Alliai csata

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Az alliai csatát a terjeszkedésének kezdeti szakaszában lévő ókori Róma és a Közép-Itáliát első ízben lerohanó gallok vívták Kr. e. 390 és Kr. e. 387 között az Allia folyó közelében. A rómaiak veresége megnyitotta a gallok számára az utat magába a városba, amit ki is fosztottak.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Háttér

A csata előtt a gallok lerohanták az etruszk Siena tartományát és megtámadták Clusium város. A város nem volt a rómaiak barátja, de az idegen seregek nagy számának láttán mégis Rómához fordultak esgítségért. Róma kivérzett a Veii és Falerni elleni háborúkban, de M. Fabius patricius három fiát követként küldött a gallokhoz. A gallok részt követeltek Clusium földjeiből, ebből nem engedtek és így a tárgyalások nem vezettek eredményre. A római követek nem bírták ki, hogy ne vegyenek részt a rákövetkező harcokban, sőt Quintus Fabius még egy gall vezért is megölt gerelyével. Ezzel a követek megsértették az akkori nemzetközi jogot. A gallok kiadatásukat követelték a rómaiaktól, akik ehelyett consuli jogkörrel felruházott katomai tribunusnak választották meg a Fabiusokat. A háború elkerülhetetlenné vált. "Miután elűzték az egyetlen polgárt, aki, ha itt marad - és ha emberi dolog biztos lehet -, megmenthette volna a várost (Camillus, a veii-i és falerni-i győző), lassan közeledett a Városhoz sors rendelte végzete" - írja Livius (A római nép története a város alapításától, Ötödik Könyv 33).

[szerkesztés] Római vereség

Marcus Terentius Varro közkeletű, de gyakran téves, kronológiája szerint a csatát Kr. e. 390 július 18-án vívták, de Kr. e. 387 valószínűbb dátum lehet. Quintus Sulpicius mintegy 40 ezer rómait, hat légiót vezetett a Brennus vezette gallok ellen. A csatát ott vívták, ahol az Allia folyó a Tiberisbe (Tevere) ömlik, ahogy Livius írja, "a tizennegyedik mérföldkőnél". Livius szerint a gallok sokkal többen voltak, így a rómaiaknak nagyon el kellett vékonyítaniuk az arcvonalat, hogy elkerüljék a bekerítését. Brennus előbb a jobb szárnyat támadta meg, ahol a fiatala, tapasztalatlan katonák álltak, utána áttört középen és a balszárnyon. A rómaiak gyorsan megfutamodtak és óriási veszteségeket szenvedtek. A folyótól távolabbi ás egy magaslattól jobban védet jobbszárnyról Rómába menekültek, a többike viszont a Tiberishez szorultak. A többség átjutott, de sokan megfulladtak. A Rómában maradtak azonban nem tudtak ez utóbbiak megmeneküléséról, és sokkal nagyobbnak gondolták a veszteséget, mint amilyen volt. Ez is magyarázhatta, hogy később harc nélkül feladták a várost, és csak a fellegvárat védték.

[szerkesztés] A város kifosztása

A gallok a nyitva hagyott kapukon keresztül beözönlöttek Rómába és felprédálták a várost. A hagyomány szerint a városban maradt, házaik előcsarnokában ülő idős rómaiak látványa először tiszteletet ébresztett a gallokban. De amikor az egyik öreg. M. Papirus elefántcsont botjával fejbe ütött egy gallt, aki megsimogatta a szakállát, feldühödtek, és gyilkolni kezdtek. Egy másik történet szerint a fellegvárba éjszaka fellopakodó gallokat úgyfedezték fel, hogy Iuno szent ludai gágogásukkal riasztották Marcus Manlius Capitolinust. Végül a gallok ezer font arany fejében lemondtak az ostromról, miután felprédálták a Város élelmiszertartalékait és a temetetlen holtak miatt járvány tört ki köztük. A holttesteket egy halomba hordva elégették, és ezt a helyet még Livius korában is a Gallusok Máglyája néven emlegették. (Helye ma már nem ismert, valahol a város közepén lehetett.)

A tradíció szerint, hogy még jobban megalázza és kifossza a rómiakat, Brennus hamis súlyokat használt az aranz leméréshez, és a mikor a rómaiak ezt szóvá tették, "az arcátlan gallus" (Livius írja) még a kardját is a mérőserpenyőbe dobta, és kimondta a rómaiakat megalázó szavakat: "Vae victis" - "Jaj a legyőzötteknek". Ismét a hagyomány szerint ekkor érkezett meg a dictatornak választott Camillus a felmentő csapatokkal, aki a megegyezést érvénytelennek kiáltotta ki, és ezekkel a szavakkal szólította újra fegyverbe övéit: "Vas, nem arany menti meg a hazát." Így a rómaiak megmenekültek, még mielőtt kiegyenlítették volna "a gyalázatos váltságdíjat" - írja Livius.

[szerkesztés] Következmények

Vannak vélemények, hogy ebben az időben tulajdonképpen nem is volt védőfal Róma körül, mert a város korábbi etruszk urai ennek lebontására kötelezhették őket. Az ostrom és Róma majdnem teljes pusztulása után falakat emelték (Servius fal). Átalakították a hadszervezetet is. A görög phalanx típusú dárda helyett a gladiust kezdték el alaklmazni, javítottak a fegyverzeten, például vassisakokkal cserélték le bronzsisakjaikat. Újjászervezték a légiókat is. A légiót három vonalba szervezték (a hastati elöl, aprincipes középen és a triarii hátul. A legtapasztaltabb katonák hátrahelyezésével a rómaiak elérték, hogy az első sorokkal kifáraszthatták, a harmadikkal szétverhették az ellenséget. Ezek a reformok életben maradtak egészen Publius Cornelius Scipio idejéig.

[szerkesztés] Hétszáz év sértetlenség

A gallok ezután is több támadást intéztek Róma ellen, de az alliai vereség után többé senki nem foglalta el Rómát a Római Birodalom végnapjaiig, több mint hétszáz évig.