Georges Jacques Danton
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Georges Jacques Danton (Arcis sur Aube, 1759. október 28. – Párizs, 1794. április 5.) a francia forradalom egyik kimagasló alakja.
A forradalom kitörésekor ügyvéd volt Párizsban, ahol csekély vagyonát eltékozolta. Azután megismerkedett Mirabeau-val, aki nyomban fölismerte tehetségét, valamint azt is, hogy forradalmárnak született.
Óriás-testalkatú volt, erős hangú, arca ugyan rút és himlőhelyes, de tekintete éles és merész, beszéde pedig fantasztikus és megragadó. Zabolátlan eréllyel és vaskövetkezetességgel merész terveket szőtt. Néhány hét alatt a párizsi felkelők bálványa lett és 1789. július 14-én a tömeget a Bastille ostromára izgatta. Miután a Cordeliers-kerület elnökévé választották, a minisztériumot a Jakobinus-párt határozata alapján a nemzetgyűlés előtt bevádolta (1790. november 10.) és Desmoulins Kamill, Fabre d'Eglantine meg Marat társaságában megalapította a Cordeliers-klubot, amely politikai fanatizmus dolgában még a jakobinusokon is túltett. Az orleansi herceggel is barátságot kötött és részt vett ennek orgiáiban. Mirabeau halála óta mind merészebben lépett fel és az udvar ajánlatait visszautasította. 1791.július 17-én a népet a Mars-mezőre hívta gyűlésre, ahol elhatározták, hogy a nemzetgyűléstől a király trónfosztását fogják kérni. Lafayette és Bailly ugyan lecsöndesítették a mozgalmat és Dantonnak az elfogatási parancs elől menekülnie kellett; de nemsokára a nép védelme alatt visszatért Párizsba, és az alkotmányozó gyűlés tilalma dacára is a főváros ügyésze lett. Nagy rásze voét a Tuilleriák megrohanásában és a királyság megbuktatásában.
Az 1792. augusztus 10. után alakult jakobinus-kabinetben az igazságügyi tárcát kapta. Amikor nyáron a porosz hadsereg Champagne-ban győztesen előrenyomult és a royalista párt életjelt adott magáról: kimondta a baljóslatú szavakat: «Csak merészség és megint merészség!» és sorra bejárván Párizs ártatlanokkal és gyanúsítottakkal megtelt börtöneit, szeptemberben több ezer áldozatot egyszerűen lemészároltatott. Igaz ugyan, hogy nem személyes bosszúból, hanem elvből rendezte e vérengzést, hogy a royalista pártot rémületbe ejtse; egyeseknek, akik hozzá fordultak (Dupont, Barnave, Lameth, Bartelemy abbé), megkegyelmezett. Célját el is érte, mert a királypárti polgárság moccanni sem mert többé.
Amikor a Konvent megkezdte tanácskozásait, Danton miniszteri állásáról leköszönt és Lacroi társaságában Belgiumba távozott, hogy a forradalmi eszméket ott is terjessze. Innen adta be szavazatát XVI.Lajos feltétlen kivégeztetésére. Belgiumban az állami és egyházi javakat sorra elkobozta és legalább részben, a saját javára eladta; az ellenpártiakat tűzzel vassal pusztította, szóval itt is elvből rémített; egyes esetekben azonban itt is hallgatott a kérelmezőkre. 1793 márciusában visszatért Párizsba és megsokallván a fanatikus csőcselék uralmát, a girondistákhoz közeledett, hogy azokkal vállvetve az ochlokráciának (a.m. tömeguralom – görög) véget vessen. De a Gironde tagjai utálattal fordultak el a gyilkos rablótól, sőt Dantont felségsértés alapján meg is akarták buktatni.
Ő tehát a Hegypárt-hoz fordult vissza, amelynek soraiban akarva, nem akarva, a girondisták megbuktatásában közreműködött. Bukásuk után mindazonáltal kísérletet tett, hogy a Konventet a halálra ítélt girondisták iránti megkegyelmezésére indítsa. Ezzel azonman nem ért célt, sőt maga is gyanúba keveredett.
Tekintélye ettől kezdve fokról-fokra csökkent. Azt ugyan még keresztülvitte, hogy a Konvent a kenyér maximált árát megszabja és a sansculotteok-nak fizetést rendelt, de a Jóléti Bizottság-ból ellenfeleinek ármányai következtében kimaradt.
Otthagyta a fővárost és szülőföldjére tért vissza, ahol megnősült. 1793 novemberében azonban megint Párizsba ment, hogy a Hébert-isták hóbortjának véget vessen és a józan ész követelményeinek érvényt szerezzen. Tette ezt abban a hiszemben, hogy Robespierre barátságára és támogatására számíthat. Ebben azonban csalódott, mert Robespierre elhatározta, hogy versenytársait elteszi láb alól, mégpedig olyformán, hogy viszálykodásaikat megbuktatásukra felhasználja. Előbb Dantont segítette tehát a Hébert-isták ellen, azután pedig az elszigetelt Danton vesztére tört, akit (1794. március 31-e éjjelén) elfogatott. Három nappal később őt és néhány hívét: Desmoulins, Westermann, Lacroik, Phélipeauk a forradalmi törvényszék elé vitték. A Saint-Just által ravaszul szerkesztett vádirat azzal vádolta, hogy az orléans-i herceget a trónra akarta juttatni és hogy Dumouriez árulásáról tudomása volt.
Danton bátran viselkedett, a bírákkal megvetését éreztette és a halálos ítélet kihirdetése után így kiáltott föl: «Néhány gyáva haramiának áldoznak fel bennünket, de nem sokáig fogják győzelmük gyümölcsét élvezni. Magam után vonszolom majd Robespierre-t. A gyávát! Csakis én tudtam volna őt megmenteni.» Amikor a nyaktilóhoz vitték, a tapsoló tömeget így utasította rendre: „Hallgass, háládatlan tömeg! A hóhérnak pedig ezt mondotta: Elég egy szíj is, a másikat tedd el Robespierre részére!”


Based on work by