Sztálin-szobor (1956)

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A Sztálin-szobor ledöntése a forradalom szimbolikus aktusa volt 1956. október 23-án.

A budapesti szobor eltávolítása egyike volt a 23-ra megfogalmazott forradalmi követeléslistáknak, a felkelők azonban nem vártak arra, hogy a hatalom hajtsa végre a követelést és maguk pusztították el a kommunista hatalom és a szovjet megszállás gyűlölt jelképét.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] A szobor felállítása

Sztálin szobrának felállításáról 1949. december 20-án, két nappal Sztálin születésnapja után után döntött a magyar kommunista párt vezetése. A 25 meghívott szobrász pályázatai közül politikusokból és művészekből álló zsüri választotta ki Mikus Sándor, Kossuth-díjas alkotó tervét.

A szobrot eredetileg hat méter magasra terveték, de végül nyolc méteres lett, a talapzat pedig még tíz méterrel magasabbá tette. A Dózsa György utat kiszélesítették, a háború óta romos Regnum Marianum templomot és a Városligeti Színházat pedig lebontották, hogy helyet és teret biztosítsanak a szobornak, amelyhez felvonulási tribünt illesztettek.

A szobrot 1951 decemberében avatták és a ma is Felvonulási térnek nevezett terület ekkor lett a hivatalos ünnepségek felvonulási helyszínévé. A szoboravatáson nyolcvanezer ember vett részt.

[szerkesztés] Eltávolítását követelik

A Sztálin-szobor eltávolítása egyike volt a MEFESZ október 22-ei műegyetemi gyűlésén elfogadott 16 pontjának, amelyet a 23-ai tüntetéseken másolatokban nagy példányszámban terjesztettek, illetve sok helyen ki is ragasztottak a városban. A listán szereplő pontokat sokan a forradalom fő követeléseinek tekintették. 13. pontja ez volt: „Követeljük, hogy a sztálini zsarnokság és politikai elnyomás jelképét, a Sztálin-szobrot a leggyorsabban bontsák le, és helyébe az 1848–49-es szabadságharc hőseinek és mártírjainak méltó emlékművet emeljenek.”

[szerkesztés] A népítélet

Pongrátz András visszaemlékése szerint a Nemzeti Színháznál (mai Blaha Lujza tér) keveredett október 23-án délután abba a tömegbe, amelyben konkrét ötletként vetődött fel, hogy a szobrot népítélettel döntsék le. Az áruház előtt lévő kis szobornál egyetemesták szavaltak és miután felolvasták a követelések pontjait, a tömeg a körúton hamarosan a Városliget felé indult. Útközben egyre többen csatlakoztak hozzájuk, köztük teherautók, amelyek sofőrjei vállalkoztak az emberek szállítására, miután meghalották, miről van szó.

A Sztálin térre, a szoborhoz érve a tömeg kezdetben nem tudott mit kezdeni az óriással. „A nagy dromedár szoborra felmászni is nehéz volt, nem hogy azt megmozdítani tudtuk volna” - írta Pongrátz András. Ezután drótkötelelekkel és csörlőkkel próbálkoztak, amelyeket négy-öt teherautó húzott, de a kerekek kipörögtek és a szobor ekkor sem mozdult. Ezután egy közeli építkezésen macskakövekkel pakolták meg a teherautókat, de a nehezebb járművekkel sem jutottak sikerre. „Legnagyobb problémánk az volt” - írja Pongrátz „hogy tudjuk a tömeget hátrébb könyörögni, hogy hely legyen a teherautóknak mozogni és azon felül , ha netán a drótkötelek elszakadnak, nehogy valakit megöljünk.” A drótkötelek egymás után szakadtak el.

Forradalmárok kitűzik a magyar zászlót a „Sztálin-csizmára”
Nagyít
Forradalmárok kitűzik a magyar zászlót a „Sztálin-csizmára”

Ezután egy gépipari technikumba járó fiú azt javasolta, hogy a közelben lévő iskolájából hozzák el a lángvágót. „Most már percek alatt elvágtuk a térd alatt a szobrot, de megint a legnagyobb probléma az volt, hogy a segíteni akaró tömeget, hogyan tudjuk hátra könyörögni. Ott nem volt főnök vagy alávaló, tanuló vagy tanár, ott mindenki egyenlő volt és mindenki segíteni akart. Úgy is történt, a tömeget sikerült hátrakönyörögni és a teherautók most már a meggyengített szobrot nagy recsegés és ropogás között le tudták húzni” - emlékezett vissza Pongrátz.

A hatalmas talapzaton csak Sztálin csizmái maradtak. (A budapestiek ezután sokáig úgy nevezték a helyet: „A Csizma”)

[szerkesztés] Külső hivatkozások