Bezi
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
|
|||||
| Régió | Nyugat-Dunántúl | ||||
| Megye | Győr-Moson-Sopron | ||||
| Kistérség | Csornai | ||||
| Rang | község
|
||||
| Terület | 11,20 km² | ||||
| Népesség | |||||
|
|||||
| Irányítószám | 9162 | ||||
| Körzethívószám | 96 | ||||
| Térkép |
Település Mo. térképén |
||||
Bezi község Győr-Moson-Sopron megyében, a Csornai kistérségben.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Fekvése
Magyarország északnyugati részén, Enesétől 5 km-re helyezkedik el. Bezi Győr-Moson-Sopron megye keleti részén, Enesétől 5 km-re északnyugatra, Győrtől pedig kb. 20 km távolságra nyugatra található. Természetföldrajzi szempontból a Tóköznek a Hanság felé eső peremvidékén fekszik. Közlekedésföldrajzi helyzete nem a legkedvezőbb. Személygépkocsival a legegyszerűbben a 85-ös számú főútvonalon Győr felől Enesénél jobbra lekanyarodva érhető el. A falunak Győrrel és Csornával napi átlagban két óránként közlekedő autóbusszal érhető el.
[szerkesztés] Története és mai élete
Bezi a nevét első megszállóiról, a besenyőkről kapta. Előfordult az említése BISSENI, BESSI és BEZI alakban is.
[szerkesztés] Nevének eredete
Bezi a nevét első megszállóiról, a besenyőkről kapta, amely a Bisseni és Bessi elnevezésekből alakult ki a mai formájában.
Első írásos említése 1481-ben történt, amikor Bezy Lőrinc utód nélkül halt meg; ezután a község területét Ráthibozeni Trinka János és felesége, valamint Poky Antal és Mihály örökölték. Egy évszázad múlva, 1579-ben már Márffy László volt a legfőbb birtokos, aki bezáratta az evangélikusok iskoláját. Ezután a felekezeti ellentétek rendkívüli mértékben elmérgesedtek a faluban: az iskola bezárását követően 13 forint értékre becsülték fel az intézmény értékét. Ezt az ágostai egyháznak kellett volna adni, ők azonban nem fogadták el. Ezután a megyei közgyűlés a pénzt "jótékony célra való fordítás végett" a fehértói plébánosnak engedte át. Bezi következő birtokosa 1592-ben Poky Ambrus Győr megyei alispán volt, aki több közbirtokossal osztozkodott a település földterületén. A 17. század elején, méghozzá 1618-ban Pázmány Péter és Ferenc, majd 1650-ben Jagasits Péter alispán bírta a községet. Alig néhány évtized múlva, 1680. körül Bezerédy István pápai kapitány és özv. Komáromy Jánosné Festetich Mária egymás közt felosztották Bezit. A falu a török alóli felszabaduló háborút alaposan megsínylette, 1689-ben ugyanis a német katonaság porig rombolta. A 18. században a földesurak és a jobbágyság között is kiéleződtek az ellentétek: 1727-ben az akkor úrbéres jobbágyság aziránt tett panaszt a megyei közgyűlés előtt, hogy a földesurak az ő Eperjes nevű szabad pusztájukat elfoglalták. Az evangélikusok már ebben a században is használhattak harangot, ezt 1784-ben a továbbiakban is megengedték nekik. A lakosságszám közben növekedett; 1729-ben még 23 jobbágy és 21 zsellércsalád lakta Bezit, 1850-re már 222 katolikus, 435 evangélikus és 130 zsidó lakója volt. A század elején Bezi ( lsd. Magyarország vármegyéi és városai 1910-ben ) körjegyzőségi székhelyként működött, ekkor egyébként az Enessey, a Zmeskál, a Gyapay, a Horváth család osztozott a falun, de Benyovszky Pál, Szabó Kálmán és Mihályi Gyula is birtokosok voltak. Mihályi Gyula 1846-ban a faluhoz tartozó Péterháza pusztán úri lakot építtetett.
Bezi a lélekszámát tekintve egyértelműen kisközségnek tekinthető. A lakosság tekintélyes részét a 60 év felettiek teszik ki. A zsúfolt, forgalmas főútvonalaktól való távolság és a csendes falu azonban vonzerőt jelenthet a turistáknak. A kis település infrastrukturális állapota viszonylag elfogadható volt, hiszen az 1980-as évek elején már kiépült a vízvezetékrendszer. A telefonhálózat 1986 óta folyamatosan bővül, a vezetékes gázhálózat kiépítése jelenleg is folyamatban van. Az iskola és óvoda a rendszerváltás óta kiépült, s korszerű konyhával is bővült. A falu 1990 után visszanyerte közigazgatási önállóságát, azonban jelenleg is a győrsövényházi körjegyzőséghez tartozik.
[szerkesztés] Látnivalók
- Római katolikus templom
- Evangélikus templom
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- Bezi bemutatása [1]
[szerkesztés] forrás
Győr-Moson-Sopron megye kézikönyvéből (Szekszárd 1998) Áldozó István cikke lett felhasználva.


Based on work by