Egyiptom történelme

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Az ókori Egyiptom

Fő szócikk: Ókori Egyiptom

[szerkesztés] Az ókori egyiptomiak eredete

A régi történetírók szerint, az egyiptomi nép először Etiópában, a Nílus középső folyásánál telepedett meg, s innen fokozatosan vándoroltak a Földközi-tenger felé, követve a folyam vonalát. Az újabb kutatások szerint ez a folyamat fordítva játszódott le: nem Etiópia gyarmatosította Egyiptomot az ókor kezdetén, hanem fordítva – a tizenkettedik dinasztia alatt – Egyiptom Etiópiát, amely századokon keresztül szerves részét képezte az egyiptomi civilizáció területének.

A manapság inkább elfogadott nézet szerint az ókori egyiptomi nép Ázsiából származik. A Biblia szerint Mizraim, Kham fia, Kúsnak az etiópiainak és Kanannak a testvére, a Nílus partján telepedett meg gyermekeivel. E gyermekek közt Ludim, az elsőszülött, személyesíti meg az egyiptomiakat. Őt egyesek a hieroglif feliratok Rotu vagy Lodu nevű személyeivel hozzák kapcsolatba. Ezt a hagyományt, amely szerint az egyiptomiak Ázsiából, a Szuezi-szoroson keresztül érkeztek, már a klasszikus ókori írók is ismerték, mert az idősebb Plinius az araboknak tulajdonította Heliopolisz alapítását.

Egyes elméletek azt állítják, hogy a bevándorló ősegyiptomiak a Nílus völgyében találtak egy megtelepedett fekete bőrű népet, amelyet a kontinens belseje fele űztek. A beköltözés időszakáról, az ősegyiptomiaknak nem maradtak fenn írásos hagyományaik, azonban szájhagyomány útján több történet is fennmaradt. Őseiket, Hor-seszu néven vagyis „Horus szolgáiként” ismerték.

A Szfinx és Khephrén piramisa Gízában, Kairó mellett. Mindkettő az Óbirodalom idején épült.
A Szfinx és Khephrén piramisa Gízában, Kairó mellett. Mindkettő az Óbirodalom idején épült.

„A Horseszuk korának” tulajdonítottak az egyiptomiak minden ősi építészeti és vallási emléket. Különösen két építményt kell itt megemlíteni: a Szfinxet és a Szfinx lábánál található hatalmas gránitkövekből és fehér márványból épült nagy templomot, amelynek tetejét négyoldalú vaskos oszlopok támogatják. Ennek régiségét bizonyítja az is, hogy Khofu fáraó piramisának épitője egy kairói múzeumban őrzött feliraton úgy szól róla, hogy az épület eredete a történelem homályába vész.

Az ókori hagyomány az első egyiptomi királyság kezdetét Menesz (Mena) nevével hozta kapcsolatba. Hérodotosz, aki a Kr. e. 5. században utazott az országba, a papok tudósítása nyomán azt írja, hogy Menesztől Amanisz fáraóig (Kr. e. 525-ig) 341 fáraó uralkodott Egyiptomban. Ha ez igaz volna, és az akkori ember átlagéletkorát kb. 33 évre tesszük, ez azt jelentené, hogy Menesz fáraó kb. Kr. e. 1000-ben lépett trónra. Az egyiptomi papok állítása szerint ugyanakkor több évezredig istenek és félistenek uralkodtak Egyiptom fölött. Szicíliai Diodórosz szerint az egyiptomi papok Vulkán isten uralkodását Nagy Sándor (Kr. e. 332.) előtt 23 000 évre teszik, és ebből 18 000 évig uralkodtak istenek, Menesz legendás uralma tehát eszerint kb. Kr. e. 5300-ra volna tehető.

Egyiptom történelméről a legismertebb és a leghitelesebbnek számító korabeli történelmi forrás Manethón egyiptomi paptól származik. Manethón a Ptolemaioszok korában élt. Munkája három részből állt, amely azonban csak töredékek formájában maradt fenn.

[szerkesztés] Mohamed Ali és kora (1805-1882)

Mohamed Ali uralkodása alatt Egyiptomban gyors fejlődésnek és modernizációnak lehetünk szemtanúi, melynek eredményeként Egyiptom a kor egyik legfejlettem nem-európai országává vált.

A korszakban azonban jelentős kormányzati kiadások is történtek, amelyek csődbe vitték az államot, és így az végül Nagy-Britannia uralma alá került.

[szerkesztés] Hatalomra kerülése

Mohamed Ali hatalomra kerülése egy hosszan tartó (1803-tól 1807) hármas polgárháború során történt, melyben az ottomán törökök, az egyiptomi mamelukok, és albán zsoldosok vettek részt. Az albán Ali 1805-ben ragadta magához Egyiptom uralmát, amikor az ottomán szultán elismerte a vereségét. Ezután vitán felül Mohamed Ali volt Egyiptom ura, és ő arra törekedett, hogy fenntartsa az ország függetlenségét.

Az ottomán-szaúdi háború 181118 között zajlott le a Mohamed Ali vezette Egyiptom (ottomán uralom alatt) és az első szaúdi állam között. 1802-ben, mikor a szaúdiak elfoglalták Mekkát az ottomán szultán megparancsolta Mohammed Ali pasának, hogy foglalja azt vissza és védje meg az ottomán birodalom becsületét.

[szerkesztés] Szaúdi hadjáratok

[szerkesztés] Első arab hadjárat

Elismerve magát a szultán hűbéresének, – az ottomán porta parancsára – 1811-ben Mohamed Ali, fia, a tizanhat éves Tusun pasa vezetésével, 20 000 katonából és 2000 lóból álló hadsereggel elindította a szaúdiak ellen az ottomán-szaúdi háborút. Kezdeti sikerek után akadályokba ütköztek Al-Safra közelében majd visszavonultak Yanbu-ig. Az év végén Tusun, erősítést kapva, újra megkísérelte a támadást és hosszú ostrom után elfoglalta Medinát. Ezután elfoglalta Dzsidda-t és Mekka-t is, majd foglyul ejtette a szaúdiak tábornokát.

De balul ütött ki néhány dolog, ezért Mohamed Ali egyedül akarta végigvinni a háborút, 1813 nyarán elhagyta Egyiptomot és fiára, Ibrahimra hagyta az országot. Nem volt könnyű dolga Arábiában, de seregei végül erősebbnek bizonyultak az araboknál. Detronizálta és száműzte a Mekkai serifet, majd II. Szaúd király halála után 1815-ben békét kötött annak fiával és örökösével, I. Abdullahhal.

Annak hírére azonban, hogy a törökök álnok módon Egyiptom megtámadását tervezik és hogy Napóleon hazatért Elba szigetéről, valamint francia és brit támadástól tartva Mohamed Ali Kosseir-en és Kenan keresztül visszatért Kairóba, ahova a Waterlooi csata napján érkezett meg.

[szerkesztés] Második arab hadjárat

Tusun a Kairói katonafelkelés hírére visszatért egyiptomba, de 1816-ban, húszéves korában meghalt. Mohamed Ali, szaúdiakkal kötött szerződés néhány pontjával nem megelégedve, úgy döntött, újabb sereget küld Arábiába, amelybe besorozza a lázadó katonákat is.

Ez a hadjárat – idősebb fia, Ibrahim pasa vezetésével – 1816 őszén indult. A háború elhúzódott, de 1818-ban Ibrahim végül elfoglalta a szaúdiak fővárosát, Diriyaht. Vezetőjüket, I. Abdullahot foglyul ejtették, és titkárjával együtt Isztambulba küldték (mások szerint Kairóba), ahol Ibrahim – aki biztonságot ígért neki – és Mohamed Ali közbenjárása ellenére megölték. 1819 végén Ibrahim visszatért Kairóba, mivel Arábiában minden ellenállást elfojtott.


[szerkesztés] Egyiptom kormányzói (válik), 1805–1867

[szerkesztés] Egyiptomi kedivék, 1867–1914

  • I. Iszmail 1867–1879
  • Tawfik 1879–1892
  • II. Abbasz 1892–1914

[szerkesztés] Egyiptomi királyok, 1922–1953

  • I. Fuád 1922–1936
  • Fárúk 1936–1952
  • II. Fuád 1952–1953

[szerkesztés] A modern Egyiptom (1882-től napjainkig)

A modern Egyiptom történetének kezdetét általában 1882-re teszik, amikor Egyiptom de facto brit gyarmattá vált. Ez az állapot 1922-ig állt fenn, amikor hivatalosan függetlenné nyilvánították az országot. A brit csapatok azonban 1952-ig itt állomásoztak és csak ezután, Gamal Abdul Nasszer hatalomra kerülésekor vált valójában önállóvá az ország. Nasszer egypártrenszerű államszerkezetén történtek ugyan kisebb változtatások, de alapjaiban nem változott sem Anvar Szadat, sem Hoszni Mubarak jelenleg is tartó elnöksége alatt.

[szerkesztés] Brit megszállás

1882-ben az európai uralmat ellenzők feszültséget keltettek a helyi vezetők körében; a legveszélyesebb ellenzékiek a hadseregből kerültek ki. 1881 szeptemberében egy nagyszabású katonai demonstráció Tawfik kedivét miniszterelnökének meneszétésére kényszerítette.

1882 áprilisában Franciaország és Nagy-Britannia hadihajókat küldött Alexandriába a kedive zavaros helyzetben való támogatására, ezzel egy fenyegető megszállás félelmét keltve az országban. Tawfik Alexandriába menekült, mert katonatisztek egy csoportja Ahmed Urabi vezetésével átvette a kormány irányítását. 1882 júniusában Egyiptom országban fennálló európai uralmat ellenző nacionalisták kezére került.

Alexandria brit tenger felőli bombázásának kevés hatása volt az ellenzékre, amelynek eredményeképpen 1882-ben brit expedíciós erők kötöttek ki a Szuezi-csatorna mindékét végénél. A britek végül 1882 szeptemberében Tell al Kabir-nál legyőzték az egyiptomi hadsereget és Tawfikot újra hatalomra juttatva átvették az ország irányítását.

A megszállás célja az ország polikikai stabilitásának helyreállítása a kedive kormánya és nemzetközi erők segítségével, amelyek 1876 óta biztosították az ország finanszírozását. Nem valószínű hogy a britek már a kezdetekben hosszútávú megszállást tervezek, de Lord Cromer, Egyiptom brit főbiztosa a pénzügyi reformokat egy hosszútávú cél részének tekintette. Cromer azon a véleményen volt, hogy a politikai stabilitáshoz pénzügyi stabilitásra van szükség, és hosszú távú befektetési programot indított Egyiptom fő termelési ágazataiba, mindenekelőtt a gyapotgazdaságba, amely az ország exportbevételeinek jelentős részét termelte.

Ez volt az egyiptomi brit megszállás kezdete, amely egészen 1936-ig tartott. 1914-ben – miután megtámadta az Ottomán birodalmat, amelynek névlegesen Egyiptom is része volt – Nagy-Britannia kikiáltotta az Egyiptomi Protektorátust és megfosztotta hatalmától a kedivét, ugyanakkor egy családtagját megtette Egyiptom szultánjának.

Egy Wafd küldöttség elnevezésű csoport az 1919-es párizsi békekonferencián Egyiptom függetlenségét követelte. A csoport tagjai között volt Saad Zaghlul politikai vezető, akiből később miniszterelnök lett. A csoport letartóztatása és Málta szigetére való deportálására válaszul hatalmas felkelés tört ki Egyiptomban. 1919 áprilisában tömegtüntetések szerveződtek, amelyek később lázadássá fajultak. Ez volt az első egyiptomi forradalom. A gyarmatellenes felkelés brit leverése 800 életet követelt. 1919 novemberében a britek a Milner bizottságot küldték Egyiptomba a válság megoldására.

1920-ban Lord Milner jelentést küldött Lord Curzon brit külügyminiszternek, amelyben javasolta a protektorátus szövetségi szerződésre való cseréjét. Ennek eredményeképpen Curzon egyiptomi küldöttséget fogadott Zaghlul és Adli pasa vezetésével a javaslat megvitatására. A küldöttség 1920 júniusában érkezett Londonba és az egyezményt 1920 augusztusában megkötötték.

1921 februárjában a brit parlament jóváhagyta az egyezményt és felszólította Egyiptomot, hogy küldjön új missziót Londonba a végső szerződés aláírásához. Ez Adli pasa vezetésével 1921 júniusában meg is érkezett Londonba. Az 1921-es birodalmi konferencia küldöttjei azonban hangsúlyozták a Szuezi-csatorna feletti ellenőrzés fenntartását és Curzon nem tudta meggyőzni a kabinet többi tagját az Adli pasa által is elfogadható feltételek aláírásáról. A küldöttség csalódottan tért vissza Egyiptomba.

1921 decemberében a Kairói brit hatóság statáriumot rendelt el és újra deportálta Zaghlult. A kialauló tüntetések ismét erőszakhoz vezettek. A növekvő nacionalizmusnak engedve és Lord Allenby főtanácsos javaslatára a britek a protektorátust megszűntetve 1922-ben egyoldalúan kikiáltották a független Egyiptomi királyságot. Sarwat pasa lett az új miniszterelnök.

A brit befolyás azonban továbbra is uralta az egyiptomi politikai életet és elősegítette a pénzügyi, kormányzati és adminisztratív reformokat. A britek fenntartották a csatorna feletti ellenőrzés, valamint Szudán és Egyiptom külső védelmének jogát.

Zaghlult a Wafd párt színeiben 1924-ben megválasztották miniszterelnöknek. Egyesíteni szerette volna Egyiptomot Szudánnal. 1924. november 19-én a szudáni brit főkormányzót, Sir Lee Stack-et Kairóban meggyilkolták, és Szudánban egyiptompárti felkelések törtek ki. A britek büntetésként pénzt és az egyiptomi csapatok Szudánból való kivonását követelték. Zaghlul az elsővel egyetértett, a másodikkal nem, ezért lemondott.

Az 1952-es forradalom előtti időszakban három politikai erő kűzdött a hatalomért:

  1. a Wafd (Új delegáció párt) egy széles támogatottságú nacionalista politikai szervezet, amely erősen ellenzte a brit befolyást
  2. Fuád király, akit 1922-ben a britek ültettek trónra,
  3. és maguk a britek, akik ragaszkodtak a csatorna feletti uralom megtartásához.

A korszak egyéb politikai szereplői voltak még a kommunista párt (1925) és a Muszlim Testvériség (1928), amely végül ütőképes politikai-vallási erővé nőtte ki magát. Fuád király 1936-os halála után a tizenhat éves Farouk király örökölte a trónt.

Ő Olaszország második Etiópiai háborújának kiterjesztésétől tartva, aláírta a az angol-egyiptomi szerződést, amelynek értelmében Anglia a Szuezi-csatornát kivéve minden seregét kivonta az országból. (a Szuezi-csatornát csak 1949-ben hagyták volna el a szerződés szerint)

A második világháború alatt a brit hadsereg Egyiptomot a szövetséges hadműveletek fő regionális támaszpontjaként használta. Bár a brit csapatokat 1947-ben kivonták a Szuezi-csatorna környékéről a háború után a nacionalista és britellenes érzület tovább fokozódott.

Elégedetlen katonatisztek egy csoportja, a "szabad katonatiszek" Gamal Abdel Nasszer tábornok vezetésével, 1952. július 22-23-án menesztették Farouk királyt, akit a hadseregben felelőssé tettek Egyiptomnak az 1948-as Izrael elleni háborúban való gyenge szerepléséért. A nép azonnali reformokat követelt, ez az 1952 augusztus 12-ei Kafr Dawari munkásfelkeléshez vezetett, melynek megtorlásaként két halálos itélet született. Rövid polgári kormányzási kísérlet után a "szabad tisztek" hatálytalanították az 1953-as alkotmányt és 1953 június 18-án kikiáltották az Egyiptomi köztársaságot. Nasszer karizmatikus vezetőnek bizonyult nemcsak Egyiptomban, de szerte az arab világban az arab szocializmus eszméjének terjesztésével.

[szerkesztés] Nasszer és az arab szocializmus

Mikor az USA 1955 szeptemberében Egyiptom Szovjetunió felé való semlegességére válaszul felfüggesztette az egyiptomi fegyverexportot, Nasszer fegyverkereskedelmi megállapodást kötött Csehszlovákiával. Amikor 1956 közepén az USA és a világbank megtagadta az asszuáni gát építésének pénzbeli támogatását, Nasszer államosította az addig magánkézben levő Szuezi-csatornát.

Az ezt követő Szuezi válság – amelyet csak súlyosbított a Gáza felőli gerillatámadásokra adott Izraeli ellentámadások miatt kialakult növekvő feszültség, Egyiptomnak az algériai felszabadító hadsereg felé irányuló (franciaellenes) támogatása és az általános britellenes arab hangulat – eredménye Egyiptom brit-francia-izraeli megszállása volt 1956 októberében.

1958-ban Egyiptom és Szíria egyesülésével létrejött az Egyesült Arab Köztársaság (arabul: الجمهورية العربية المتحدة - al jumhūrīya al-ʕarabīya al-muttaĥida), amely Szíria 1961-es kilépéséig állt fenn, bár Egyiptom 1971-ig ezt a nevet használta saját maga megjelölésére. 1961 szeptemberében Nasszer Indiával és Jugoszláviával karöltve megalapította az el-nem kötelezett országok mozgalmát, amelyben haláláig vezető szerepet játszott.

Nasszer önkényesen uralkodott, de mind Egyiptomban mind az arab világ többi részén nagy népszerűségnek örvendett. Sokan támogatták abban, hogy szembe mert szállni Izraellel és a Nyugattal. Mindazonáltal Nasszer kül- és katonapolitikájának központi szerepe volt az 1967-es hatnapos háború kirobbanásában. Ebben a háborúban Izrael fölényesen legyőzte az egyiptomi, szír és jordániai haderőket. Izrael elfoglalta Egyiptomtól a Sínai-félszigetet és a Gázai-övezetet, a Golán-fennsíkot Szíriától, Ciszjordániát és Kelet-Jeruzsálemet Jordániától. A vereség nagy csapást mért Nasszer népszerűségére mind otthon, mind külföldön. Felajánlotta lemondását is, de ez végül a mellette kiálló tömegtüntetéseknek köszönhetően nem következett be. Az hátralevő három évben, mikor még hatalmon maradt, sokkal visszafogottabban kormányzott.

[szerkesztés] A Szadat-korszak

Nasszer halála után egy másik "szabad katonatisztet", Anvar Szadat korábbi alelnököt választották Egyiptom elnökévé. 1971-ben, Szadat baráti szerződést kötött a Szovjetunióval de egy évvel később kiküldte a szovjet tanácsadókat az országból. 1973-ban elindította a Jom Kippur-i háborút Izrael ellen, ahol az egyiptomi haderők kezdeti sikereket értek el. Azonban a "Nickel Grass" (a.m. nikkel fű) hadművelettel, amelyben Izrael jelentős amerikai légi támogatást kapott, fordult a kocka és a háború döntetlennel (patthelyzettel) zárult. Szadat szempontjából a háború inkább sikernek mint döntetlennek volt mondható, mivel Izraelt béketárgyalásokra késztette, melyek eredményeképpen a Sínai-félsziget ismét egyiptomi kézre került.

[szerkesztés] Belpolitika

Szadat egyiptomiak szemében való népszerűsége megkönnyítette gazdasági reformjainak véghez vitelét, amelyek véget vetettek a Nasszeri szocializmusnak. Szadat nagyobb politikai szabadságot és új gazdaságpolitikát vezetett be, melynek egyik legfontosabb eredménye az itifah vagyis a nyitott kapuk politikája volt. Ez fellazította a kormány gazdasági befolyását és segítette a magánbefektetőket. Míg a reformok létrehoztak egy gazdag felső társadalmi réteget és egy kisebb középosztályt, az átlag egyiptomira alig voltak hatással, aki kezdett elégedetlenné válni Szadat politikájával.

A liberalizáció során Szadat visszaállította a jogállamiságot és a kínzás törvényes tiltását. A politikai establishment jelentős részét menesztette és törvény elé állított számos Nasszer-korszakbeli kormányhivatalnokot. Szadat kezdetben megpróbálta kivenni a részét az 1970-es évek nemzetközi politikai folyamatából, de ezt később nem folytatta. Életének utolsó éveiben az országban eluralkodott az elégedetlenségből és belharcokból adódó erőszak, és újabb meghurcoltatásokra került sor a hatalom részéről.

[szerkesztés] Nemzetközi kapcsolatok és a Camp David-i béke

Szadat külpolitikájában is jelentősen eltért Nasszertől. Nasszer nyíltan izraelellenes politikáját békés tárgyalások medrébe terelte. Az 1974-es és 1975-ös Sínai kivonulási egyezményeket követően Szadat új utakat nyitott, azzal, hogy 1977 novemberében váratlanul Jeruzsálembe látogatott. Ez odaáig vezetett, hogy Jimmy Carter amerikai elnök Szadat egyiptomi és Menachim Begin izraeli elnököt Camp David-be invitálta háromoldali béketárgyalást kezdeményezve.

Ezek eredményeként megszületett a történelmi jelentőségű Camp David-i egyezmény, melyet Egyiptom és Izrael 1978. szeptember 17-én írt alá az USA-ban. Az egyezmény az egyiptom-izraeli békeszerződés 1979. március 26-i aláírásához vezetett, melynek értelmében 1982 májusában a Sínai-félsziget újra egyiptomi kormányzás alá került. Ebben az időszakban az amerikai-egyiptomi kapcsolatok jelentősen javultak, és Egyiptom egyike lett azon országoknak, amelyek nem kevés amerikai pénzügyi segélyben részerületek. Szadat hajlandósága az izraeli békére több ellenséget szerzett neki más arab államok vezetői személyében. 1977-ben Egyiptom rövid határkonfliktust vívott Líbiával.

[szerkesztés] Mubarak

1981. október 6-án, Szadatot iszlámista szélsőségesek meggyilkolták. Az akkori alelnököt, az 1973-as háború légvédelmi parancsnokát, Hoszni Mubarakot választották elnökké még abban a hónapban. Ezután még három hatéves periódusra szavazták meg, legutóbb 2005-ben. Ezeknek a szavazásoknak az érvényessége kétségbe vonható, mivel a legutóbbi előttieken az egyetlen jelölt Mubarak volt. Az elnöknek szinte korlátlan hatalma van az országban Sokan autokratának tekintik, mégha mérsékelt is. Mubarak fenntartotta Egyiptom elkötelezettségét a Camp David-i békefolyamatban, ugyanakkor visszaállította az ország vezető szerepét az arab világban. 1989 Egyiptom újra felvételt nyert az arab ligába. Egyiptom mérsékelten lépett fel olyan nemzetközi fórumokon is, mint az ENSZ és az el-nem kötelezett országok mozgalma.

1991 óta Mubarak számos privatizációs reformot hajtott végre, a magánszektor erősítése érdekében. Politikai téren nem sok fejlődés mutatkozott. A 2000. novemberi választások után 34 hely jutott az ellenzéknek a 454 fős népgyűlésen 388 fős abszolút többséggel szemben, amelynek tagjai végső soron mind a hatalmon lévő NDP párthoz közeli személyek voltak. Az ellenzéki pártok gyengék és megosztottak maradtak és nem tudtak reális alternatívát képezni az NDP-vel szemben.

Az 1928-ban alakult Muszlim Testvériség a mai napig illegalitásba kényszerül (nem ismerik el politikai pártként mivel az egyiptomi törvények értelmében tilos vallási alapokon álló pártot alapítani). A tagok nyilvánosan kifejtik a véleményüket, bár nem hangoztatják a szervezethez való tartozásukat. A Testvériség több tagját beválasztották a népgyűlésbe és helyi önkormányzatokba függetlenként. Az ellenzékhez sorolható még néhány kisebb csoport és népi mozgalom, mint pl a Kifaya, bár ezek kevésbé szervezettek, ezért könnyebben háttérbe szoríthatóak.

Mubarak és gazdasági reformjainak támogatottsága jelentősen csökkent, miután kiszivárgott, hogy a fia Alaa Mubarak korrupcióra hajlamos és hogy több privatizációs- és versenytárgyaláson előnyöket élvezett másokkal szemben.

Alaa 2000-ben kikerült a fénypontból, mikor Mubarak másik fia, Gamal előretört az NDP-n belül és új generációs neoliberális politikusokat juttatott be a pártba, majd a kormányba. Gamal néhány társával együtt megalapította a Medinvest Associates céget amelynek egy kockázatitőke-alap és egy vállalati pénzügyi tanácsadó részlege van.

Egy az elnök fia által vezetett pénzügyi tanácsadó cég korrupciógyanús gondolatokat ébreszthet, tehát ugyanazok a vádak merülhetnek fel vele, mint a bátyjával kapcsolatban.

Mivel Gamalnak egyre nyilvánvalóbban erősödik a politikai befolyása, felreppentek a hírek, hogy ő lehet az elnöki poszt várományosa, amit persze az elnök határozottan tagad. És bár sokak szemében Gamal elfogadható lenne, mint személy, hatalomra kerülése másoknak egy örökletes családi diktatúrát jelentene.

[szerkesztés] Irodalom

  • Ribáry Ferenc: Világtörténelem
  • Maspero Gaston: Ókori népek története