Idióták

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Idióták
Rendező: Lars von Trier
Producer: Vibeke Windeløv
Forgatókönyvíró: Lars von Trier
Főszerepben: Bodil Jørgensen
Nikolaj Lie Kaas
Operatőr: Casper Holm
Jesper Jargil
Kristoffer Nyholm
Lars von Trier
Vágó: Molly Marlene Stensgård
Bemutató: 1998. május 20. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál
Időtartam: 117 perc
Nyelv: dán
IMDb

Idióták (Idioterne) 1998-ban készült dán film.

Igazán tisztán akkor látunk a dogma módszerrel készült filmekkel kapcsolatban, ha egy sikerült és egy kevésbé hiteles alkotás tükrén át szemléljük a hibáikat és erényeiket általában. A módszer teljes kiaknázását láthatjuk a Lars von Trier által rendezett Idiótákban. Az Idióták tökéletes dogma-film, a Dogma95 manifesztumában megfogalmazott 10 pont teljes betartásával. Ha a néző nincs hozzászokva a kézikamerás felvételekhez, az első percekben igen zavaróak lehetnek az imbolygó képsorok, s az, a talán szándékolt ügyetlenség, mellyel az operatőr néha nem találja a helyes kompozíciót, vagy akár egy szereplő arcát. A pszichodramatikus hatást a színészvezetés sugallja. A színészek szabadon életszerűen játszanak, teljesen átélik szerepüket. A film újfajta látásmódjához hozzátartozik a valódi helyszín használata, a sok szabadban, természetes fényben játszódó jelenet, mely a történetet is természetesebbé, hihetőbbé teszi. A rendező a dogma-módszer használatával hitelesebbé, megrázóbbá tette a filmet.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Történet

A történet kezdetén egy étteremben rendkívül kínos hangulatot teremt egy értelmi fogyatékos a vendégek zaklatásával. Ezután megfogja egy csuklóját és ápolója dorgálása ellenére magával viszi. A társaság beül egy kocsiba az ijedt Karennel, és ekkor derül ki, hogy senki sem őrült, csupán megjátszák az idiótát. Miért? – kérdezi Karen, s ez a kérdés végig ott lebeg a filmben. Az „idióták” lakóhelye egy villa, ahová velük tart Karen is; ezzel is aggódást keltve a nézőben, hogy vajon ki lehet ő, miért nem vágyik haza? Annak ellenére, hogy mellékes szereplő, a filmet néha megszakító interjúkban a szereplőket róla kérdezik, ők pedig mesélnek, véleményt mondanak. Itt bizonytalanná válik, hogy Trier megszegi-e vagy nem azt a szabályt, miszerint az eseménytől sem térben, sem időben nem távolodhatunk el. Az interjúk egyértelműen megszakítják a folytonosságot, a múltba helyezve ezzel a film történetét. A nézőt végig izgalomban tartja, hogy a nő vajon mitől válik majd érdekessé végül. Karen egyébként miértjére folyamatosan kapja a válaszokat: a társadalommal egyedül úgy lehet megbirkózni, ha kivonulunk belőle, ha megpróbáljuk feltárni az őrület rejtett dimenzióit.

[szerkesztés] Idiotizmus

Dániában egyébként máig működnek közösségek, melyek gyakorlatilag megpróbálnak úgy élni, mint a hippi kommunákban a 1960-as években, kivonultan a társadalomból. A filmben viszont a szereplőknek megvan a saját életük, amit nem élhetnek „idióta módon”. Olykor-olykor tehát megszakad a közösség élete, elmennek dolgozni, vagy a családjukhoz, és normálissá válnak egy időre. Egy jelenetben igazi értelmi fogyatékosok látogatják meg őket, a szereplők pedig gúnyolódásnak éreznék talán, ha továbbra is megjátszanák az idiótát, ezért sokan normálisan viselkednek. Stoffer, az idióták „vezéralakja” kiborul ezen, mert elveszni látja viselkedésük célját. Az idióták viselkedése egyébként rendkívül humoros helyzeteket eredményez, teljesen azonban nem tudunk felszabadulni – ahogyan a szereplők sem –, mert hol Karen értetlen, mégis megértő arcán látjuk a kételyt, hol a jelenet mögött megbúvó tragikum veszi el az ízét a játéknak. Egyik ilyen jelenet az, amikor az egyik résztvevőt poénból otthagyják egy időre egy kocsmában, nehézfiúkra bízva. A fiatal srác tudja, hogy mi lenne abból, ha kiderülne, hogy mégsem bolond, hogy hülyét csinált a nagydarab, marcona emberekből. Bolondként pedig nem tud elmenekülni, hiszen a srácok mindig rendesen visszakísérik az asztalhoz, merthogy rájuk bízták. Megpróbál a mosdóból menekülni, de elkísérik oda is; és, mivel a fiú nem csinál semmit, segítenek neki elvégezni a dolgát. Tragikus jelenet, a fiú megalázottságából és kiszolgáltatottságából nem menekülhet. A fogyatékosok ezt a kiszolgáltatottságot és megaláztatást nem érzékelik, a fiú azonban, aki csak megjátszotta a bolondot, érzi, hogy soha nem lenne képes annyira átadni magát az idiotizmusnak, hogy „tökéletes” őrült legyen, ha egyszer valójában nem az.

A próbatételek tehát apránként jönnek, és hőseink nem a bolondok felszabadultságával oldják meg őket. Az is jelzésértékű jelenet, amikor Katrin meglátogatja szeretőjét a munkahelyén, ahol reklámszakemberként dolgozik. A nő jól fizető ügyfélnek tettetve magát folyamatosan vágja az idióta arcokat és mondja a bődületes hülyeségeket, ahogy az egy tisztességes őrülthöz illik. A férfi – bár senki sem tudja, hogy akárcsak ismernék egymást – rettenetesen kínos helyzetben érzi magát, míg végül elrángatja a nőt, és könyörög, hogy menjen el. A nő szánalmasnak tartja, hogy a férfi napokat dolgozott egy egy szavas reklámszlogenen, mintegy kritizálva ezzel a buta fogyasztói társadalmat, a kapitalizmust. Azonban a jelenet végén kikönyörgi a férfi hitelkártyáját, mellyel mindenféle luxusételeket vásárol. Ő sem tud tehát kivonulni a fogyasztói társadalomból, elveszítve ezzel lázadása hitelességének nagy részét.

[szerkesztés] Végkicsengés

Végül kártyavárként omlik össze az idióták idilli világa: egyiküket apja elviszi a csoportból vissza a normális életbe; a többiek pedig sorra belebuknak a legnagyobb próbatételbe, hogy eddig érintetlen világuk-családjuk, munkahelyük előtt mutassák meg őrült arcukat. A felszabadításra törekvő orgia sem hozza meg a várt eredményt. A film végén a közösség értelmét veszti, fölbomlik. Ekkor válik Karen személye olyan jelentőssé, hogy végre megértjük, miért övé a főszerep. Karen az egyetlen, aki végül kiállja a próbatételt, és mer idióta lenni a családja előtt is. Ekkor derül, ki, hogy a gyermekét elveszített nőnek volt a legnagyobb szüksége a csoportra, ő neki komoly volt a tét: az életbennmaradás egy tragédia után. A film végkifejlete azt mutatja, hogy Lars von Trier végül mégsem az idióták mellett teszi le a voksot; az élet szerinte nem feltétlenül játék, s mindig tisztában kell lennünk, hogy milyen arcot viselünk az álarc alatt, ahogyan végül csak Karen tudta, hogy mi a tét, hogy az ő életében mit jelent az idiotizmus, a többiek idiotizmusa értelmetlenné vált, amikor kiderült, hogy nincs semmiféle célja.

[szerkesztés] Trier viszonya

Trier elég egyértelműen szimbolizálja saját szerepét a Dogmában, s magát a mozgalmat is a filmen keresztül. Igazából ez az egyetlen film, melyben a technikai puritánság kapcsolatban áll a film esztétikai alapjával. Tulajdonképpen maga a Dogma95 az, amiről a film szól. Szereplői vissza akarnak térni eredeti gyökereikhez, ahogyan a rendező is ki akarja magát szakítani a konvencionális, manipulatív filmművészetből és alávetni magát a tisztaság eszményének. Trier, akárcsak Karen, képes igazi bolondként viselkedni, akkor is, mikor mások ezt már nem képesek megtenni. A rendező felszabadultan bolondozik az idiótákkal, mert erős szabályokhoz kötve bár, de megszabadította filmművészetét a felesleges sallangoktól. Filmjének, csakúgy, mint a Dogmának, vannak anarchista és romantikus elemei egyaránt. Egyfelől kinevetik az általuk „burzsoának” bélyegzett jelenkori filmgyártást, másfelől nosztalgikusan vágynak vissza a filmművészeti ártatlanság korába.

[szerkesztés] Szereplők

  • Bodil Jørgensen – Karen
  • Jens Albinus – Stoffer
  • Anne Louise Hassing – Susanne
  • Troels Lyby – Henrik
  • Nikolaj Lie Kaas – Jeppe
  • Louise Mieritz – Josephine
  • Henrik Prip – Ped
  • Luis Mesonero – Miguel
  • Knud Romer Jørgensen – Axel
  • Trine Michelsen – Nana
  • Anne-Grethe Bjarup Riis – Katrine
  • Paprika Steen – High Class Lady
  • Erik Wedersøe – Svend, Stoffer's Uncle
  • Michael Moritzen – Man from Municipality
  • Anders Hove – Josephine's Father

[szerkesztés] Külső hivatkozások