II. Marcell pápa

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

II. Marcell (Marcello Cervini; Montepulciano, 1501. május 6. – Róma, 1551. május 1) pápa.

Ezt a cikket formázni kellene a wiki jelölőnyelv szabályai alapján.

III. Gyula (1555. március 23.) utódának megválasztása a konklávéra összegyűlt bíbirosok; legyőzve a spanyol és a francia ármánykodásokat, Marcello Cervinit nyílvánították pápának, aki II. Marcellnak kívánta hívatni magát. Ilyen módon akarta kifejezésre juttatni azt a közös akaratot, hogy a Trentói Zsinattal szerencsésen elkezdett katolikus reform nem szakadt félbe, hanem határozottan folytatta munkáját. Cervininek megvolt minden képzettsége és képessége, hogy ezt a nagy célkitűzést megvalósítsa.

Az új pápa, aki Montepulcianóban született 1501. május 6-án, kiváló humanista képzésben részesült. Cicero De Amicítia műve fordításával vonta magára Alessandros Farnese bíboros jóindulatát, aki bevitte őt a pápai udvarba. 1539-ben Nicastro püspökével nevezték ki és még abban az évben bíborosi méltóságra emelték a jeruzsálemi Szent Kereszt titulussal. A reggioi (1540), majd a gubbiói (1544) egyházmegye adminisztrátora volt. A pápa a latera (teljhatalmú) követeként V. Károly udvarában 1540-ben fontos szerepet fejtett ki a Trentói Zsinat nehéz előkészületeiben. 1544-ben ennek egyik elnök-legátusa lett, Del Monte és Pole bíborosokkal együtt. III. Gyula pápasága alatt a római egyház első könyvtárnok bíborosává vált. Ugyanekkor elvállalta Bologna, Ravenna és Piacenza pápa tartomány irányítását.

A jámborság, az erkölcsi tökéletesség, a szerénység, az egyszerűség, az állhatatosság, a tisztánlátás, a reform iránti buzgalom voltak azok az erények, amelyek miatt mindenki nagyra értékelte. Ezek miatt a jó tulajdonságok miatt és az Egyháznak tett kiemelkedő szolgálataiért, különösen mint a Trentói Zsinat egyik elnöke, megválasztása Szent Péter trónjára mindenhol nagy lelkesedést váltott ki. 1555. április 9-én szentelték fel. Girolamo Seripando így fejezte ki a kortársak reményeit:

„Azért imádkoztam, hogy olyan pápa jöjjön, aki a lealacsonyodásból ki tudja emelni az olyan szép szavakat, mint Egyház, zsinat, reform. Ezzel a választással kívánságom teljesült; úgy tűnik, óhajom valósággá vált.”

II. Marecellus komoly reformszándékai már akkor megmutatkoztak, amikor a nagyhete felhasználva elutasította a reneszánsz pápák szokásos pompázatos koronázási ünnepségét és a tiarát egyszerű szertartás keretében helyezték fejére. A pápai udvar számára egyszerűséget és mértékletességet, fényűzés- és pompanélküliséget rendelt el, sőt megparancsolta az asztali arany- és ezüstedények használatának beszüntetését. Nem feketítette be magát a kor bűnével, a nepotizmussal, bár népes családja volt, akiket bőséges javakkal és kiváltságokkal láthatott volna el. Őszinte hangot ütött meg, amikor azon munkálkodott, hogy Rómától mindennemű bűnt eltávolítson, letörte a közbecstelenség leglátványosabb formáit. Támogatta a jezsuitákat, mert őket akarta felhasználni a reformprogram fejlesztéséhez. Azonnal kinyilvánította távolmaradási szándékát a politikai kérdésektől, hogy mint a kereszténység atyja, elvezesse a keresztény fejedelmeket a békéhez. Sajnos mindez a kiváló elképzelés szertefoszlott három hét leforgása alatt. Ugyanis ennyi ideig tartott a pápasága. II. Marcellus 1555. Május 1-én hunyt el, halálát hirtelen ölő szélhűdés okozta és nagy megdöbbenés követte. Amit Vergilius egy másik Marcellusról mondott: „a sors csak meg akarta ismertetni őt a világgal” azt rá is alkalmazták és úgy ítélték meg, hogy a világ nem volt méltó hozzá.

II. Marcellus pápa különösen kedves marad a zenekedvelők számára: Pier Luigi da Palestrina neki ajánlotta híres művét, a Missa papae Marcellit. II. Marcellus ugyanis elhatározta, hogy megszünteti a zenét a szent szertartások alatt, de ennek a remekműnek nem tudott ellenállni és tetszéssel fogadta. A hat énekhangra szerzett misét a húsvéti ünnepi szertartásokon adták elő a Szent Péter-bazilikában.

II. Marcellus a vatikáni altemplomban temették el, egyszerű ókeresztény márványkoporsóban.