II. Gyula pápa

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

II. Gyula pápa
a katolikus egyház pápája
II. Gyula pápa portréja
'
II. Gyula pápa címere
Eredeti neve: Giuliano della Rovere
Születési ideje: 1443. december 5., Albisola
Megválasztása
a pápai trónra:
1503. november 1.
Felszentelése: 1503. november 26.
Pontifikátusának
vége:
1513. február 21.
Előző pápa: III. Pius
Következő pápa: X. Leó
Ellenpápa: {{{ellenpápa}}}
{{{megjegyzés}}}

II. Gyula uralkodói néven lépett Szent Péter örökébe a katolikus egyház történetének 216. pápája. Gyula a reneszánsz korában regnáló egyházfők közül az egyik legismertebb. Neve hallatán Róma több mesterműve is eszünkbe juthat, hiszen ekkoriban vált az örök város a reneszánsz építészet és festészet vitathatatlan fővárosává. Bramante, Michelangelo, Raffaello mind megfordultak Gyula udvarában. A mindmáig fennmaradt csodás freskók és épületek mellett a pápa a krónikákban is jelentékeny nyomot hagyott. Tíz éves pontifikátusa során egy olyan ember foglalhatta el az egyház legfőbb hivatalát, aki hűvös kimértséggel, mesteri politikával érte el céljait. Gyula a botrányos életű VI. Sándorhoz képest igazi szent volt. Erkölcsösségéről szinte már legendák szóltak, ebből a szempontból tehát ideális pápa lehetett volna. De ugyanakkor Gyula elsősorban hadvezér volt, azután államférfi és politikus és csak harmadsorban lehetett őt egyházi emberként említeni. Pontifikátusa tulajdonképpen ugyanazokra a célokra épült, mint amit a Borgiák akartak elérni. De Gyula sokkal kifinomultabb eszközökkel és nagyobb sikerrel tört utat maga előtt. Még a Cesare Borgiát például állító Machiavelli is elismerte a pápa sikereit. Pontifikátusa során érte el a Pápai Állam történetének legnagyobb kiterjedését, ami elsősorban a Velencei Köztársaság rovására ment illetve a francia befolyás visszaszorulására. Hozzá kapcsolható a Svájci Gárda megalapítása, és ő hívta össze az ötödik zsinatot a Lateránban, amely a reformáció előtti utolsó lehetőség lett volna a pápai udvarnak a reformokra és a változtatásokra.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Útja egy köztársaságból az uralkodói trónra

[szerkesztés] Élete és pályafutása kezdetén

1443. december 5-én született a Savonához közel fekvő Albisola városában, eredetileg Giuliano della Rovere néven. Apját Raffaelo della Roverének hívták, és valamikor a Genovai Köztársaság elismert nemeseinek sorában állt. A család története szerencsétlenül alakult, és a nemesi vagyon és birtok elúszott. Az elszegényedett nemes egy görög származású leányt vett feleségül, Theodora Manerolát. Tőle született meg Giuliano gyermeke. Nagybátyja, Francesco della Rovere, a későbbi IV. Sixtus pápa sokat foglalkozott unokaöccsével, és mindenképpen vissza akarta állítani a della Rovere család megkopott hírét és nemesi rangját. A vagyonszerzés legegyszerűbb formája akkoriban az egyházi pálya volt. Ezért Francesco belépett a ferencesek közé, majd hamarosan maga mellé vette unokaöccsét is, hogy a szerzetesek között tanuljon és fejlődjön. Amikor Giuliano Perugiába érkezett, Francesco személyesen felügyelte tanulmányait és neveltetését. A források nem fogalmaznak ugyan egyértelműen, de valószínűleg Giuliano sosem lépett be a szerzetesrendbe. Ennek leginkább az volt az oka, hogy amíg tanult, nagybátyja javaslatára nem akarta felvenni a ferences kötöttségeket.
Amikor nagybátyja 1471-ben elfoglalhatta a pápai trónt, a szerzetesi esküre már nem is volt többé szüksége. Giuliano egyházi karrierje ettől kezdve valósággal szárnyalt az egyházi hierarchiában. A pápai koronázás után szinte azonnal megkapta a franciaországi Carpentras püspöki székét, majd december 15-én Sixtus a római San Pietro in Vincoli-templom bíborosává szentelte fel. Mindössze huszonnyolc évesen került be a bíborosi kollégiumba, de nagybátyja pontifikátusa alatt nem vállalt nagy diplomáciai feladatokat, és nem játszott nagy szerepet a kollégium életében. Sőt, az egyre nyíltabban világi hatalomra törő bíborosok és pápák között a krónikák szent életűként emlékeztek meg róla. Ugyanakkor Giuliano sem igazán rajongott az egyházi dolgokért. Lenyűgözte a politika és a diplomácia tudománya, de leginkább a hadászat kötötte le. A kollégium ármánykodásitól távol gyakran hódolt ezen szenvedélyeinek, és egyre nagyobb erőt érzett magában ezek gyakorlati megvalósításához.

A kardinálisok között hamar kitűnt éles szónlataival, ragyogó politikájával és meggyőző diplomáciájával. Tiszteletet és befolyást vívott ki a pápai kúriában, így nem igazán meglepő, hogy összesen tizenkét püspöki címe volt. Az első tehát Carpentras volt, amelyet 1472-ig tartott meg. Ezután Lausanne élére került (1472-76), majd Catania (1473-74), Coutances (1476-77), Mende (1478-83), Viviers (1477-1479), Sabina (1479-83), Bologna (1483-1502), Ostia (1483-1503), Lodève (1488-89), Savona (1499-1502) és Vercelli (1502-03) következett. Ezen felül 1474-ben megszerezte Avignon érseki székét is, amelyet egészen pápai felszenteléséig megtartott. A világi papi rangok mellett Giuliano többek között Grottaferrata és Nonantola apátja is volt. Ezen címekből és méltóságokból is érezhető, hogy della Rovere bíborosnak bizony óriási jövedelmei voltak. De Giuliano vagyonát nem féktelen tivornyákra és értelmetlen fényűzésre költötte, hanem inkább a művészeteket pártolta. Több palotát és erődöt építtetett az általa irányított területeken. A korabeli krónikák mind egybehangzóan állítják, hogy Giuliano a bíborosk közül a legvisszafogottabb volt. Ez viszont csak annyit jelentett, hogy nem volt a római tivornyák botrányhőse, mint a legtöbb akkori kardinális. Giulianonak felszentelése előtt három leánya is született, akik közül Felice della Rovere volt a legismertebb. A gyönyörű leányt Giuliano már pápaként, 1506-ban adta férjhez Giovanni Giordano Orsinihez.

[szerkesztés] Befolyás a kúriában

Nagybátyja pontifikátusa alatt többször is alkalma nyílott arra, hogy kamatoztassa hadvezéri és politikai tehetségét. 1474 júniusában Giulianot Umbriába küldte Sixtus, hogy ott fegyverrel állítsa helyre a pápai hatalmat. A pápai sereg élén Giuliano elfoglalta Todit és Spoletot, és a további sikerekhez az is hozzájárult, hogy sikerült maga mellé állítania Urbino hercegét, Federigot is. 1476 februárjában a pápa követeként Franciaországba utazott, hogy rendezze az avignoni érseki széke körüli viszonyokat, és kimondatlanul azért is, hogy a XI. Lajos, francia király által összehívott lyoni zsinaton az uralkodóval szemben képviselje az egyházat. Legközelebb 1480-ban indult újra legátusként Franciaországba és Hollandiába. Utazásának ezúttal három célja is volt. Előszöris a pápa személyét képviselve békét kellett teremtenie Franciaország és I. Miksa német-római császár között Burgundia birtoklását illetően. Ezek után a francia király udvarában maradhatott, hogy kieszközölje a franciák támogatását a törökök elleni keresztes háborúhoz. Végül XI. Lajost rá kellett bírnia arra, hogy engedje szabadon az árulás vádja miatt bebörtönzött Balue bíborost. A korántsem egyszerű feladatokat Giuliano két év alatt elvégezte, és 1482-ben visszatért Rómába Balue kardinálissal együtt. Ekkoriban tört ki Velence és a pápai hatalom Ferrara feletti háborúja. Giuliano a háború minden mozzanatában otthon érezte magát. Ezúttal mégis politikus oldalán igyekezett megvillantani. Többek között az ő érdeme is volt az 1482-es béke. 1484-ben védelmébe vette a Colonna családot, akiket egyik rokona, Girolamo Riario birtokaik miatt támadott meg. Ez később válik jelentőssé, hiszen a Colonnák Róma egyik ősi befolyásos családja volt.
Giuliano igazi hatalma a bíborosi kollégiumon belül akkor vált nyilvánvalóvá, amikor nagybátyja, IV. Sixtus 1484-ben meghalt. A konklávén Giuliano számára hamar érthetővé vált, hogy saját trónraemelkedése szinte lehetetlen. Ezért minden erejével igyekezett a vitát olyan irányba terelni, hogy egy olyan egyházfő kerüljön a pápai trónra, akit ő bábuként tud majd mozgatni. Kiváló érzékkel sikerült elérnie, hogy Cibò bíborost válasszák meg a trónra, aki VIII. Ince pápaként valójában Giuliano bíboros befolyása alatt irányította a Szentszék ügyeit. Javarészt neki volt köszönhető az is, hogy Ince pontifikátusa alatt az amúgy békés természetű egyházfő hadat üzent Nápolynak. A háború még Ince halála után két évvel is tartott, ami újabb bizonyíték Giuliano hathatós közreműködése mellett.

VI. Sándor portréja az esztergomi Prímási Palotában
VI. Sándor portréja az esztergomi Prímási Palotában

1492-ben Ince meghalt, és Giuliano ismét indult a pápai trónért. De a konklávén komoly ellenfélre akadt, nevezetesen Rodrigo Borgiára, a későbbi VI. Sándorra. A Borgia bíboros semmit nem tartott tiszteletben és minden eszközzel küzdött a pápai tiaráért, amelyet el is nyert. A della Rovere családnak már régóta esküdt ellenségei voltak a Borgiák, ezért nem csoda, hogy Giuliano 1492 végén Ostiába vonult vissza, ugyanis nem érezte biztonságban magát a kúria falain belül. 1493 júliusában végül a pápa kezdeményezésére úgymond örök békét kötött a két család, de Giuliano nem bízott a pápában, ezért azonnal hajóra szállt, és Genova érintésével VIII. Károly, francia király udvarába menekült. Károly a bíboros duruzsolására döntött úgy, hogy seregével átkel az Alpokon, és hatalma alá hajtja Itáliát. Giuliano meg akarta fosztani trónjától VI. Sándort, aki szerinte törvénytelenül szerezte meg a legfőbb egyházi méltóságot. A pápa azonban sajátos módszereivel mégis a maga pártjára állította a francia uralkodót. A kettejük között megkötött béke értelmében Sándor megkegyelmez Giulianonak, akinek vagyonát, birtokait és életét sem érheti kár. A békében garantált biztonságban a bíboros nem igazán bízott, és újra Franciaországba utazott. 1497-ben újra nagy dobra verték a két család kibékülését, amikor della Rovere bíboros befolyásának hála sikerült megfelelő feleséget találni Cesare Borgia számára. Minden harsány ígéret és baráti kézfogás ellenére Giuliano Sándor pontifikátusa alatt legszívesebben Franciaországban élt vagy Észak-Itáliában.

Amikor a Borgia pápa meghalt 1503-ban Giuliano bíboros végre nyugodt szívvel térhetett vissza Rómába, hogy újra harcba induljon a pápaságért a konklávén. De VI. Sándor hívei elég nagy erőre kaptak ahhoz, hogy a befolyásos della Rovere ne tudja megszerezni a tiarát. Ahhoz viszont túl gyengék voltak, hogy saját maguk közül válasszanak egyházfőt. Éppen ezért köztes megoldásban állapodtak meg, és a beteg és idős Piccolomini kardinálist választották meg egyházfőnek, aki felvette a III. Pius pápa uralkodói nevet. Giuliano Pius mindössze huszonhat napos regnálása alatt hihetetlenül megerősödött. Sikerült félreállítania Cesare Borgiát, és az ellene szavazókat is igyekezett hátrányba juttatni. Ezért amikor a konklávé összeült Giuliano bíborosnak soha nem volt nagyobb esélye arra, hogy megválasszák a pápai trónra.
Pius halála után az összeülő bíborosi kollégium a történelem leggyorsabb választása előtt állt. A céltudatos della Rovere bíboros már jó előre lefizetett mindenkit, és mindössze három ellenszavazat mellett 1503. november 1-jén alig pár órás tanácskozás után őt választották meg a pápai trónra, és Giuliano felvette a II. Gyula uralkodói nevet. A konklávé munkájának megkezdése előtt négy pontot fektetett le, és a választás előtt azok elfogadását minden bíborosnak alá kellett írnia, hogy amennyiben egyházfőként állhat fel a konklávé végén, azokat megtartja. Ezek között az első a törökök elleni háború folytatása volt, ezt követte az egyházi fegyelem helyreállításának és a reformjának ígérete, amelynek érdekében két éven belül egyetemes zsinatot kellett összehívnia. A harmadik kitétel a bíborosi kollégium jogait erősítette meg. Eszerint ugyanis a pápa nem kezdhetett háborút más nemzetekkel a kollégium kétharmadának támogatása nélkül, és az új bíborosok kinevezését is a kollégiumnak kellett jóváhagynia. Végül az új egyházfőnek a bíborosok kétharmados támogatásával meg kell határoznia az egyetemes zsinat helyszínét. Ezek a kitételek még egy rugalmasabb egyházfőnek is megfeküdték volna a gyomrát, nemhogy a nagyravágyó Gyulának. A később rettegett előnévvel emlegetett pápa legfőbb célja világi hatalmának megerősítése volt. Éppen ezért azonnal semmibe vette a konklávé feltételeit.

[szerkesztés] Céltudatos pontifikátus

[szerkesztés] A velencei oroszlán

[szerkesztés] Ellenségek és szövetségesek északon

[szerkesztés] Az egyház vezetője

[szerkesztés] A művészetek pártolója

Előző pápa:
III. Pius pápa
Római pápa
1503-1513
Vatikán címere Következő pápa:
X. Leó pápa