Károlyi Sándor (hadvezér)
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Károlyi Sándor, nagykárolyi báró, 1712-től gróf (Olcsvaapáti, 1669. július 1. vagy 2. – Erdőd, 1743. szeptember 8.): előbb kuruc, majd császári-királyi tábornagy, a szatmári béke létrehozója.
[szerkesztés] Családja
Tiszántúli nagybirtokos család sarja, báró Károlyi László (†1689. február 28.) és báró Sennyey Erzsébet (†1672. január 2.) fia. 1687. június 17-én feleségül vette báró Barkóczy György (†1693 őszén) és Koháry Judit (1650–1718. május 9.) leányát, Barkóczy Krisztinát (1670–1724. szeptember 2.). Házasságukból hat gyermek született, de közülük csak Klára és Ferenc ért felnőtt kort, László 21 évesen, Borbála, Mihály és Julianna pedig kisgyermekként hunyt el.
[szerkesztés] Élete
Mindössze 18 éves, amikor még atyja életében, 1687. augusztus 4-én elnyerte a Szatmár vármegyei főispánságot, melyet ő is még életében, 1722-ben engedett át Ferenc fiának. 1699-ben a felső-magyarországi főtörvényszék bárója. Főispánként a rendi érdekek védelmezője volt, többször összeütközésbe került a császári tisztekkel, és megoldást keresett a bujdosó végváriak, katonaszökevények problémáira is.
1697-ben, még a hegyaljai felkelés kitörése előtt elfogatta Esze Tamást és Kis Albertet, a mozgalom Tisza-vidéki szervezőit, akik a lázadás leverése után komolyabb felelősségrevonás nélkül szabadultak. 1703-ban a Rákóczi-szabadságharcot előkészítő tiszaháti felkelést (Esze és Kis Albert csapatait) Károlyi Sándor verte szét június 7-én Dolhánál a megyei felkelőkkel és császári katonákkal. A győzelemről személyesen tett jelentést Bécsben, egyúttal szorgalmazta az adóterhek csökkentését, hogy elejét vegyék egy szélesebb körű mozgalomnak. Miután azonban II. Rákóczi Ferenc személyesen állt a felkelők élére, és néhány hét leforgása alatt sikerült kijutnia az Alföldre, augusztusban már Károlyi birtokai is kuruc kézre kerültek. Bécsben az újabb hírek hatása alatt Károlyi győzelmi jelentése hiteltelenné vált, s a titokban ellene intézett áskálódások és gyanúsítgatások miatt az udvarnál sem bíztak meg benne. Károlyi mindezek hatása alatt 1703. október 9-én csatlakozott Rákóczihoz, aki már 18-án mezei generálissá nevezte ki.
Előbb a Duna–Tisza közén, majd a Felvidéken hadakozott, 1704. januártól a dunántúli hadjárat vezetője, márciustól altábornagyi rangban. Sigbert Heister császári tábornagy március végére kiszorította a Dunántúlról. Az év nyarán, Forgách Simon újabb hadjárata idején Károlyi is visszatért az országrészbe, s 1704. július 4-én a szentgotthárdi ütközetben fényes győzelmet aratott Jacob Josef Rabatta császári generális csapatai felett. Miután a kurucok szeptemberben ismét kiszorultak a Dunántúlról, Károlyi 1705 elején még egyszer kísérletet tett az Esterházy Antal által találóan „végzetes földnek” („fatalis terra”) nevezett országrész meghódítására. Kezdeti sikerek után, 1705. március 31-én Balatonkilitinél ismét vereséget szenvedett Heistertől, s végleg elhagyta a Dunántúlt.
Ekkor (1705. január 2-ától) már tábornagy és kinevezett tiszántúli főgenerális. A szécsényi országgyűlésen szenátorrá választották. 1705 végén tiszántúli vezénylő generálisi beosztása mellé megkapta az Erdélyből kiszorult kuruc csapatok főparancsnokságát és a fejedelemség visszafoglalásának terhes feladatát is. Ez utóbbi tisztségében 1706 nyarán Pekry Lőrinc altábornagy váltotta fel.
1706 nyarán megerősítették tiszántúli főkapitányságában, egy évvel később pedig a kassai főkapitányság adminisztrátora, majd főkapitánya lett a fogságra vetett Forgách Simon helyett. 1708. február 8-án Rákóczi ismét erdélyi főparancsnokká nevezte ki a kudarcot vallott Pekry helyett, de már csak az ország határvidékén ért el helyi sikereket, s a kurucok az év végére végleg kiszorultak a fejedelemségből.
A romhányi csata után (1710. január 22.) meg volt győződve arról, hogy a háborút az általános nagy kimerültség miatt lehetetlen folytatni. Részt vett a szatmári békekötés kieszközlésében és létrehozásában.
Eleonóra özvegy császárné már 1711. szeptember 15-én, majd az új császár és király, III. Károly 1712. január 12-én kinevezte főhadvezéri helyettessé, április 5-én pedig grófi méltóságra emelte. Később (1740 után) Mária Terézia császárné tábornaggyá nevezte ki, ezzel Károlyi elnyerte a legmagasabb katonai rangot is.
A legmagasabb állásokra és befolyásra jutva – mely sok gyanúsítást vont hazafi-jellemére –, határozottan és következetesen az üldözött ügyefogyott kurucok javára használta fel hatalmát, számtalan külföldi bujdosó részére eszközölt ki hazatérési engedélyt, a segélyre szorulókat védte, támogatta. Nagy összegeket fordított jótékony intézetek, egyházak és iskolák alapítására és segítésére, fényes emlékeket hagyott maga után, mint valódi, nemeslelkű magyar főúr, jobbágyai atyai jóltevője. Nagykárolyban a kegyesrendi szerzet egyháza és társas lakhelye, valamint a szegények ottani kórháza is, Pesten pedig a klarisszák részére alapított zárda, a báthori és miskolci minorita-rendház, a majtényi, csengeri, kaplonyi, erdődi stb. templomok és iskolák neki köszönhetik létüket.


Based on work by