Erdélyi parasztfelkelés

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Erdélyi parasztfelkelés: Régibb formában erdélyi parasztháború. A románoknál Răscoala de la Bobâlna (Bábolnai felkelés) néven ismerik. 1437 kora nyarán kiütött nagyszabású megmozdulás az erdélyi parasztság részéről, melyhez a helyi románság is csatlakozott. A felkelés Észak-Erdélyt majdnem teljes területét beborította. A harcok egészen az év végéig tartottak, de ténylegesen az ellenállásnak csak 1438 elején sikerült véget vetni Kolozsvár visszafoglalásával. A parasztfelkelők vezére a diósi kisnemes Budai Nagy Antal volt.

[szerkesztés] A kiváltó okok

Luxemburgi Zsigmond kincstárának vagyonát különösen a huszita háborúk jelentős mértékben felemésztették. A jövedelemszerzésnek azt a módját választotta, hogy az Árpád-korban alkalmazott pénzrontás eszközéhez folyamodott. Az országot három éven keresztül rossz minőségű ezüstpénzzel árasztotta el. Erdélyben a helyi püspök Lépes György nem szedett be adót amíg a rossz pénz forgalomban volt, a parasztság kezében pedig csak ilyen formában halmozódott fel jövedelem. 1437-ben aztán újból a jó pénzt helyezték forgalomba, a püspök kiadta a parancsot adószedőinek a pénzbehajtásra, de ezúttal három évre visszamenő tartozásra hivatkozott, s amit mostani pénzzel kellett volna kifizetni, ez viszont többszöröse volt a korábbihoz képest. A parasztság nem tudott ekkora összeget megfizetni. Emellé a püspök a ortodox vallású románokat is tizedfizetésre akarta kötelezni, pedig ők vallásuk révén egyáltalán nem tartoztak tizeddel a római katolikus egyháznak. Hasonló beszolgáltatást követeltek a főnemesek birtokaikon. Minekután a parasztok nem fizették ki járandóságaikat, ezért a püspök egyházi átok alá vetette őket és kiközösítette őket az egyházból.

Erdélyben már évekkel korábban terjedtek a huszita eszmék, most már a parasztság javarésze annak a híve lett, főleg a radikális táborita ágának. Az egyház már korábban kényszerült ezért bevezetni az inkvizíciót. A kiközösítés az egyházból elkeserítette a parasztokat, mert ez által meg lettek fosztva (a halotti kenet, a szentáldozás révén) a halál utáni üdvözülés reményétől.

[szerkesztés] Kitör a felkelés

A magyar és román parasztok tömegei tanácskozásra gyűltek össze 1437 nyarán a Bábolna-hegyen, mely Alparét mellett állt. Csatlakozott hozzájuk sok adóktól sújtott kisnemes és néhány pap. Köztük volt Budai Nagy Antal is. Megállapodtak abban, hogy követeket küldenek Csáki László vajdához, hogy békés úton próbálják jobb belátásra téríteni az urakat. A vajda helyettese Lépes Lóránd (György püspök testvére) irányította Erdélyt általában, mert Csáki általában kevésszer tartózkodott az országban. A parasztküldöttek érkezésekor azonban éppen itt volt. A követek bár kellő tisztelettel járultak a vajda elé, de Csáki – mintha valami gyalázat érte volna –, elfogta, meggyaláztatta, aztán kegyetlenül kivégeztette őket. A hír hallatára a parasztok fegyverhez nyúltak. Csáki lovagi serege elindult a parasztok bábolnai tábora ellen, azonban Dés mellett Nagy Antal parasztserege megtámadta a nemesi hadat és szétverte. Ez volt az első eset Magyarországon, hogy parasztok levertek nemesi sereget. A csatában a parasztok egy része szekérvárba zárkózva harcolt (nem kell okvetlenül huszita hatásra gondolnunk, a taktika már a 14. században ismert volt más európai országban is, így például az Erdéllyel szomszédos moldvaiak is használták).

A nemesek engedékenységüknek kívánták jelét adni, hogy tárgyalásba bocsátkoztak a felkelt parasztokkal. Ígéretet tettek, hogy csökkentik a parasztok terheit és a felkelésben résztvevők bántatlanul hazatérhetnek. Július 6-án alá is írták az első kolozsmonostori egyezményt, de a nemesek csupán időt akartak nyerni, hogy erőiket összeszedjék. Közben sok paraszt és nemes hazatért otthonába, míg a többiek továbbra is Nagy Antal mellett maradtak. A vajda ügynökei igyekeztek bomlasztani a parasztsereget azzal, hogy viszályt próbáltak kelteni a magyarok és az oláhok közt, ám erősfeszítéseik nem értek célt.

Az egyezményt a nemesség megszegte és ősszel folytatták a harcot. A nemesi sereg rátámadt a viszonylag kisebb létszámban levő parasztokra. A véres apáti csatában (október 6-10) azonban ismét Nagy Antal diadalmaskodott. A felkeléshez így most már a Tiszántúl is csatlakozott, s Kolozsvár falai közé engedte a parasztokat. Az egyre nagyobb területet lángba borító felkelés a királyt is nyugtalansággal töltötte el.

A második kolozsmonostori egyezmény a győzelem ellenére jóval kedvezőtlenebb volt a parasztokra nézve. A főurak most már minden erejükkel a felkelés elfojtásán voltak. A magyar, a székely és a szász rendek megkötötték a kápolnai „testvéri” uniót. Hivatalosan az Erdélyt fenyegető mongol és oszmán veszély ellen, de ténylegesen a parasztok ellen irányult a szövetség, mely évszázadokra fennmaradt.

1437 télelőjén újabb összecsapások következtek. Az erdélyi magyar-szász-székely sereg Kolozsvár ellen vonult, ahová a maradék paraszthadak vették be magukat. A felkelők elkeseredetten küzdöttek tovább, de alulmaradtak a túlerőben levő erdélyi sereggel szemben. Vezérük Budai Nagy Antal hősi halált halt, s a parasztok csatát vesztettek.

A maradék felkelő paraszterőket rövid időn belül leverték, Kolozsvárt azonban csak január 8-án tudták bevenni és megsemmisíteni az ellenállás utolsó maradványait. A felkelők még életben maradt vezéreit és sok parasztot a vajda karóba húzatott, vagy egyéb kínhalállal végeztetett ki. A felkelés leverését Zsigmond már nem érte meg, a kolozsvári csata előtt egy nappal, december 9-én elhunyt. Halála után a jobbágyok terhei azonban fokozatosan csökkentek.

A felkelés azonban csökkentette az erdélyi országrész erejét, s a néhány évvel később betörő török portyázó hadak szinte akadálytalanul dúlják az ország déli felét.

[szerkesztés] Forrás

Más nyelveken