Első rigómezei csata

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Az 1448 évi csatával a a Második rigómezei csata c. szócikk foglalkozik


Első Rigómezei csata: A ma Koszovónak nevezett Rigómező területén lényegében több csata is zajlott, de ezek közül két fontos ütközetet tartanak nyilván a világtörténelemben: az egyik 1389. június 28-án (a régi ortodox naptár szerint június 15-én) történt a szerbek és az Oszmán birodalom hadai között.

A másik 1448. október 16-án a magyar-havasalföldi hadak és a II. Murád vezette törökök közt zajlott le. Mindkét csata Priština városa mellett történt, s mindkét esetben a törökök kerültek ki győztesen. A keresztény vereségek döntően befolyásolták a Balkán sorsát több, mely több mint négyszáz éven át az Oszmán Mamut Birodalomhoz tartozott. Az uralma nagyon átalakította a szerb, bosnyák, albán, bolgár, román nép nyelvét, kultúráját és gasztronómiáját, melyeknek következményei a Délszláv háborúban mutatkoztak meg leginkább.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Előzmények

1351-ben léptek először török hadak Európa területére. 1377-ben csaptak össze először a magyarokkal Bulgáriában, s legyőzték őket. A további török támadásoknak ezzel egy időre vége lett, s a szerbeket és a bolgárokat több mint egy évtizedig nem háborgatták.

A balkáni népek között már régóta feszülő ellentétek odáig vezettek, hogy a hódítók külön-külön fel tudták őrölni őket. Egyikük sem akart a Bizánci birodalommal, vagy Magyarországgal szövetségre lépni, hogy eredményesebben vehessék fel a harcot a törökkel.

A szerbek 1371-ben a maricai csatában súlyos vereséget szenvedtek. Ezt még más ütközet követte (paraćini csata|Paraćin]], 1387, Herzegowina, 1386), s I. Murád elfolglalta Ništ. Lázár nem számított egy ujabb török támadással ezért például betört I.Tvrtko bosnyák király támogatásával Magyarországra, a Szerémségbe is, hogy Luxemburgi Zsigmond ellenpártját támogassa. Az ottani magyar seregeket legyözve több helyiséget is elfoglalt. Az újabb oszmán támadásoktól meglepve békét ajánlott Zsigmondnak. Szerbia segítséget több európai uralkodótól is kért, de nem kapta meg. Végül Lázár aztán szövetségre lépett I. Tvrtkoval, és országaik korábbi ellenségeivel Albániával és Havaselvével.

[szerkesztés] A szembenálló erők

A törökök és a szövetségesek hadai között nem volt nagy különbség. Előbbi kb. 60 ezer emberből, míg utóbbi közel 40 ezer főből állt.

[szerkesztés] A szerbek serege

Az egyesült szerb-bosnyák-havasalföldi-albán hadak vezérei Lázár fejedelem, Vuk Branković Rigómező hercege és Vlatko Vuković bosnyák hadvezér volt. A főerők vezetése Lázár kezében összpontosult, akinek vezetése alatt 15 ezer ember állt. A jobbszárnyat Branković, a balszárnyat Vutković vezérelte. Mellettük még más országoktól is kaptak némi segítséget. Nagyon sok horvát, magyar és lengyel katona harcolt mellettük.

[szerkesztés] A török seregek

I. Murat mintegy 60 fős seregéből 5 000 fő janicsár, 6 000 szpáhi volt, akik a sereg magvát alkották. A szultán vezette főerők, mintegy 2500 lovasból álltak. Ezek mellett még álltak, a könnyen felállítható, de csekély harci értékű erők, mintegy 20 ezer aszab és akindzsi, valamint több ezer egyéb lovas és gyalogos irreguláris harcos. Ezeknek az volt a feladatuk, hogy támadásukkal magukra vonják az ellenség figyelmét, míg az elit hadak viszik győzelemre a harcot. Mellettük a sereg kiegészült a törökök mellett kitartó macedóniai szerbekkel (kb. 8000 fő). Jobbról idösebik fia a későbbi I. Bajezid, balról pedig a másodszülött [[Jakub, Murád fia]|Jakub] irányította a csapatokat.

[szerkesztés] A csata lefolyása

A csata részletei csak töredékesen marandtak fenn, igy hát csupán csak annyi bizonyos, hogy egy Evremos Bég nevü görög volt a keresztény taktika felderítésével, kémkedéssel megbízva és egy bizonyos Haidar volt az oszmán tüzérek parancsnoka. A szerbeknek is voltak ágyuik. Ebben az idöszakban ágyukkal csak kö, vagy vas golyókat löttek, ezért nem voltak hadi szempontból túlságosan hatékonyak. Legfeljeb a lovak és a gyalogság megfélemlítésére voltak alkalmasak. A késöbbi állításokkal szemben, melyek a vereséget próbálták megmagyarázni, a szerbek igen korszerűen fel voltak a harcra készülve. Elöször a keresztények nehezen pácélozott lovaisai támadtak nehézkes galoppban, melyet az oszmánok ágyugolyókkal aztán ijjászokkal kisáreltek meg megállitani. I. Bajezid arról hagyott hírt, hogy széles sávot vágtak az oszmán fösereg vonalaiba és a bal szányba, melyet Jakub vezetett. Elöször Bajezid beavatkozása tudta csak a szerbeket megállítani. További részletek a csatáról nem maradtak fenn. Arról, hogy a csata végül is kinek a gyözelmével végzödt megoszlanak a vélemények. Még kortársak között is nagy volt a félreértés. A francia Meziers, egy Ignatije nevü orosz szerzetes, az anales ragusi anonymi Dubrovnikból és a bosnyák király üzenete Firenzébe és Trogirba egy keresztény gyözelmet ünnepeltek. A párizsi Notre Dame harangjait is megszólaltatták.

A török források igen szegények és keserüen emlegetik az eseményt, valószínuleg a szultán halála miatt, akit egy Miloš Obelić (v. Kobelić) nevű szerb nemes megölt.

A csata valószínűleg úgy ért véget, hogy miközben a szerbek már majdnem fölénybe kerültek, mikor az Branković övéivel kivonult a csatából, ami zavart okozott a szövetségesekben. Ezt a törökök kihasználták és visszavágva elsöpörték a szerb hadakat.

A győzelem után Bajezid visszavonult Drinápolyba, az akkori török fővárosba hogy trónját biztosítsa. Valószínüleg ezt értékelték a tudósítók "keresztény gyözelemnek".


Lázár özvegye Milica I. Bajezid fennségét elkellet ismernie és a röviddel a csata utáni magyar támadást csak török segítséggel tudták vissza verni (Zsigmond megtámadta a meggyengült szerbiát, hogy gyepüt teremtsen a magyar határ és a törökök között). Ezek tették a rigómezei csatát a szerbek legnagyobb gyözelmévé és bukásáva is egyaránt.

A legenda amely a szerb hagyományokban mais tovább él, stilizálta a keletröl jövö hadak elönyomulását, a jó és a rossz közötti harccá. Lázárnak két választása volt. A földi, vagy a mennyei birodalom. Ö mártirhalálával az utobbit, az örök életet választotta, a szerb ortodox egyház szentje is lett. Az ö és lovagjainak példája védte meg a szerbeket az izlamizálástól is. Erklyéit szerb menekültek, az akkori magyarországra, a szerémségbe menekítették a törökök elöl. Ez volt a magyarországi szerb betelepülés kezdete is.

Lázár mellet, ki a legbölcsebb szerb fejedelem volt, akadt több más személyiség is a rigómezei legendakörben, mint, valamint Iván Kosancic és Toplica Milán. Az első olyan hatalmas volt, a második pedig olyan szép, mint senki más. Ők pl. a szerb eposz "A rigómezei lány"-ban aki a völegényét (Toplica Milánt) keresi az elesertek között is szerpelnek. Valamint Lázár zászlósa Pavle Orlović, Stefan Mušić aki halált megvető hűséggel lovagol Lázárral a halálba. A vén Jug Bogdán a kilenc fiával. Az egyik legmeghatóbb eposz " Kilenc Bogadanovics anyjának halála" és mindenek elött Banović Strahinja aki egyedül közdött a törökökkel amikor a feleségét elrabolták és legyözte öket. Amikor pedig a felesége megcsalta, megbocsájtott neki, ráhagyta minden vagyonát és ö vonult vissza. Mert Miloš Obilić neves hősnek számított, sok irigye is akadt, pl. Vuk Branković herceg, aki meggyanusította, hogy áruló lett. Erre ő megesküdött, hogy mindjárt a második napon megöli a szultánt, hogy ártatlanságát bebizonyítsa, még akkor is, ha az életébe kerül. Így hát beszökött a török táborba, mondván, hogy át akar állni és titkos információi vannak a szerbek terveiről. A szultán megörülvén a jóhírben levö árulónak, a sátrába hivatta. Ö a porba vetete magát és úgy tett mintha meg akarná csókolni a szultán cipőjét. Ekkor elörántotta a törét és szívenszúrta a szultánt (a tőr mérgezett volt, így Miloš). Végül a testörség kardcsapásainak áldozatává esett. Ezt ma egyre valószínűbnek tartják, főleg a szultán halála miatt. A csata után is egy keresztény lovag híre terjedt el, aki a szultánt megölte. Bajezid fermánjában Szulejmán bég, Bursa kádijához is egy Miloš Kupili (v. Kobilić) áll a gyilkos neveként. A történelem maga nem ismer sehol sem egy Miloš Obilićet. Ezért a történelemirás abból indúl ki, hogy Miloš Obilić valójában Nikola Vratkovićnak hívták "Miloš", a "kedves" melléknévvel és Lázár feleségének a testvére volt. Életében Miloš Nikolának hívták. A késöbbi nevét Obilić, korábban Kubili, Kubilović vagy Kobilić, valószinüleg a török szóból kubila=gyilkos kapta. És ténylegesen, a török történetíró Idris Bitlisi a 15. században egy Miloš Nikolát említ a szultán gyilkosaként.

Légyeg a lényeg, legenda nem egyenlö a történelemmel. Úgy mint Vuk Branković herceg az áruló, úgy lett Miloš Obilić a hös... Mellesleg Branković nem csak irígységböl vádolta meg Obilićet, ő maga szeretett volna a Lázár helyére lépni és elárulta őt a csatában. Csak az ő visszavonulásával lett egy török gyözelem lehetséges. Ìgy ő lett a szerb Ephilates, kinek nevét minden szerb átkozza.

A történelemírás más véleményen van. Branković, Lázár egyik lányát vette feleségül, egy a Lázárénál sokkal régebbi családból származott és ura volt Prizren királyi városnak és Skopje császári városnak. Egy szerbiai viszályban természetes volt, hogy Branković Lázár hatalmi terveivel nem értett egyet. Valószínüleg ez is az oka, hogy a nemzeti tudatban ő képviseli, a hatalomvágyó szerb nemest, akik viszálya, a török betörést lehetővé tette. Valós azonban, hogy csapatai a törökök megszorításában nagy szerepet játszottak, de nem tudni pontosan miért vonult ki a csatából.

A legenda egy további szereplője Marko szerb királyfi, aki a legenda szerint nem vett a csatában részt. Későn érkezett, így hát ő lett az egyetlen királyi sarj, aki a csatát túlélte és a török uralmat elkellet ismernie. Marko Mrnjavčević a mai Makedóniában uralkodott Prilep város környékén. 1393, vagy 1394-ben halt meg a Rovinei csatában, [[I. Bajezid]g havasalföldi hadjárata során. Utólsó szavai állítólag az voltak, hogy inkább meghal, ha cserébe a kereszténység diadalmaskodik. A legendában 160 évig élt és prilepi várából kilovagolva kersztény szüzeket mentett meg az oszmánoktól való megrontástól. A szultán tiltása ellenére bort ivott a ramadán ideje alatt. Emellett a szultánnal harcolt egészen Arábiáig. Továbba Magyar Fülöp (Philipus Hispanus de Scolaris) vértestvére is volt, aki magyar hadvezér volt a Toscánából és 1402-ben Lazarevics István és a magyarok közötti szövetséget összehozta, mely késöbb Musa Kesedžiját aki Albániában – aki egy felkelést kezdett a szultán ellen –, leverte. A tündér Ravijojla védi őt és ad neki tanácsokat. Egy nap, amikor meg kellet halnia, a tündér közli vele, hogy a nap elérkezett. Ekkor lovát lefejezte és ünnepélyesen eltemette, aztán kardját sziklába szúrta, hogy csak az húzhassa ki, aki vele egyértékű, aztán lefeküdt a fűbe. Nem halt meg, de nem is élt már. Vándorok mentek el mellette, de mind azt hitték, hogy csak alszik. Először amikor egy hilandari szerzetes felismerte, hogy már nem él, vitték földi maradványait Hilandari kolostorba, ahol eltemették. A 19. században lett a rigómezei mítosz nemzeti örökség, mely arra motivál hogy egész Szerbiát fel kell szabaditani és az egykori szerb birodalmat helyre kell állítani, mely nem más volt, mint egy egységes délszláv nemzet lérehozása. Amely a szerbeket, bosnyákokat, horvátokat, szlovénokat, montenegróiakat, macedónokat egyesít. Sőt azokat a területeket is egyesíteni kell, ahol még élnek dészlávok.


[szerkesztés] Csaták Rigómezőnél

Az 1389-es csata nem az elsö és nem az utólsó volt. Délen a Šar Planina hegységen csupán a szűk szoroson Kačaniknál és Preševonál, a mai macedón-szerb határon volt lehetséges bevonulni, így a szerbek a Rigómező északi oldalán fekvő Kopaoniki előhegyekben tudták a behatolókat megállítani. 1405-ben került sor egy újabb rigómezei csatára. Két szerb sereg állt egymással szemben. Az egyik Lazarevics István, Lázár fiáé volt, a másik Vuk Branković fiáé Đurađ Brankovićé. Lazarevics legyőzte őket és biztosította hatalmát az ország felett. A történelemben Második rigómezei csata néven ismert ütközet 1448. október 17-20-án II. Murád és a kereszteshadak között történ, melyet Hunyadi János vezérelt. Amikor Hunyadi János látta, hogy a csata csak elveszhet, csapatával visszavonult. A visszamaradt német és cseh lovagokat a havasalföldiek elárulták es kb 4000, mások szerint 8000-en is átálltak a törökökhöz. Miután a keresztes lovagokat a törökök lemészárolták, a török szultán "hálából" a havasalföldieket is megölette. Elötte azonban visszaadatta nekik fegyvereiket, hogy ne mondja senki, hogy fegyverteleneket öletett meg. Ezután a Rigómező oly mértékben meg volt pestissel fertőzve, hogy évekig nem lehett az amúgy nagyon termékeny területen élni. Miután a területet szerb lakossága elhagyta, helyükre rengeteg albán települt be és Macedónia északi felébe, akik ma is itt élnek. A második csatában a szerbek nem vettek részt, valószínű azonban, hogy szintén hozzájárult a legenda képzödéshez.

[szerkesztés] Rigómező emléke

A rigómezei csata a mai napig nagy szerepet játszik a szerb köztudatban. Többek szerint Slobodan Milošević a 600. évforduló alkalmával elmondott beszéde az 1991-1995-ös délszláv háború és a koszovói háború egyik előjele volt.


[szerkesztés] Irodalom