hadjárat közeledtével az osztrák császár, I. Lipót 1683. április 1-jén szövetséget kötött a lengyel királlyal, III. Sobieski Jánossal, mely Törökország ellen irányult. Az egyezmény egyik pontja szerint amennyiben a szerződő felek egyikének fővárosát (Varsót vagy Bécset) támadás érné, a másik fél segítségére siet.
Sobieski attól félvén, hogy a csapás Podólia felől fogja érni Lengyelországot, sietve 36 000 fős sereget gyűjtött Kis-Lengyelországban, megerősítette Lvovot és Krakkót. A törökök azonban áprilisban Ausztriát támadták meg, és kikerülve a megerősített pontokat, Kara Musztafa nagyvezír óriási hadserege, melyet a történészek 90-140 ezer fősre becsülnek, ostromolni kezdte Bécset az osztrák birodalom fővárosát.
[szerkesztés] Az ostrom
A török hadak Kara Musztafa nagyvezír vezetésével Belgrád alól indultak május 3-án (150 000 ember és 300 ágyú, de ebből csak mintegy 50 000 a kiképzett katona, a többi segédcsapat volt). Július elején 40 000 tatár érte el a város környékét, ami kétszer annyi volt, mint a védők létszáma. A kezdeti csatározások után Lipót császár 80 000 bécsi lakossal Linzbe menekült. A tényleges ostrom július 14-én kezdődött.
Bécs védelmét Starhemberg gróf vezette 20 ezer főnyi osztrák (pontosabban különféle nagyságú osztrák, cseh, morva, német, krajnai és karintiai egységekből álló) védősereggel, köztük 30-40 magyar is volt. A törökök Apafit és Thökölyt is csatlakozásra szólították fel, de ők némi segédhadakon kívül tényleges harci cselekményben nem igazán szerepeltek. A török had összesen már több mint 180 ezer emberből állott (együtt úgy 40 ezer tatárral és kb. 15-18 ezer fős havasalföldi és moldvai sereggel, valamint pár ezer erdélyi és kuruc segédhaddal). A védők az egész júliust és augusztust végigharcolták. A védők sok házat leromboltak a várfalak körül, hogy szabad kilövést biztosítsanak az ágyúik számára arra az esetre, ha a törörkök le akarnák rohanni a várost. Kara Musztafa erre megparancsolta, hogy árkokat ássanak egészen a városfalakig, hogy megvédjék a gyalogságot a császári ágyúk tüzétől. Mivel a 300 török ágyú elavult volt és a várfalak korszerűek és jól karbantartottak voltak, a törökök a lőporukat inkább aknákra használták fel. Ezen kívül a török sereg minden élelmiszer utánpótlást meghiúsított a védők számára, azok kénytelenek voltak lovaikat is levágni.
A tatárok könyörtelenül elpusztították Alsó-Ausztriát, százezer embert gyilkoltak le, rengeteg foglyot ejtettek, s véres támadásokat intéztek Stájerország, Felső-Ausztria, Morvaország és Csehország tartományok ellen.
Augusztusban a császári csapatok Lotharingiai Károly vezénylete alatt győzelmet arattak Bisambergnél, 5 km-re Bécstől észak-keletre Thököly Imrén kuruc-tatár seregén, aki személyesen részt vett az ostromban.
Szeptember elején az 5000 fős török aknász csapat több ponton is felrobbantotta a falakat: a Burg bástyát, a Löbel bástyát és a Burg ravelint (háromszögletű bástya) többek között, néhol 12 m széles lyukat vágva. A védők ellenaknák ásásával próbáltak védekezni. A törökök végül a Burg ravelint akarták megrohamozni, a védők felkészültek arra, hogy az ellenállást a városon belül folytatják.
A két hónapos ostrom alatt a védelem eredetileg 20 ezres létszáma 5000 katonára apadt. Miután az osztrákok és a pápa is követelte, hogy teljesítse a szerződést, Sobieski Krakkóból 27 000 fős királyi katonaságot hozott el, melyből 25 ezred lengyel huszár volt, és nem várva be a litvánok érkzését, erőltetett menetben Bécs alá vonult. A sereg útja Szilézán, Morvaországon és Csehországon át vezetett.
Szeptember 3-án találkoztak az ellenfelek a Duna menti Tullnnál. Itt Sobieski átvette az összes német, osztrák és lengyel sereg feletti parancsnokságot, mely összesen 67 000 főt jelentett (ebből 31 ezer gyalogos). Ugyancsak elfogadta a haditanács a csata tervét is. Sobieski az összes hadat a Duna jobbpartján vonta össze Tullnnál, 40 km-re délnyugatra Bécstől, miután a csapatokat szeptember 6–8. között átvitte a folyón. Ezalatt az osztrák és német sereg parancsot kapott arra, hogy támadják meg a török erőket a Duna jobbpartját alkotó dombos tájon keresztül. Fő feladatuk az volt, hogy az ellenség fő erőit lekössék és egyenesen az ostromgyűrűben védekező város felől elfordítsák. Ezzel szemben a teljes lengyel királyi sereget, közöttük 14 ezer gyalogost titokban, kihasználva a jó helyismerettel bíró magyar vezetők segítségét, kerülő úton a Bécsi erdőbe vitte. Ez a nehéz művelet, melynek során emberek és lovak tömegét és 26 szétszerelt ágyút kellett a sűrű erdőn és dimbes-dombos területen titokban átvinni, két napig tartott.
[szerkesztés] A csata
A csata szeptember 12-én reggel kezdődött. Kara Musztafa nagyon bízott csapataiban, ezért különösebb előkészületeket nem tett a védelemre, például nem erősítette meg a török tábort. Főképpen a Nussdorf és Schafberg falvak közötti szakaszt biztosította. Weinhaustól északra a Türkenschanz-nak nevezett gyengén összetákolt erődítést emelte. A németek és az osztrákok a balszárnyon harcoltak a Kahlenberg és Leopoldsberg domb között, közvetlenül a Duna mellett. A lengyelek továbbra is távolabb vonultak, a bécsi erdőből egy néhány kilométeres dombos, bozótos, szőlőskertekkel, mély bevágásokkal tarkított, ritkán beépített területre értek. Ezen a részen azonban a törökök nem akarták erősíteni a védelmet, mert nem tartottak támadástól.
A bécsi erdő széléről Sobieski serege csak késő délután jött ki. A lengyelek szeme előtt a Wien folyócska széles völgye terült el, mely enyhén lejtett Bécs felé, a távolban az ágyúk torkolattüzének felvillanása látszott. Közelebb látható volt a hatalmas török tábor és a török ütegek. A lengyel huszárok közel 6 km-es vonala az erdőre támaszkodott, mögöttük az alacsonyan fénylő nap csaknem láthatatlanná tette őket a törökök felől.
Sobieski első parancsa az volt, hogy egy csapat huszárt küldött Zygmunt Zbierzchowski vezényletével a terep felderítésére, hogy nincsenek-e árkok, hirtelen mélyedések stb.
A huszárok nagy ívben vágtattak a török állások között nagy riadalmat okozva, de egyúttal nagy veszteségeket is szenvedtek. Kara Musztafa vezír, mivel azt hitte, hogy a főerők támadnak, saját hatalmas lovasságát küldte ellenük, akik a vakmerő lengyeleket az erdő széléig üldözték, ahol azután a lengyel ágyúk visszafordulásra kényszerítették őket.
Kihasználva a zavart, amit az okozott a török seregben, hogy a lengyel huszárok eltűntek az erdőben, Sobieski buzogányával jelt adott az általános roham megindítására. Délután 6 óra körül Stanisław Jabłonowski és Mikołaj Sieniawski hetmánok huszárjai, a király közvetlen parancsnoksága alá tartozó egységek és a német lovasság is támadásra lendült.
Először lassan, majd mindjobban felgyorsulva, végül fülsiketítő robogással és csatakiáltással a huszárok átszáguldottak a terepen az erdőtől a Wien folyóig mindent levágva, ami útjukba esett. Először a tatár lovasság, majd a táborok legénysége, a Bécset ostromló janicsár gyalogság, s végül a nagyvezír maga is fejveszett menekülésbe kezdett átúszatva a Wiedenkán. Sobieski végül megállította csapatait a folyónál, mivel az ellenség üldözéséhez már tól késői óra volt. A győzelem teljes volt: Bécs megmenekült, a város lakói boldogan köszöntötték felszabadítóikat, és a törökök hatalmas táborát körülvették Sobieski katonái.
[szerkesztés] A csata után
Éjszaka, a nagyvezír hadizsákmány sátrában Sobieski két levelet írt. Az egyiket XI. Ince pápának ezekkel a szavakkal: Venimus, vidimus et Deus vicit (Jöttünk, láttunk és Isten győzőtt), a másikat feleségének Marysieńkának, mely a következő szavakkal kezdődött: Urunk Istenünk nemzetünknek olyan győzelmet és dicsőséget adott, amilyenről a korábbi századok nem hallottak. A pápai levélhez a próféta zöld zászlaját is csatolta, Marysieńka levele mellé pedig Sobieski 400 szekeret küldött teli fegyverrel, nyergekkel, sátrakkal, szőnyegekkel, kelmékkel, ruhákkal és más értékes tárgyakkal, melyeket a huszárok zsákmányoltak a törököktől. Ezek egy részét a mai napig lehet látni a Wawelben.
A lengyeleknek Chocim óta ez volt a legnagyobb győzelmük a törökök felett. Rövidesen a litván csapatok is csatlakoztak a szövetségesekhez és egyesült erővel nyomultak be Magyarországra.
A törökök mintegy 10 000 halottat és 5000 sebesültet veszítettek a csatában, a szövetségesek pedig 1500 halottat és 2500 sebesültet. A török sereg jelentős része megmenekült a lemészárlástól, de eldobta fegyvereit, elhagyta összes ágyúját, és utánpótlását. A bécsi csatavesztás után a török sereg csak visszavonulni volt képes. Kara Musztafát a vesztes csata és a sikertelen hadjárat után a szultán parancsára zöld selyemzsinórral megfojtották.


Based on work by