Fabre d’Églantine
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Fabre d’Églantine, eredeti nevén: Philippe François Nazaire Fabre (Carcassonne, 1750. július 28. - Párizs, 1794. április 5.) francia színész, költő, vígjátékíró, politikus.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Életrajza
[szerkesztés] A Nagy francia forradalom előtt
A toulouse-i törvényszék ügyvédjének fiaként látta meg a napvilágot. Költői álnevét 1771-ben választotta, miután a toulouse-i virágjátékokon „arany vadrózsakoszorúval” (valójában aranyozott liliommal) díjazták a Szűz dicséretére írt szonettjéért.
A költő Toulouse-ban egyházi intézményben lakott, melyet – engedve a színészet csábításának – otthagyott és csatlakozott egy vándorszínházhoz. 1772-1777 között a társulattal bejárta a mai Franciaország és Belgium területét, de nagy sikert nem aratott: megmaradt közepes képességű színésznek. 1776-ban érkezett a németalföldi Namur-be, ahonnan egy évvel később elzavarták, mert meg akarta szöktetni a társulat egyik színészének tizenöt éves lányát[1].
1778. november 9-én feleségül vette Strasbourg-ban Marie-Nicole Godin-t, Alain-René Lesage regény- és drámaíró unokáját. A házaspár 1779-1781 között Maastricht-ban játszott, ahol 1780. február 7-én mutatta be Fabre d'Églantine első színházi darabját, a Laure et Pétrarque című operettet. Ennek – a kor ízlését tükröző – dalbetétje, az „Il pleut, il pleut bergère…” (Esik, esik, pásztorlányka...) óriási népszerűségre tesz szert, egyike a legismertebb gyermekdaloknak. Számos vígjátékot írt Diderot és Beaumarchais szellemében. Közben játszott Arras-ban (1781), Douai-ban (1782) és Lyon-ban (1784). A következő évben elnyerte a nîmes-i és az avignon-i színházak igazgatói posztját.
1787-ben Párizsban telepedett le, ahol folytatta a színdarabok írását. Legismertebb művei: Le Collatéral (1789) és a forradalmi szellemű Philinte de Molière (1790). Önteltsége és folytonos intrikái miatt kollégái megharagudtak rá és sikerült elérniük, hogy színpadi előadásait kifütyüljék.
[szerkesztés] A Nagy francia forradalom alatt
Már ismert színész és színpadi szerző, amikor kitört a Nagy francia forradalom. Eleinte nem nagyon érdekelték a körülötte zajló események, de 1789 végén politizálni kezdett. A kötélverők negyedében lakott, ahol előbb csatlakozott a helyi klubhoz, majd összeismerkedett Georges Jacques Danton-nal és Jean-Paul Marat-val. Hatásukra belépett a jakobinus klubba, azonban ideje nagy részét továbbra is színdarabok írásának szentelte. A L'Intrigue épistolaire című vígjátéka nagy sikert aratott, utolsó műve azonban az 1792. augusztusában bemutatott Le Sot orgueilleux, amelyben a forradalmárokat gúnyolta ki, nem tetszett a hatalom új birtokosainak.
A színházból befolyó jövedelem nem volt elegendő a pénzt két kézzel szóró művésznek. 1791 elején a királypárti tengerészeti miniszteren keresztül felajánlotta az udvarnak, hogy hozzanak létre a jakobinus klubon belül egy monarchiához húzó irányzatot; ezzel mintegy hárommillió fontra tehetnének szert. A befolyás nélküli írót nem vették komolyan. 1792. augusztus 11-én végül is megoldódni látszottak pénzügyi gondjai: Danton ugyanis maga mellé vette titkárnak az igazságügyi minisztériumba. Itt – kimerítve a titkos alapokat – más kétes ügyletekbe is belekeveredett: Maximilien Robespierre azzal vádolta meg, hogy 40 000 font tiszta haszonnal adott el olyan lábbeliket a hadseregnek, melyek tizenkét óra használat után szétfeslettek. Beszámoló a teljhatalmú népnek címmel falragasz-újságot szerkesztett, melynek hangvitelével meghaladta Marat radikalizmusát. Halálos ítéletek követelésével egyike az 1792. szeptemberi mészárlások fő felelőseinek.
1792-ben Szajna-megye képviselője lett a Nemzeti Konventben. A rendíthetetlenek közé tartozott, kevésszer szólalt fel, általában a háttérben intrikált, szavazatait pedig saját érdekei szerint adta le. A Konventben a király halálára szavazott. A Hadügyi Bizottság tagjaként rendre visszaélt hatalmával, s használta fel saját célra az állami kiadásokat. Az Indiai Társaság részvényeivel spekulált, befolyását az általa irányított La Gazette de France hasábjain folytatott sajtókampánnyal igyekezett érvényre juttatni.
Az Általános Biztonsági Bizottság tagjaként sikerrel számolta fel a külfölddel kapcsolatot tartó kereskedelmi társaságokat és bankokat, azzal vádolva meg azokat, hogy hírszerző ügynökségek. Valószínűleg ő a szerzője az Indiai Társaság felszámolásával kapcsolatos hamis határozatnak. Zavaros ügyletei folytán Robespierre rajta keresztül talált fogást Dantonon – őt tartotta Danton rossz szellemének. Szerinte Fabre d’Églantine „művésze annak, hogyan adja át tudtukon kívül másoknak saját ötleteit és saját érzéseit”.
Az Indiai Társaság felszámolásában játszott szerepe miatt kizárták a jakobinus klubból és letartóztatták. Perében úgy védekezett, hogy másokat vádolt meg. Halálra ítélték és II. esztendő Sarjadás hava 17-én 1794. április 5.), ugyanazon a napon mint Danton, ő is nyaktilón végezte.
A legenda szerint a vérpadra menet elsírta magát a kordén, mert nem tudta befejezni egyik versét. A szarkazmusáról híres Danton állítólag azt mondta neki: „Ne nyugtalankodj már, egy hét múlva férgek[2] ezreit fogod költeni…”
Fabre d’Églantine nagyban kivette részét a francia forradalmi naptár szerkesztéséből: ő alkotta meg hónapjainak és napjainak neveit.
[szerkesztés] Megjegyzés
- ^ Lásd: Georges de Froidcourt: Le procès de Fabre d'Églantine devant le Magistrat de Namur en 1777, Liège, Protin et Vuidar, 1941.
- ^ Szójáték. A francia ver (féreg) főnév többes száma: vers, melynek alakja és hangzása megegyezik a vers, versek szavakéval. (Az eredeti idézet: « Ne t'inquiète donc pas, dans une semaine, des vers, tu en auras fait des milliers... »)
[szerkesztés] Külső hivatkozás
- Színházi darabjai és azok bemutatói a CÉSAR honlapján (fr:)


Based on work by