Felvidék
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A Felvidék történelmi eredetű tájnév, amely ma két különböző jelentésben is használatos:
- Történelmi-földrajzi jelentés: Szlovákia területének történelmi vonatkozásokban használt szinonimája. Az elnevezést ebben az értelmében az 1918 előtti magyar történelem kapcsán használják, amikor a mai Szlovákia területe a Magyar Királyság szerves részét képezte.
- Politikai jelentés: A szlovákiai magyarok által lakott területek összefoglaló neve.
Lásd még:
- Felső Magyarország
- Felföld
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] A név régebbi használata
A Felvidék nevet a régebbi korokban a maitól eltérő jelentésben használták. Eszerint három különböző korszak különböztethető meg:
- A 19. század előtt Felvidék alatt csak a Magyar Királyság szláv (szlovák és ruszin) lakosságú északi vidékeit, az úgynevezett „tótsági vidékeket” értették.
- A 19. században a Felvidék fogalmát kiterjesztették Magyarország egész északi hegyvidéki területére, amit korábban a Felső-Magyarország elnevezéssel jelöltek. Ez a régió a mai Nyugat-Szlovákia területéből csak a Pozsony-Nyitra vonaltól északra eső vidékeket foglalta magában. Kelet felé ugyanakkor a mai Magyarország egyes északi területei (Miskolc és Salgótarján környéke), valamint a mai Kárpátalja hegyvidéki része is hozzá tartoztak, sőt még Máramaros területét is beleértették.[1]
- Az 1920-as trianoni békeszerződés után a volt Magyar Királyságtól Csehszlovákiához került területek egészét kezdték Felvidéknek nevezni, tehát a mai Szlovákia teljes területét és Kárpátalját („Kelet-Felvidék”). Így a II. világháború alatt a Csehszlovákiától Magyarországhoz visszacsatolt országrészt is a Felvidék névvel jelölték.
- A szocializmus idején, az asszimiláló politika miatt a „Felvidék” csupán a fenti terület magyarországi részét jelentette (kb. Miskolctól északra).
Szócikkünkben elsősorban a ma használatos történelmi-földrajzi jelentést követjük, helyenként a korábbi értelmezések szerinti Felvidék területére is utalva.
[szerkesztés] Földrajz
A Felvidék területének 95%-át a Kárpátok északi része foglalja el. Ezenkívül van két síkság: a Kisalföld északi fele, valamint a Bodrogköz északi része. Legfontosabb folyói: Duna, Kis-Duna, Vág, Garam, Ipoly. Víztárolói: Zemplén-víztároló, Árvai-víztároló. Legmagasabb pontja, a Gerlachfalvi-csúcs a Tátra hegységben található, amely messze híres Európában.
[szerkesztés] Történelem
A honfoglalás után a Felvidék a magyar állam része lett. A Magyar Királyság igen fontos gazdasági területe volt elsősorban a kiterjedt bányászat miatt. Pozsonyban, a terület központjában koronázták meg a magyar királyokat. Az Oszmán Birodalom terjeszkedése idején a Felvidék területe nem került török kézre, hanem a Habsburg-házi uralkodók alatt a Királyi Magyarország része volt. A Magyar Királyság újraegyesülése után a Felvidék továbbra is igen fontos terület volt mind gazdasági (kereskedelem és bányászat), mind kulturális szempontból. Az 1848-as forradalom idején a Felvidék középső részén számos csata és hadművelet folyt. 1849-ben az orosz csapatok a Felvidék felől támadták meg Magyarországot. Először Eperjes várost foglalták el, majd Kassa és Miskolc felé nyomultak tovább.
[szerkesztés] A „boldog békeidők”
Az Osztrák–Magyar Monarchia fenállása idején jelentős volt a könnyűipar (pl. Zsolna, Kassa), az élelmiszeripar (pl. Zsolna, Pozsony, Rózsahegy) és a fémfeldolgozás (pl. Salgótarján, Miskolc, Kassa), valamint mezőgazdasági szempontból is fontos volt a terület (Zsolna, Salgótarján és Rozsnyó környéke).
[szerkesztés] Az I. világháború idején
Az I. világháború idején a Felvidék lakosságának már a fele szlovák volt, ám ezen a területen lényeges csata nem volt. 1918-1919-ben a cseh hadsereg bevonult a Felvidékre. A Magyar Tanácsköztársaság Vörös Hadserege rövid időre sikeresen visszafoglalta a terület egy részét, ahol 1919. június 16-án kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot, idieglenesen Eperjes székhellyel, de a lkaosság és a magyar hadsereg támogatásának hiányában az új állam három hétig sem állt fenn. 1920. június 4-én azonban az I. világháborút lezáró trianoni békediktátum értelmében az újonnan megalakuló Csehszlovákia lett a Felvidék területének új tulajdonosa. Ekkor kezdődött meg a felvidéki magyarok diszkriminálása, jogfosztása.
[szerkesztés] A II. világháború előtt és után
A II. világháború előtt nem sokkal Magyarországnak sikerült részben visszaszereznie az elvesztett területeit: a Csehszlovákia által elvett területeiből visszakapott 11 927 km²-t. 1941-ben az ezen a területen élő 1 millió 62 ezer lakosnak 84%-a volt magyar és kb. 10%-a szlovák.
A II. világháborúban vesztesként végző Magyarországnak a párizsi béke értelmében újra le kellett mondania a Felvidékről, amely újból Csehszlovákia keleti része lett. Ekkor kezdtek életbe lépni a Beneš-dekrétumok, amelyek értelmében a magyarok elvesztették csehszlovák állampolgárságukat, nem szavazhattak. Számos magyar esett gyilkosság áldozatául is, amiért senkinek sem kellett a törvény előtt felelnie.
A szocialista csehszlovák államban, a Magyarországgal szomszédos többi szocialista országhoz hasonlóan a magyarokat asszimiláló politika folyt.
[szerkesztés] A független Szlovákia
1992. december 31-én szétvált a Csehszlovák Köztársaság, és létrejött a független Szlovákia. A Beneš-dekrétumok elméletileg a mai Szlovákiában is érvényben vannak. Újabban a szélsőséges magyarellenes irányzatok máig jelen vannak az ország politikai életében. A 2006-os szlovákiai választásokon a magyarellenes Szlovák Nemzeti Párt sikeresen szerepelt. Ezzel egyidejűleg országszerte magyarok elleni cselekményekre került sor („magyarverések”).
[szerkesztés] Szlovákosítási elmélet
Létezik egy elmélet a Felvidék elszlovákosodásáról. Az elmélet szerint a Csehország nyugati részén elhelyezkedő Szudéta-vidékről (amely a II. világháború végéig németek által sűrűn lakott volt) telepítették be a mai szlovák egy részének őseit a Felvidékre abban az időben, amikor Csehország és Magyarország az Habsburg Birodalomhoz tartozott. Eszerint az elmélet szerint a Habsburg uralkodóknak érdekében állt a Szudéta-vidék elnémetesítése, ezért németeket telepítettek oda, az onnan kitelepített cseheket pedig a Felvidékre költöztették. Minthogy a csehek és a szlovákok közeli rokonok, a felvidéki szlovákok jelentős része az elmélet szerint ezektől a cseh telepesektől származik.
[szerkesztés] Felvidéki vármegyék a Magyar Királyságban
A 19. század második felében a következő 21 vármegyét sorolták a Felvidékhez[1]:
- Pozsony vármegye, székhelye Pozsony
- Nyitra vármegye, székhelye Nyitra
- Bars vármegye, székhelye Aranyosmarót
- Hont vármegye, székhelye Ipolyság
- Nógrád vármegye, székhelye Balassagyarmat
- Borsod vármegye, székhelye Miskolc
- Zemplén vármegye, székhelye Sátoraljaújhely
- Abaúj-Torna vármegye, székhelye Kassa
- Sáros vármegye, székhelye Eperjes
- Gömör-Kishont vármegye, székhelye Rimaszombat
- Szepes vármegye, székhelye Lőcse
- Zólyom vármegye, székhelye Besztercebánya
- Liptó vármegye, székhelye Liptószentmiklós
- Árva vármegye, székhelye Alsókubin
- Turóc vármegye, székhelye Turócszentmárton
- Trencsén vármegye, székhelye Trencsén
[szerkesztés] Kelet-Felvidék vármegyéi
- Szabolcs vármegye, székhelye Nyíregyháza
- Bereg vármegye, székhelye Beregszász
- Ung vármegye, székhelye Ungvár
- Ugocsa vármegye, székhelye Nagyszőlős
- Máramaros vármegye, székhelye Máramarossziget
[szerkesztés] Lábjegyzet
- ^ 1,0 1,1 Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben (Magyarország V. Felső-Magyarország) Budapest, 1898.


Based on work by