Dale Earnhardt

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Dale Earnhardt (1951. április 29., Kannapolis, Észak-Karolina – 2001. február 18., Daytona Beach, Florida) hétszeres bajnok amerikai NASCAR autóversenyző.

  • Rajtszáma: 3
  • Csapata: Richard Childress Racing
  • Szponzora: GM Goodwrench Service Plus
  • Márka: Chevrolet
  • Becenevek: The Man in Black, The Intimidator (A megfélemlítő)


Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Élete

Egy pillanatra sem volt kétséges Dale Earnhardt számára, hogy mit akar az élettől. Fiatal korában nézte, ahogy apja, Ralph Earnhardt versenyez – és nyer – a széria autósok között szerte a dél-keleti államokban. Ez az élmény alakította ki benne később a sportág iránti elkötelezettséget és szeretetet, amely azután a NASCAR és a motorsport történelem egyik legsikeresebb és legnagyszerűbb karrierjének üzemanyagául szolgált.

Tinédzser korában a szülővárosában és annak környékén állt rajthoz. Nappal teljes munkaidőben kerekeket foltozott és szerelt, éjszaka pedig vagy az autójával versenyzett, vagy éppen javítgatta azt. Saját erőből próbált boldogulni, de gyakran kölcsönökből tudta csak megvenni az alkatrészeket a hétvégi versenyekre, majd remélte, hogy eleget nyer ahhoz, hogy hétfőn visszafizethessen mindent a banknak.

1973-ban Ralph Earnhardt szívinfarktusban elhunyt, miközben az autóján dolgozott. A súlyos veszteség még eltökéltebbé tette, mint valaha abban, hogy sikeres autóversenyző lesz. Tovább folytatta a küzdelmet a környék pályáin, mint Hickory, Concord és Metrolina Fairgrounds ováljai.

1975-ben mutatkozott be a Winston Cup-ban, a charlotte-t World 600-on, ahol a 22. helyet szerezte meg az Ed Negre tulajdonában álló Dodge-dzsal. A következő három év során további nyolc versenyen indult a NASCAR legfelső szériájában, melyek közül az utolsó az 1978-as Dixie 500 volt Atlantában, ahol Rod Osterlund második számú autóját vezette. Earnhardt a negyedik helyen végzett, csupán eggyel lemaradva Osterlund első számú versenyzőjétől, Dave Marcistól.

Az 1978-as szezon után Marcis saját csapatot alapított, ezért búcsút intett Osterlundnak, aki magára maradt a megüresedett Chevrolet-vel és az arra pályázók sorával. Úgy döntött, hogy ad egy esélyt a fiatal versenyzőnek, ezzel Dale Earnhardt neki indulhatott az első teljes szezonjának 1979-ben. Earnhardt tisztában volt vele, hogy ez a bizalom az eddigi karrierjének legnagyobb ajánlata.

Az első teljes évében Earnhardt megszerezte legelső Cup győzelmét Bristolban, mindössze karrierje 16. rajtján. Nyolc versennyel később megvolt már az első pole-ja is Riverside-ban. A szezon végére 11 top 5-ös eredménnyel büszkélkedhetett, amellyel maga mögé utasított olyan neveket az Év újonca díjért – minden idők legnagyobb küzdelmében ezért a címért, mint Harry Gant, Terry Labonte és Joe Millikan.

1980-ban a fiatal, de már erős csapattal, jó felszereléssel és azzal a határozott szándékkal, hogy megmutassák, ők is a NASCAR elitjéhez tartoznak, Dale Earnhardt legyőzte a kemény veteránt, Cale Yarborough-t a bajnoki címért folytatott küzdelemben és ezzel az egyetlen versenyző lett, aki egymás után követő évben lett az év újonca (Rookie of the Year) és bajnok is.

Az 1981-es szezon derekán Osterlund eladta a csapatát Jim Stacy-nek. Az új csapatból kiábrándultan Dale Earnhardt négy verseny után elhagyta őket és a szezont Richard Childress-nél fejezte be. Év végére Childress előtt világossá vált, hogy a csapata addig nem tapasztalt eredményekre volt képes Earnhardttal, ezért sürgette a tehetséges versenyzőt, hogy fogadja el az ajánlatát a Bud Moore irányítása alatt álló stabil és erős szponzorral (Wrangler) rendelkező autójába. Earnhardt aláírta a szerződést a #15-ös rajtszámú Fordba, majd a következő két évben három versenyt nyert azzal Childressnek és 12., illetve 8. lett a pontversenyben.

Miközben Childress és versenyzője, Ricky Rudd építgették a bajnok esélyes csapatot, az 1983-as és 1984-es szezon közötti szünetben Dale Earnhardt úgy döntött, meghosszabítja a szerződését Childress-szel. A versenyző és a tulajdonos azonnal belekezdtek egy programba, hogy elérjék azt a szintű teljesítményt, amellyel mindkettőjük szerint majd bajnokságot lehet nyerni a NASCAR Winston Cup-ban. Ekkor még egyiküknek sem sejtette, hogy milyen eredményekre lesznek képesek közösen.

A duó az első bajnoki címét két évvel később, 1986-ban szerezte meg. Mindez csak a kezdete volt egy hat bajnoki címből álló sorozatnak az elkövetkezendő kilenc évben, amely a maga nemében rekord volt és bizonyította az egyik legnagyobb versenyzőnek az adottságát és a tehetségét, aki valaha is rajthoz állt a NASCAR pályáin.

1998 februárjában, húsz próbálkozást követően végre győztesként ünnepelhette magát azon az egyetlen nagy versenyen is, amelyen addig képtelen volt elérni a kockás zászlót: a Daytona 500-on. Az volt karrierje 575. Winston Cup rajtja és 71. diadala, amely a győzelmi örökranglista hatodik helyére repítette. Az Earnhardt név további lépéseket tett a halhatatlanság felé vezető úton, amikor ugyanebben az évben a NASCAR jelölte Őt, valamint édesapját, Ralphot "A NASCAR történelem 50 legnagyobb versenyzője" közé.

Két évvel később Earnhardt fia, Dale Junior, édesapja nyomdokaiba lépve csatlakozott a Winston Cup-hoz. Idősebb Earnhardt eközben kishíján megnyerte a nyolcadik bajnoki címét 2000-ben, de Bobby Labonte mögött végül "csak" a második helyen végzett.

2001 februárjában a két Dale Earnhardt – az idősebb és a fiatalabb -csapattársként indult neki a daytonai hétvégének az évente megrendezendő Rolex 24 órás versenyen. Saját kategóriájukban a másodikok lettek, míg összetettben az előkelő negyedik helyen végeztek, bebizonyítva azt, hogy az Earnhardtok nem csak a NASCAR-ban kiválóak.

Dale Earnhardt halála, amely a 2001-es Daytona 500 utolsó körének utolsó kanyarjában történt, Amerikát olyan gyászba borította, amelyhez hasonlóra addig sportoló tragédiája kapcsán nem volt példa. Earnhardt eredeti és megismételhetetlen teljesítményével és személyiségével örökre a NASCAR közönség és az emberek millióinak szívébe zárta magát. A csillogással a szemében és azzal az ördögi vigyorral az arcán felküzdötte magát a csúcsra és páratlan döntésekkel vitte győzelemig az autóit. Sokan nem szerették a számtalan győzelme és bajnoki címe miatt, de a látványos stílusa, amellyel elérte ezeket, kétségtelenül csodálatra méltó volt mindenki körében.

2004-ben készült el a legendás pilóta életén alapuló 3: The Dale Earnhardt Story című film Barry Pepperrel a címszerepben, mely sikerekben gazdag pályafutását és a nagyközönség számára kevésbé ismert magánéletét dolgozza fel. Ez hazánkban A NASCAR az életem: Dale Earnhardt története címmel látható.

2006. április 23-án a Talladega Superspeedway-en megtartott Aaron's 499-en a fia, Dale Earnhardt, Jr. egy különleges fekete festéssel állt rajthoz annak tiszteletére, hogy édesapja április 29-én lett volna 55 esztendős. Ugyanezen a versenyen Dale Earnhardt-ot beválasztották az International Motorsports Hall of Fame-be. Június 18-án a Michigan-i versenyen Junior egy régi stílusban megfestett Budweiser autóval emlékeztette a NASCAR közönséget apja, valamaint nagyapja versenyzői karrierjére.

[szerkesztés] A legelső bajnoki címe

Még mielőtt Doug Richert elég idős lett volna a legális alkoholfogyasztáshoz, már megivott jó néhány korty pezsgőt az ünneplések alkalmával. Ezek közül egyet 1980. november közepén. Azon az őszi délutánon a már nem üzemelő Ontario Motor Speedwayen történt mindez, amikor két mérföldkőhöz is értek a NASCAR történelmében..

Mindössze a második teljes szezonjában Dale Earnhardt megnyerte élete első bajnoki címét a hétből a Winston Kupában, miközben Doug Richert a legfiatalabb bajnokságot nyert csapat főnökké vált 20 éves létére. Richert 1980 májusában lett Earnhardt csapat főnöke, a charlotte-i 600 mérföldes után. Dale akkor még a #2-es rajtszámú autóban versenyzett és a következő 18 versenyen 3 győzelmet aratott a fiatal csapatfőnökével.

...és végül a bajnoki címet is begyűjtötték.

Osterlund tett egy próbát Earnhardt-tal, aki akkoriban nem volt kifejezetten a tulajdonosok álma. Gyakran ment falnak és törte össze az autóit. Earnhardt idővel felismerte, hogy ha nyerni szeretne egy versenyen, akkor bizony az autóját az utolsó körig kímélnie kell. Ebben nagy hatása volt Osterlundnak is, aki akkor is higgadt maradt, amikor Earnhardt zúzta a kocsikat.

Végül, 70 rajt után, Earnhardt megszerezte Osterlund, Richert és önmaga első Kupa győzelmét 1979. április 1-jén Bristolban. A bristoli győzelmük volt az egyetlen 1979-ben, de később beindult az Earnhardt-gépezet.

Hatalmas meglepetés volt Earnhardt bajnoki címe. Nagy reklámot és lökést adott ez a karrierjének. Vélemények szerint Earnhardt még akkor fel sem volt készülve minderre. A második teljes szezonban megnyerni a bajnokságot? Ilyen csak egy filmekben történhet meg.

1981-ben 16 verseny után Osterlund kifogyott a pénzből. „Ha több pénze lett volna, akkor még ennél is mélyebb nyomot hagyhatott volna a NASCAR-ban.” – Childress.

Earnhardt ezek után Richard Childress-nél kötött ki, míg Richert a következő négy évet Junior Johnsonnál töltötte.

Osterlund most a hetvenes éveiben jár és nyugdíjas éveit tölti Észak-Kaliforniában.

Miután Earnhardt lett 1980. bajnoka, Richert az egyik legkeresettebb ember lett a NASCAR-ban. Olyanokkal dolgozozott ezután együtt, mint Junior Johnson, Darrell Waltrip, Davey Allison, Neil Bonnett, Buddy Baker és Benny Parsons. Most éppen Greg Biffle csapatfőnöke 2003 szeptembere óta.

Út a sikerig

Az akkori nézetek szerint, Earnhardt első bajnoki címe 1980-ban, talán meg sem történhetett volna. Egy szemtelenül fiatal, 28 éves versenyző Kannapolis-ból (Észak-Karolina), egy szokatlan csapat és egy még furcsább csapatfőnök. Rod Osterlund a siker reményében bizva elhagyta kaliforniai San Jose-t és 1977. elején keletre utazott. Magával vitte a 16 éves Doug Richertet is, hogy meghódítság az akkor még fiatalnak számító NASCAR világát.

Osterlundnak egyszerű taktikája volt: megfigyelt mindenkit és ami tetszett neki, azt alkalmazta a saját csapatánál is. Nem tudni, hogy mitől volt jó fejlesztő, de az biztos, hogy tudta, mit csinál.

Nem volt egyszerű Richertnek a kezdet. Eleinte mindenben részt kellett venni neki is a kerékcserétől az olajcseréig. Miután az eredeti csapatfőnök, Jake Elder elhagyta a csapatot az 1980-as charlotte-i verseny után, Richert lett a jogutód a poszton fiatal kora ellenére. Szerencséjére jó helyen volt jó időben. Abban az időben egy 20 éves csapatfőnök hihetetlennek tűnt, de Osterlund bízott Doug Richertben.

Osterlund garázsában 9 versenyző fordult meg az első 2 év alatt, közülük néhányan csak egyetlen verseny erejéig. Earnhardtnak, amikor az 1978-as szezon végén csatlakozott a csapathoz, kétségei voltak Osterlundék hosszútávú pénzügyi életbenmaradása felől, de tudta, ők az egyetlen esélye arra, hogy sztár lehessen egyszer a NASCAR-ban.

[szerkesztés] Főbb eredményei

  • hétszeres NASCAR Winston Cup bajnokság (1980., 1986., 1987., 1990., 1991., 1993. és 1994.),
  • az egyetlen Winston versenyző, aki egymás utáni két évben lett "Az év újonca", majd pedig bajnok (1979., 1980.),
  • első versenyző, akinek a keresete meghaladta a 40 millió dollárt karrierje során,
  • ötszörös "Az év versenyzője" díj birtokosa: (1980., 1986., 1987., 1990. és 1994.),
  • háromszoros győzteses a "The Winston"-nak, azaz a NASCAR All-Star versenyének: 1987., 1990. és 1993.,
  • hatszoros győztese a "Busch Clash" versenynek, ami a mai "Budweiser Shootout"-nak felel meg. (Ezen az előző évi kvalifikációk győztesei, a bajnokok és ennek a versenynek a volt győztesei indulhatnak): 1980., 1986., 1988., 1991., 1993. és 1995.,

Earnhardt szinte minden megnyerhető címet megszerzett a Winston Cup-ban, beleértve a Daytona 500 győzelmet is.

[szerkesztés] A Cup pontversenyein elért győzelmei

  • 01. 1979.04.01., Southeastern 500, Bristol International Speedway,
  • 02. 1980.03.16., Atlanta 500, Atlanta International Raceway,
  • 03. 1980.03.30., Valleydale Southeastern 500, Bristol International Speedway,
  • 04. 1980.07.12., Busch Nashville 420, Nashville Speedway,
  • 05. 1980.09.28., Old Dominion 500, Martinsville Speedway,
  • 06. 1980.10.05., National 500, Charlotte Motor Speedway,
  • 07. 1982.04.04., CRC Chemicals Rebel 500, Darlington Raceway,
  • 08. 1983.07.16., Busch Nashville 420, Nashville Speedway,
  • 09. 1983.07.31., Talladega 500, Alabama International Motor Speedway,
  • 10. 1984.07.29., Talladega 500, Alabama International Motor Speedway,
  • 11. 1984.11.11., Atlanta Journal 500, Atlanta International Raceway,
  • 12. 1985.02.24., Miller High Life 400, Richmond Fairgrounds Raceway,
  • 13. 1985.04.06., Valleydale 500, Bristol International Speedway,
  • 14. 1985.08.24., Busch 500, Bristol International Speedway,
  • 15. 1985.09.22., Goody's 500, Martinsville Speedway,
  • 16. 1986.04.13., TranSouth 500, Darlington Raceway,
  • 17. 1986.04.20., First Union 400, North Wilkesboro Speedway,
  • 18. 1986.05.25., Coca-Cola 600, Charlotte Motor Speedway,
  • 19. 1986.10.05., Oakwood Homes 500, Charlotte Motor Speedway,
  • 20. 1986.11.02., Atlanta Journal 500, Atlanta International Raceway,
  • 21. 1987.03.01., Goodwrench 500, North Carolina Motor Speedway,
  • 22. 1987.03.08., Miller High Life 400, Richmond Fairgrounds Raceway,
  • 23. 1987.03.29., TranSouth 500, Darlington Raceway,
  • 24. 1987.04.05., First Union 400, North Wilkesboro Speedway,
  • 25. 1987.04.12., Valleydale Meats 500, Bristol International Speedway,
  • 26. 1987.04.26., Sovran Bank 500, Martinsville Speedway,
  • 27. 1987.06.28., Miller American 400, Michigan International Speedway,
  • 28. 1987.07.19., Summer 500, Pocono International Raceway,
  • 29. 1987.08.22., Busch 500, Bristol International Speedway,
  • 30. 1987.09.06., Southern 500, Darlington Raceway,
  • 31. 1987.09.13., Wrangler Jeans Indigo 400, Richmond Fairgrounds Raceway,
  • 32. 1988.03.20., Motorcraft Quality Parts 500, Atlanta International Raceway,
  • 33. 1988.04.24., Pannill Sweatshirts 500, Martinsville Speedway,
  • 34. 1988.08.27., Busch 500, Bristol International Speedway,
  • 35. 1989.04.16., First Union 400, North Wilkesboro Speedway,
  • 36. 1989.06.04., Budweiser 500, Dover Downs International Speedway,
  • 37. 1989.09.03., Heinz Southern 500, Darlington Raceway,
  • 38. 1989.09.17., Peak Performance 500, Dover Downs International Speedway,
  • 39. 1989.11.19., Atlanta Journal 500, Atlanta International Raceway,
  • 40. 1990.03.18., Motorcraft Quality Parts 500, Atlanta International Raceway,
  • 41. 1990.04.01., TranSouth 500, Darlington Raceway,
  • 42. 1990.05.06., Winston 500, Talladega Superspeedway,
  • 43. 1990.06.24., Miller Genuine Draft 400, Michigan International Speedway,
  • 44. 1990.07.07., Pepsi 400, Daytona International Speedway,
  • 45. 1990.07.29., DieHard 500, Talladega Superspeedway,
  • 46. 1990.09.02., Heinz Southern 500, Darlington Raceway,
  • 47. 1990.09.09., Miller Genuine Draft 400, Richmond International Raceway,
  • 48. 1990.11.04., Checker 500, Phoenix International Raceway,
  • 49. 1991.02.24., Pontiac Excitement 400, Richmond International Raceway,
  • 50. 1991.04.28., Hanes 500, Martinsville Speedway,
  • 51. 1991.07.28., DieHard 500, Talladega Superspeedway,
  • 52. 1991.09.29., Tyson Holly Farms 400, North Wilkesboro Speedway,
  • 53. 1992.05.24., Coca-Cola 600, Charlotte Motor Speedway,
  • 54. 1993.03.28., TranSouth 500, Darlington Raceway,
  • 55. 1993.05.30., Coca-Cola 600, Charlotte Motor Speedway,
  • 56. 1993.06.06., Budweiser 500, Dover Downs International Speedway,
  • 57. 1993.07.03., Pepsi 400, Daytona International Speedway,
  • 58. 1993.07.18., Miller Genuine Draft 500, Pocono International Raceway,
  • 59. 1993.07.25., DieHard 500, Talladega Superspeedway,
  • 60. 1994.03.27., TranSouth Financial 400, Darlington Raceway,
  • 61. 1994.04.10., Food City 500, Bristol International Raceway,
  • 62. 1994.05.01., Winston Select 500, Talladega Superspeedway,
  • 63. 1994.10.23., AC-Delco 500, North Carolina Motor Speedway,
  • 64. 1995.04.09., First Union 400, North Wilkesboro Speedway,
  • 65. 1995.05.07., Save Mart Supermarkets 300, Sears Point Raceway,
  • 66. 1995.08.05., Brickyard 400, Indianapolis Motor Speedway,
  • 67. 1995.09.24., Goody's 500, Martinsville Speedway,
  • 68. 1995.11.12., NAPA 500, Atlanta Motor Speedway,
  • 69. 1996.02.25., Goodwrench Service 400, North Carolina Motor Speedway,
  • 70. 1996.03.10., Purolator 500, Atlanta Motor Speedway,
  • 71. 1998.02.15., Daytona 500, Daytona International Speedway,
  • 72. 1999.04.25., DieHard 500, Talladega Superspeedway,
  • 73. 1999.08.28., Goody's Headache Powder 500, Bristol Motor Speedway,
  • 74. 1999.10.17., Winston 500, Talladega Superspeedway,
  • 75. 2000.03.12., Cracker Barrell Old Country Store 500, Atlanta Motor Speedway,
  • 76. 2000.10.15., Winston 500, Talladega Superspeedway.

[szerkesztés] Külső hivatkozások