Kard

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Svájci hosszúkard (15. vagy 16. század)
Svájci hosszúkard (15. vagy 16. század)

A kard vágásra és döfésre egyaránt alkalmas fegyver. Főbb részei: a penge és a markolat. A penge lehet egyenes vagy görbe; Az egyenes pengéjű kardok vágásra és döfésre, míg a görbe pengéjű kardok csak vágásra alkalmasak. A markolat kb. 10-20 cm. hosszú és a vívó kezének megvédésére védőkeresztrúddal és markolatkosárral van ellátva. A kard pengéjének elrejtésére szolgáló hüvelyt fából készítik s vagy bőrrel, bársonnyal, vagy csakis a hüvely alsó – a penge hegyét magába foglaló – részére alkalmaznak fémborítékot, hogy a penge hegye a kard viselőjét meg ne tudja sebesíteni, vagy pedig az egész fahüvelyt fémhüvelybe teszik.

A legrégibb, kőkorszakbeli kardok valószínűleg kiélesített vagy meghegyezett husángok voltak. A mükénéi talált bronzkardok 80-100 cm hosszúak voltak. A görögök által használt kardok pengéi csak fél méter hosszúak és kétélűek voltak, úgy hogy azokkal nemcsak döfni, hanem vágni is lehetett. A rómaiak a cannaei csata utáni évekig egyélű, csakis vágásra alkalmas karddal („ensis”) harcoltak; azután azonban az ibérek által használt, döfésre és vágásra egyaránt használható „gladiusszal” fegyverezték fel katonáikat. A Kr. u. 2. század közepétől kezdve több légiónál a germánok hosszú, kétélű, csakis vágásra alkalmas „spáthát” használtak. Az uraltaji népek mindig a csakis vágásra alkalmas görbe kardokkal harcoltak. Európába a hunok hoztak először görbe kardokat.

Japán Katana saya-val (16. vagy 17. század)
Japán Katana saya-val (16. vagy 17. század)