Kim Dzsong Il
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Kim Dzsong Il (koreaiul 김정일) (1941. február 16. –) a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság vezetője 1994 óta. Ő továbbá a Nemzeti Védelmi Bizottság elnöke, és az 1948 óta kormányzó Koreai Munkáspárt főtitkára. Apját, Kim Ir Szent követte a hatalomban, aki 1994-ben hunyt el.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Élete
[szerkesztés] Születése
Az észak-koreai kormány titkolózó természete folytán sok, Kim Dzsong Il életét érintő hivatalos állítás áll ellentmondásban külső forrásokkal.
Hivatalos életrajza szerint a Korea északi részén található Paektu-hegy környékén született 1942. február 16-án.[1] Szovjet feljegyzések szerint egy szibériai faluban, Vjatszkojében született, Habarovszk közelében, 1941. február 16-án,[2] ahol apja a kínai és koreai menekültekből álló 88. szovjet lövészdandár századosa és zászlóaljparancsnoka volt. Egyes feltételezések szerint születésének adatait utólag módosították, hogy úgy tűnjön, születésekor apja 30 éves volt, ami kedvezőnek számít a koreai kultúrában.
A hivatalos életrajz arra is kitér, hogy születését a Paektu-hegynél egy fecske jövendölte meg, és előre jelezte a hegy fölött megjelenő kettős szivárvány és egy új csillag az égen.[3]
[szerkesztés] Tanulmányai
A II. világháború befejeződésével, 1945 szeptemberében apja visszatért Phenjanba, novemberben pedig Kim Dzsong Il is követte Koreába, egy Songbongba tartó szovjet hajón. A család egy japán tiszt egykori, úszómedencével is felszerelt kertes házát kapta meg Phenjanban. 1948-ban itt fulladt vízbe testvére, 1949-ben pedig elveszítette édesanyját, aki terhessége alatt hunyt el.
1948-ban megkezdett iskolai tanulmányainak nagy részét valószínűleg a Kínai Népköztársaságban szerezte, ahova a koreai háború idején küldték, hogy biztonságban legyen. Hivatalos életrajza szerint a Munkáspárt hivatalnokai számára fenntartott speciális iskolában végzett. Ezt követően a Kim Ir Szen Egyetem diákja lett, ahol 1964-ben szerezte meg diplomáját közgazdaság-tudományból. Évfolyama a legmagasabb elismeréssel végzett. Egyes források szerint az 1970-es évek elején, Dom Mintoff miniszterelnök vendégeként a Máltai Egyetemen tanult angol nyelvet.[4]
[szerkesztés] A politikában
Mire lediplomázott, apja, akit a kormány hivatalos nyilatkozataiban „a nagy vezető” jelzővel illettek, már megszilárdította hatalmát az ország vezetésében. Újraházasodott, és született még egy fia, Kim Phjongil, aki 1988-tól kezdve számos észak-koreai nagykövetségen szolgált Európában, jelenleg pedig ő az ország lengyelországi nagykövete. Nem tudjuk, hogy Phjongil szóba került-e lehetséges útódként – egyes feltételezések szerint Kim Ir Szen száműzte távoli pozíciókba, hogy megelőzze fiai között a hatalmi harcot.
Az egyetem befejeztével Kim Dzsong Il megkezdte a ranglétrán való emelkedését a Koreai Munkáspártban. 1968-ban kinevezték a Politikai Bizottság tagjává, 1969-ben pedig ő lett a propagandáért felelős megbízott igazgató. 1973-ban előlépett a párt szerveződési és propagandaügyi titkárává, 1974-ben pedig őt jelölték ki Kim Ir Szen utódának.
Az ezt követő 15 évben számos más pozíciót is megszerzett, köztük a kulturális miniszterit és a Dél-Korea elleni párttevékenységek vezetését. 1973-tól jelenléte a párt életében egyre erősödött. A párt mindennapi tevékenysége feletti egyre növekvő befolyása miatt gyakran nevezték a „párt középpontjának”.
Az 1980 októberében megtartott hatodik pártkonresszus idejére már teljesen az ellenőrzése alá vonta a szervezetet. Hangsúlyos pozícióba került a Politikai Bizottságban és a Hadügyi Bizottságban. Ekkoriban vette fel a „kedves vezető” címet, és ezekben az években kezdte a kormány kiépíteni személyi kultuszát apja, a „nagy vezető” mintájára. Rendszeresen dicsőítette a média, úgy hivatkoztak rá, mint a „páratlan vezetőre” és a „forradalmi célok nagyszerű örökösére”. Nemsokára Kim Dzsong Il Észak-Korea második legbefolyásosabb emberévé állt elő.
Dél-Korea vádjai szerint ő rendelte el a 17 déli tisztviselő életét követelő 1983-as burmai robbantást, és ő állt a Korean Air gépén 1987-ben elkövetett merénylet mögött is, ami mind a 115 fedélzeten tartózkodó ember életét kioltotta. Ezutóbbi esettel kapcsolatban Kim Hjonhi, Észak-Korea ügynöke beismerte, hogy ő rejtette el a robbanószert a repülőgépen, Kim Dzsong Il személyes utasítására.
1991. december 24-én nevezték ki az észak-koreai fegyveres erők főparancsnokává, ami egy alapvető fontosságú lépés volt, lévén a hatalom tényleges alapja a hadsereg. Úgy tűnik, hogy az egykori védelmi miniszter, Oh Jin-wu fogadtatta el személyét a hadsereggel, amire nagy szüksége volt, hiszen sosem szolgált katonaként. Mégis, egyetlen lehetséges kihívója a hatalomért Kim Il egykori miniszterelnök lehetett volna, de őt 1976-ban eltávolították a posztjairól. 1992-ben Kim Ir Szen bejelentette, hogy az ország belügyeit teljes egészében a fia ellenőrzi.
A disszidens Hvang Dzsangjop elmondása szerint Kim Dzsong Il vezetése alatt a rendszer még központosítottabbá vált, mint amilyen korábban volt. Bár apja is elvárta minisztereinek teljes lojalitását, a döntéshozatalban is kikérte tanácsukat. Ezzel szemben Kim Dzsong Il abszolút engedelmességet vár el az embereitől, és árulásként értékeli a legapróbb különbözőséget is saját nézeteitől. Hwang beszámolói szerint az államot érintő legapróbb ügyeket is személyesen ellenőrzi, így például a szobák számát párttitkárainak házában és az alárendeltjeinek szánt ajándékok kézbesítését.[5]
[szerkesztés] Észak-Korea vezetőjeként
Kim Ir Szen 1994. július 8-án, 82 éves korában szívroham következtében elhunyt, érdekes módon azonban mégsem váltották le elnöki pozíciójából. Ehelyett, az iránta való tisztelet jeléül, ezt a hivatalt eltörölték. Kim Dzsong Il 1997. október 8-án vette át hivatalosan a Koreai Munkáspárt főtitkári és a Nemzeti Védelmi Bizottság elnöki székét. 1998-ban ezt nyilvánították „a legmagasabb állami hivatallá”, így ettől fogva tekinthetjük Észak-Korea államfőjének.
[szerkesztés] Kormányzása
A Szovjetunió felbomlásával és Kína nyitásával a piacgazdaság felé Észak-Korea külföldi piaca lényegesen lecsökkent. Ezen negatív hatásokat tovább erősítették az 1990-es évek aszályos esztendői és a fellépő jelentős trágyahiány, aminek eredményeképp az egy főre jutó ételadag mennyisége az egészséges minimum alá csökkent. Az országot sújtó éhezés 600 000-3 500 000 ember halálával járt a ’90-es évek során.[6] A halottak számát nemzetközi segélyekkel 1999-re sikerült visszaszorítani.
A nehéz gazdasági körülmények ellenére Észak-Korea továbbra is kitart a tervutasításos gazdaság modellje mellett. Kim Dzsong Il folytatta Kim Ir Szen törekvéseit az önellátás kialakítására. Egyes források szerint valutahamisítással és kábítószer-kereskedelemmel próbálják növelni az állami bevételeket.[7]
2004 novemberében az ITAR-TASS orosz hírügynökség meg nem nevezett külföldi diplomatákra hivatkozva jelentette, hogy Kim Dzsong Il portréit szerte az országban eltávolították.[8] A hírt a kormány nyomatékosan tagadta. A Radiopress japán rádiófigyelő ügynökség szerint ugyanezen hónap végére az észak-koreai média már nem hivatkozott úgy az ország első emberére, mint „kedves vezető”-re. Ehelyett a Koreai Központi Televízió, a Koreai Központi Hírügynökség és más sajtóorgánumok csak a „Koreai Munkáspárt főtitkára”, a „KNDK Nemzeti Védelmi Bizottságának elnöke” és a „Koreai Néphadsereg főparancsnoka” titulussal illették.[9] Nem tudjuk, hogy ez pártbéli dominanciája csökkenésének jele-e, vagy Kim Dzsong Il kísérlete nemzetközi megítélésének javítására.
[szerkesztés] Jegyzetek
- ^ Biography of the Dear Leader Kim Jong Il. Foreign Languages Publishing House, 1998. Elérés: 2007. február 25.
- ^ Profile: Kim Jong-il. BBC News. Elérés: 2007. február 25.
- ^ Peter Carlson: Sins of the Son. Washington Post, 2003. május 11. Elérés: 2007. február 25.
- ^ Kim is a baby rattling the sides of a cot (Guardian, 2002. december 30.)
- ^ North Korean Defector's Testimony
- ^ Famine may have killed 2 million in North Korea (CNN, 1998. augusztus 19.)
- ^ Narkommunizmus (HVG, 2004/11. szám)
- ^ Where Have All Kim Jong-il's Portraits Gone? (The Chosun Ilbo, 2004. november 17.)
- ^ North Korea's dear leader less dear (The Age, 2004. november 19.)


Based on work by