Hipnózis
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A hipnózis fogalmára nem adható egyértelmű definíció, ugyanis a hipnózist kutató – vagy éppenséggel praxisukban alkalmazó – szakemberek körében (legalább) két ellentétes nézőpont uralkodik a jelenség lényegét illetően.
Az egyik értelmezés szerint a hipnózis egy sajátos állapot, nevezetesen egy a módosult tudatállapotok közül. A másik megközelítés ezzel szemben a két résztvevő – a hipnotizőr és a hipnotizált – kapcsolatára helyezi a hangsúlyt, és nem fogadja el azt a hipotézist, hogy a hipnózis önálló állapot volna. A szabatos szóhasználatot tovább nehezíti az a tény, hogy – az „állapot versus kapcsolat” elméleti dilemmán túlmenően – gyakran alkalmazzák a „hipnózis” szót a hipnózis gyakorlati felhasználásra, a hipnoterápiára is.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Negatív és pozitív körülírás
[szerkesztés] Tévhitek
(gondolatátvitel; különleges képességek; reinkarnáció; öntudat elvesztése; részleges alvás; hiszékenység; New Age-jelenség)
[szerkesztés] Pozitív körülírás
(módosult tudatállapot, megnövekedett szuggesztibilitás, képi tevékenység fokozódása, fiziológiai mutatók, transzlogika, archaikus bevonódás, rejtett megfigyelő, interakciós szinkronjelenségek)
[szerkesztés] Története
A hipnózis létezéséről már a Kr.e. IV. századtól tudunk a sumér irásos hagyatéknak köszönhetően.
Indiában is ismert volt a hipnózis, erre Manu törvénykönyve a bizonyíték. A könyv a hipnózisnak három szakaszát írja le: az „éber”, „álmodó”, és „örömteli” alvást.
Egyiptomban gyógyításra használták, leírást olvashatunk az Ebers-papiruszon (Kr. e. II. század).
A görögök „szentélyben alvás”-nak nevezték a hipnózist. Különböző kábító gyögynövényeket használtak a tudat megváltoztatása érdekében.
Annak a jelenségnek a gyökereit, amit manapság hipnózisnak nevezünk, a középkor végén, illetve az újkorban kell keresnünk.
A XVI. században Paracelsus az égitestek és a szervezet „delejes” kapcsolatáról beszélt. A gyógyításban fontosnak tartotta, hogy a megfelelő varázsigék mellett különböző ásványi gyógyszereket is alkalmazzon. Ezzel megvetette a „mineral magnetizmus” elméletének az alapját.
A magnetikus hatás elvét vette át és folytatta más irányban Franz Anton Messmer (1720–1815). Látványos szeánszkon végzett csoportos gyógyításai (amely külsőségeiben emlékeztetett az exorcizmus szertartására) révén nagy ismertségre tett szert: ő tekinthető az első hipnózisiskola megalapítójának. Ennek ellenére gyakorlatából a verbális szuggesztió hiányzott: a terápiás hatékonyságot a titokzatos „mágneses fluidumnak” tulajdonította, amely a beteg teste fölötti kézmozgással („mágneses passzé”) átvihető a betegre.
Messmer tanítványa volt Armand-Marc-Jacques de Chastenet Puységur márki (1721–1825). Ő kezdetben elfogadta mestere elméletét, de praxisából – szemben Messmerével – hiányoztak a látványos elemek. Pácienseinél – akiknél verbális szuggesztiókat alkalmazott – az alvajárókéhoz hasonló magatartást tapasztalt, ezért állapotukat provokált szomnambulizmusnak nevezte el.
- Faria abbé
- Braid
- Nancy-i iskola
- Charcot
- Freud
- Pavlov
- M. H. Erickson
- Hilgard
- Bányai
[szerkesztés] Elméletek
(Neo-disszociációs elmélet; szerepjátszás)
[szerkesztés] Technika
[szerkesztés] A hipnózis felépítése
(raport; indukció; mélyítés; terápiás beavatkozás; dehipnózis; utómegbeszélés)
[szerkesztés] Stílusok
(autoriter, direkt, indirekt)
[szerkesztés] Indukciók
(szemfixálás, karlevitáció, konfúzió, testingás, progresszív relaxáció, imagináció, kézfogás, aktív-éber)
[szerkesztés] Hipnabilitás
(szuggesztibilitás, hipnotikus szuszceptibilitás, standard skálák, SHSS A-B, SHSS C, HCSS, plató, ericksoni megközelítés)
[szerkesztés] Alkalmazása
[szerkesztés] Orvosi
(aneszteziológia, fogászat, szülészet, sebészet)
[szerkesztés] Pszichoterápia
(NLP, KIP, ego-state therapy, hipnoanalízis, hipno-behaviorista terápia)
[szerkesztés] Források
- Mészáros István: Hipnózis (2. kiadás), ISBN 9632411579
- Vértes Gabriella (szerk.): Hipnózis – hipnoterápia, ISBN 9632260295


Based on work by