Csatahajó

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A csatahajók olyan hadihajók, amelyek mind nagyságuk, mind tüzérségi fegyverzetük és páncélzatuk révén elsősorban hivatottak az ellenséges flottával való harcra.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] A csatahajók története

A Gloire
A Gloire

[szerkesztés] Kezdetek

A csatahajók története egészen 16 - 17. századig nyúlik vissza, a véres tengeri csaták időszakába. Ekkor még gyakran kézitusa döntött a harc kimenetele szempontjából, nem pedig az óriási hajóágyúk messzehordó tüze. A csatahajókat ekkor még sorhajóknak nevezték harcmódjukból kifolyólag: a parancsnokok a hajóikat egymás után egy sorba rendezték, a sor leggyakrabban párhuzamos volt az ellenfél csatasorával, de a későbbiekben minden parancsnok célja a szembenálló fél vonalának az áttörése volt, mert így az illető a hajóinak mindkét oldalon elhelyezett ágyúparkját használhattta egyszerre, és az ellenfél hajóinak legsebezhetőbb pontjait, az orrot és az üvegezett tatgalériát támadhatta. Ez a harcászati módszer egészen a 19. század közepéig meghatározó volt, akkor azonban megjelentek a robbanólövedékek, amelyeket először az I. krími háborúban vetettek be. Még a megerősített palánkozattal ellátott sorhajók sem voltak képesek ellenállni az új típusú lövedékeknek.

Franciaországban Dupuy de Lôme mérnök megtervezte a páncélozott Gloire-t, és ennek 1859-es szolgálatba állításával színre lépett az első páncélozott csatahajó (bár ekkor még a sorhajó kifejezést használták továbbra is). Az alapötlet még a normannoktól származik, akik már a 12. században vaspántokkal védték hajóikat. A Gloire még fából készült, falemezekre szerelték a védelmét adó 12 cm-es kovácsoltvas páncélzatot is. A hajó már fel volt szerelve gőzgéppel és hajócsavarral is. Anglia, a tengerek ura, látva, hogy legnagyobb ellenfele milyen fejlett hadihajót tervezett, válaszlépésre szánta el magát. Megépítette a világ két első, teljesen vasból készült csatahajóját, amelyek hajótestét már vízhatlan kamrákra osztották. A vértes csatahajók felett hamar eljárt az idő. Vértes csatahajó-flották csak egyetlen alkalommal vívtak ütközetet egymással: 1866. július 20-án az olasz flotta csapott össze Tegetthoff admirális osztrák flottilájával. Az ütközet évtizedekig meghatározta a csatahajók orrkiképzését: Mivel Tegetthoff tüzérsége meglehetősen gyenge volt, döfőorrával öklelte fel az olaszok zászlóshajóját, a Ré d´Italiát. A sikeren felbuzdulva minden nemzet hajóin megjelentek az előrenyúló döfőorrok (másnéven vágósarkantyúk) egészen az 1910-es évekig.

1860-ban Cowper Coles kapitány először vetette fel a forgó lövegtorony ötletét, tervei alapján néhány évvel később Ericsson megépítette a Monitort, amely szinte alig emelkedett ki a vízből, fedélzetén pedig egy 360 fokban mozgatható lövegtornyot helyeztek el, amelyben 2 db 28 cm-es löveget helyeztek el. A Monitor 1862. március 8-án a Chesapeake-öböl-ben összecsapott a déliek Virginia nevű hajójával, amelynek vitorlázatát leszerelték, és fedélzetére egy vasúti sínekkel megerősített felépítményt helyzetek. Ez volt az első eset, amikor két páncélos csatahajó, amelyeket csak gőzgép hajtott, összecsapott. Röviddel ezután az angolok elkészítették a vitorlázat nélküli első csatahajót, a Devastation-t, amelynek fedélzetén két forgatható ágyútornyot helyeztek el. Ebből fejlődött ki az 1906-ig uralkodó csatahajó-típus, a Pre-Dreadnought, vagy tornyos csatahajó. Az első Pre-Dreadnought az 1876-ban vízrebocsátott angol HMS Inflexible volt. A tornyos elnevezés abból ered, hogy ezekre a csatahajókra legtöbbször 2-3 csataárbocot szereltek, amelyeken könnyű lövegek, géppuskák és fényszórók voltak elhelyezve. Erre a könnyű fegyverzetre az akkoriban megjelenő torpedóhajók támasztotta veszély miatt volt szükség.

1903-ban Németország új haditengerészeti törvényt hozott, amelyben fokozott flottaépítési tervet irányoz elő. Ekkor figyeltek fel először az angolok a német flotta fenyegetésére. Ugyan számszerileg nem vehette fel a versenyt a Royal Navy-vel, ám míg annak hajói a világ minden táján szétszórva állomásoztak, addig a német flotta kizárólag az Északi-tengeren összpontosult.

Ekkor került Lord Fisher az Admiralitás Első Lordjának a székébe, és megtervezte a világ akkor legerősebb csatahajóját, a HMS Dreadnought-ot. Ez az 1906-ban vízre bocsátott csatahajó - szemben a korábban jellemzően két toronyba szerelt összesen négy ágyúval - már tíz darab nehéz hajóágyút hordozott, 5 toronyban kettesével felállítva. Ezenkívül 24 db könnyűlöveggel és 5 torpedóvetővel is fel volt szerelve. Mérete is jóval meghaladta a korábbi típusokét, mindezek miatt ára is rendkívül megnőtt. Ahogy a legtöbb, a Dreadnought sem maradt sokáig a világ legerősebb hadihajója, ráadásul megépítése nyomán egycsapásra minden korábbi csatahajó elavult, így Anglia fölénye a tengereken egyetlen hajóra csökkent.

Nem kellet sokáig várni sem a következő angol dreadnought-okra, sem az első, ugyanilyen típusú német hadihajókra. De nem csak e két nemzet kezdett újfajta csatahajók építésébe, hamarosan elkészült az első francia, olasz, osztrák–magyar, orosz, japán, argentín, brazil, chilei, amerikai, spanyol és török dreadnought is. A sólyákon építés alatt álló új hajókat is átépítették dreadnought típusúra, ám azok technikailag elmaradtak amögött, így ezeket az ún. Pre-Dreadnought osztályba sorolják. Ilyen az osztrák–magyar Radetzky és az amerikai South Carolina-osztály.

A két nagyhatalmi tömb formálódásának előrehaladtával napirendre kerültek a haditengerészeti kérdések is. Anglia megegyezett Franciaországgal, hogy a brit Királyi Flotta garantálja a franciák atlanti partjait, ha cserébe a francia haditengerészet minden erejét a Földközi-tengerre vezényli. A németek, az osztrákok és az olaszok is hasonlóan egyeztek meg: a német flotta az Északi-tengert biztosítja, míg az egyesült olasz–osztrák–magyar flotta a Mediterrániumban marad és küzd a franciák ellen. Ebből azonban nem lett semmi, ugyanis 1914-ben, a háború kitörésekor Olaszország megtagadta a hadbalépést, és egy évvel később az antant oldalán kapcsolódott be a harcokba.

A HMS Royal Oak
A HMS Royal Oak

[szerkesztés] Csatahajók az I. és II. világháború alatt

A háború előtt és alatt a dreadnought-típus tovább fejlődött: lövegeiket immár hármas és négyes lövegtornyokban kizárólag a hajó középvonalán helyezték el, és másodlagos fegyverzetet is felszereltek az egységekre. A HMS Dreadnought még csak 30,5 cm-es ágyúkat hordozott, az 1910-es évek dreadnought-jain viszont már 34, 35,6 és 38 cm-es ágyúkat helyeztek el, létrehozva az úgynevezett Super-Dreadnoughtokat. A háborúban már megmutatkozott más hajótípusok ereje is, mint pl. a tengeralattjáróké és a torpedónaszádoké. Ezek képesek voltak elsüllyeszteni a nagy csatahajókat, lényegesen kisebb költségigény mellett. Mindezek ellenére a csatahajók megmaradtak a hadiflották fő csapásmérő egységeinek. Az 1919-es békeszerződés értelmében a német hadiflottát a skóciai Scapa Flow öbölben, a brit belvízi hadiflotta (Home Fleet) támaszpontján internálták, ahol az önelsüllyesztést hajtott végre, így a Royal Navy legnagyobb ellenfele megszűnt létezni.

Az I. világháború utáni időszakban korlátozták az egyes nemzetek álal hadrendben tartható csatahajók számát és azok maximális vízkiszorítását, amelyet 35.000 tonnában határoztak meg. Az első új csatahajók az angol Nelson-osztály tagjai voltak, amelyek a tonnakorlátozások miatt kétes harcértékű egységek voltak. Ekkortájt más nemzetek rajzasztalain már az ún. harmadik generációs csatahajók tervei kezdtek körvonalazódni, amelyek nem tettek kompromisszumot a tűzerő, a védettség és a sebesség terén. Ezt a legtöbb hadiflotta az érvényben lévő korlátozások keretein belül oldotta meg, kivéve a német Bismarck-osztályt, amely tervezésénél semmilyen korlátozást nem vettek figyelembe, csakúgy, mint az olasz Littorio-osztály esetében sem, ahol az olasz mérnökök még csak nem is próbálták 35 000 tonnában maximalizálni új hajóik vízkiszorítását. Ekkor már különlegesen edzett páncéllemezekből állították össze a csatahajók páncélzatát, és egyre nagyobb figyelmet szenteltek a fedélzetek védettségének a fokozására.

A Yamato, a világ legnagyobb csatahajója
A Yamato, a világ legnagyobb csatahajója

Az I. világháború kis lőtávolságú ágyúival szemben a II. világháborúban nagytávolságú tűzpárbajokat vívtak egymással a csatahajók. Az ágyúk lőtávolságát a csövek minél nagyobb emelési szögével érték el. Ez azt eredményezte, hogy a lövedékek nem vízszintes röppályán kis szögben csapódtak a hajótestbe, hanem nagy szögben érték a fedélzeteket. Így egyetlen öreg dreadnoughtnak sem volt esélye egy modern csatahajóval szemben. A háború előrehaladtával egyre nagyobb behemótok jelentek meg a tengereken, mint a Bismarck, a Richelieu, az Iowa vagy a mind közül a leghatalmasabb, a japán Yamato és Musashi. Addigra azonban a repülőgépek átvették az uralmat a csatahajóktól, így a legtöbb nemzet rövid idő alatt leszerelte nagy csatahajóit.

[szerkesztés] Napjainkban

A II. világháború utáni években a legtöbb nemzet leszerelte a csatahajóit. Az USA megtatotta a 4 db Iowa-osztályú csatahajóját. A 4 csatahajó jelentős korszerűsítésen esett át az évek alatt, fegyverzetéhez már rakéták és robotrepülőgépek is tartoznak. Mind a 4 hajó részt vett koreai-, vietnami- és az Öböl-háborúban is. Az Öböl-háború után leszerelték ezeket a hajókat. Napjainkban már csak az USS Iowa (BB 61) van szolgálatban (2001 óta ez is már csak a tartalék flottában).

Egyelőre úgy tűnik, hogy a csatahajók dicsőséges története örökre befejeződött.

[szerkesztés] Fajtái

Ide tartoznak:

  • a páncélozott hajók építése előtt a jelenleg már nem létező sorhajók képezték a tulajdonképpeni csatahajókat, amelyekhez szükség esetén a fregattokat is számították,
  • az első páncélozott hajó - a Gloire - megépülésével megkezdődött korszak un. páncélos sorhajói,
  • hagyományos értelemben csatahajóról a Dreadnought megjelenésétől kezdve beszélünk; ezt az újonnan megalkotott típust kezdetben első képviselője után dreadnoughtnak nevezték, majd 1922-től kezdték el a csatahajó kifejezést használni
  • tágabb értelemben csatahajónak tekinthetők a páncélos ágyunaszádok és monitorok, mint partvédő hajók is, de ezek kisebb méretűek és merülésűek, és csupán a part védelmére hivatottak,


[szerkesztés] Forrás

  • Pallas Nagy Lexikona
  • Arzenál '85 – A tengeri harc fegyverei (Zrínyi Katonai Kiadó, 1985)