Kordofon hangszerek

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Húros vagy kordofon hangszereknek nevezzük azokat a hangszereket, amelyeknél a hangot elsődlegesen kifeszített húrok rezgése állítja elő. Közéjük tartoznak a pengetős hangszerek, a vonós hangszerek, a billentyűs húros hangszerek, és egyéb, az előzőkbe egyértelműen nem sorolható típusok (pl. berimbau, tekerőlant, aeolhárfa).

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Felépítése

A legegyszerűbb, legősibb húros hangszer, a csak egyetlen zenei hangot kiadni képes zenei íj egy egyszerű húrtartó szerkezetből és az arra kifeszített egyetlen húrból áll. Csatlakozhat hozzá még egy kivájt tök hangszertest, rezonátor is, amely segít a húr rezgésének hang formájában való kisugárzásában. Lényegében ugyanezeket az elemeket foglalják magukba a legösszetettebb húros hangszerek is.

Eltérően a legtöbb aerofon hangszertől, ahol a különböző hangmagasságokat elsősorban a rezonátor hosszúságának megváltoztatásával lehet előállítani (hanglyukak, tolócső stb.), a kordofonoknál ezt kizárólag az elsődleges rezgéskeltő alkatrész, a húr tulajdonságainak módosításával érhetjük el. Azt is mondhatjuk, hogy az elsődleges rezgéskeltő nem is a kifeszített húr, hanem az azt gerjesztő köröm, pengető, kalapács vagy vonó, a kifeszített húr pedig maga is egyfajta rezonátorként megformálja, állandósítja a hangot, és azt egy további, más elven működő rezonátornak adja tovább, hogy az sugározza a térbe.

[szerkesztés] A húrok

A rezgő húrokk hangmagasságával kapcsolatos törvényszerűségek egy részét már Püthagorasz megfogalmazta, de Marin Mersenne volt az első, aki a jelenséget a maga fizikai teljességében le tudta írni. Három törvényt fogalmazott meg:

a frekvencia

  • fordítva arányos a húr hosszúságával, azaz két rögzítési pontjának távolságával,
  • egyenesen arányos a húrt feszítő erő négyzetgyökével,
  • fordítva arányos az egységnyi húrhosszúságra eső tömeggel (ami függ a húr keresztmetszetétől és a húr anyagának sűrűségétől).

f = \frac{1}{LD} \sqrt{\frac{T}{\rho\pi}}

Hosszának kb. egyharmadánál megpendített húr rezgése
Hosszának kb. egyharmadánál megpendített húr rezgése

ahol:

[szerkesztés] A hangszertest

A rezgő húrok önmagukban nagyon rossz sugárzók, melynek oka a húrok kicsiny felülete és az akusztikai rövidzár jelensége. Ahhoz, hogy erős hangot adjanak ki, valamilyen rezonátortesttel kell kisugározni, vagy elektronikus úton felerősíteni rezgéseiket. A rezonátortest lehet üreges test, rugalmas lemez, kifeszített membrán, vagy ezek kombinációja. Az elektronikus módszer a hangszedőerősítőhangszóró rendszeren alapul.

Ezek az akusztikus vagy elektronikus eszközök nem egyszerűen csak felerősítik a húrok rezgéseit, hanem egyéniséget, karaktert is adnak neki, tehát a hang szépsége, zeneisége, kifejezőképessége nagyrészt ezeken múlik.

[szerkesztés] Hangok létrehozása

[szerkesztés] A húrok gerjesztése

A zenei íjak, a berimbau esetében a kifeszített húrt megütéssel gerjesztik rezgésre, ugyanígy a cimbalom, vagy a zongora esetében, az utóbbinál billentyűvel vezérelt mechanika segítségével. A pengetős hangszerek esetén ujjakkal vagy pengetővel a húrt kitérítik nyugalmi helyzetéből, majd elengedik. A csembaló esetén a húr megpendítése billentyűzet közvetítésével történik.

Az előbbi esetekben a húr csillapított rezgést végez, a folytonos rezgéshez folyamatos gerjesztés szükséges. A vonós hangszerek esetén ez gyantázott vonó, a tekerőlantnál gyantázott forgó kerék dörzsölése révén valósul meg. Az aeolhárfa húrjának folyamatos gerjesztését a légáramlat által keltett légörvények végzik.

[szerkesztés] A hangmagasság

Láttuk, hogy a rezgő húr hangmagassága függ a hosszúságától, vastagságától, anyagától, végül függ annak az erőnek a nagyságától, mely a húrt feszíti.

A húros hangszerek hangolása általában a feszítőerő változtatásával történik. A húr egyik végének hangolószög, kulcs vagy mechanikus húrgép segítségével való feltekerésével a húr rugalmasan megnyújtható, feszítőereje növelhető.

Fogólap nélküli húros hangszereknél, mint például a hárfa, a zongora minden egyes hangmagassághoz külön húr (húrcsoport) tartozik, de a kiegyenlített hangzás szempontjából kívánatos, hogy a mélyebb húrok lehetőleg hosszabbak legyenek, a magasak pedig rövidebbek. Ez magyarázza többek között e hangszerek sajátos, jellemző körvonalát. Fogólapos húros hangszerek esetén, mint amilyen a gitár, a hegedű, szintén több, különböző módon behangolt húrt használhatnak, de a húr rezgő hosszúsága a fogólapra történő leszorítással is változtatható. A pedálhárfa húrjainak kromatikus áthangolása szintén a húrhosszúság megrövidítésével történik.

Fogólapos húros hangszereknél az a jó, ha az egyes húrok feszessége nagyjából egyforma. Mivel hangolásuk különböző, ezért vagy vastagságuknak, vagy sűrűségüknek kell különbözőnek lenni. Hegedűnél pl. megfigyelhető, hogy a magas hangoktól a mélyebbek felé haladva a húrok egyre vastagabbak. De fogólap nélküli hangszereknél, pl. hárfánál is ugyanezt látjuk, pedig itt a húrok hosszúsága a hangmagassághoz alkalmazkodik. Ez azért van, mert játéktechnikai szempontból az a kívánatos, hogy a rövidebb húrok kevésbé legyenek feszesek, mint a hosszabbak.

Végül léteznek olyan húros hangszerek is, ahol a rézfúvós hangszerek hangképzésével analóg módon a rezgő húr különböző rezgési móduszait, felhangjait, üveghangjait használják dallamjátékra, mint a tengeri trombita esetében.

[szerkesztés] Lásd még

[szerkesztés] Források