A hét alvó legendája
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A hét alvó legendája, a Kr. u. V. századból származó görög, szír, kopt, arab, latin stb. nyelven fennmaradt ókeresztény legenda, amely a keresztényüldözések korából meríti tárgyát. Cselekménye: Epheszosz városában élt hét keresztény ifjú. Miután Traianus Decius római császár (Kr. u. 249–251) parancsa ellenére sem voltak hajlandóak áldozatot bemutatni a pogány isteneknek, félelmükben a város melletti hegyen egy barlangba rejtőztek. A császár nagy kövekkel torlaszoltatta el a barlang bejáratát, s az ifjak odabent mély álomba merültek. II. Theodosius korában (Kr. u. 408–450) felébredtek, s azt hitték, csak egy éjszakát aludtak. Egyikük lement a városba, hogy élelmet vásároljon. Amikor a nála levő, Traianus Deciust ábrázoló pénzzel fizetni akart, az emberek azt hitték, valami régi kincset talált. Ő elvezette a város népét a barlanghoz, s itt a kövek közül előkerült egy ólomlap, amelyen a barlang lezárásakor két titkos keresztény megörökítette az ifjak mártíromságát. Közölték a csodát a császárral, aki maga is eljött, hogy megcsodálja az életre kelt ifjakat. Azok beszéltek a császárral, majd mindannyian egyszerre újra meghaltak.
A történet csakhamar igen népszerű lett, számos nyelvre lefordították. Az, hogy eredeti nyelve görög avagy szír volt-e, nem dönthető el bizonyosan, az előbbi valószínűbbnek látszik. Az arabok képzeletét a történet annyira megragadta, hogy bekerült a Korán 18. szúrájába is. Az európai legendairodalomban is kiemelkedő helyet kapott, jelen van a Legenda Aureában is. A legenda legvalószínűbb előképe a Kr. e. 600 táján élt görög csodatevő, Epimenidész életrajza, aki az egyik változat szerint 57 éven át aludt egy barlangban.
[szerkesztés] Források
- Teológiai kislexikon


Based on work by