Dulcián

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A dulcián (latin dulcis = 'édes'; még douçaine, Dulzian, bajón, fagotto) a mai fagott reneszánsz kori elődje, a nádnyelves hangszerek családjába tartozó fúvós hangszer. A fagotthoz hasonlóan kettős nádsíppal szólaltatják meg, és szűk U alakban kétrét hajtott kónikus furata van, a nádnyelves fúvóka ugyanúgy hajlított fémcsővel csatlakozik a hangszerhez. A nádfúvóka az ebben a korszakban gyakran alkalmazott szélsapka és piruett (ajaktámasz) nélküli. A fagottól eltérően a lefelé és felfelé haladó csőszakasz ugyanabba a fatömbbe van fúrva, és esetenként külön darabból készült hangtölcsér illeszkedik a végéhez.

A késő középkori mély hangú, nagyon hosszú testű, és ezért nehezen kezelhető pommerek szerepét vette át, virágkorát 1550 és 1700 között élte, majd fokozatosan átadta helyét a barokk fagottnak. Kora egyik legsokoldalúbb hangszere volt, elég harsány tudott lenni ahhoz, hogy utcai zenekarokban szerepeljen, de a kamarazene igényeinek is megfelelt, az egyházi zenében pedig a kórusok basszus szólamát erősítette.

A dulcián hangszercsalád tagjai:

  • diszkant
  • tenor
  • basszus (Choristfagott)
  • kvartfagott
  • fagottcontra

[szerkesztés] Források

[szerkesztés] Külső hivatkozások


Nádnyelves hangszerek
Ókori hangszerek:
aulosz
Régi zenei hangszerek:
dulcián  •  görbekürt  •  kortholt  •  pommer  •  schalmei
Egzotikus, népi hangszerek:
zurna
Mai hangszerek:
angolkürt  •  fagott  •  klarinét  •  oboa  •  oboa d’amore  •  szaxofon