Arthur Wellesley, Wellington hercege

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Arthur Wellesley, Wellington hercege (Dublin,1769 - Kent, 1852) hadvezér, az Egyesült Királyság miniszterelnöke


[szerkesztés] Életpályája

Arthur Wellesley született egy angol-ír földbirtokos harmadik fiaként Dublinban. Fiatal éveit Dublinban töltötte, majd apja anyagi nehézségei miatt Londonba vitték, később apja haláláig Eronban, tizenöt éves korától a Loire menti Angers-ban az ottani műlovarista iskolában francia nyelvet, lovaglást és illemtant tanult.
A jövőbeli Wellington herceg magányos, befeléforduló volt, iskolatársaival nem barátkozott és tanulmányaiban sem tűnt ki a többiek közül. Az ifjú Arthur egyetlen hivatáshoz sem tűnt alkalmasnak, anyja végső elkeseredettségében 1787-ben tiszti rangot szerzett neki a hadseregben, de a katonai pályához sem fűződött sok remény számára. Wellington gyorsan haladt a katonai pályán, 1791-ben százados, 1796-ban már ezredes és 1808-tól altábornoki rangban szolgálta a György királyt, harcolt Indiában, Portugáliában és Spanyolországban, Waterloonál a "németalföldi"-nek nevezett angol, holland és belga katonákból álló hadsereg élén harcolt Napóleon ellen.
1818-től politikai pályát kezd, 1828-ban miniszterelnök lett, megszavaszta a katolikusok egyenjogúságát biztosító törvényt. Konzervatív politikus volt, nehezen nyitott a demokrácia irányába, harcolt Írország függetlenedése ellen. Kormánya megbukott amikor fellépett a választójog kiterjesztése ellen, 1831–1832-ben külügyminiszter, majd 1841–1846 köztött kabinetminiszter volt Sir Robert Peel kormányában.


tumb

[szerkesztés] Katonai pályája

Wellington 1787-től szolgált a brit hadseregben, katonai pályafutásának sorsdöntő pillanata 1796-ban Indiában következett be, ekkor mint 33. gyalogosezred parancsnoka harcolt a mysore-i csatában, majd büntetőexpedíciót vezetett Dhundia Waugh, egy indiai hadúr ellen. Wellington kiemelkedő haditette, hogy mindössze 10 000 katonával győzte le mahratták 40 000-es haderejét.
1805-ben tért vissza Angliába -Londonban életében elősször és utoljára találkozott Lord Nelson altengernaggyal.
1808-ban altábornaggyá léptették elő és augusztus 1-jén partra szált Portugáliában, majd 1809-től mint a szövetségesek főparancsnoka közdött a franciák ellen a félszigeti háborúban. A salamanci csatában döntő vereséget mért Napóleon Portugáliai Hadseregére, bár a háború nem fejeződött be a csata mindazonáltal fordulópont volt. Az 1815. június 18-án lezajlott waterlooi csatában az angol és a szövetséges hadsereg parancsnokaként, a porosz hadsereg támogatásával legyőzte Napóleont és bekerült a történelem nagy hadvezérei közé. Wellington 1818-ban tért vissza Angliába, egy ideig mint a hadianyag-utánpótlás parancsnoka, majd 1827-ben a hadsereg főparancsnoka lett. Végül 1828-ban azon kevesek egyike lett aki háboróban és békeidőben is egyaránt hazája vezetője lehetett.

[szerkesztés] Győzelmei

  • 1803. szeptember 23. Assaye,
  • 1803. november 29. Argaum,
  • 1807. augusztus 26. Köge,
  • 1808. augusztus 17. Roliça,
  • 1808. augusztus 21. Vimerió,
  • 1809. május 12. Oportó,
  • 1809. július 27–28. Talavera,
  • 1810. szeptember 27. Busacó,
  • 1811. május 3–5. Fuentes de Onoro,
  • 1812. július 22. Salamanc,
  • 1813. június 21. Vitoria,
  • 1813. november 10. Nivelle,
  • 1813. december 9–13. Nive,
  • 1814. február 27. Orthez,
  • 1814. március 20. Tarbes,
  • 1814. április 10. Toulouse,
  • 1815. június 16–18. Waterloo,