Albánok Magyarországon
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Albánok a történeti Magyarországon
A történeti Magyarország területén, a délvidéki Szerémségben, Szávaszentdemetertől keletre, a Rumai járás három településére – Jarak, Hertkovce és Nikince – 1749–1755 között települt be mintegy kétezer, az oszmán uralom alatt lévő hazáját elhagyó, kelmendi törzsbeli albán (kelmendas). Korabeli, az albán törzsnévre visszavezethető magyar elnevezésük: kelemencek, klementinusok vagy klementinerek. A Száva széles árterén megtelepülő katolikus albánok (gegek) szőlőtermesztéssel és juhtartással foglalkoztak, s a 20. század elejéig megőrizték önállóságukat és sajátos anyagi és szellemi kultúrájukat. Több magyar történész és néprajzkutató foglalkozott a szerémségi albán zárvány nyelvével és életmódjával (Windisch Károly Gottlieb, Cornides Dániel, Thallóczy Lajos, Palóczi Edgár). Az 1900-as népszámlálás még 4438 albán anyanyelvű lakost írt össze a három faluból, 1921-re számuk kilencre (!) csökkent, döntő többségük ugyanis visszatért 1912-ben függetlenné vált hazájába, Albániába.
[szerkesztés] Albánok a mai Magyarországon
Az 1990-es évek elejétől, a balkáni, s különösen a koszovói háború idején több ezer, zömében koszovói albán menekült Magyarországra, de nagy részük csak állomásnak tekintette hazánkat további nyugat-európai célpontok felé. Az illegális bevándorlás napjainkig sem szűnt meg, a határőrizeti szervek folyamatosan fülelnek le és toloncolnak vissza Szerbiába hazánkban tartózkodó albánokat.[1]
[szerkesztés] Források
- Thallóczy Lajos: Albán diaspora. Történeti Szemle 1 (1912) 1–39.
- Terbócs Attila: Magyarok néprajzi megfigyelései az albánok körében. Néprajzi Hírek 23 (1994) 1–2:67–78.
- A kelmendi törzs történetéről albánul
- A Határőrség honlapja

