Panama
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
|
|||||
| Mottó: Pro Mundi Beneficio (Latin: For the Benefit of the World) | |||||
![]() |
|||||
| Hivatalos nyelv | spanyol, (angol) | ||||
| Főváros | Panamaváros | ||||
| Elnök | Martín Torrijos | ||||
| Terület - Teljes - ebből víz |
115. 78,200 km² 2.9% |
||||
| Népesség - Teljes - Népsűrűség |
131. 3,000,463 (július 2004) 37/km² |
||||
| Függetlenség - Kikiáltva |
Kolumbia-tól november 3, 1903; Spanyolországtól november 28, 1821 |
||||
| Pénznem | Balboa (PAB) |
||||
| Időzóna | UTC -5 | ||||
| Himnusz | Himno Istmeno | ||||
| TLD | .pa | ||||
| Hívószám | +507 |
||||
Panama Közép-Amerika legdélibb állama. Természetes hidat képez Dél- és Észak-Amerika között. Nyugatról Costa Rica, keletről Kolumbia határolja, északi partjait az Atlanti-óceán, déli partjait a Csendes-óceán mossa.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Fekvése, határai
[szerkesztés] Földrajza, természeti környezete
[szerkesztés] Domborzata
Legmagasabb pontja: 3475 m Barú Vulkán (Volcan Barú) Legalacsonyabb: Csendes-óceán. Az ország belső részét meredek kopott lánchegységek alkotják. Az alacsony síksági területek leginkább a két ócán partját jelentik, mely összesen 2490 km hosszúak. A közép-amerikai kordillerák összeszűkülő láncai a Panamai-földszoros területén dombokká alacsonyodnak. Legmagasabb csúcsa a Costa ricából átnyúló Talamanca-hegységben emelkedik.
[szerkesztés] Vízrajza
- A Panama-csatorna 82 km hosszú és 1914. augusztus 15-én nyitották meg.
[szerkesztés] Éghajlata
[szerkesztés] Növény- és állatvilága
[szerkesztés] Népessége,lakossága
[szerkesztés] Általános adatok
[szerkesztés] Legnépesebb városok
[szerkesztés] Nyelvi összetétel, vallási összetétel
[szerkesztés] Szociális rendszer
[szerkesztés] Államszervezete
[szerkesztés] Alkotmány, államforma
[szerkesztés] Törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás
Kormány Parlament Bíróság
[szerkesztés] Közigazgatási felosztás
[szerkesztés] Politikai pártok
[szerkesztés] Védelmi rendszer
[szerkesztés] Gazdasága
[szerkesztés] Általános adatok
[szerkesztés] Szektorai
- Mezőgazdaság, erdőgazdálkodás, halászat
- Energiagazdálkodás - bányászat - ipar
- Szolgáltatások
- Kereskedelem: belkereskedelem-külkereskedelem
[szerkesztés] Közlekedés
[szerkesztés] Oktatási rendszer és kultúra
[szerkesztés] Iskolarendszer
[szerkesztés] Kulturális intézmények: könyvtárak, múzeumok, zenei intézmények
[szerkesztés] Művészetek
- Építészet
- Képzőművészetek
- Irodalom
- Filmművészet
- Zene
[szerkesztés] Történelme
Régészeti feltárások bizonyítják, hogy az őslakosok körülbelül i.e. 11.000 és 10.00 között népesítették be a Közép-amerikai földszoros területét. A négy elkülöníthető őskori fejlődési szakasz itt is jól definiálható. Számítások szerint a spanyolok érkezésekor az őslakosok száma kb. 600 ezerre volt tehető. Számos kiskirályságot (úgynevezett: cacicazgos) találtak saját kormányzattal és hadsereggel, melyek élén egy papokból álló elit állt. Ezen teokratikus állam hierarchiája a nemesekből, katonákból, az indiánlakosságból és rabszolgákból állt.
1502-ben Kolumbusz Kristóf negyedik útja alkalmával a mai Venezuelától északra lévő karib-tengeri szigetek között hajózva, majd megközelítve a mai Kuba és Jamaica szigeteit délre hajózott végig a közép-amerikai földszoros mentén, amikor is felfedezi a mai Panama nyugati területeit. Előtte Rodrigo de Batisdas sevillai hivatalnok, aki Kolumbusz Kristófot második útjára is elkísérte, párhuzamosan egy másik expedíciót indított a spanyol korona beleegyezésével 1501-ben. Az első európai volt, aki a földszoros szárazföldjére lépett és felfedezte a keleti területeket, ahol helyi őslakos indiánokkal a Kunákkal találkozott. A spanyolok érkezése előtt már négy nagyobb indián törzs – a Chibchan, a Chocoa a Kuna és a Cuva – népesítette be a kolóniát.
Kolumbusz a királynőtől kapott utasítást követve, arany után kutat a földszoros Atlanti-óceán partjainál, melynek érdekében béketárgyalásokat folytat az indián törzsfőkkel. Ami azonban nem tart sokáig és később összetűzések alakulnak ki a gyarmatosítók és az őslakosok között. Időközben létrehozza az első kolóniát az újvilágban, melynek élére bátyját Quibinat teszi.
Rodrigo de Bastidas hajóján utazó nemesi származású Vasco Nuñez Balboa 1513-ban felfedező útja alkalmával meglátja a Csendes-óceánt, melyet a gyarmati időkben déli tengernek neveztek. Ez a spanyol korona számára nagyon fontos felfedezés volt, hiszen lehetőség nyílt a Dél-Amerikából zsákmányolt aranyat a földszoroson keresztül az anyaországba szállítani. Panama őserdein keresztül utat is vágtak maguknak, mely a Camino de Cruces, átkelőhely nevet kapta (ma is látható). A földszoros egyfajta kereskedelmi csomópontként szolgált, mely a spanyol birodalom gazdasági virágzásának részét képezte. Azonban az aranykor árnyoldala az indián törzsek teljes kipusztulását jelentette. Példa erre a Cuva indián törzs, mely a legnagyobb és legnépesebb volt a földszorosban, akiket a gyarmatosítók az utolsó lélekig kiirtottak. Panama 300 évig (1538-1821) a spanyol birodalom része volt, de geopolitikai fontossága, már a 17. század végén kezdett csökkeni. A monarchia ereje fogyatkozni kezdett és befolyása a gyarmatokon fokozatosan elveszni látszott. A földszoroson keresztül a szállítás gyorsabb volt, ugyan de ugyanakkor drágább is és sok munkaerőt igényelt. Ezen felül az Atlanti-óceán partszakaszai sebezhetőek voltak, számos kalóztámadásnak voltak kitéve. Ezek közül a legjelentősebbek Francis Drake 1573-as ostroma, amikor keresztülmenve a szoroson a Csendes-óceán mentén lévő gyarmatokat támadta meg. A híres angol kalóz (őfelsége kalóza) Henry Morgan 1666-ban teljesen kifosztotta és felgyújtotta Panamavárost.
Az 1821-es év Panamán kívül Közép-Amerika és Dél-Amerika gyarmatainak is elhozta függetlenségét. Panama akkoriban Ecuadorral, Peruval, Bolíviával és Venezuelával együtt Kolumbia egy provinciájaként Nagy-Kolumbia (Gran-Colombia) néven nyerte el függetlenségét, melyet hivatalosan Új Granada alkirályságának neveztek el. José Domingo Espinar tábornok, akit a földszoros irányításával bíztak meg fellázadt a központi kormányzat ellen ezért Panama – ha kis időre is -, de elvált Nagy-Kolumbiától. A vezetés később Simón Bolívart kérte fel, hogy vegye át a földszoros irányítását. Ennek eredményeképpen Bolívar az újbóli csatlakozást tanácsolta, a már politikai csatározások színterévé vált és felszabdalt Új-Granadához; 1831-ben külső nyomásra újból csatlakozott a még megmaradt területekhez. Mivel Venezuela és Kolumbia kiszakadt Nagy-Kolumbiából és elnyerte függetlenségét, Panama is várt a sorára, mely az 1840-ben lezajlott polgárháborút követően sikerült is, de megint csak rövid ideig, egy évig. A politikai bizonytalanságok közepette Egyesült Államok és Franciaország a Csendes és az Atlanti-óceán közötti utazás meggyorsítása céljából vasutat illetve csatornát szeretett volna építeni Közép-Amerikában. 1846-ban USA szerződést írt alá Kolumbiával, mely szerint joga van egy transzkontinentális vasút megépítésére panamai területen, ahogy egy fegyveres beavatkozás jogával is élhet az esetleges függetlenségi felkelés leverése céljából. A szerződés a panamaiak nem kis mértékű ellenérzését váltotta ki és olyan konfliktusokhoz vezetett, mint az 1856-ban bekövetkezett „Dinnyeárusok háborúja*”. Az amerikaiak a felkelést később leverték. Eközben 1855-ben megépítették az újvilág első kontinenst, átszelő vasútvonalát, mely Panamavárostól Colón városáig működött. A vasútnak rendkívüli szerepe volt az aranyláz idején (külföldi látogatók kereskedelmi célból érkeztek), mivel a Kaliforniában kitermelt aranyat a földszoroson keresztül szállították az Egyesült Államok keleti partjáig.
A kolumbiai kormány koncessziót engedményezett a francia Ferdinand De Lessepe diplomatának, aki részt vett a Szuezi-csatorna építésében is. A két óceán közötti távolság nem több mint 70 km, és a Chagres-folyó körülbelül 30 km-re behatol Panama területére, ezen kívül a Karib-tengerbe ömlik. A franciák terve abból állt, hogy ezt a 30 km-es szakaszt kimélyítsék, hogy azon a nagyméretű hajók is át tudjanak menni. A fennmaradó 30 km-es részen, pedig egy mesterséges csatornát építettek volna. A terv nagyban hasonlított a Szuezi-csatorna megépítéséhez, viszont a fő problémát a két ország teljesen eltérő domborzata jelentette. Mialatt a Szuezi-csatornánál egy sík sivatagos terepen folyt a munka addig a Panamában egész hegyekbe ütköztek. A francia vállalkozás hatalmas pénzeket emésztett fel és 1889-re teljesen kudarcba fulladt, ami az állítólagos sikkasztásoknak is köszönhető volt, mindezek mellett több mint 22 ezer munkás halt meg sárgalázban vagy maláriában. De Lessepe egyik mérnöke Banau Varilla szerezte meg a koncessziót, aki ezáltal a harmadik tulajdonossá vált. Az építéshez pénzt próbált szerezni azonban ekkora befektetéshez egyedül az USA-nak volt fedezete. Az amerikaiakat már régóta foglalkoztatta egy csatorna terve és Nicaragua mellett Panama jött számításba. A kolumbiai kormány visszautasította az USA-t. A panamai nép még mindig küzdött függetlenségéért olyan vezetőkkel az élen, mint Victoriano Lorenzo és Belisario Porras, akik gerillaháborút folytattak a kolumbiaiak ellen. Ahogy a történelem során mindig, az Egyesült Államok taktikát váltott. Függetlenségükért harcoló panamaiak mellé állt és rávette a nagy befolyással bíró földbirtokos családokat Kolumbiától való elszakadásra. Panama 1903. november 3.-án kikiáltotta függetlenségét, amit az Amerikai Egyesült Államok elismert és csatahajói megakadályozták a kolumbiai katonák beavatkozását. Bunau Varilla ekkor már Panama USA nagyköveteként tevékenykedett és 15 nap múlva tető alá is hozták az első csatornaszerződést, mely sokkal bővebb jogokat adott az USA-nak, mint az a terv, amit a kolumbiai kormány visszautasított. Tulajdonképpen Egyesült Államokhoz tartozott a csatorna mindkét partja és egy 10 km széles és 80 km hosszú sáv is. Habár a szerződésben bérbe adás szerepel az USA–nak joga volt katonai erővel is fellépni, ha érdekei sérülnek. Immár a francia próbálkozásokból okulva el is kezdték a Panama-csatorna építését. Mivel a két óceán között 27 méteres szintkülönbség van, ezért elhatározták, hogy ezt a problémát gátakkal és hajók emelésére alkalmas zsiliprendszerrel oldják meg. A munkások halálát okozó sárgaláznak és maláriának, nagymennyiségű rovarirtó és szúnyogháló behozatallal sikerült véget vetni. Az első hajó 1914. augusztus 15-én haladt át a csatornán egy évvel a tervezett befejezés előtt.
Panama, mint saját alkotmánnyal rendelkező független állam működött, viszont egyeduralomra törő vezetőkkel. A panamai hadsereg az ötvenes években próbált véget vetni ennek a hatalmi fölénynek és a kétszer egymásután megválasztott Arnulfo Arias Madrid elnököt katonai puccsal megbuktatták. A katonai junta átvette a kormányzást élén Omar Torrijos tábornokkal (a jelenlegi panamai elnök Martín Torrijos apja). Torrijos rezsimje szigorú volt és korrupt. Azonban a karizmatikus vezető populista törvényei és nacionalista gondolkodásmódja hamar szimpátiára talált a panamai köznép körében. Népszerűsége tovább nőtt, amikor 1977-ben aláírta a Szerződést miszerint az Amerikai Egyesült Államoknak 1999. év utolsó napján vissza kell adnia a csatornát és, katonáit teljesen ki kell vonnia a csatorna területéről.
1981–ben Torrijos meghal és egy Noriega nevű, tiszt nevezi ki magát elnöknek, és a következő választáskor egyik jelöltje nyer, azonban ő nem követte politikáját, ezért megoldották hivatalos menesztését. Fényt derült Noriega és a kolumbiai drogkartellek közötti együttműködésre, ami pénzmosásban és drogszállításban nyilvánult meg, amire az USA gazdasági megszorító intézkedésekkel reagált. 1989 májusában újra választásokat tartottak és Noriega jelöltje vesztett. A választást meg nem történtnek nyilvánították és kinevezte magát ismét államfőnek, amire az Egyesült Államok hadat üzent. Az 5 napos akcióban milíciák ereje teljes mértékben elfogyott és a vatikáni követségre menekült, ahonnan 13 napig tartó “önkéntes száműzetés után” feladta magát. Most 40 éves börtönbüntetését tölti az USA-ban drogkereskedelem miatt. Az amerikaiak újból elnöki székbe ültették a korábban demokratikus módón megválasztott jelöltet és attól kezdve Panama demokratikus államberendezkedéssel, rendelkezik. 1999-ben Mireya Moscoso nyeri a választásokat, aki Latin-Amerika történelmének második női elnöke. Martin Torrijos szociális reformok bevezetését sürgető programjával 2004-ben megnyeri a választásokat.
[szerkesztés] Külső hivatkozások
| A világ országai | Amerika | |
| Amerikai Egyesült Államok | Antigua és Barbuda |
Argentína | Bahama-szigetek | Barbados | Belize| Bolívia | Brazília | Chile | Costa Rica | Dominikai Közösség | Dominikai Köztársaság | Ecuador | Grenada | Guatemala | Guyana | Haiti | Honduras | Jamaica | Kanada | Kolumbia | Kuba | Mexikó | Nicaragua | Panama | Paraguay | Peru | Saint Kitts és Nevis | Saint Lucia | Saint Vincent | Salvador | Suriname | Trinidad és Tobago | Uruguay | Venezuela |
|
| Függő területek: Amerikai Virgin-szigetek | Anguilla | Aruba | Bermuda | Brit Virgin-szigetek | Déli-Georgia és Déli-Sandwich-szigetek | Falkland-szigetek | Francia Guyana | Grönland | Guadeloupe | Holland-Antillák | Kajmán-szigetek | Martinique | Montserrat | Puerto Rico | Saint Pierre és Miquelon | Turks- és Caicos-szigetek | |
| Amerikai Államok Szervezete (OAS) | |
|---|---|
| Amerikai Egyesült Államok | Antigua és Barbuda | Argentína | Bahama-szigetek | Barbados | Belize | Bolívia | Brazília | Chile | Costa Rica | Dominikai Közösség | Dominikai Köztársaság | Ecuador | Grenada | Guatemala | Guyana | Haiti | Honduras | Jamaica | Kanada | Kolumbia | Kuba | Mexikó | Nicaragua | Panama | Paraguay | Peru | Saint Lucia | Saint Vincent | Saint Kitts és Nevis | Salvador | Suriname | Trinidad és Tobago | Uruguay | Venezuela | |



Based on work by