Bartók: Concerto

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A Concerto zenekarra (Sz. 116, BB 123) Bartók Béla egyik leghíresebb műve, egyike az Amerikában komponált gyöngyszemeknek.

A művet a Koussevitzky Foundation rendelte (akinek vezetője Serge Koussevitzky karmester volt), nem sokkal azután, hogy Bartók a második világháború borzalmai elől Magyarországról az Egyesült Államokba menekült. Ha ez a felkérés nem érkezik, lehet, hogy Bartók utolsó műve a VI. vonósnégyes lett volna, de ezáltal újra megjött az alkotói kedve, és emellett élete hátralévő részében megírta még Hegedű-szolószonátáját, 3. zongoraversenyét és mélyhegedű-koncertjét.

A mű 1943. augusztus 15. és október 8. között készült (legalábbis a kézirat szerint), a bemutató 1944. december 1-jén volt, a Bostoni Szimfonikus Zenekart Serge Koussevitzky vezényelte. A mű sikere azóta töretlen.

1945 februárjában Bartók a mű végét újraírta, amitől egy kicsit hosszabb lett. A kiadásban mindkét változat szerepel, és manapság mindkettővel is játszák.

Bartók egyébként azért hívta a művet zenekari concertónak és nem szimfóniának, mert minden hangszerjátékostól bizonyos szintű virtuozítást követel meg, de túl sok hangszeres kerül a fénypontba ahhoz, hogy a művet sinfonia concertantének lehessen hívni.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Tételek

[szerkesztés] Introduzione

A mű kezdetén a mélyvonósok felszálló kvartjaira a fuvolák halk vibrálása a felelet. Ezek után a három trombita intonál halkan egy népdalszerű motívumot, melyet az egész zenekar hirtelen-váratlan feljajdulása követ. A témát viszonthalljuk majd az Elegia című tételben is. Fokozatos tempógyorsítással torkollik a bevezetés a tétel tulajdonképpeni főtémájába, amely a vonosókon előadott, szintén kvartugrásos, népdalt imitáló, érdekes metrumú dallam. Melléktémaként a vonósok és a hárfa halk ellenpontja fölött a klarinét ringatózó dallama tűnik föl. A kidolgozás csúcspontján – és a visszatérés kezdetén – a rézfúvósok a kvartokat-kvinteket fugato-formában tornyozva egymásra, keltenek utánozhatatlan színű kavargást, majd ismét a melléktéma jelenik meg, amelynek szövetébe utoljára hasít bele, immáron türelmetlenül a vonósok főtémája, és egy hatalmas akkordcsapással el is vágja Bartók az első tétel végét.

[szerkesztés] Giuoco delle coppie

Avagy a párok játéka. A tétel elején és a végén a kisdob üti a ritmust, és utána különböző fúvós hangszerek játszanak rövid passzázsokat, a hangszerpáros pedig a hangköztávolsággal együtt változik: a fagottok kis szext-, az oboák terc-, a klarinétok szeptim-, a fuvolák kvint-, a trombiták szekundpárhuzamban játszanak. A tétel egyébként népi ihletésű; derűje, kedvesen humoros hangszerkettősei magasztos egyszerűségű koráldallamot fognak közre.

[szerkesztés] Elegia

Bartók mélységes honvágya fejeződik ki ebben a tételben.

A tétel kezdetén a mélyvonósok sötétjéből kvintenként emelkedik föl a mű elejéhez hasonlóan a nyitómotívum, hogy azután Bartók egyik legszebb zenekari képének, a Könnyek tavának allúziója ébredjen újra a fafúvókon, a zizegő vonóskaron, a hárfán. Fölöttük az oboa, majd a piccolo játszik végtelenül panaszosra formált magyar melódiatöredékeket. Jellemzó e tételre a szorító magány folyamatos kifejezése: a mű elejéről ismert hatalmas zenekari sóhajtásra mindig az egyedül maradó pásztorsíp felel. Középrészében feltűnnek újabb, népdalra emlékeztető dallamok, a hárfa éles fényű, sistergően szóló akkordjaival. Az újabb fortissimo után a piccolo ismét magára maradottan énekel a különösen elszínezett, a Kékszakállúból ismert klarinét-gurgulázások fölött. Végére marad a szétfeszülő magasság és a mélység: a piccolo utolsó hangját a timpani halk tremolója kíséri, mielőtt elrebben.

[szerkesztés] Intermezzo interrotto

Avagy a félbeszakított közjáték, amelyben a kíméletlen erőszak és a tönkresilányított hazafias eszmények tragikusan egyenlőtlen küzdelme zajlik le. A váltakozó ütemmutatójú melódiát egy banális téma szakítja félbe. Egyesek szerint ez Sosztakovics 7. szimfóniájának paródiája. A banális téma pedig a harsonák glissandója, ill. a fafúvós hangszerek „nevetése”.

Az anekdota szerint Bartók úgy nyilatkozott erről a tételről, mint szerenádról, melyet a komoly fiatal kedvesének ad, és amelyet az elcsépelt operettek dagályos szekvenciáit idéző taktusok közepette gúnyolódó korhelyek szakítanak meg. Mivel a "szerenád" dallama a "Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország" kezdetű dal egy parafrázisa, ezért az az értelmezés is megállja a helyét, hogy itt egy hazafi hazájának szóló szerenádjáról van szó.

[szerkesztés] Finale

A tétel tempójelzése Pesante-Presto. A négy kürt felhívó fanfártémájával indul, amelyre a négy részre osztott hegedűkar szédületes tempójú fugatója felel, mialatt a basszus és a timpani izgalmasabbnál izgalmasabb ritmusképletekkel kíséri őket a mélyben. A hangerő egyre erősebb lesz, a főtéma tizenhatodjai száguldanak végig a vonóskaron, időnként a fákkal felelgetve. Rövid, népi jellegű, hárfakíséretes melléktéma-epizód pihenője után, a vonósok folyamatos viharzása fölött előbb a kürtök, majd a harsonák kvartjai hasítanak a fülünkbe. Ismét egy kevéske nyugalom után (Bartók ebben a tételben zseniálisan mutatja meg, hogyan tudja fokozni a fokozhatatlant a piano és fortissimo részek megfelelő arányaival) dudabasszus-dűvő fölött a trombita kezd bele egy utánozhatatlan fényű, kupolás szerkezetű Desz-dúr dallamba, amely egyre virtuózabb, kényesebb magasságokba, E-dúrba lendül át. A tombolás azonban néhány ostorcsapásszerű hangzattal véget is ér, és mintha mi sem történt volna, a magára maradt, pörgő timpani f-h glisszandója vezet át egy pár másodpercnyi lélegzetvételt jelentő, tündérien hangszerelt (osztott hegedűk tremolói, üveghangok és zengő hárfa) részbe. A vonósok pedig az imént hallott trombitatémát kezdik "feldolgozni" egy mesteri fúgában, amelynek belépései egyszerre szabályosak és váratlanok, a fafúvósok pedig folyamatosan borsos hangzásokkal fűszerezgetik a vonósok küzdelmét. A főtéma visszatérése után ismét pihenő, majd a Bartók műhelyében már oly sokszor biztos kézzel kikavart szín következik: pokoli, de halk gomolygásból, apró szikrákból hirtelen szárba szökkenő diadalmas zárófanfár szegez a székhez minket, mely a már egyszer hallott trombitatémát idézi. Végül egy fékevesztett Coda következik, melynek végén Bartók egyik névjeggyé vált hangközével, a trombiták kisterc-jelével (c-esz) búcsúzik. Perjel 2007. március 6., 11:22 (CET)

[szerkesztés] Hangszerelés

[szerkesztés] Autográf anyagok

  • Vázlatok és folyamatfogalmazvány (felhasználatlan témavázlatokkal), Bartók török gyűjtőfüzetének 10–98. oldalán (Bartók Péter gyűjteménye: 80FSS1; egy lassú tétel tervével [?], vö. BB 129b), folytatása kottalapokon (a hangszerelést előkészítő jegyzetekkel, részvázlatokkal) (Bartók Péter gyűjteménye: 80FSS2; 1 p. részvázlat, 85FSS1 jelzettel, korábban a Brácsaverseny, BB 128 kéziratai között)
  • Autográf partitúra (csak a rövid befejezés), dedikációs példány (Washington, Library of Congress ML 30.3c2.B3, Koussevitzy Music Foundation)
  • Az autográf partitúra két javított fotokópiája:
  1. Bartók munkapéldánya, bejegyzésekkel és javításokkal (Bartók Péter gyűjteménye: 80FSFC1)
  2. A Boosey & Hawkes 9009 nagypartitúra elsőkiadás (1946) metszőpéldánya, az alternatív (2.) befejezés (1945) autográf kéziratával (Bartók Péter gyűjteménye: 80FSFC2); az 1945-ben Bartók által javított korrektúralevonat lappang
  • Másolt partitúra Koussevitzky számára (Turner és Weisleder kopisták írása): lichtpaus másolat, néhány Bartók bejegyzéssel (Washington, Library of Congress ML 30.3e2.B3)
  • Zongorakivonat (1944): autográf lichtpaus leírás (Bartók Péter gyűjteménye: 80TPFC1).
Bartók Béla zenekarra írt művei
Kossuth-szimfónia (1903) | Rapszódia zongorára és zenekarra, op. 1 (1904) | Scherzo zongorára és zenekarra, op. 2 (1904) | I. szvit, op. 3 (1905) | II. szvit, op. 4 (1905-1907) | Két portré, op. 5 (1907–08) | Két kép, op. 10 (1910) | Négy zenekari darab, op. 12 (1912, 1921) | Román népi táncok (1917) | Táncszvit (1923) | Cantata Profana (1930) | Erdélyi táncok (1931) | Magyar képek (1931) | Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára (1936) | 2 román tánc, op. 8a (1939) | Divertimento (1939, vonószenekar) | Concerto (1943)