II. József
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
II. József (Bécs, 1741. március 13. – Bécs, 1790. február 20.) német-római császár, magyar és cseh király, Mária Terézia és I. Ferenc császár gyermeke volt. Ő tekinthető a Habsburg-Lotharingiai-ház első uralkodójának.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Út a trónig
II. József szüleinek negyedik (a felnőttkort megértek közül a második) gyermeke, első fia volt. Mindjárt élete kezdetén, 1741. szeptember 11-én a nagypolitika részesévé vált: az osztrák örökösödési háborúban magyar rendektől segítséget kérő Mária Terézia vele a karján jelent meg Pozsonyban. A magyarországi nemesek a hagyomány szerint ekkor biztosították támogatásukról a híres „Vitam et sanguinem!” („Életünket és vérünket!”) felkiáltással.
Gyermekkorában makacs, önfejű volt. Tanáraira – többek között Batthyány Károly gróf, Bajtay Antal későbbi erdélyi püspök, Martini bécsi jogászprofesszor – később sem hallgatott, inkább autodidakta módon művelődött. Nagy hatással volt rá a kameralizmus és a felvilágosodás eszmevilága. Az udvari élet, a bálok untatták, inkább magányosan töltötte idejét. Már korán magáévá tette a felvilágosult abszolutizmus, az emberek üdvéért munkálkodó koronás fő eszményét. József vallásos római katolikus volt, azonban ez nem akadályozta meg abban, hogy később az egyházat a saját államfelfogása szellemében irányítsa. 1763-ban papírra vetette elképzeléseit Álmodozások (eredeti francia címén Rêveries) címmel, amelyben a reformok alapjául a korlátlan teljhatalmat jelölte meg.
Kibontakozni azonban nagyon sokáig nem volt lehetősége: 1764-ben római királlyá, a következő évben, apja halála után pedig német-római császárrá koronázták. E két cím azonban üres, névleges tisztségeket takart. 1765-ben egyúttal anyja társuralkodója lett a Habsburg Birodalom élén, ám az erős akaratú Mária Terézia nem hagyta beleavatkozni a saját politikájába. Kisebb eredményeket könyvelhetett csak el, pl. 1766-ban az ő javaslatára a köz számára is megnyitották a császári kerteket, parkokat. Idejét azzal töltötte, hogy Európát (Franciaországot, Itáliát és a Német-Római Birodalmat) inkognitóban, Falkenstein gróf néven utazta be, a Habsburg Birodalomban pedig az ilyenkor szokásos ceremónia mellőzésével, de császárként tett ún. szemleutakat. (Magyarországon 1768-ban és 1773-ban, Erdélyben 1773-ban járt.) Példaképével, II. (Nagy) Frigyessel két alkalommal is találkozott (1769 – Neisse; 1770 – Neustadt). Támogatta Lengyelország felosztását.
A várakozás évei alatt elmélyült hite saját elképzeléseinek jogosságában és üdvösségében, de türelme ezzel párhuzamosan fogyott. Így aztán amikor anyja elhunyt, országaiban rohamtempót diktálva kezdett uralkodni.
[szerkesztés] Uralkodása
József 1780. november 29-én lépett trónra, azonban saját elhatározásából lemondott a koronázásról és az ezzel járó eskütételről. Emiatt nevezte el Ányos Pál „kalapos királynak”, amely ragadványnév igen elterjedtté vált. A kalapos király mentesült minden kötöttségtől, amik elődei és a rendek egyezségeiből származtak: nem kellett garantálnia a rendi szervezetek, jogok megmaradását. Ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy saját elképzelései szerint átalakíthassa az államberendezkedést. Édesanyjához hasonlóan rendeletekkel kormányzott, országgyűlést egyszer sem hívott össze. Mivel azonban hatalmas iramban ontotta a saját maga alkotta rendeleteket – 10 év alatt hatezret! – az államapparátus már csak a mennyiség miatt sem tudta azokat végrehajtani. Sok intézkedése valóban észszerű, hasznos volt, azonban jópár hagyománysértő (pl. koporsós temetés tiltása gazdasági okokból) vagy egyszerűen végrehajthatatlan (pl. női divat korlátozása) rendelkezést is hozott.
Első felesége Bourbon Izabella pármai hercegnő volt (1760), azonban ő 1763-ban elhunyt feketehimlőben. Ebből a házasságból egy lánya született, ő azonban nyolcéves korában elhunyt. II. József második felesége a bajorországi hercegnő, Mária Jozefa volt, akivel viszont sosem alakított ki bensőséges házastársi viszonyt. Miután második asszonyát is elvitte a himlő, nem nősült újra. Gyengéd érzelmek a későbbiekben talán csak Leonora von Liechtensteinhez fűzték, de ez a kapcsolat sosem realizálódott.
[szerkesztés] Egyházpolitika, vallásügyek
II. József egyik első, legfontosabb intézkedése a türelmi rendelet meghozatala volt 1781-ben, amely a reformátusok, evangélikusok és ortodoxok számára szabadabb vallásgyakorlást engedélyezett az eddiginél. Ahol minimum száz, nem katolikus család élt, ott azok saját költségükön fenntarthatták helyi gyülekezeteiket, sőt – torony és harang nélkül, nem közútról nyíló bejárattal – templomokat is építhettek. A fent említett felekezetek hívei semmiféle megkülönböztetést nem szenvedtek ezentúl a hivatali pályán. Az intézkedéseket a tolerancia eszménye és a birodalom egységesítésének vágya ihlette. Ugyanebben az évben a kb. 83 000 magyarországi zsidó helyzetét is rendezték.
Még a türelmi rendelet évében a Rómának küldött egyházi jövedelmeket zárolta, és bevezette a pápai bullákat kihirdetésük előtt történő udvari ellenőrzését. II. József állammodelljében ugyanis az egyház pusztán az uralkodó egyik eszköze volt, így a róla elnevezett „jozefinista” politika jegyében igyekezett megvalósítani az államegyházat. Meggyőződése volt, hogy az egyházi vagyonnal szabadon gazdálkodhat, ha finanszírozza annak közfeladatait (oktatás, egészségügy), és biztosítja a valóban nép körében forgó alsópapság megélhetését. Ezek számát és javadalmait még növelte is. Cserében a nem tanítással, gyógyítással vagy tudománnyal foglalkozó szerzetesrendeket és mintegy 140 kolostort feloszlatott, vagyonukat a Vallásalapba olvasztotta (szekularizációs rendelet, 1782. január 12.). Még a vallási ünnepek, a mise és a papnevelés rendjébe is beavatkozott.
Mindez kiváltotta a Pápai Állam rosszallását: VI. Pius pápa 1782-ben maga utazott Bécsbe („fordított Canossa-járás”), de József nem változtatott politikáján. (Sőt, az anekdota szerint még csak kezet sem csókolt az egyházfőnek, hanem kézfogással üdvözölte.) 1783-ban a papnevelést is állami feladattá tette, és ugyanebben az évben tett római látogatása során sem sikerült meggyőzni intézkedései visszavonásáról.
[szerkesztés] Jobbágypolitika, nemzetiségek
A 18. században több kisebb paraszti megmozdulásra került sor, amelyeket a bécsi udvar csendben támogatott, ösztönzött, hogy sakkban tartsa a nemességet. Amikor az Erdélyi-érchegység román parasztjai zúgolódni keztek a királyi uradalmakban hirtelen megemelkedő terhei ellen, Bécsbe jutó vezetőik – Horea, Closca és Crisan – ismét meleg fogadtatásban részesültek. (II. József, hogy az alattvalókkal érintkezhessen, külön épületrészt jelölt ki erre a célra, az ún. Controlor-folyosót.) Ők ezen felbuzdulva 1784-ben szervezkedni kezdtek, és hamarosan rabolni, pusztítani kezdtek. Célpontjaik a magyar nemesi kúriák és a nem ortodox települések voltak. A helyi katonai parancsnok sokáig nem mert ellencsapást indítani, félve II. Józseftől, így a helyi nemesség maga ragadott fegyvert. Végül az Erdélyben állomásozó katonaság 1785-ben leverte a románok lázadását, és az uralkodó megakadályozta a véres megtorlást: mindössze a három főkolompost végezték ki.
A román parasztfelkelés nagy szerepet játszott az 1784-es jobbágyrendelet kiadásában. Ez egyfelől eltörölte a jobbágy elnevezést és a röghözkötést, másfelől megerősítette a parasztok telekhez való jogát, valamint vagyonuk szabad örökítésének jogát. Mindez nem vezetett jelentős gazdasági változáshoz, ugyanis a nagy betelepítések végeztével a földbőség ekkora már megszűnt, de a jobbágyság jogbiztonsága megnőtt. 1786-ban a jobbágyok botozását is megtiltotta az uralkodó, illetve ugyanebben az évben eltörölte a halálbüntetést. 1787-től kezdve állami ügyvédeket rendeltek ki a parasztok védelmére peres ügyeikben.
II. József idején zajlott az ún. Dritte Große Schwabenzug, a harmadik – utolsó – nagy svábtelepítési hullám, elsősorban a Bánátba. Ekkor mintegy 30000 svábot telepítettek le Magyarországon, jelentős állami támogatást biztosítva nekik.
[szerkesztés] Államszervezet
II. József igyekezett központosítani, racionalizálni az államszervezetet. 1782-ben egyesítette a Helytartótanácsot és a Magyar Kamarát, valamint a Magyar és Erdélyi Kancelláriát. 1783-ban, amikor II. József beutazta Magyarországot, Erdélyt és Horvátországot, a Helytartónanács az uralkodó rendelkezése értelmében Budára tette át székhelyét. Ugyanekkor a budai egyetem is Pestre költözött.
1784. május 6-án megjelent nyelvrendelete is a birodalom egységesítését szolgálta. Miután a rendek véleménye alapján a magyar nyelvet alkalmatlannak találta az államigazgatás céljaira, a közös nyelvnek a németet tette meg. Ez óriási felháborodást váltott ki a latint évszázadok óta második anyanyelvükként használó politizáló magyar nemesség körében. József azonban elszánta magát akarata keresztülvitelére: a reformsorozat nyitányaként a Szent Koronát átszállíttatta Bécsbe. Ezután támadást indított a vármegyerendszer ellen, amely a rendelkezések végrehajtásáért felelt, épp ezért minden uralkodói törekvést megcsáklyázhatott.
Az ellenállást fokozta, amikor a tradicionális politikai berendezkedést felrúgva Erdélyben az addigi közigazgatás helyett 10 új megyét alakított ki. 1785-ben a reformot Magyarországon is végrehajtotta, ahol a rendiség védbástyáit jelentő vármegyék élére az addig választott alispánokat immár a kormányzat nevezte ki, és felettes szervükül 10 kerületet hozott létre, élükön királyi biztosokkal. Ugyanekkor a bíróságokat is átszervezték. 1786-ban eltörölték a halálbüntetést, és Erdélyben is átálltak a kerületi rendszerre: itt három új egységet szerveztek.
A hagyományos közigazgatás lerombolása hatalmas felháborodást, zúgolódást váltott ki a magyar nemesség körében, amit csak súlyosbítottak a kudarcokat hozó, megterhelő harcok az Oszmán Birodalom ellen. A nemesség körében divatossá vált a nemzeti nyelv és viselet, valamint a királyi intézkedések elleni fellépés: az első népszámlálást például 1784-1788 között szabályszerűen bojkottálták, a biztosokat inzultálták, a dokumentumokat megsemmisítették, félve az adózás rájuk való kiterjesztésétől. 1788-ban a rendek tiltakoztak a sorozás és a háborús rendelkezések ellen, míg 1790-re odáig fajult a helyzet, hogy Poroszországgal kerestek szövetséget saját királyuk ellen. József halálos ágyán visszavonta az államszervezetet érintő rendeleteket.
[szerkesztés] Külpolitika
II. József uralkodása utolsó éveiben, hogy a belső ellenállást tompítsa, a külpolitika terén próbált meg babérokat szerezni. 1787-ben szövetkezett II. Katalin cárnővel, és még ebben az évben kitört az új orosz-török háború. A Habsburg Birodalom hadai az agg Hadik András vezetésével 1788-ban csatlakoztak a hadműveletekhez Orosz Cárság oldalán, ám Szabács bevétele után Lugosnál megfutamodott az Oszmán Birodalom seregei elől. Ráadásul az uralkodó megbetegedett a fronton, és hazautazott Bécsbe. 1789-ben – a beteg Hadik helyett Gideon Ernst Freiherr von Laudon vezetésével – már az oroszokkal egyesülve a császári-királyi sereg győzelmet tudott aratni Havasalföldön, és Belgrádot is bevette. A háború azonban elhúzódott, és súlyos terheket rótt a magyarságra, a nemesek pedig már-már a felkelés határára jutottak.
[szerkesztés] Halála és emlékezete
II. József császár és király halálos ágyán minden Magyarországot érintő rendeletét visszavonta három kivételével: a türelmi rendelet, a jobbágyrendelet és az alsópapságot támogató rendelet érvényben maradt továbbra is. 1790. február 20-án elhunyt a jószándékú, tehetséges uralkodó, aki azonban nem volt reálpolitikus. Sok intézkedése a későbbi polgári átalakulást, modernizációt vetítette előre, azonban a hagyományok és az ősi államberendezkedés figyelmen kívül hagyásával, félresöprésével maga ellen hangolta a társadalom sok csoportját. A valláspoltikája a katolikus klérust, a nyelvrendelet szélesebb rétegeket, a közigazgatási reformok pedig az egész politikai elitet szembeállították vele. A konszolidáció mind kül-, mind belpolitikai téren öccsére, a trónt öröklő II. Lipótra hárult, aki sikerre vitte a feladatot rövidre szabott uralkodása alatt.
Természtesen hívei is akadtak. Ausztriában például rendkívüli népszerűségnek örvendett, de néhány jozefinista Magyarországon is akadt, főleg a kezdeti időszakban. A főnemesi rétegből Széchényi Ferenc és Teleki Sámuel, a köznemesek közül Kazinczy Ferenc, a nem nemesi származású értelmiségiek közül pedig később a magyar jakobinusok szervezkedésében is részt vállaló Hajnóczy József és Izdenczy József, az Államtanács első magyar származású tagja (1785-től) emelhető ki.
A későbbiekben II. Józseffel sokat példálóztak. Elrettentő példa volt a nemzeti különállás, a rendi jogok és kiváltságok védelmezői számára, míg a modernizáció hívei iránymutatónak tekintették.
II. József több szépirodalmi alkotás ihletőjévé vált az idők folyamán:
- Földi János: II. Józsefről (vers);
- Szentjóbi Szabó László: II. József halálára (vers);
- Szomory Dezső: II. József császár (dráma, 1918);
- Németh László: II. József (dráma, 1954).
[szerkesztés] Források, külső hivatkozások
- Királyok könyve. Magyarország és Erdély királyai, királnyői, fejedelmei és kormányzói. Szerk.: Horváth Jenő. Budapest, Helikon, 2004. ISBN 9632088948
- Fejtő Ferenc: II. József. Atlantisz kiadó, 1997. ISBN 9637978895
- 265 éve született II. József, a kalapos király
| Előző uralkodó: Mária Terézia |
Magyarország uralkodója 1780 – 1790 |
Következő uralkodó: II. Lipót |
| Előző : I. Ferenc |
Német király: 1765 – 1790 Német-római császár: 1765 – 1790 |
Következő: II. Lipót |
| Előző uralkodó: Mária Terézia |
Cseh uralkodó 1780 – 1790 |
Következő uralkodó: II. Lipót |


Based on work by