Csillagháborús terv
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A stratégiai védelmi kezdeményezés (angol nevén Strategic Defense Initiative, rövidítve SDI (ejtsd „esz-dí-áj”), népszerűbb nevén csillagháborús tervezet Ronald Reagan amerikai elnök kezdeményezésére indult el 1983. március 23-án. Az SDI célja földi és űrbéli telepítésű fegyverek használata volt stratégiai atomfegyvereket hordozó ballisztikus rakéták ellen. A kezdeményezés szakított a korábbi stratégiai támadási doktrínával, a kölcsönös pusztulás elméletével, és inkább a stratégiai védelemre összpontosított. Bár a teljes stratégiai védelmi rendszer soha nem készült el vagy lépett hadirendbe, az SDI-jal kapcsolatos kutatások a napjainkban is kifejlesztés alatt álló antiballisztikus rakétarendszer kutatását is segítették. 1984-ben az SDI elmélet gyakorlati megvalósítására megalapították a Strategic Defense Initiative Organization-t (rövidítve SDIO, magyarul stratégiai védelmi kezdeményezési szervezet). Az SDIO az amerikai hadügyminisztérium alá tartozik - nevét 1993-ban Bill Clinton elnök BMDO-ra változtatta (Ballistic Missile Defense Organization, ballisztikus rakéták ellen védő szervezet). A névváltoztatás a feladat megváltozását is tükrözte: a szervezet célja az országos rakétavédelemről a hadszintéri védelemre, azaz egy globális méretű védelemről regionális méretű védelemre változott. Ez a szócikk az SDIO védelmi tevékenységével foglalkozik.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Az SDI előtti stratégiai rakétavédelem
Nem az SDI volt ez első, ballisztikus atomrakéták elleni amerikai védelmi rendszer. Az 1960-as években a Sentinel-program célja egy korlátozott védelmi képesség kifejlesztése volt, bár ezt a rendszert soha nem állították hadrendbe. A Sentinel során kifejlsztett technológiákat később a Safeguard-program hasznosította. E program részeként végül is egyetlen egy észak-dakotai Minuteman rakétasilót védő rendszert állítottak hadrendbe, melyet alig négy hónapnyi idő után deaktiváltak. Az 1970-es évek során a Szovjetunióban hadrendbe állítottak egy mai napig is működő rakétavédelmi rendszert, amely Moszkvát és környékét védi.
Az SDI egyedülálló a szovjet és a korábbi amerikai rakétavédelmi kezdeményezések sorában, mivel űrtelepítésű védelmi rendszerekkel is számolt, szemben a hagyományosan használt földi telepítésű rendszerekkel. Az SDI emellett szinte teljes mértékű védelmet kívánt elérni egy tömeges rakétatámadás ellen is, míg a korábbi rendszerek csak korlátozott védelmi képességekkel és területi fedettséggel, továbba csak egy kisebb támadás visszaverésével számoltak.
[szerkesztés] Kezdeti lendület
1979 őszén Reagan kérésére Daniel O. Graham dandártábornok kidolgozott egy általa High Frontier-nak nevezett programkoncepciót. A program földi és űr telepítésű stratégiai védelemmel foglalkozott, mivel ezek az újonnan megjelenő technológiáknak köszönhetően már elvileg elérhető közelségbe kerültek. Az új koncepció szakított volna a kölcsönös pusztulás elméletével, amelyet Reagan és kollégái öngyilkosságnak tartott.[1]
A stratégiai védelmi kezdeményezés kezdetben egy atombomba robbanása által gerjesztett röntgenlézerre összpontosított. Ennek elméleti hátterét a Lawrence Livermore kutatóközpontban dolgozók, így Peter Hagelstein és az O-csoport fejlesztette ki az 1970-es évek vége és az 1980-as évek eleje között. Az O-csoportot Lowell Wood fizikus vezette, Teller Ede egyik jó barátja.
Hagelstein áttöréséről Teller Ede 1983-ban számolt be Reagan elnöknek, aki ezt követően 1983. március 23-án tartotta meg az azóta elhíresült „csillagháborús” beszédét.
-
- „Arra kérem a tudományos világot, akiktől az atomfegyvereket is kaptuk, hogy a kimagasló adottságaikat állítsák az emberiség és a béke szolgálatába - tegyék számunkra lehetővé, hogy ezeket az atomfegyvereket elavultnak és impotensnek tekinthessük.”
Ez a beszéd, a március 8-ai „gonosz birodalom” beszéddel együtt, elindította a hidegháború utolsó részét, ahol a Szovjetunióval szembeni nukleáris feszültség a kubai rakétaválság óta a legmagasabb szintre lépett. A hidegháború a Szovjetunió szétesésével nem egész egy évtizeddel később ért véget.
A program űr telepítésű része lézerek segítségével kívánta a nukleáris robbanófejekkel felszerelt szovjet interkontinentális ballisztikus rakétákat (ICBM) lelőni. Hans Bethe Nobel-díjas fizikus 1983 februárjában a röngtgenlézer megismerésének céljából egy kétnapos eligazításra utazott Livermore-ba, és „bár a lézer tudományos újdonsága lenyűgözte Bethét, a tudós meglehetősen szkeptikus volt arról, hogy ez bármi módon is hozzájárulhat Amerika védelméhez.”[2]
[szerkesztés] Programok és programtervek
[szerkesztés] Földi telepítésű rendszerek
[szerkesztés] ERINT - megnövelt hatótávolságú elfogás
[szerkesztés] HOE - célkövető-eszköz kísérlet
[szerkesztés] ERIS - atmoszférán kívüli elfogás
[szerkesztés] Irányított energiájú rendszerek
[szerkesztés] Röntgenlézer
A Teller Ede, Lowell L. Wood, Peter L. Hagelstein, és Roy Woodruff nevével fémjelzett programot a Lawrence Livermore kutatóközpontban indították az 1980-as évek elején, amely több évnyi kutatókunka, 10 kísérlet és többmilliárd dollár befektetett tőke után tévútnak bizonyult. A livermore-i ntézetben indult programot végül 1990-es évek elején szüntették be, miután Teller és Wood kormányzat felé történő folyamatos félretájékoztatása után a kísérleti eredmények bebizonyították, hogy a lézer fényereje sokkal gyengébb, mint azt Tellerék lefestették nagyszabású ismertetéseikben. A lézer fényét egy atombomba gerjesztette volna, de a fokuszálási és mérési problémák miatt sok évtizedes kutatásra lett volna szükség, így az R-programot megszűntették, iletve beleolvesztották egyéb programokba.
[szerkesztés] Vegyi lézer
[szerkesztés] Semleges részecskesugár
[szerkesztés] CHECMATE - Hipersebességű railgun
[szerkesztés] Lézeres és tükrös kísérletek
[szerkesztés] Űrtelepítésű rendszerek
[szerkesztés] SBI - Űrtelepítésű elfogás
[szerkesztés] Brilliant Pebbles
[szerkesztés] Szenzorrendszerek
[szerkesztés] BSTS - gyorsítófázisú nyomkövető rendszer
[szerkesztés] SSTS - űrfázisú nyomkövető rendszer
[szerkesztés] Brilliant Eyes
[szerkesztés] Egyéb szenzorkísérletek
[szerkesztés] Elhárító rendszerek
[szerkesztés] Viták, kritikák
[szerkesztés] Nemzetközi szerződések
[szerkesztés] Az SDI és a kölcsönös pusztulás elmélete
[szerkesztés] Nem ballisztikus vegyverek elleni védelem
[szerkesztés] Idősík
[szerkesztés] Referenciák
- Frances Fitzgerald (2001). Way Out There in the Blue: Reagan, Star Wars and the End of the Cold War. Simon & Schuster. ISBN 0 7432 0023 3.
- Broad, William J. (1985). Star Warriors: A penetrating look into the lives of the young scientists behind our space age weaponry.. Simon & Schuster. ISBN 0 7881 5115 0. (Reprint kiadás: 1993, Diane Pub. Co.)
- ^ Daniel O. Graham. Confessions of a Cold Warrior. October 1995. ISBN 0 9644495 2 8.
- ^ Broad, William J. (1992). Teller's War: The Top-Secret Story Behind the Star Wars Deception. Simon & Schuster. ISBN 0 671 70106 1. 127. o.


Based on work by