Diego Velázquez

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Diego Velázquez, önarckép 1630
Diego Velázquez, önarckép 1630
Diego Velázquez, önarckép 1643
Diego Velázquez, önarckép 1643

Diego Rodriguez de Silva y Velázquez (Sevilla, 1599. június 6. - Madrid, 1660. augusztus 6.) spanyol festő.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Tanulóévek

Francisco Herrera el Viejo, majd Francisco Pacheco tanítványa (és utóbb veje). Első, sevillai korszakát népies genreképek (bodegones) jellemzik, amelyek festési módja, sötét árnyékaikkal, a megvilágítás erős ellentéteivel, a népies tipusok éles jellemzésével, a csendéletszerű részletek szeretetével közvetve Caravaggióra megy vissza. E máris erős realizmussal és hatalmas festői tudással kitüntetett csoport mesterművei: A vén szakácsnő (Richmond, Cook-gyűjtemény), A vízhordó (London, Apsley House), Étkező parasztok (Budapest, Szépművészeti Muzeum).


[szerkesztés] Madridi évek

1622-ben látogat el először Madridba, amelynek műkincsei főleg Tiziano művei nagy hatást gyakorolnak rá, a következő évben pedig IV. Fülöp király szolgálatába szegődik. Ekkor kezdődik élete végéig tartó képmásfestő tevékenysége, amely a királyi családról, az udvarhoz tartozókról, a spanyol szellemi arisztokráciáról páratlan arcképcsarnokot eredményezett. Spanyol tradíciókból kiindulva, de Tiziano, majd Rubens hatása alatt is V. fejlődése a képmások e végtelen sorában tükröződik vissza, míg időnként egy-egy más tárgyú festménye jelzi a megtett utat. Az első képmások még kissé súlyosak. Erős plasztika, mély árnyékok uralkodnak bennük és a Bacchus és az ivók (Los Borrachos) híres képe is (Madrid, Prado) a fiatalkori zsánerképek pompás továbbfejlesztését jelenti.

[szerkesztés] Római út

1629-31-ig Rómában tartózkodik. Itt festi meg Vulcanus műhelye c. képét (Prado), amely rendkívüli festői finomodásról tanúskodik, itt keletkezik 2 tájképi tanulmánya (u. o. ), amely a maga fénytől áthatott frissességével egészen új törekvésekről ad számot.

[szerkesztés] újra Madrid

Hazatérése után két évtizeden át ki nem mozdul Madridból. Az ekkor keletkezett képmások hosszú sorából kiemelkednek III. Fülöp, Ferdinánd bíbornok-infáns és a kis Don Baltasar infáns vadászképei, a király, a kis infáns és Olivarez herceg lovasképei, a királyi udvarhoz tartozó hölgyek, törpék, komédiások, udvari bolondok képei (túlnyomó részt a Pradóban). Hatalmas léptekkel halad festői fejlődése. Az alakok mind tökéletesebben olvadnak egybe a szabad térrel, a plasztikai mintázás mindinkább elenyészik és szines benyomás visszaadásának ad helyet. Fejedelmi alakjai felülmúlhatatlanul komolyak, előkelők a maguk szenvtelenségében, a törpék stb. képeit rendíthetetlen tárgyilagosság jellemzi. E kornak nagy, reprezentativ alkotása a Breda átadását ábrázoló hatalmas kép (1639-41, Prado, a kép ekonomiájában nagy szerepet játszó lándzsákról Las Lanzas-nak nevezve) - V. második olaszországi tartózkodása az 1549-51 évekre esik. Rómában festi meg X. Ince pápa képmását (Róma, Doria-képtár), amely a színfoltok szabad felrakásával, a minden rikító eszközt kerülő jellemzés mélységével a képmásfestés legnagyszerűbb remekei közé tartozik. V. utolsó évtizede a tökéletesség legmagasabb fokának elérését jelzi. Képmásai - kivált gyermek-képmások, csodálatosan gazdag ruhákban - a festői tudás netovábbjai.

[szerkesztés] Utolsó nagy korszaka

Művei mind színesebbekké, szabadabbakká, festőiebbekké válnak. Két nagy festmény jelzi V. utolsó korszakát: A szőnyegszövő nők (Las Hilanderas) és Az udvarhölgyek (Las Meninas, l. a képmellékletet), mindakettő a Pradóban. Itt is, ott is, a belső térben elhelyezett alakoknak a környezettel való tökéletes együtthatása a fény érvényre juttatásának varázsa a legtökéletesebb festőmesterség diadala. V., a fejedelmek festője, a festők fejedelme. Igazi jelentőségét a XIX. sz. 2-ik felében ismerték fel, midőn a természet tisztán festői ábrázolására irányuló törekvések (impresszionizmus) rokonok voltak az övéivel és az ő művészetéből indultak ki (Manet). V. dicsősége felülmulta az akadémikus festés korában bálványozott Murillóét. V. művészetén és művészettörténeti jelentőségén mitsem változtat, ha a modern művészi törekvések továbbfejlődésével a spanyol festészet történetének más nagy alakjai léptek előtérbe: Goya, majd El Greco.

[szerkesztés] Lásd még

[szerkesztés] Bibliográfia

  • V. ö. Stirling, V. and his works (London, 1855); Curtis,
  • V. and Murillo (London és New-York 1883);
  • Justi klasszikus műve: Diego V. und sein Jahrhundert (Bonn, 1888, 2. kiad. 1903);
  • Stevenson, The Art of V. (London, 1895);
  • Beruete, V. (Párizs, 1898);
  • Lafond (Paris, 1906); Baldry, V. (New-York, 1908);
  • Calvert és Hartley, V. (London, 1908);
  • Gensel, V. (2. kiad. Berlin, 1908).