Békássy Ferenc

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Békássy Ferenc rövid életrajza:

1893. április 7-én született Kis-Sennyén, a mai Zsennyén. A kastély ma alkotóházként működik, a családok, kik itt éltek, mindig a magyar művészetet és közéletet a legjobb tudásuk szerint igyekeztek szolgálni. Előbb a névadó (vagy név-kapó?) Sennyey, majd a Bezerédj család gondozza Zsennyét, mely utóbbi Bezerédj családból származó Emma, Békássy István főispánhoz megy férjhez, s ebből a házasságból születik Békássy Ferenc. Egészen fiatalon (12 évesen, 1905-ben), Angliába küldik tanulni, a cambridgei King’s College növendéke lesz, s ami még ennél is fontosabb: nem sokkal később már bejár Virginia Woolf Brunswick Square-i házába, ahol a kor nagy elméi, mind szeretettel és idővel – megismervén jellemét és tudását – tisztelettel fogadták a fiatal kora ellenére bölcs és tisztán látó magyar fiatalembert, s ahol több igaz barátságot is kötött, továbbá, ahol szerelembe is esett, s ez egy költő életében bizonyosan fontos helyszín. S, hogy mennyire költő volt, az sorsának következő állomása is mutatja, miután kitör az első világháború, barátainak kérése ellenére hazautazik. Másnap Anglia és a Monarchia hadat üzen egymásnak. Bevonul huszárönkéntesnek. Az orosz fronton, 1915. június 22-én, Bukovinában, Csernovic mellett, Dobronucnál elesik. 22 éves ekkor.

(I.n.: Weiner Sennyey Tibor: A zsennyei angol költő. Életünk 2006/3.)


„Engem mostanában Békássy Ferenc tragikus sorsa foglalkoztat. Talán ismeri ezt a nevet, ez a Békássy egy nagy tehetségű fiatal író volt, aki Oxfordban járt egyetemre (vagy Cambridge-ben?), onnan jött haza a háború elején s mindjárt el is esett. Mindene megvolt, ami jóval csak az istenek elhalmozhatnak valakit, fiatal volt, egészséges, gazdag, előkelő és tüneményesen tehetséges. És 21 éves korában elesett Dobronousznál, valami piszkos huszár-kozák attakban. Babits írt róla annak idején a nyugatban, én is írtam később a verseiről. Most a tanulmány kötete került a kezembe, ragyogó dolgok vannak benne, főleg egy pompás, nagy Browning-essay. Kétségkívül legjelesebb íróink egyike lett volna ez a fiatalember, már az angol egyetemen becsülték, angol nyelven írt verseiért és értekezéseiért kitüntetéseket kapott, felkérték, hogy az angol egyetemen előadást tartson a magyar irodalomról ... Megrendül az ember minden nemesebb hitében, mikor egy-egy ilyen lélek szörnyű, buta és vak pusztulásáról kell tudnia!”

(Részlet Tóth Árpád leveléből. Budapest, 1919. nov. 13.)


„Lelki hajlama a régi magyar műveltség felé vonzza. Azokat a nemes, nyugati magyarokat hozza eszembe Békássy Ferenc, kik európai tükörben látták meg saját arcukat, azt az időt, melyet szorongva érzünk vissza ma is, ha a Lánchídról vagy a Clark Ádám-térről az akadémia-épület nemes vonalait bámuljuk. Sokat olvasott, érett értelemmel. William Blake-et, a titokzatos angolt világos, magyar fővel szerette, de keze közé került Macchiavelli, Ranke, Lafargue, William Morris, Ady, Ignotus, Karinthy és halála előtt Széchenyi István is, ki különös, mély benyomást gyakorolt rá. Hogy merre viszi később a vére, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy a magyar irodalom értéket vesztett benne. Az épület nem épült fel, csak az előkészületei maradtak ránk, az állványok, melyeket erősen megcölöpözött és magasra vont, messze a mindennapi élet és a mindennapi irodalom fölé.”

(Kosztolányi Dezső)


„A háború kitört és a fiú hazatért, ekkor alkalmam lett volna vele találkoznom, íme most már nem lesz alkalmam soha. Előveszem a szép füzetet és megdöbbenek a címétől: "Versek" – az van ráírva, gyerekesen – "1912-től 19-ig". Nézem ezt a naiv készülődést, ezeket a könnyelmű számokat, akkor jól emlékszem, mosolyra derítettek, most mintha a gúnyos Sors nézne onnan reám. Mit ér egészség, tehetség, fiatalság, akarat, minden mit ér? Ó ha tudtam volna!”

(Babits Mihály)


„Ez a huszonkét éves ifjú, meglepő komolyságával, bölcselkedő elmélyülésre való hajlamával, már e zsenge kötetben is egyénien ható vonásokat tudott fölmutatni. Újabb költőinknél talán általánosan uralkodó a szinte hevesen közvetlen líraiság, az érzések áradata korláttalan csap ránk, a formák finom védő és tartó gátjai, a hasonlatok színes vitorlájú hajói együtt sodródnak e forró és fantasztikus folyam hömpölygésével s a gondolatok úgy jelennek meg, mint a meder titokzatos mélyéből fölszakított, olykor bizarr és érthetetlen formájú kövek. A fiatal Békássy legmegkapóbb vonása, hogy nála csaknem mindig hiányzik ez a heves líraiság, gondolatok kemény konstrukcióit építi egy-egy versébe s mégis érezzük, hogy lírát ír, egy ifjúi lélek vívódásait, reményét, koraérett kiábrándulásait, a férfiasság dacoló és nemes fölényének akaratát, – de mindezt úgy, ahogy egy nagy fáradsággal, kemény kövekből épült palota láttán is érezhetünk mély, lírai meghatódást. Arany Jánoshoz, a Dantéről írt halhatatlan lírai elmélkedés költőjéhez talán ő léphetett volna legközelebb, aminthogy az Arany-szabású költők is voltak kedvencei – első zsengéit Babits Mihálynak küldte el.”

(Tóth Árpád)