Gyufa
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A gyufa (régiesen gyújtó) egyik végén gyúlékony anyaggal bevont, dörzsölésre könnyen gyulladó, tűzgyújtásra vagy hőadásra használt éghető (fa)pálcika. Két legfontosabb változata a csak a speciális dörzsfelületen meggyulladó biztonsági gyufa vagy svédgyufa, illetve a gyakorlatilag bármely érdes felületen tűzre kapó, mindenen gyulladó gyufa. Kínában már a 6. században használtak tűzgyújtásra kénnel átitatott fenyőfa pálcákat, de a modern gyufát csak a 19. elején találták fel, és 1834-ben nyílt meg az első magyarországi dörzsgyufagyár. A mindenhol elérhető, olcsó gyufával számtalan játék játszható, sok a felnőttjáték is köztük, logikai, matematikai, geometriai rejtvények, de van gyufával játszható társasjáték is. Az ömlesztett gyufaszálak tárolására használt gyufásdobozokat hamar hasznosították reklámfelületként is, gyűjtésük különösen az 1960-as–1980-as években örvendett nagy népszerűségnek világszerte, így a magyar gyufa- és gyufacímkegyűjtők, ún. fillumenisták körében is.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Fizikokémiai jellemzői
A négyszög vagy kör keresztmetszetű gyufaszálak anyaga többnyire puhafa (fűz, nyár, lucfenyő) vagy bükk, de ismertek levélben árusított, lapszerű fa-, keményített papír és műanyag gyufák is (levélgyufa). Átmérője általában 2, hossza 50 milliméter. A gyufaszál lángra lobbantása a gyufafej feladata, amely a benne lévő oxidáló hatású anyagok segítségével dörzsölés hatására egy-két másodperc alatt hevesen, magas hőmérsékleten, szúrólángszerűen ég el. A modern biztonsági gyufa vagy svédgyufa fejét alkotó elegyet az oxidálószer (kálium-dikromát, ólom-oxid, mangán-oxid), antimon-szulfid, színezék, üvegpor és kötőanyag képezi. Az utánizzás megelőzéséül a gyufaszálat különböző anyagokkal kezelik (vízüveg, nátrium- vagy ammónium-foszfát stb.), majd parafinnal vonják be. A gyufafej az előkészített dörzsfelületen gyullad meg, amelyet vörösfoszfor, őrölt üveg és kötőanyag elegyítésével állítanak elő. A gyufafej mozgásakor a vörösfoszfor a dörzsfelületen lokálisan fehérfoszforrá alakul át, ennek égése gyújtja be a gyufafejet. A gyufa egyszer használatos, ezért kereskedelmi forgalomba nem szálanként, hanem ömlesztett csomagolásban, gyufásskatulyában, gyufásdobozban, illetve gyufalevélben kerül. A gyulladást elősegítő dörzsfelület e tárolóalkalmatosságok külső részén kap helyet.
Két fő változata a csak a speciális dörzsfelületen meggyulladó biztonsági gyufa vagy svédgyufa, illetve a gyakorlatilag bármely kemény felületen tűzre kapó, mindenen gyulladó gyufa. Ez utóbbiakat az jellemzi, hogy a gyufafej tartalmazza a szokványos dörzsfelület kémiai összetevőit is. További formai, illetve funkcionális változatai a szokványos gyufánál hosszabb (többnyire 10 centiméteres) és vastagabb kandallógyufa, illetve a lakkozott felületével extrém körülmények között is hosszan tartó égést biztosító vihargyufa.
[szerkesztés] A ’gyufa’ szó eredete
A gyufa megjelölésére eredetileg, a 19. század első felében a német Zündholz mintájára tükörfordítással létrehozott gyújtófácska használata terjedt el, amely aztán az 1840-es évekre egyrészt gyújtó, másrészt a mind a mai napig fennmaradt gyúfa~gyufa alakra rövidült.
[szerkesztés] Története
A gyufa megjelenése előtt a tűzgyújtás legelterjedtebb eszköze a tűzszerszám volt, amely kovakőből, egy acéleszközből és egy taplóféleség feldolgozott, kiszárított belső anyagából állt. Ha a kovát súroló irányban az acélhoz ütögették, az utóbbiból kirepülő szikrák lángra lobbantották a könnyen gyulladó taplóanyagot. Ezzel az eljárással akár csak egy pipa meggyújtása is nagy odafigyelést, ügyességet kívánt, az eszközök minőségétől, állapotától függően hosszabb időt, perceket vett igénybe.
[szerkesztés] Kezdeti kísérletek: a mártógyufa és a dörzsgyufa
Kínában már a 6. században használtak tűzgyújtásra kénnel átitatott fenyőfa pálcákat, de a modern gyufa feltalálása a 19. század elejére esik. A 18. század végén a fehérfoszfor felhasználásával kísérletezték ki az első, még nem dörzsgyufaszerű gyújtóeszközöket (pl. foszforos gyertya). 1805-ben a francia vegyész, Louis Jacques Thénard asszisztense, Jean Chancel kísérletezett ki egy költségesen előállítható és meglehetősen veszélyesnek bizonyult gyufaféleséget, a mártógyufát, amely kereskedelmi forgalomba soha nem került. A gyufa gyúlékony fejét kálium-klorát, kén, cukor és gumi elegyével vonta be, amely egy kisebb kénsavas azbesztet tartalmazó edénybe merítve gyulladt meg. A későbbi évtizedekben a francia François Derosne és az angol G. Cooper igyekezett tökéletesíteni a mártógyufát, de használata továbbra is veszélyes maradt.
Az első dörzsgyufát John Walker angol vegyész találta fel 1827-ben. Robert Boyle 1680-as évekbeli kísérleteit alapul véve állította össze azt az antimon-szulfid, kálium-klorát, termésgumi és keményítő alkotta elegyet, amely érdes felülethez dörzsölve meggyulladt. Az általa congrevesnek elnevezett gyufa szabadalmi jogait Samuel Jones vásárolta meg, és végül lucifers néven hozta forgalomba. E kezdetleges gyufának azonban több hibája is volt: a gyufa a hozzá mellékelt dörzspapír segítségével nehezen, de siker esetén robbanásszerűen gyulladt meg, a láng nagysága kiszámíthatatlan volt, ráadásul elviselhetetlen szaggal járt együtt. 1831-ben a francia Charles Sauria fehérfoszfort adott a gyulladóelegyhez, amely könnyebb gyulladást eredményezett, és csökkentette a kellemetlen szagokat. Az újítás viszont azzal járt együtt – lévén a fehérfoszfor rendkívül gyúlékony –, hogy a gyufaszálakat légmentesen kellett tárolni. Ráadásul az újonnan nyílt gyufagyártó üzemek munkásai tömegesen kaptak foszformérgezést, sőt, követtek el foszforral öngyilkosságot, így a veszély felismertével széles körű kampány indult a fehérfoszforos gyufák betiltásáért.
[szerkesztés] Irinyi János és a zajtalan gyufa
A zajtalan és robbanásmentes biztonsági gyufát 1836-ban a magyar Irinyi János szabadalmaztatta még vegyészhallgató korában. Professzora, Meissner Pál egyik sikertelen kísérlete gondolkodtatta el, és a kálium-klorátot ólom-peroxiddal cserélte fel. A foszfort meleg vízben oldotta fel, majd a kicsapódott foszforszemcséket ólom-szulfiddal és gumiarábikummal elegyítette. A fenyőfa gyufaszálak fejét a képlékeny masszába mártogatta, majd hagyta keményre száradni. Találmányát és a gyártási jogokat eladta Rómer István bécsi gyógyszerésznek, aki az Irinyi-féle biztonsági gyufa gyártásán meggazdagodott, míg Irinyi szegénységben halt meg 1895-ben.
[szerkesztés] A biztonsági gyufa
A gyufa legveszélyesebb alkotóelemét, a fehérfoszfort azonban egyelőre nem sikerült más összetevővel kiváltani. 1844-ben a svéd Gustaf Erik Paschnak sikerült a fehérfoszfort kiiktatnia, s eljárását egy évtizeddel később honfitársa, John Edvard Lundström tökéletesítette. Az immár valóban biztonságos gyufa (svédgyufa) lényege egyrészt az volt, hogy a gyúelegy egy részét a gyufafejről a skatulya oldalán kiképzett dörzsfelületre vitték át, ezzel csökkentve a gyufaszál gyulladási dinamikáját, másrészt pedig a fehérfoszfort a foszfor amorf módosulatával, az 1845-ben Anton von Schrötter osztrák kémikus által felfedezett vörösfoszforral váltották ki. A gyufafej ezt követően immár csak antimon-szulfid és kálium-klorát elegyéből állott, míg a skatulya oldalára került az őrölt üvegszemekkel kevert foszfor.
A gyártást 1851-ben indították el Jönköpingben (bár a biztonsági gyufát csak később, 1855-ben szabadalmaztatták), de a korábbinál magasabb előállítási költség miatt a nagyközönség továbbra is az olcsóbb, de veszélyes fehérfoszforos gyufát vásárolta. Továbbra is számos foszformérgezéses eset történt Európa-szerte, így az 1870-es évektől kezdve Európa országaiban sorra tiltották be rendeletileg a fehérfoszforos gyufa gyártását és kereskedelmét. Végül 1906-ban ratifikálták a fehérfoszforos gyufa általános tilalmát kimondó berni egyezményt. Ezzel szemben az Amerikai Egyesült Államokban csak magasabb adót vetettek ki az ilyen gyufára, de például az Osztrák–Magyar Monarchiában is csak 1912-ben tiltották be, Ázsiában pedig egészen az 1920-as évekig forgalomban volt. Az eredeti svédgyufa kálium-klorátját a 20. századra felváltotta a kevésbé veszélyes kálium-dikromát, illetve az ólom-oxid.
[szerkesztés] A mindenen gyulladó gyufa
Két francia vegyész, Savene és Cahen állított elő egy olyan, nem mérgező foszfor-szulfid-változatot (foszfor-szeszkviszulfid, P4S3), amely a vörösfoszfornál jóval könnyebben, robbanás nélkül gyullad, így speciálisan előkészített dörzsfelületre nem volt szükség a gyufa meggyújtásához. Találmányukat 1898-ban szabadalmaztatták, s kezdetét vette a mindenen gyulladó gyufa gyártása és kereskedelme, de ez igazából csak az Amerikai Egyesült Államokban lett népszerű.
[szerkesztés] Az örökgyufa
1930-ban az osztrák Ferdinand Ringer szabadalmaztatta az akár hatszázszor is használható örökgyufát. Felfedezése abban állt, hogy a szokásos kálium-kloráthoz az égést lassító, nitrogénfejlesztő metaldehidet adott. Találmánya azonban sikertelen volt, hiszen a már milliárdos nagyságrendben termelő gyufagyáraknak nem állt érdekükben a hasonlóan alacsony előállítási árú, de értelemszerűen kisebb tételben eladható örökgyufa nagyüzemi termelése. Emellett technikai problémák is adódtak: az óhatatlanul keletkező égéstermékek csökkentették az örökgyufa működőképességet, és a metaldehid is a vártnál gyorsabban elillant, így gyakorlatilag pár nap elteltével az örökgyufa egyszer használatossá vált. 1934-ben a magyar Földi Zoltán és Király Rudolf szintén szabadalmaztattak egy hasonlóan feledésbe merült örökgyufa-változatot.
[szerkesztés] A gyufagyártás
A dörzsgyufa 1820-as évekbeli megjelenésével világszerte megnyíltak az első, később nagy sikert elérő gyufagyárak (a jönköpingi Lundström, a lyoni Coigent père & Fils, a londoni Bryant and May stb.). 1834-ben nyílt meg az első magyarországi dörzsgyufagyár, Zucker László üzeme, amelyet később a szegedi (1858), a budafoki (1894) és a kecskeméti (1909) gyufagyárak követtek, s 1910-ig mindösszesen huszonkét gyufagyár működött az országban. Az első, speciálisan gyufaipari gépek (furnérhasítók, szálvágók, masszaőrlők) az 1850-es évektől jelentek meg, ami lehetővé tette a korábbi manufaktúrák helyett a nagyipari gyufa-előállítás elterjedését.
Minthogy gyufát és gyufásdobozt hagyományosan a gyufagyárban állítják elő, a gyufaipar nem pusztán faipari ágazat, technológiáiban egyaránt megtalálhatóak a vegyipari, csomagolóanyag-gyártási és nyomdaipari tevékenységek. A nyersanyagként felhasznált, hagyományosan 60 centiméteres hengeres rönköket megforgatják, a ceruzahegyezőhöz hasonló elv alapján éles penge segítségével először vékony lemezt, hámozott furnért készítenek belőle. Ezt utána vékony csíkokra széthasítva „fadrótot” allítanak elő, amelyet kötegekben a megfelelő hosszúságúra darabolnak. Az így kapott nyers gyufaszálakat foszforsav vagy foszforsavas ammónium vizes oldatával impregnálják, majd meleg légáramban megszárítják. A gyufaszálakat a mártáshoz előkészítve egy keretbe tűzdelik, s az abból kiálló szálvégeket (a leendő gyufafejet) a képlékeny gyúelegybe mártják. Száradás után az immár kész gyufaszálak a gyufásdobozokba kerülnek, s ez utóbbiakra mozgó körkefék mázolják fel a dörzsfelületet eredményező, még melegen képlékeny masszát.
[szerkesztés] A gyufa mint szórakozás
[szerkesztés] Gyufajátékok
A gyufa – bár a tűzoltók szerint nem játékszer – gyakran nyújt szórakozást gyermekek, de főként felnőttek számára. Közismertek azok a „Végy el x gyufaszálat úgy…” kezdetű gyufarejtvények, amelyek során az asztalon elrendezett gyufaszálakból logikai, matematikai vagy geometriai megoldás útján lehet megfejteni az adott rejtvényt. Egy példa a könnyebb gyufarejtvényekből:
További, gyufával játszott társas játék a nim, de kártyajátékoknál is előfordul, hogy a téteket gyufaszálak jelképezik (pl. rablóulti). Hasonlóan népszerű, sokak kedvelt szórakozása a nagy türelmet igénylő gyufamakettek készítése, azaz különböző épületek élethű makettjeinek kidolgozása gyufaszálak összeragasztásával vagy ékelésével, akár egy türelemüvegen belül.
[szerkesztés] Gyufásdoboz és gyufagyűjtés
Az ömlesztett gyufaszálak tárolására hagyományosan a fa gyufásskatulyák szolgáltak, amelyet a 19. század második felétől a papír gyufásdobozok, illetve az 1890-es évektől a levélgyufák váltottak fel. Ezeket különféle motívumokkal, ábrázolásokkal, címkékkel látták el, s a 20. századtól különböző cégek, majd politikai pártok is reklámfelületként kezdték el használni a gyufásdobozt, s megjelentek a céglogók, a termékreklámok, illetve az elnök- vagy képviselőjelöltek portréi és jelmondatai a skatulyák felületén. Ezek gyűjtése a 20. században, különösen az 1960-as–1980-as években örvendett nagy népszerűségnek világszerte, így a magyar gyufa- és gyufacímkegyűjtők, ún. fillumenisták körében is.
[szerkesztés] Irodalom
- Gyufa. In A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. I. Budapest: Akadémiai. 1984. 1136–1137.
- Gyufa. In Magyar nagylexikon. IX. Budapest: Magyar Nagylexikon. 1999. 52–53.


Based on work by