Kupola
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A kupola az építészetben kör vagy ellipszis alaprajzú, jellemzően félgömbszerű, csúcspontján záródó boltozat. Látványos építészeti elem, ugyanakkor statikai szempontból is kedvező tulajdonsága, hogy a felületi nyomóerő és a hatalmas önsúlyból adódó gyűrűsfeszültség révén szerkezetileg rendkívül stabil.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] A szó eredete
A kupola szó eredete a latin cupa (’csöbör’, ’ivóedény’) kicsinyítő képzős változata, a cupula (’csöbröcske’), ez az itáliai ejtésnek megfelelő cupola formában jutott el az európai nyelvekbe (német Kuppel, holland koepel, spanyol cúpula stb.), így a magyarba is. A szóhasadás feltehetően a kupolaboltozat és a deszkára száradni kitett, szájával lefelé borított csöbör hasonlatosságának köszönhető.
Néhány nyugat-európai nyelv az egyházi latin domus ecclesiae (’gyülekezeti ház’, azaz ’templom’) szókapcsolat önállósult első felét használja a kupola leírására (itt a hatás nyilvánvalóan a román kori templomépítészet által népszerűsített formának köszönhető): angol dome, francia dôme, olasz duomo).
[szerkesztés] Története
A kupola mint építészeti elem előzményeként a perzsák kisebb terek lezárásaként már alkalmaztak szférikus álboltozatot. Ez a technika még az ókorban eljutott a Földközi-tenger medencéjébe, ahol különösen a római építészetben hódított (pl. Pantheon, Róma). A kora középkorban a bizánci szakrális építészet egyik kedvelt eleme volt (Hagia Sophia, Isztambul), majd a későbbi századokban alkalmazása feledésbe merült. Ugyanakkor az iszlám világ szakrális építészetében a 7. század óta folyamatosan alkalmazott építészeti megoldás.
Nyugat-Európában a reneszánsz idején került ismét az építészek érdeklődésének homlokterébe, és a 15. századtól előbb Itália egyházi építészetében lett népszerű (Santa Maria del Fiore, Firenze, Filippo Brunelleschi, 1436), majd a 17. századtól főként francia földön jött divatba, immár teret hódítva az udvari, majd egyre inkább a középítészetben is (Sorbonne, Párizs, Jacques Lemercier, 1642; Invalidusok, Párizs, Jules Hardouin-Mansart, 1708).
[szerkesztés] Szerkezeti jellemzők
A négy- vagy sokszög alaprajzú szerkezeti elemek, a falazat fölötti kupola terhelését a csegely veszi át, amely tulajdonképpen gömbháromszög alakú boltozat, s a kupola talpkörétől szerkezeti átvezetést biztosít a falakhoz (csegelyes kupola). A kupola és a csegely közé gyakorta kerül dob vagy tambur, amely tulajdonképpen a kupola alaprajzát követő faltest, és célja a kupola által lefedett kupolateret megvilágító nyílások, ablakok elhelyezése (dobkupola, tamburkupola). A dobot kívülről gyakran oszloprendek övezik. A rómaiak által már ismert csegely alkalmazását a bizánciak tökéletesítették, a dobkupola pedig főként a reneszánsz és a barokk építészetben lett népszerű. A dob megjelenése előtt a kupolatér megvilágítására a kupolaboltozat záradékánál meghagyott nyílás, az opeion szolgált, miután azonban a körbefutó dobon helyezték el az ablaknyílásokat, efölé kör- vagy sokszögalaprajzú kis lanternákat helyeztek el.
Egyfajta kupolaféleség az exedra is, amely az ókori római építészetben a félkör alaprajzú terek fölé emelt boltozat volt, és amelyből a ma is ismert apszis (szentélyfülke) és annak félkupolája is kialakult a kora keresztény időkben.
[szerkesztés] Forma szerinti kupolatípusok
- Félgömbkupola: Szabályos félgömb keresztmetszetű kupola.
- Emelt ívű kupola: A szabályos félgömbnél magasabb kupola.
- Lapos kupola: A szabályos félgömbnél alacsonyabb kupola, tulajdonképpen gömbszeletboltozat. A bizánci és a muzulmán szakrális építészetre jellemző. A 18. századtól Nyugat-Európában is megjelent, de csak mint a belső térszerkezetet díszítő elem: a födémzetből kiinduló, de az attika szintjéig sem ívelő, kívülről nem látható kupola belső felületét gazdagon díszítették.
- Kettős héjú kupola: a 16. századtól elterjedt forma, amelynek során a kupola fölé a tömeghatás érdekében egy második, kisebb külső kupolát is építenek.
- Bordás kupola: Terhelésátvivő bordákból álló kupola. Ennek egyik változata a cikkelyes kupola, amelynél a bordák közeit, a boltsüvegeket is átboltozzák (egyéb elnevezései: esernyőboltozat, vitorlaboltozat).
[szerkesztés] Hemiszférikus, kupolaszerű tetőszerkezetek
A köznyelvben kupola néven ismertek olyan, többnyire félgömbszerű tetőszerkezetek, amelyek azonban építészeti szempontból nem felelnek meg a boltozat, ezen belül a kupola ismérveinek, azaz nem falazóelemekből összeállított, önhordó szerkezetek. Ilyenek a 19. század második felében elterjedt fémszerkezetű, különféle héjazattal borított, esetenként üvegszemes kupolák (uszodák, sportlétesítmények), a 20. században megjelent betonkupolák (planetáriumok) vagy a csillagvizsgálók forgatható fémkupolái.
Hasonlóképpen csak nevében kupola a hagymakupola, amely szerkezetileg hagyma alakú, alsó részén kidomborodó, felül kihegyesedő toronysisaktípus. A keleti keresztény egyházak és Közép-Ázsia építészetére jellemző.
[szerkesztés] Nevezetes kupolák
- Római Pantheon, Róma, Olaszország, Kr. u. 125
- Hagia Sophia, Isztambul, Törökország, 537
- Szikla-mecset, Jeruzsálem, Izrael, 691
- Soltaniyehi mecset, Soltaniyeh, Irán, 1312
- Santa Maria del Fiore, Firenze, Olaszország, 1436
- Szulejmán-mecset, Isztambul, Törökország, 1574
- Szent Péter-bazilika, Vatikán, 1593
- Kék mecset, Isztambul, Törökország, 1616
- Tádzs Mahal, Agra, India, 1653
- Invalidusok, Párizs, Franciaország, 1708
- Szent Pál-székesegyház, London, Egyesült Királyság, 1708
- Izsák-székesegyház, Szentpétervár, Oroszország, 1858
- Capitolium, Washington, Amerikai Egyesült Államok, 1850-es évek
Magyarországon
- Gázi Kászim pasa dzsámija, Pécs, 1546
- Egri székesegyház, Eger, 1836
- Szent Adalbert Főszékesegyház, Esztergom, 1846
- Szent István-bazilika, Budapest, 1905
[szerkesztés] Forrás
- Major Máté: Építészettörténeti és építészetelméleti értelmező szótár. Budapest: Akadémia. 1983.
- Gerő László: Magyar műemléki ABC. Budapest: Műszaki. 1984.


Based on work by