Kupola

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A budapesti Szent István-bazilika kupolája, tetején a lanternával
A budapesti Szent István-bazilika kupolája, tetején a lanternával

A kupola az építészetben kör vagy ellipszis alaprajzú, jellemzően félgömbszerű, csúcspontján záródó boltozat. Látványos építészeti elem, ugyanakkor statikai szempontból is kedvező tulajdonsága, hogy a felületi nyomóerő és a hatalmas önsúlyból adódó gyűrűsfeszültség révén szerkezetileg rendkívül stabil.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] A szó eredete

A kupola szó eredete a latin cupa (’csöbör’, ’ivóedény’) kicsinyítő képzős változata, a cupula (’csöbröcske’), ez az itáliai ejtésnek megfelelő cupola formában jutott el az európai nyelvekbe (német Kuppel, holland koepel, spanyol cúpula stb.), így a magyarba is. A szóhasadás feltehetően a kupolaboltozat és a deszkára száradni kitett, szájával lefelé borított csöbör hasonlatosságának köszönhető.

Néhány nyugat-európai nyelv az egyházi latin domus ecclesiae (’gyülekezeti ház’, azaz ’templom’) szókapcsolat önállósult első felét használja a kupola leírására (itt a hatás nyilvánvalóan a román kori templomépítészet által népszerűsített formának köszönhető): angol dome, francia dôme, olasz duomo).

[szerkesztés] Története

A vatikáni Szent Péter-bazilika kupolája belülről, a kupoladobon elhelyezkedő ablakokkal
A vatikáni Szent Péter-bazilika kupolája belülről, a kupoladobon elhelyezkedő ablakokkal

A kupola mint építészeti elem előzményeként a perzsák kisebb terek lezárásaként már alkalmaztak szférikus álboltozatot. Ez a technika még az ókorban eljutott a Földközi-tenger medencéjébe, ahol különösen a római építészetben hódított (pl. Pantheon, Róma). A kora középkorban a bizánci szakrális építészet egyik kedvelt eleme volt (Hagia Sophia, Isztambul), majd a későbbi századokban alkalmazása feledésbe merült. Ugyanakkor az iszlám világ szakrális építészetében a 7. század óta folyamatosan alkalmazott építészeti megoldás.

Nyugat-Európában a reneszánsz idején került ismét az építészek érdeklődésének homlokterébe, és a 15. századtól előbb Itália egyházi építészetében lett népszerű (Santa Maria del Fiore, Firenze, Filippo Brunelleschi, 1436), majd a 17. századtól főként francia földön jött divatba, immár teret hódítva az udvari, majd egyre inkább a középítészetben is (Sorbonne, Párizs, Jacques Lemercier, 1642; Invalidusok, Párizs, Jules Hardouin-Mansart, 1708).

[szerkesztés] Szerkezeti jellemzők

Az Hagia Sophia belső tereA kupola alatt jól látszanak a gömbháromszögű csegelyek
Az Hagia Sophia belső tere
A kupola alatt jól látszanak a gömbháromszögű csegelyek
A római Pantheon opeionja vagy oculusa
A római Pantheon opeionja vagy oculusa

A négy- vagy sokszög alaprajzú szerkezeti elemek, a falazat fölötti kupola terhelését a csegely veszi át, amely tulajdonképpen gömbháromszög alakú boltozat, s a kupola talpkörétől szerkezeti átvezetést biztosít a falakhoz (csegelyes kupola). A kupola és a csegely közé gyakorta kerül dob vagy tambur, amely tulajdonképpen a kupola alaprajzát követő faltest, és célja a kupola által lefedett kupolateret megvilágító nyílások, ablakok elhelyezése (dobkupola, tamburkupola). A dobot kívülről gyakran oszloprendek övezik. A rómaiak által már ismert csegely alkalmazását a bizánciak tökéletesítették, a dobkupola pedig főként a reneszánsz és a barokk építészetben lett népszerű. A dob megjelenése előtt a kupolatér megvilágítására a kupolaboltozat záradékánál meghagyott nyílás, az opeion szolgált, miután azonban a körbefutó dobon helyezték el az ablaknyílásokat, efölé kör- vagy sokszögalaprajzú kis lanternákat helyeztek el.

Egyfajta kupolaféleség az exedra is, amely az ókori római építészetben a félkör alaprajzú terek fölé emelt boltozat volt, és amelyből a ma is ismert apszis (szentélyfülke) és annak félkupolája is kialakult a kora keresztény időkben.

[szerkesztés] Forma szerinti kupolatípusok

  • Félgömbkupola: Szabályos félgömb keresztmetszetű kupola.
  • Emelt ívű kupola: A szabályos félgömbnél magasabb kupola.
  • Lapos kupola: A szabályos félgömbnél alacsonyabb kupola, tulajdonképpen gömbszeletboltozat. A bizánci és a muzulmán szakrális építészetre jellemző. A 18. századtól Nyugat-Európában is megjelent, de csak mint a belső térszerkezetet díszítő elem: a födémzetből kiinduló, de az attika szintjéig sem ívelő, kívülről nem látható kupola belső felületét gazdagon díszítették.
  • Kettős héjú kupola: a 16. századtól elterjedt forma, amelynek során a kupola fölé a tömeghatás érdekében egy második, kisebb külső kupolát is építenek.
  • Bordás kupola: Terhelésátvivő bordákból álló kupola. Ennek egyik változata a cikkelyes kupola, amelynél a bordák közeit, a boltsüvegeket is átboltozzák (egyéb elnevezései: esernyőboltozat, vitorlaboltozat).

[szerkesztés] Hemiszférikus, kupolaszerű tetőszerkezetek

A köznyelvben kupola néven ismertek olyan, többnyire félgömbszerű tetőszerkezetek, amelyek azonban építészeti szempontból nem felelnek meg a boltozat, ezen belül a kupola ismérveinek, azaz nem falazóelemekből összeállított, önhordó szerkezetek. Ilyenek a 19. század második felében elterjedt fémszerkezetű, különféle héjazattal borított, esetenként üvegszemes kupolák (uszodák, sportlétesítmények), a 20. században megjelent betonkupolák (planetáriumok) vagy a csillagvizsgálók forgatható fémkupolái.

Hasonlóképpen csak nevében kupola a hagymakupola, amely szerkezetileg hagyma alakú, alsó részén kidomborodó, felül kihegyesedő toronysisaktípus. A keleti keresztény egyházak és Közép-Ázsia építészetére jellemző.

[szerkesztés] Nevezetes kupolák

A jeruzsálemi Szikla-mecset
A jeruzsálemi Szikla-mecset
A firenzei Santa Maria del Fiore
A firenzei Santa Maria del Fiore


Magyarországon

[szerkesztés] Forrás

  • Major Máté: Építészettörténeti és építészetelméleti értelmező szótár. Budapest: Akadémia. 1983.
  • Gerő László: Magyar műemléki ABC. Budapest: Műszaki. 1984.