Kunok

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.


Ez a szócikk részben vagy egészben a Pallas Nagy Lexikonából való, ezért szövege és/vagy tartalma elavult lehet.
Segíts nekünk korszerű szócikké alakításában, majd távolítsd el ezt a sablont.


A kunok népnevet két különböző jelentésben használhatjuk:

A régi kunok egy török (altáji) nyelvű nép tagjai voltak, akiknek a kelet-európai sztyeppéken nagy kiterjedésű saját államuk volt, egy részük pedig a középkori Magyarországon élt. A bizánciak guzoknak, uzoknak, a magyarok kunoknak, az oroszok poloveceknek (lásd: palócok) nevezték őket. Középkori latin nevük cumanus volt, az örmény krónikaírók (például, Edesszai Máté, 1050–1051) hartes néven ismerték őket. Az orosz szónak a jelentése, akárcsak az örményé fakó. „A kutatás tisztázta, hogy a koman/kuman népnév is ’fakó, halvány sárgás’ jelentésű a törökben, s valószínűleg a kun népnév is ugyanannak az alapszónak a származéka, amelyből a kuman szót képezték.” [1]. Van olyan vélemény is, hogy a kunok középkori latin cumanus elnevezése a Kuma folyó nevéből ered, melynek partjain valamikor éltek és ahol több helységnév is emlékeztet rájuk. A kaukázusi Dagesztánban is laktak kunok és ott a Huns (vagy Khuns) kerületben Khunsagh nevű város állt.

A Magyarországon letelepedett és nyelvükben elmagyarosodott kunok a középkori kunoktól származnak és a magyarság szerves részét képező sajátos etnikai csoportot alkotnak, akárcsak a székelyek vagy a palócok.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Történetük

A történeti források alapján 750 körül a Volga és Jajk, valamint a Kaukázus vidékein tűntek föl először. A délorosz sztyeppére 1055–ben nyomultak be, kiűzve a besenyőket és úzokat. Az orosz évkönyvek először csak 1061-ben említik őket, és a polovecek, azaz kunok négy ága Nestor szerint a besenyő, türkmén, török és polovec.

A kunok, és az ujgurok (a kínai krónikákban szárik, azaz sárgák) egy része nyugati vándorlásaik során juthatott el a kipcsak törzsszövetség területére, Délnyugat-Szibériába. Itt a három nép egyesült, és törzsszövetségük az Araltól az Al-Dunáig terjedő hatalmas területet uralta a 11. század közepétől egészen az 1220-as évekig. Mindamellett nincs szó egy egységes, központilag irányított birodalomról. Kelet-Európában lényegében a Kazár Birodalom örököseinek tekinthetők.

Miután a mongolok (tatárok) 1223-ban a Kalka menti csatában megverték az egyesült orosz-kun sereget, a kunok tömegesen menekültek nyugatra, és a későbbi Moldva és Besszarábia területén jött létre a Kunország (latinul Cumania) néven ismert laza államforma, amely a magyar királyok érdekszférájába tartozott. A magyar királyság elkezdte a kunok megkeresztelését. Milkó központtal létrehozták a milkói püspökséget. 1239-ben a mongolok elől Kötöny vezér vezetésével Magyarországra menekültek, miután IV. Béla király befogadta őket.

[szerkesztés] A magyarországi kunok története

Anonymus már 889-ben szerepelteti a hét kun vezért Kijevnél, akik előbb az oroszokkal, majd a magyarokkal szövetkeztek. A hét kun nemzetséget IV. László király is említi .

IV. Béla kb. 40 ezer kunt telepített le a Duna-Tisza közén, akiket a tatárok és a főurak elleni harcban akart felhasználni. Beilleszkedésük nem volt zökkenőmentes: a főurak ellenségesen fogadták őket, azt híresztelték róluk, hogy tatár kémek, az egyház a pogány szokások miatt neheztelt, a köznép a nomádokra jellemző, magántulajdon elleni vétségek miatt orrolt meg rájuk. 1240-ben a tatár ostrom alatt elesett Halics és Kijev. IV. Béla ekkor nekikezdett az ország háborús haderejének megszervezéséhez, és hadseregében közel 10 ezer kun harcosra számíthatott, ám a magyar főurak az óbudai táborban megölték a kunok Kötöny nevű vezérét, emiatt azok, útjukban pusztítva, kivonultak az országból. IV. Béla Muhinál 1241-ben vereséget szenvedett a tatároktól, akik egy éves pusztítás és öldöklés után 1242 márciusában visszavonultak keletre. A Dalmáciai Zára várába menekült király visszatért az ország belsejébe, és magával hozta a kunokat, akiket másodszor és véglegesen letelepített Magyarországon.

[szerkesztés] Kiskunság

[szerkesztés] Nagykunság

[szerkesztés] A kun nyelv

Nemzetségfőik katonai kísérettel vették körül magukat: ezeknek a kísérőknek a kun, mongol és török neve nöger volt (ebből származik a magyar nyögér szó és Nyőgér falu neve).

Kunok még a 13. században is olyan nagy számmal laktak "Fekete-Kunországban" (ahogy magyar krónikák nevezték a Krím-félszigettől a mai Dél-Oroszország és Ukrajna sztyeppéin át egészen a Moldova és Kelet-Románia területéig terjedő kun államot), hogy a velencei és olasz kereskedők érdemesnek tartották meg is tanulni nyelvüket. Ennek köszönhetjük az 1303-ból való Codex Cumanicus-t (Petrarca-kódex), amely a főbb kun szavakat és szólás-mondásokat tartalmazza és amely kétségtelenné teszi a nyelv török voltát.

A kun nyelv utolsó ismerője Magyarországon, a hagyomány szerint Varró István, 1770-ben meghalt karcagi lakos volt.

[szerkesztés] A mai kunok, mint magyar népcsoport

A magyarországi kunoknak nem alakult ki külön magyar nyelvjárásuk, hanem a környezetükben élő alföldi magyarság nyelvjárását vették át.

[szerkesztés] Irodalom