II. Honorius

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

II. Honorius a történelem folyamán a 18. ellenpápaként lépett fel. 1061. október 28-án foglalta el helyét II. Sándor pápa ellenében. Labilis hivatalát II. Miklós pápa 1059-es törvényei hozták létre, amelyek a pápaválasztás szabályit öntötték merőben más formába. A reformpárti klerikusok és a világi urak, valamint a reformellenes egyháziak ellentétéből született meg Honorius ellenpápasága.

Eredetileg Peter Cadalus néven született Veronában. Nemesi családban látta meg a napvilágot, és ennek megfelelően papi neveltetésben részesült, de szülei a jövedelmező rangot, és nem a túlvilági dicsőülést szánták fiuknak, és ez átragadt Cadalusra is. 1046-ban a család nyomására nevezték ki Parma püspökének, amelyet igen léhán töltött be. Dőzsölt, szimóniával és világi hivatalba iktatással szerezte meg hatalmát. Ezért aztán nem csoda, hogy nem támogatta a IX. Leó pontifikátusával kezdődő reformpápákat. Amikor 1061-ben meghalt Miklós, az általa alkotott pápaválasztási szabályok töréspontja mentén két ellenséges párt állt szemben egymással.
A bíborosok kollégiuma szeptember 30-án a kánoni törvényeknek megfelelően megválasztotta II. Sándort egyházfőnek. Ezt a választást azonban nem akarta elismerni a véleményalkotásból kizárt római nemesség és természetesen a reformokat ellenző egyháziak sem. Hamarosan megtalálták a megfelelő szövetségest, a német-római császári udvarban. Tudniillik Miklós szabályai a császári befolyást minimális elfogadásra csökkentették le, ezért a sértődött udvar, Ágnes császárné vezetésével, áldását adta egy új pápaválasztásra. Október 28-án Bázelben a Sándort ellenző párt Cadalust választotta meg a katolikus egyház vezetőjének, aki felvette a II. Honorius uralkodói nevet.

1062 tavaszán Honorius tekintélyes méretű sereg élén Rómába tartott. Útján vele tartott Benzo, császári kancellár és Alba püspöke is, hogy a Szent Birodalom érdekeit képviselje. Sándor mindössze a normannokra és a toszkánai herceg segítségére számíthatott. Április 14-én rövid, de véres csatában csaptak össze az ellenfelek. A pápai csapatok Honorius seregei alatt maradtak, akinek sikerült elfoglalnia a Szent Péter Bazilika környékét. De amikor májusban megérkezett Godfrid toszkán hadserege, Honorius bölcsebbnek látta személyes visszavonulását Parmaba. Sándor is elhagyta a várost, és egykori püspökségébe vonult vissza, Luccába. A harcok folytatódtak, de egy németországi eset miatt, egészen más kimenetele lett a csatáknak.

A befolyásos kölni érsek, Anno egyrészt arra hivatkozva, hogy ő a reformokat támogatja, másrészt azonban kimondatlanul, lehetőséget látva a régensi rang megszerzéséhez, seregeivel elfoglalta a császári udvart, és átvette Ágnestől a régensi hatalmat. A császárnő a piemonti Fructuaria zárdába vonult vissza, Anno pedig beszüntette a harcokat Sándor ellen, és új birodalmi gyűlést hívott össze Augsburgban 1062 októberében. Ezen a gyűlésen úgy döntöttek, hogy Anno unokaöccse, Burchard, halberstadti püspök Rómába utazik, és kivizsgálja Sándor megválasztásának körülményeit.
A régensi érdekek, és valószínűleg a tények is úgy akarták, hogy az 1063-as mantovai zsinaton hivatalosan is elismerjék Sándor uralmát, és kiközösítség Honoriust.

Honorius azonban nem akarta elfogadni a mantovai zsinat eredményeit, és tartott Parmaban egy ellenzsinatot, amelyen semmisnek minősítette az ellene felhozott döntéseket. Nem akarta feladni törekvéseit a pápai trónnal kapcsolatban, és sereget gyűjtött maga köré. Amikor már elültek a pápaválasztással kapcsolatos harcok, Honorius 1064-ben Róma ellen indult seregével. Itt sikerült elfoglalnia az Angyalvárat, és onnan még majdnem egy éven keresztül igyekezett megszerezni Sándor trónját. De idővel rá kellett döbbennie, hogy sem a császár, sem más politikai hatalom nem támogatja, így visszavonult Parmaba. Egész életében fenntartotta követelését, amikor 1072-ben Parmaban elérte a halál.