Habsburg Birodalom
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Habsburg Birodalom névvel szokás illetni a Habsburg-ház kezén levő államok összességét I. Rudolf német király 13. századi uralkodásától kezdve egészen az Osztrák–Magyar Monarchia 1867-es megalakulásáig. A Habsburgok osztrák és spanyol ágának 16–17. századi elkülönülésének idejére vonatkozóan szokás külön dunai Habsburg Birodalomról és Spanyol Birodalomról beszélni.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] A kezdetek
A gazdag, de nem túlzottan nagy területi befolyással rendelkező grófi Habsburg família a nagy interregnum lezárásaként I. Rudolf személyében (uralkodott 1273–1291 között) a Német-római Birodalom trónjára emelkedett. A későbbi birodalom alapjait Rudolf vetette meg azzal, hogy a század közepén kihalt Babenbergek ausztriai (ostmarki) birtokait, melyeket riválisa, II. Ottokár cseh király szerzett meg magának, annak 1278-as legyőzése után saját családjának adományozta.
Ezt követően hosszú ideig a több hercegségre bomló Ausztria vált a Habsburgok fészkévé, amelyen I. Albert 1298–1308 közti német király uralkodása nem sokat változtatott.
[szerkesztés] A terjeszkedés
A helyzet 1437-ben változott meg jelentősen, amikor is Luxemburgi Zsigmond császár, aki egyben magyar és cseh király is volt, V. Albert hercegre hagyta koronáit. Ettől kezdve 1740-ig Habsburgok – igaz, nem Albert utódai – viselték a német-római koronát. A kitűnő diplomáciai érzékkel megáldott III. Frigyes és I. Miksa dinasztikus politikájának köszönhetően Miksa unokája, V. Károly már Burgundia keleti fele, a Németalföld és Spanyolország felett is rendelkezhetett.
A Magyar és Cseh Királyság sorsába a 15. század végén elvesztették beleszólásukat, ám II. Ulászló, a két ország közös királya 1505-ös házassági szerződése révén mindkét trónt örökölhették 1526-ban. V. Károly öccse, Ferdinánd a magyar II. Lajos nővérét, Jagelló Annát vette feleségül, ő viszont a Habsburg herceg testvérével, Habsburg Máriával házasodott össze. A mohácsi csata eredményeképpen a gyermektelen Lajos örökébe Ferdinánd lépett – igaz, Szapolyai János fellépésének, az Oszmán Birodalom hódításának és az Erdélyi Fejedelemség kialakulásának köszönhetően egészen a 18. századig csak Magyarország egyes nyugati és északi területei voltak gyakorlatilag Habsburg igazgatás alatt.
[szerkesztés] A két ág szétválása
V. Károly egyszerre volt spanyol király (ezzel együtt szicíliai és nápolyi uralkodó) és német-római császár, míg öccse a cseh és magyar állam koronáját viselte. Spanyolország ekkoriban Európa leggazdagabb országa volt, köszönhetően a nagy földrajzi felfedezéseknek, illetve Közép- és Dél-Amerika gyarmatosításának. Azonban ez a félelmetes harapófogó sem törte meg Károly legkeményebb ellenfelének, Franciaországnak az erejét, aki ráadásul a reformáció nyomán kibontakozott vallásháborúkkal is kénytelen volt megbirkózni. A csatározásokba belefáradt császár 1556-ban minden trónjáról lemondott. Spanyolországot és a hozzá járó Németalföldet fiára, II. Fülöpre hagyta, míg a császárságot a keleti ügyeket eddig is irányító Ferdinánd kapta meg; mindketten örökölték Károly feltétlen katolicizmusát, amit – különböző mértékben bár, de – mindkét ág igyekezett győzelemre juttatni.
[szerkesztés] A spanyol Habsburgok
Az abszolutisztikus módon regnáló II. Fülöp és utódai a korabeli világ leghatalmasabb birodalmát irányították, főleg az után, hogy 1580 és 1640 között Portugália is az irányításuk alatt állt, így annak amerikai, afrikai, indiai, kínai és más ázsiai telepei is őket gazdagították. A hatalmas flotta és a beáramló nemesfém azonban nem volt elegendő a nagyhatalmi pozíciók megtartásához. Németalföld protestáns északi része még a 16. század végén kivívta függetlenségét Hollandia néven a „legkatolikusabb” II. Fülöptől, és sikeresen bekapcsolódott a tengeri kereskedelembe. Szintén komoly rivális volt a protestantizmus ügyét felkaroló Anglia, melynek flottája 1588-ban vereséget mért a Győzhetetlen Armadára. A franciaországi beavatkozás, Párizs elfoglalása sem akadályozta meg IV. Henrik trónra jutását.
Spanyolország 17. századi története a lassú visszaszorulás jeleit mutatja politikai téren, ráadásul a gyarmatok kiuzsorázása és az onnan beszerzett rengeteg arany és ezüst az otthoni gazdasági viszonyok eltorzulásához vezetett. III. Fülöpöt (1598–1621) kegyencei irányították, hasonlóan a barokk virágkorában uralkodó IV. Fülöphöz (1621–1665), aki az osztrák Habsburgokat támogatta a harmincéves háborúban, 1640-ben pedig elvesztette Portugáliát. Utóda, II. Károly teljesen alkalmatlan volt az uralkodásra: vélhetően a család belterjességének köszönhetően gyengeelméjű, beteges és nemzésképtelen volt. 1700-ban bekövetkezett halála vezetett a spanyol örökösödési háború kirobbanásához.
[szerkesztés] A dunai Habsburg Birodalom
Mivel a Német-római Birodalom széttagoltságát lehetetlen volt megszüntetni, a Habsburgok inkább koronájuk más államait igyekeztek centralizált abszolutizmusuk alá vetni. Ennek első áldozata Ausztria volt, majd a harmincéves háború keretében a cseh rendiséget is sikerült mind elméletileg, mind gyakorlatilag lefejezni, Csehország pedig Habsburg örökös tartománnyá vált.
Ezután a magyar nemesség rendi jogait próbálták meg felszámolni. Először a mélyen hívő katolikus Rudolf próbálkozott vallási irányból csorbítani ezeket a jogokat, sikertelenül. A magyar rendiség felszámolására azonban később sem kerülhetett sor, aminek biztosítéka egyfelől az Erdélyi Fejedelemség, másfelől a török fenyegetés volt. Ráadásul a nyugati szomszédaik ellen is rendszeresen háborút viselő uralkodók, a harmincéves háborúban résztvevő II. Ferdinánd és III. Ferdinánd, majd a franciák elleni harcoló I. Lipót nem engedhették meg maguknak, hogy egy országuk folyton lázadozzon (lásd Bocskai-felkelés, Wesselényi-összeesküvés, Thököly-felkelés) és a belső háború végleg meggyengítse a birodalmukat. Ezért a magyar rendiség felszámolására tett kísérleteik elbuktak. A törökök 17. század végi kiűzését követően a Rákóczi-szabadságharc végleg garantálta a magyar rendi jogok fennmaradását annak ellenére, hogy a felszabadulás csak kevéssé volt a magyaroknak köszönhető.
[szerkesztés] A Nyugat elvesztése
A spanyol örökösödési háború II. Károly halála után azért robbant ki, mert egy Bourbonra hagyta trónját, amibe a német rokonok nem akartak belenyugodni, emellett veszedelmes hatalmi koncentrációhoz vezetett volna. A trónra I. József öccsét, Károlyt szemelték ki, így ismét két Habsburg-ág alakulhatott volna ki. Azonban József a háború befejezése előtt meghalt, és gyermektelen lévén, a trón öccsére szállt. Ezzel egyesült volna a két birodalom, ami szintén nem állt a nagyhatalmak érdekében. A háború lezárulása után a Habsburg-család végleg elvesztette spanyol, szicíliai és nápolyi birtokait – igaz, a mai Belgiumot megtarthatta.
[szerkesztés] A birodalom intézményesülése
A 18. század a család megújulását hozta. 1740-ben ugyanis III. Károly csak női örököst hagyott maga után, Mária Teréziát. A királynő nem viselhette a császári koronát, és számos ellenfele más trónjait is elvitatta tőle. Az osztrák örökösödési háború és a hétéves háború a biztos hátországnak köszönhetően csak kisebb területi veszteségekkel járt (igaz, az poroszok által elfoglalt Szilézia a leggazdagabb és legfejlettebb tartomány volt a birodalomban), és 1765-ben II. Józseffel ismét Habsburgok kerültek a német-római trónra. Mária Terézia és még inkább II. József a felvilágosult abszolutizmus jegyében kívánt politizálni, amely ez utóbbi uralkodása idején komoly konfliktusokhoz vezetett a rendi előjogait féltékenyen őrző Magyarországon. A 18. században újabb örökös tartományok kerültek a Habsburgok kezébe Lengyelország felosztásának köszönhetően: Galícia és Bukovina.
A napóleoni háborúk hozadékaként a régóta csak névleges egységet jelentő Német-római Birodalom megszűnt létezni, viszont 1804-ben az örökös tartományok Osztrák Császársággá egyesültek. A Habsburg Birodalom így két egységre redukálódott: Osztrák Császárság és Magyar Királyság. A császárok és királyok igyekeztek a Német Szövetségen belül meghatározó hatalom maradni, ám erre országaik soknemzetiségű volta miatt kevés esély mutatkozott. Németország egyesítésének feladata Poroszországra maradt, amely bár Ferenc József ellenében alakult ki, hamarosan a legfontosabb szövetségessé vált a Habsburg monarchiák számára.
Magyarországon I. Ferenc és V. Ferdinánd idején az abszolutisztikus udvari törekvések komoly ellenállást váltottak ki, mely végül az forradalomban és szabadságharcban tetőzött. Ezt csak orosz segítséggel sikerült leverni, ám a külpolitikai kudarcok és az állam működését bénító belső ellenállás miatt az ideiglenesen Császárságba olvasztott Magyarország státuszát visszaállították, és 1867-ben intézményesítették a két birodalomfél addig pusztán perszonáluniós kapcsolatát: kialakult az Osztrák–Magyar Monarchia.
[szerkesztés] A Habsburgok birodalmának szétesése
A dualista berendezkedésű Monarchia gyors polgári társadalmi és gazdasági fejlődésen esett át rövid története során, azonban mindinkább fokozódtak belső, elsősorban nemzetiségi, másodsorban társadalmi jellegű ellentétei, melyeket csak fokozott, amikor a Monarchia 1878-ban okkupálta, 1908-ban pedig annektálta Boszniát. Ezek végül az alakulat felbomlásához vezettek. A megfelelő alkalom a 20. században érkezett el.
A Habsburgok az I. világháborúban veszítették el koronáikat: 1918. november 12-én Ausztria köztársasággá vált, november 16-án pedig Magyarország követte a példáját. Az önállósodott Csehszlovákia, valamint a Lengyelországhoz, Romániához és Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolt területeken értelemszerűen nem tartottak igényt a rossz emlékű uralkodókra. IV. Károly még megpróbálta visszaszerezni magyar trónját (I. és II. királypuccs), ám sikertelenül: a király nélküli királyság 1920-ban véglegesen is kimondta a Habsburgok trónfosztását.


Based on work by