A Szovjetunió története
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
|
|
|
| 1917–1924 | Vlagyimir Iljics Lenin |
| 1924–1953 | Joszif Visszarionovics Sztálin |
| 1953–1964 | Nyikita Szergejevics Hruscsov |
| 1964–1982 | Leonyid Brezsnyev |
| 1982–1984 | Jurij Andropov |
| 1984–1985 | Konsztantyin Csernyenko |
| 1985–1991 | Mihail Gorbacsov |
[szerkesztés] Előzmények
[szerkesztés] A nagy októberi szocialista forradalom (1917)
A 1917 februárjában az I. világháború tragikus történései, a katonai összeomlás, a nép és a katonák elégedetlensége hatására Oroszországban polgári demokratikus forradalom tört ki, megdöntötték a cári rendszert (február 23.). Júliusban (3–4.) a bolsevikok puccskísérlete megbukott. Lenin Finnországba menekült. Trockijt, Lunacsarszkijt, Kamenyevet bebörtönözték. Az orosz forradalmi hagyományokat, az ingatag politikai helyzetet és a polgári kormány népszerűtlen intézkedéseit (mint amilyen például a háború folytatásának terve, a földosztás halogatása, a választások halogatása) kihasználva egy kis csoport, a bolsevikok Lenin vezetésével és a városi munkások támogatásával 1917. november 7-én (a régi naptár szerint október 24-én) átvették a hatalmat Szentpétervárott. Az Ideiglenes Kormányt letartóztatták, csak Kerenszkij miniszterelnöknek sikerült szerb katonatiszti egyenruhában kiszökni az épületből. A fordulatot Trockij vezényelte le; „nem volt nála jobb bolsevik azokban a napokban”, jegyezte meg elismerően Lenin.
[szerkesztés] Polgárháború és intervenció (1918–1922)
1917 novemberében megtartották az általános választásokat, amin az eszerek (parasztpártiak) nyertek, a bolsevikok 25%-ot (9 millió szavazat) szereztek. 1918. január 5-én összeült az Alkotmányozó Nemzetgyűlés, január 6-án azonban a vörösgárdisták feloszlatták a gyűlést. Ezzel vége szakadt az oroszországi demokratikus kísérletnek.
Ennek következtében kitört a polgárháború: a fehérek (bolsevikellenes, különböző politikai irányzatú) hadseregei 3 felől támadtak, az Ural felől Kolcsak, a Baltikum felől Jugyenyics, a Fekete-tenger felől Gyenyikin és Vrangel tábornok vezetésével. Az antant nem tudott megegyezni a intervenció szükségességének kérdésében (Churchill és Foch marsall, I. világháborús francia vezérkari főnök támogatta azt, Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke azonban ellenezte). 1919-ben Lenin fel akarta adni Petrográdot, hogy a frontvonal kisebb legyen, de Trockij meggyőzte, hogy erre nincs szükség. A Vörös Hadsereget a Kerenszkij-offenzíva következtében megsemmisült orosz hadsereg romjaiból tákolta össze pár hónap alatt Trockij vezérkari főnök, Tuhacsevszkij és Jegorov tábornokok. Október 10-én Orjolnál, október 22-én Pétervár előtt megállították a fehéreket. A szövetségesek még ebben az évben visszavonták csapataikat.
1920 elején a lengyelek Kijevhez vonultak, de a Vörös Hadsereg egy-két hét alatt visszaszorította őket; Varsónál azonban Weygand tábornok legyőzte a vörösöket (visztulai csoda). A vereség főbb okai közé tartoztak a vezérkaron belüli ellentétek (Trockij és Sztálin között): Trockij már egy-két héttel a varsói csata előtt jelezte, hogy szerinte a hadsereg kimerült, de Lenin mindenkit megnyert a háború folytatásának.
1920 novemberében a Krímet is feladták a fehérek, ezzel végképp kiszorultak az országból. Vezérkaruk elhajózott Szevasztopolból, az antant biztosította a hajókat.
A fehérek vereségének okai között az ideológiai ellentétek és a parancsnokok közötti széthúzás mellett első helyen szerepelt kedvezőtlen stratégiai helyzetük: az ország központi, iparosodottabb vidékei (Pétervár és Moszkva tágabb környezete) a háború egész folyamán a vörösök kezén maradtak.
[szerkesztés] A polgárháború után (1921–1924)
A Lenin által a polgárháború idején meghirdetett gazdálkodási mód, a „hadikommunizmus” rövidesen fenntarthatatlannak bizonyult. Gazdasági válság alakult ki, amelynek jelei voltak a pétervári munkássztrájk és a kronstadti matrózfelkelés (amelyet Tuhacsevszkij és Trockij vert le). Lenin ezért a X. pártkongresszuson (1921. október) meghirdette a NEP-et (Novaja Ekonomicseszkaja Politika, Új Gazdaságpolitika). A NEP részben visszatérés volt a kapitalizmushoz: engedélyezték a magánvállalkozásokat és a belkereskedelmet, de a nagyipar állami kézben maradt. Ugyanekkor betiltották a párton belüli frakciókat. Lenin első agyvérzését követően (1922 elején) Sztálin pártfőtitkár, fő feladata volt a párt megtisztítása az elhajlóktól. (A korábban nem jelentős főtitkári posztot ő alakította de facto vezetői pozícióvá).
Az év másik jelentős eseménye volt az eszer vezetők koncepciós pereinek lefolytatása, és a Cseka átalakítása GPU-vá (Állami Politikai Hivatal).
1922 decemberében a X. Összoroszországi Szovjetkongresszuson megalakult a Szovjetunió. Tagjai: az Oroszországi SZSZK, Ukrajna, Kaukázusontúl, Belorusszia. Később lett tag az Üzbég, a Türkmén (1924) és a Tadzsik SZSZK (1929).
1923-ban ratifikálták a SZU új alkotmányát, amely meghatározta az Unió közös ügyeit (honvédelem, külpolitika, gazdasági tervezés). A legfelsőbb szerv elvileg az alkotmányt is ratifikáló Összszovjet Kongresszus volt, ez választotta a Népbiztosok Tanácsát (miniszteri kabinet) és a Végrehajtó Bizottságot.
1924. január 21-én meghalt Lenin. A XXII. pártkongresszus után nyilvánossá vált végrendeletében írta: „Gondolkodjanak el azon, hogy kellene (ti. Sztálint) erről a posztról áthelyezni.” Mivel azonban utódlására vonatkozóan a végrendelet semmi konkrétumot nem tartalmazott, Sztálin a helyén maradt.
[szerkesztés] Hatalmi harc Lenin halála után
Lenin halála után több csoport küzdött a hatalomért: a „baloldaliak platformja” (Trockij és társai), akik a „permanens forradalom” elméletét hirdették; a „közép” (Sztálin-Zinovjev-Kamenyev, az ún. trojka), akik szerint (Trockijék nézeteivel ellentétben) szocializmus egy országban is felépíthető (ez amúgy az ország nemzetközi elszigeteltsége miatt lényegében kényszerű megoldás volt); és végül a „jobbosok” (Buharin, Rikov, Tomszkij).
1925-ben a trojka két tagja, Zinovjev és Kamenyev azt javasolta, hogy zárják ki Trockijt a pártból. Ekkor (január 17-én) még csak a hadügyi népbiztos pozíciójából sikerült eltávolítani. A következő években temérdek irreleváns pozíciót kapott: dolgozott az Elektrotechnikai Igazgatóságon, a Koncesszióügyi Főbizottságon. 1925 októberében felszínre került Sztálin és a trojka másik két tagjának konfliktusa: Zinovjevék bírálták a NEP-et. Sztálin ezzel szemben úgy tett, mintha támogatná azt. Trockijjal 1926 tavaszától léptek szövetségre. 1926 nyarán Trockijt és Zinovjevet kizárták a Politikai Bizottságból, majd 1927 októberében Kamenyevet is. 1927. november 7-én Zinovjev a leningrádi párttagságot (ott volt első párttitkár) akarta mozgósítani egy szónoklattal, a GPU azonban ezt megelőzendő letartóztatta. 1927 decemberében, a XV. kongresszuson az ellenzéket kizárták a pártból. Sztálinnak ehhez jelentős többséget biztosított, hogy sikerült megszereznie Buharin és társai támogatását. 1928-ban a NEP után Sztálin Preobrazsenszkij (akit 1927-ben kizártak) programjának megvalósításába fogott. Emiatt a Központi Bizottságban (KB) szakadás támadt: kisebbségbe kerültek a „jobboldali elhajlók”. Bár Buharin és Kamenyev is arra számított, hogy az újabb kizáráshoz Sztálin a baloldali ellenzék szövetségét kéri, ám Sztálin és támogatói magukban is ki tudták záratni Buharint, Rikovot és Tomszkijt a XVI. kongresszuson (1929).
[szerkesztés] Ötéves tervek, kollektivizálás (1930–36)
[szerkesztés] A sztálini alkotmány (1936)
A SzU 11 tagállamból áll az alkotmány szerint: Orosz, Ukrán, Kirgiz, Türkmén, Tadzsik, Kazah, Üzbég, Örmény, Grúz, Azerbajdzsáni, Belorusz SzSzk. Az államok elvileg szabadon kiléphettek. Az alkotmány közös ügyekként a honvédelmet, a bank- és postaügyet, a külpolitikát, a közlekedést és a gazdaságot határozta meg. Az államhatalom legfőbb szerve a Legfelsőbb Szovjet. Ez választotta az Elnökséget, a Népbiztosok Tanácsát, a Legfelsőbb Bíróságot 5 évre, és a főállamügyészt 7 éves mandátummal.
Gyakorlatilag minden szovjetet (tanácsot) a SZKP jelöl ki, és általános választással választja meg őket, aki elmúlt 17 éves. Az alkotmány deklarálja SZKP vezető szerepét az államban.
Az alkotmány a maga korában példaértékű volt az emberi és demokratikus jogok és a tagállamoknak biztosított autonómia tekintetében, azonban sohasem lépett érvénybe.
[szerkesztés] A csisztka (1936–38)
Sztálin Kirov meggyilkolását arra használta fel, hogy leszámoljon korábbi ellenfeleivel. 5–6 millió ember került a csisztka, a nagy tisztogatás idején Szibériába, számuk a világháború kezdetére megduplázódott. A tisztogatás csúcspontjai a nagy koncepciós perek voltak. Főállamügyészként Visinszkij, legfelsőbb bírósági tanácselnökként Ulrih vezette az eljárásokat:
- a tizenhatok pere (1936): Zinovjev, Kamenyev, Szmirnov, Jevdokimov és mások. Minden vádlottat halálra ítéltek.
- a tizenhetek pere (1937): Radek, Pjatakov, Szokolnyikov, Szerebrjakov és mások. Radek 10 évet kapott (majd a lágerben megölte egy társa), a többieket egy kivétellel halálra ítélték.
- a huszonegyek pere (1938): Buharin, Rikov, Jagoda, Kresztyinszkij, Rakovszkij és mások. 19 ember, köztük a főbb vádlottak kaptak halálos ítéletet. Rakovszkij „csak” húsz év kényszermunkát (ennyit gyakorlatilag nem lehetett túlélni, tehát rosszabb volt, mint a halálos ítélet), majd a lágerben ölték meg 1941-ben.
1937-ben a hadsereg vezérkarát is lefejezte Sztálin: 3 marsallt, 12 tábornokot, rengeteg csapattisztet ítéltek halálra. Ekkor halt meg a nagyon népszerű, zseniális Tuhacsevszkij is, valamint Bljuher és Jegorov marsall, Jakir, Uborevics, Kork tábornokok. Ez az intézkedés kis híján az ország vesztét okozta a II. világháborúban, amikor kezdetben a frissen kinevezett, tapasztalatlan, képzetlen és műveletlen főtisztek hibát hibára halmoztak.
A tisztogatás fő felelősei Sztálin mellett az NKVD (titkosrendőrség) vezetői, Jagoda (1934–46), Jezsov (1938-ig), Berija (1953-ig), valamint Sztálin legközelebbi munkatársai, az ún. apparátcsikok (Molotov, Kaganovics, Zsdanov).
[szerkesztés] A második világháború (1939–1945)
Lásd még:
[szerkesztés] 1946–1953
A világháborúban a Szovjetunió kb. 25 millió embert veszített, a háború végén 20 millió munkanélküli volt az országban. A német hadifogságból hazatérőket is Szibériába vitték. Sztálin az MVD (titkosrendőrség, vezetője: Lavrentyij Berija, 1946–53) segítségével kiépítette a totális diktatúrát. Zsdanov a kultúrpolitikát Sztálin dicsőítésére használta. A szocialista realizmus lett a hivatalos művészeti irány, a formalizmust, az objektivizmust, a „kozmopolitizmust” üldözik. A hidegháborús szembenállás (kapitalizmus kontra kommunizmus, még Lenin találta ki az elmélet lényegét) elméletét Zsdanov és Voznyeszenszkij dolgozta ki.
A Szovjetunió a frissen alakult Izrael állammal is felvette a kapcsolatot, de ez a viszony az Egyesült Államok és Izrael szövetséges viszonya miatt megszakadt.
1948-ban meghalt Zsdanov, s a Malenkov-Hruscsov-Berija trojka eltávolította a hatalomból embereit, a II. világháború alatt a hadigazdaságért felelős Voznyeszenszkijt, Kuznyecov leningrádi első titkárt, (1950-ben egy koncepciós perben mindkettőt halálra ítélték), Andrejevet és Koszigint. Molotov külügyminisztert is leváltották, s a helyére Visinszkij főügyészt nevezték ki (1949–53).
1946–50 és 1951–1955 a 4. és 5. ötéves terv időszaka.
Ebben az időben a szovjet hatalom kiszélesedett Európában, de külpolitikailag elszigetelődött. A kommunista gazdaság is válsághelyzetben volt: a termelés nőtt ugyan, de a tőketartalék és a szakmunkások száma is csökkent. Mivel a hatalom az életszínvonal emelését nem tűzte ki célul, és a dolgozók nem voltak érdekeltek a gyárak, kolhozok eredményességében (fizetésüket mindenképpen megkapták), ezért a termelés mennyiségileg és minőségileg is alacsony színvonalon maradt, és általános volt a pazarlás.
1952-ben hívták össze a XIX. pártkongresszust. Malenkov mniiszterelnök meghirdette, hogy a politikájukat (politika elsőbbsége a gazdasággal szemben) megváltoztatják. Sztálin már csak egy rövid záróbeszédet tartott. A KB plénumán több mint másfél óráig beszélt, több elvtársat kiosztott. Az új tisztogatás (antiszemita kampány kezdődött) valószínűleg érintette volna a KB-tagok egy részét is (Kaganovicsot, Molotovot a felesége révén).
1953. március 5-én váratlanul meghalt Sztálin. Utódai Vorosilov államelnök, Malenkov miniszterelnök, Kaganovics az első helyettese, Molotov külügyminiszter, Berija belügyminiszter, Mikojan kereskedelemügyi miniszter, Bulganyin hadügyminiszter, Hruscsov pártfőtitkár lettek.
[szerkesztés] Hatalmi harc Sztálin halála után. Hruscsov vezetése (1953–1964)
Az enyhülés első akkordjaként Beriját 1953. december 24-én likvidálták.
A pártvezetésért Malenkov miniszterelnök és Hruscsov pártfőtitkár harcolt. Malenkov reformokat vezetett be: amnesztiát hirdettek, enyhítettek a gulagok szigorán, könnyítették a parasztok beszolgáltatási kötelezettségeit. 1954-ben megkezdődtek Hruscsov szűzföld-akciói. 1955-ben Bulganyin lett az új miniszterelnök. Visszavonták Malenkov fogyasztás-reformjait. 1956-ban a XX. pártkongresszuson elhangzott Hruscsov híres beszéde a személyi kultuszról és annak következményeiről. Ebben meghirdették a desztalinizálást: Sztálin könyveit, szobrait stb. „kiátkozták”. (A beszédet hivatalosan titkosnak szánták, ám mivel szövegét a helyi párttitkárok (sok ezren) is megkapták, biztosra lehetett venni, hogy kiszivárog.) Malenkov, Molotov, és Lazar Mojszejevics Kaganovics szembeszállt a desztalinizálást akaró többséggel: mindegyiket kizárták a KB-ből (1957), majd a pártból (1961). (Eredetileg Vorosilov is támogatásáról biztosította Molotovékat, de a szavazáskor „átállt”.) Visszakerült a hatalomba Koszigin, Brezsnyev is ekkor lett a Központi Bizottság tagja.
1958-ban Hruscsov megszerezte a miniszterelnöki pozíciót is. Folytatta a reformokat: a szakminisztériumok leépítését, helyettük decentralizált gazdasági tanácsok felállítását, nagykolhozok, szovhozok, szak- és politechnikai iskolák létrehozását.
1959-ben, a XXI. pártkongresszuson Hétéves tervet fogadtak el. Ennek fő célkitűzése volt, hogy az egy főre jutó termelés magasabb legyen, mint az USA-ban. 1961-ben a XXII. pártkongresszuson nyilvánosan elítélték Sztálint, kezdetét vette a második desztalinizáció. Ez 1964-ben elvezetett a Kínai Kommunista Párttal való szakításhoz.
1964-ben megbukott Hruscsov. Utódja a főtitkári székben Brezsnyev, államelnök Mikojan (1964–65), majd helyette Podgornij 1977-ig, miniszterelnök Koszigin lett.
[szerkesztés] A „pangás” évei (1964–1985)
Brezsnyev 1966-ban hívta össze a XXIII. pártkongresszust. A kongresszuson Koszigin miniszterelnök bejelentette a nyolcadik ötéves tervet (1966–70). Kína nem vett részt a kongresszuson Hruscsov bukása ellenére sem.
1968-ban meghirdették a Brezsnyev-doktrínát, amelynek fő tézise az volt, hogy az egyes kommunista államok szuverenitása csak addig terjed, amíg nem sérti a kommunista blokk érdekeit. Ez a csehszlovák forradalomra (1968. március – augusztus 20.) adott válasz volt.
1970 augusztusában a szerződést írtak alá az NSZK-val, hogy lemondanak az erőszak alkalmazásáról egymással szemben.
1971. március-áprilisban került sor a XXIV. pártkongresszusra. Elfogadták a 9. ötéves tervet. 1971 szeptemberében Willy Brandt NSZK-elnök és Brezsnyev találkozott a Krímben. A kvetkező évben Nixon amerikai elnök is a Szovjetunióba látogatott. A két állam együttműködési szerződést is kötött.
A Szolzsenyicin-eset az volt első komolyabb megtorpanás az enyhülési folyamatban: Nyugatra kicsempészték, és ott kiadták Alekszandr Szolzsenyicin regényét, az Ivan Gyenyiszovics egy napját. A könyv a szerző Gulagon eltöltött évein alapult. Óriási visszhangja lett, az írót irodalmi Nobel-díjjal is kitüntették. Brezsnyevék már csak ezért sem alkalmazhatták a szokásos módszereket: elmegyógyintézetbe zárás, kivégzés stb. 1974 februárjában Szolzsenyicint kiutasították az országból.
Még ugyanebben az évben Nixon újabb látogatást tett a SZU-ban. 1976-ban – az amerikai befolyás növekedésének jeleként – Egyiptom felmondta a Szovjetunióval kötött kétoldalú barátsági szerződést. 1977 júliusában Podgornij államelnököt (1965–77) kizárták a PB-ből.
1980. decemberben a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba, mivel Taraki kommunistabarát kormányát Amin megbuktatta 1979-ben. Ezzel ismét mélypontra jutottak a kelet-nyugati kapcsolatok.
1982. október 10-én meghalt Brezsnyev. Utódja a főtitkári székben az idős, beteg Andropov lett, aki 1983-ban átvette az Elnöki Tanács elnöki pozícióját is. 1984. február 9-én meghalt, utóda Csernyenko lett annak 1985. március 10-i haláláig. A „gerontokrácia”, az elaggott vezetés megújulásra való képtelensége visszatekintve a párt mélységes válságának jeleként értelmezhető.
[szerkesztés] Gorbacsov reformjai (1985–1989)
1986. február: XXVII. pártkongresszuson Mihail Gorbacsov, az SZKP fiatal(nak számító) főtitkára meghirdette a szovjet viszonyok átalakítását („peresztrojka”) és nyitottabbá tételét („glasznoszty”). Április 26-án atomreaktor-baleset történt Csernobilban. A pártvezetés el akarta ezt titkolni, de Svédországban észlelték az elképesztően megnövekedett rádioaktív sugárzást. Nagy botrányt váltott ki a hivatalos szervek kezdeti titkolózása. A baleset súlyos következményeinek enyhítése dollármilliárdokat emésztett fel. Több százezer embert telepítettek ki a sugárszennyezett területekről. A baleset után biztonsági okokból leállítottak több elavult RBMK típusú reaktort, emiatt csökkent a villamosenergia termelés, és ez további gazdasági problémákhoz vezetett. 1986 októberében Reagan USA-elnök találkozott Gorbacsovval Reykjavíkban az Európába telepített közepes hatótávolságú nukleáris rakéták leszerelésről. 1988. április 14-én aláírták a szerződést a szovjet csapatok afganisztáni kivonásáról: május 15-től folyamatosan vonultak ki a szovjetek. 1988. május 29-június 6 között újabb Gorbacsov-Reagan csúcstalálkozót tartottak. Októberben meghalt Gromiko, az Elnöki Tanács elnöke (1985–88), s Gorbacsov lett az államfő is. December 7-én az ENSZ-közgyűlésen Gorbacsov félmillió katona leszerelését ígérte meg. 1989-ben kivonták a páncélos hadosztályokat Magyarországról, Csehszlovákiából és az NDK-ból.
[szerkesztés] A Szovjetunió széthullása (1989–1991)
A Szovjetunió utódállamait és azok integrációját, illetve az általuk létrehozott szervezeteket a következő táblázat foglalja össze:
A 15 utódállam:
|
|||||||||
| A szovjet tagköztársaság neve | A Szovjetunió tagja | Az utódállam neve | A FÁK tagja | NATO tagság | EU tagság | EURASEC tagság | GUUAM tagság | CSTO tagság | SCO tagság |
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
Azerbajdzsáni SZSZK |
1936–1991 | Azerbajdzsán |
1991 | – | – | – | 1997 | – | – |
Belorusz SZSZK |
1922–1991 | Fehéroroszország |
1991 | – | – | 2002 | – | – | |
Észt SZSZK |
1940–1991 | Észtország |
– | 2004 | 2004 | – | – | – | – |
Grúz SZSZK |
1936–1991 | Grúzia |
1993 | – | – | – | 1997 | – | – |
Kazah SZSZK |
1936–1991 | Kazahsztán |
1991 | – | – | 2002 | – | 1996 | |
Kirgiz SZSZK |
1936–1991 | Kirgizisztán |
1991 | – | – | 2002 | – | 1996 | |
Lett SZSZK |
1940–1991 | Lettország |
– | 2004 | 2004 | – | – | – | – |
Litván SZSZK |
1940–1991 | Litvánia |
– | 2004 | 2004 | – | – | – | – |
Moldáv SZSZK |
1940–1991 | Moldávia |
1991 | – | – | Megfigyelő | 1997 | – | – |
Oroszországi SZSZSZK |
1922–1991 | Oroszország |
1991 | – | – | 2002 | – | 1996 | |
Örmény SZSZK |
1936–1991 | Örményország |
1991 | – | – | Megfigyelő | – | – | |
Tadzsik SZSZK |
1929–1991 | Tadzsikisztán |
1991 | – | – | 2002 | – | 1996 | |
Türkmén SZSZK |
1925–1991 | Türkmenisztán |
1991–2005 | – | – | – | – | – | – |
Ukrán SZSZK |
1922–1991 | Ukrajna |
1991 | – | – | Megfigyelő | 1997 | – | – |
Üzbég SZSZK |
1925–1991 | Üzbegisztán |
1991 | – | – | – | 1999–2005 | – | 2001 |
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- Szabó Miklós: A Szovjetunió története


Based on work by Rovi,