III. Leó pápa

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

III. Leó
III. Leó

III. Szent Leó a 97. pápáként vonulhatott fel a történelem lapjaira. Hosszú pontifikátusa egybeesett a középkor legjelentősebb uralkodójának, Nagy Károlynak az uralkodásával. Nem véletlen, hogy Leó leginkább a frank király udvarával tartotta fenn a kapcsolatot. Ő volt az a pápa, aki végleg szakított a bizánci világi hatalommal, és egyértelműen a nyugati birodalmakhoz kötötte a római egyház jövőjét.

Rómában látta meg a napvilágot, apját Atyuppiusnak, anyját Erzsébetnek nevezték. Vallásos neveltetésben részesült, és fiatalon a bencések rendjébe állt. Itt ragadt rá buzgó hite, és tiszteletre méltó tudása. I. Adorján pápa bíborosnak szentelte fel, majd a korabeli források szerint ő viselhette a pápai kincstár kezelőjének, a vestiariusnak a hivatalát. (A vestiarius szó a latin nyelvekben öltözéket jelent, ugyanis a pápai kincstárat akkoriban az egyházfő palástjai is jelentették.) Adorján halálának napján, 795. december 26-án a klérus azonnal megválasztotta pápának, és másnap fel is szentelték hivatalába. A nagy sietségnek valószínűleg az volt az oka, hogy a római papság félt a növekvő hatalmú Károlytól, aki a pápaválasztás függetlenségét felrúgva befolyásolta volna az eredményt.
Ugyan Károly még arról sem értesülhetett, hogy Adorján meghalt, Leó díszes levelet küldött a hatalmas uralkodónak, amelyben biztosította őt támogatásáról és elkötelezettségéről. Hogy ezt jobban alátámassza, elküldte Károlynak Szent Péter sírjának kulcsait és Róma zászlaját. A válasz is hasonló nagymérvű volt. Károly mindenekelőtt gratulált az új egyházfőnek hivatalához, megerősítette Frankföld és a Szentszék szövetségét, és a levél mellé több tucat ajándékot is küldött, amelyeket az avarok elleni háborúkban zsákmányolt. Leó kincstára ezzel az adománnyal lehetővé tette, hogy a városi szegények nagy juttatásokat kapjanak, és több templom is megújuljon Itáliaszerte.

De nem mindenki örült Leó regnálásának. A római nemesség egy része nem akarta elfogadni, hogy a pápa a szent bizánci birodalomtól elfordul, és egy nemrég megtérített nyugati hatalomhoz kötődik. Ezen nemesek egy pártba tömörültek, és összeesküvést szőttek Leó ellen. 799. április 25-én, amikor az egyházfő egy misére igyekezett, a Flaminianus Kapunál fegyveresek támadtak rá és kíséretére. Egy legenda szerint a támadók kitépték Leó nyelvét, és elvették szeme világát is, azután egy kolostorba zárták, ahol isteni csoda folytán Leó visszanyerte látását és újra kinőtt a nyelve. A történelem kimért hitelességgel csak annyit állít, hogy a véresre vert egyházfőt a Caelianus dombon álló Szent Erasmus kolostorba zárták, és megfosztották hivatalától. A szerzetesek meggyógyították a pápát, és segítettek neki megszökni a városból. Leó hű kísérőivel Paderbornba menekült, Károly udvarába. A király kitüntető tisztelettel fogadta Leót, és ugyan a pápa ellenségei az uralkodót is megkörnyékezték, Károly támogatásáról biztosította a pápát, és pár hónap múltán kíséretet adott mellé, hogy azzal térjen vissza az örök városba. A római nép kitörő örömmel üdvözölte atyját, a nemesek pedig tovább ármánykodtak. A következő évben, 800 novemberében a nagy király személyesen látogatott el Rómába. December 1-jén gyűlést hívott össze, amelyen a klérus és a királyi tisztviselők előtt szembesítették Leót és vádlóit. A nemesség hamis esküvel, hivatali visszaélésekkel és fajtalankodással vádolta az egyházfőt, aki a vita végén, december 23-án eskü alatt fogadta, hogy nem vétkes az ellene felhozott vádakban. A klérus és az uralkodó kijelentette, hogy nem hivatott megítélni a pápát, így Leó győztesen került ki a csatából. Ellenfeleit börtönbe záratták vagy száműzték.
Két nappal a vita lezárása után Károly a Szent Péter Bazilikában ünnepelte a karácsonyt. A szentmise elvégzése után, Leó a nyugati birodalom (Szent Római Birodalom, latinul "Sacrum Romanum Imperium") császárává koronázta Nagy Károlyt. A klérus ünnepelte, hogy a nyugati birodalomnak ismét van római császára. Károly felesküdött a keresztény hit védelmére és támogatására, valamint a római egyházzal való szövetségére. Leó ekkoriban a hajdani Római Birodalom feltámasztásán is sokat dolgozott. Károlyt meg akarta nősíteni, méghozzá a nagyhatalmú bizánci császárnővel, Irénével. Azonban őt 802-ben megfosztották trónjától, így a pompás terv kútba esett.

Károly komolyan vette császári esküjét, és koronázásától fogva még aktívabban támogatta a hittérítőket, segítette a kolostori reformokat, kezébe vette az egyházi közigazgatást és mindenben támogatta Leó egyházát. De cserébe saját híveit ültette Frankföld püspöki székeibe. A két uralkodó nagyszerűen megértette egymást, és több politikai döntést is együtt hoztak meg. Így 804-ben Leó Károly udvarába látogatott, aki ekkor beszélt először birodalmának felosztásáról. Két évvel később a pápa már azért kelt át az Alpokon, hogy áldását adja a császár végakaratára, a három részre bomló birodalomra. Együtt emelték Salzburgot Bajorország metropolitájának székhelyévé, és az angol politikába is beleszóltak. Kettejük nyomására ülhetett vissza trónjára Eardulf, Northumbria királya, és így simulhatott el Eanbald, yorki érsek és Wulfred, Canterbury érsek hatásköri vitája.

Ezen felül Leó több alkalommal is szerepet vállalt a brit klérus ügyeiben. Utasítására hívták össze 803-ban a beccanceldi zsinatot, amelyen megtiltották világi embereknek, hogy szerzetesrendek magasabb pozícióit betöltsék. Ethelheard Canterbury érsek nyomására Leó kiátkozta Eadbert Praent, Kent trónbitorló uralkodóját, és visszavonta a palliumot Litchfieldtől, aki az érsek hivatala ellen harcolt. Wulfred érsek is a pápához fordult segítségért, amikor Cenulf, Mercia királya nem volt hajlandó elfogadni a yorki érsek hatáskörét országa területén. A vitát Leónak sem sikerült elsimítania, és az egészen a király haláláig fennmaradt.

Ugyan az egyházfő figyelmét leginkább a nyugati világ ügyei kötötték le, igyekezett lépést tartani a keleti birodalom eseményeivel is. Amikor Leó trónra lépett Konstantinápolyban VI. Konstantin császár uralkodott, aki ugyan betartotta a második nikaiai zsinat döntéseit, de mégis szembe került az egyházzal. Az egyetemes zsinat óta Bizánc területén újra felvirágoztak a szerzetesrendek. A kléruson belül ők képezték a konstantinápolyi pátriárka, Tarasius legfőbb bázisát. Amikor a császár úgy határozott, hogy el akar válni feleségétől, mert egy másik nőt akar elvenni, a szerzetesek mind ellenezték az uralkodó tervét. Valóban az egyház előtt a házasság szent kötelék volt, amelyet nem lehetett feloldani, így Tarasius is ellenezte a frigy felbontását. Konstantint mindez nem érdekelte, és rá akarta venni a pátriárkát, hogy bontsa fel házasságát és átkozza ki a szerzeteseket. Miután a keleti főpap még mindig nem akart engedelmeskedni a császárnak, Konstantin maga látott neki a kolostorok kifosztásának, és a szerzetesek száműzésének. A kétségbeesett barátok a pápához fordultak segítségért. Leó éles hangú levélben ítélte el a császár tettét, és a kolostorok helyreállítását követelte a császártól. Konstantint azonban nem a levél győzte meg, hanem az egyházfő pompás ajándéka. 797-ben Konstantin meghalt, és az uralmat anyja, Iréné császárnő vette át, aki teljes mértékben együttműködött a pápával. Azonban majdnem 90 év után ismét zavaros időszak köszöntött a keleti birodalomra. 802-ben Iréné udvari főkincstárnoka, I. Niképhorosz foglalta el a trónt. Leó levele hozzá érkezett meg, amelyben a pápa arra kérte a császárt, hogy ismerje el a nyugati birodalom császárának Nagy Károlyt. Nikophórosz azonban erről hallani sem akart. 811-ben halt meg, és trónját néhány hónapig fia, Sztaurákiosz örökölte. Őt sógora, I. Mihály űzte el a trónról. Ő egyezett meg a pápával, és Károllyal szövetséget kötött, amelyben kelet és nyugat békéjének fenntartása mellett foglaltak állást. 813-ban Mihály tábornoka, V. Leó foglalta el a bizánci trónt. Az új császár megerősítette elődje békéjét.

Az utolsó években Leó Károly tanácsára felszerelt egy pápai flottát, amely az arab kalózoktól védte meg egész Itáliát. De a szaracénok kezén lévő Korzika rendben tartását már nem vállalta, és azt inkább Károlynak engedte át. 814. január 28-án meghalt a keresztény egyház támogatója, Nagy Károly. Leó személyes barátjaként gyászolta a császárt. A frank támogató halála után ismét fellángoltak a nemesi összeesküvések Leó ellen. De a pápa már előre értesült az álnok mesterkedésekről, és még idejében sikerült elfolytania azokat a városban. De Róma vidékén már nem volt ekkora sikere. Felfegyverkezett nemesek egy csoportja végigfosztogatta az örök város környékét, és egyenesen Róma ellen vonult. Leót ezúttal a spoletoi herceg mentette meg, aki az új frank uralkodó, a lombard király utasítására járt el.
A politika, diplomácia és egyházi döntések mellett Leó nagy örömmel pártolta a keresztény művészetet, a mozaikokat. Több templomot is helyrehozatott, és bőkezűen bánt a római néppel. 816. június 12-én ragadta el a halál. A Szent Péter Bazilikában temették el. 1673-ban avatták szentté, ünnepét június 12-én tartják.

Előző pápa:
I. Adorján pápa
Római pápa
795-816
Vatikán címere Következő pápa:
V. István pápa