Eretnekmozgalmak
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A történelem során mindig voltak egymástól független kisebb csoportok a keresztény világ csaknem minden részén, amelyek a hivatalos egyházi hatalmak árnyékában titokban életben tartották egyik-másik eretnekségnek kikiáltott hittant, elméletet és gyakorlatot. Így az Arius által képviselt, a Szentháromság tanát elutasító nézetekkel együtt, az őskeresztény hit egyes elvei, tanai és gyakorlatai is fenmaradtak az évszázadok eretneküldözései ellenére.
Keleten többek között a bogumilok (bogomilok), vagy paulánusok (más néven barnabiták) tartották fenn a titkos tanításokat, nyugaton pedig a katárok, valdensek és más kisebb mozgalmak újították fel a tiltott eszméket, amelyek már a későbbi huszitizmus és a reformáció előkészítői voltak.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] A bogumilok
Bogumiloknak („istenesek”) hívták a 7.században feltűnt gnosztikus eredetű vallási szekta tagjait akik a Balkán déli részén és a Kárpátokon túli szláv népek (bolgárok, szerbek, ukránok és oroszok) között éltek a 10.századtól. Nyugat-Európában bolgár eredetűnek tartották őket és néha Bulgari-nak, francia nyelvterületeken pedig Bougresnek, Boszniában pataréneusoknak és pataréniknek hívták, de pauliciusoknak, pavlikeniknek is nevezték őket. A történelem során csaknem minden felnőttkeresztséget hirdető vallási mozgalommal azonosították vagy szoros kapcsolatban lévőnek tartották őket.
[szerkesztés] Eredetük
Ezt a mai napig is élő, a fővonalbeli keresztény egyházak által mindjárt kezdetétől eretneknek nyílvánított vallási mozgalmat a Kettősséget (a Jó és a Gonosz örök harcát) vallók egyik korabeli központjából, a mai Törökország dél-keleti részén a Felső Eufrátesz folyó partján lévő Samsat városából származó Konstanine alapította meg. Konstanine 660-ban hozta létre első gyülekezetét az Örményiában található Kibossa városban, ahol az ő, az Evangéliumok tanulmányozása során szerzett felismeréseit hírdette. Tanításaiban az egyház formalizmusát kritizálva azt Szentírás-ellenesnek vélte, s magát a Pál apostol-féle igaz kereszténység elhívatott visszaállítójának érezte. A kor szokásainak megfelelően eszmei példaképe, Pál apostol tiszteletére annak egyik tanítványa Szilvánusz nevét vette fel. Tanításai futótűzként terjedtek minden irányban 27 évig, amikor Simeon a császár parancsára agyonköveztette. Hamarosan azonban Simeon a tanítással megismerkedve átvette annak tanait és Titusz néven hírdette azokat három évig, míg az egyházi hatalom keze őt is elérte. De a titkos hit terjedt. A 8.század közepén Constantinus Copronimus császár nagyszámú örmény Pauliciust telepített (jobban mondva Örményiából kitelepített) Tráciába, a birodalmat fenyegető bulgárok földjére hogy ott ők a birodalmat védő falként óvják. Mikor 970-ben az örmény származásu Tzimisces János császár további, legalább 200.000-üket telepített át Philippopolis környékére, ez a terület „eretnek” tanaik központja lett és mozgalmuk virágzásnak indult. Az eredeti birodalmi stratégiával ellentétben, ezek a frontvonalbeli örmények a betörő bulgárokkal hamarosan megbarátkoztak és tanaikat még a bolgár királyi ház is átvette. Egy Jeremiás nevű bolgár pap tanításaik alapján egyfajta „szervezet nélküli egyházat” alapított és magát közösségével együtt „Bogomil”-nak, azaz „Isten Barátja”-nak, „Istenesnek” nevezte (Бог милуйъ = könyörülj Istenem). Ezt követőleg tanításaik egész Európában elterjedt nagy titokban és eljutott egészen Portugáliáig, sőt Angliába is.
[szerkesztés] Hitelveik
A bogumilok korai hitelveinek írásos hagyatékai az eretneküldözések miatt meglehetősen hiányosak, de főbb tanaik (melyeket ellenségeik, üldözőik és vádolóik fennmaradt dokumentumaiból ismerünk) között lehet találni olyan utalásokat, amik egyértelmű elutasítják az Ortodox Egyház alaptanításainak vélt néhány tanát. Így például elutasították a Jézus isteni születésének tanát, tagadták a Fiúnak az Atyával és a Szentlélekkel való személyes egységét, elvetették a szentségeket és ünnepségeket a mindenféle Mária tisztelettel és az „Isten Anyja” címmel együtt. A Jézus által véghezvitt csodákat kizárólagosan lelkileg értelmezték és ezzel összefüggően, számukra az Anyaszentegyház egy lelki közösség volt, melyben mindenkinek egyenlő része van. Bogomilok megtagadták a gyermekkeresztséget és nem olaj-, vagy víz általi, hanem öntagadás, imádságok és éneklések általi lelki átalakulásnak tartották keresztelési szertartásaikat és csakis azokat a felnőtt férfiakat és nőket keresztelték meg, akik bizonyítottan is felfogták e szertartások lelki jelentőségeit. Azt hírdették, hogy Pál apostol maga is úgy tanított bennünket, hogy a tanulatlan egyszerű embereknek egymást kell oktatgatniuk, s ezért maguk közül „tanító szolgákat” választottak, és nem voltak semmilyen különleges hatalommal felruházott papjaik. Istentiszteleteiket nem imaházakban, vagy templomokban, hanem kizárólag magánházaknál tartották nagy egyszerűségben. Házasságot nem tekintették szentségnek és nem tartottak böjtöket. Rendelkezéseiket a gyülekezetükben közösen hozták, s a gyülekezetet tekintették „választott”-nak ahol minden tag elérhette a krisztusi tökéletességet és maga is Krisztussá válhatott. Bogomilok azt is tanították, hogy Jézus a többi prófétához hasonlóan csak a kegyelem által lett az Isten Fia [1] és hogy az úrvacsora kenyere és bora nem anyagilag válik testté és vérré, valamint, hogy az utolsó ítéletet nem Jézus fogja tartani, hanem maga az Isten. Ezek mellett a szentképeket és a keresztet bálványoknak, a szentek és kegytárgyak tiszteletét pedig bálványimádásnak tartották.
[szerkesztés] Írásaik
Az eretnek szekták fő irodalma mindig is az apokrif bibliai elbeszélések voltak és Jeremiásról (Bogumil) is lehetett tudni, hogy írt olyan könyveket, amiket „egyetlen ortodox sem mert elolvasni”. A világ és az ember teremtéséről, a bűn és a megváltás eredetéről, a Kereszt történetéről, a test és a lélek vitájáról, a jóról és rosszról, a mennyről és pokolról alkotott nézeteik az un. „Történelmisett Bibliákban” (Palcyaf), Jézus és tanítványai közötti párbeszédekben, és nézeteiknek köztiszteletben álló atyafiaik által való értelmezéseit tartalmazó leírásokban testesül meg, melyek az egyszerű emberek részére is érthető módon voltak megfogalmazva (amiket Lucidaria ~ Világosító –nak neveztek).
[szerkesztés] Világszemléletük
A bogumilok világszemlélete nagyban manicheusnak tekinthető [2], minthogy úgy tanítottak, hogy az úr Istennek két fia volt: Satan-el és a fiatalabb Mika-el (az arám nyelvekben az „-el” végződés isteni eredetre, istenségre utal.). Az idősebbik fellázadt atyja ellen („trónját Isten trónja fölé akarta helyezni”), így gonosz lélekké vált és a menny alsórészét a földdel kapta örökségül. A teremtés után Satan-el egy féligazság sugalmazásával megtévesztette az ártatlan, Istenben bízó első Embert és önállóságra bíztatta. Ezzel Ádám magát és leszármazottjait a föld urának eladta és ettől kezdve „orcájának verejtékével ette kenyerét”, ellenségeivel való örökös háborúzások közepette. Azután emberi formában, Jézus képében, elküldetett Mika-el, akit a Jordánban való megkereszteltetése után Isten „választott”-jának jelentett ki és galamb formájában a Szenlelkét adta neki. Ekkor Jézus hatalmat nyert az Ádám és Satan-el szerződését tartalmazó agyagtábla (hierographon) eltörésére és Jézus áldozati bárányként való önfeláldozásával legyőzte Satan-el-t. Satan-el, így elvesztve istenségét, Sátánná, azaz a gonoszság lelkévé vált aki földi uralmát a (Római- és Ortodox) Katolikusság megteremtésével gyakorolja. Hitük szerint ő volt az eredete az egyházszervezeteknek, a papi ruháknak, ceremóniáknak, szentségeknek, böjtöléseknek, a szerzetesekkel és papokkal együtt. Bogomilok mindezeket a Sátánnak, az emberiség megtévesztésére készített eszközeinek tartották, amiket arra használt, hogy a népek figyelmét a lelki valóságról az anyagi tüneményekre terelje, hogy „mennyei kincseiket” ne gyüjthessék. E világot Sátán uralmának tekintve a Bogomilok a hatalom- és gazdagságra vágyást teljes egészében e megtévesztés eredményének vélték, és ezért úgy gondolták, hogy az Igazságot kereső igyekvő léleknek távol kell tartania magát a Világ minden gyönyörének túlzásaitól. Óvva intetek azonban az aszkétizmus ellen is, azt hírdetve, hogy az igazaknak Isten áldásai lelki boldogságot nyújtanak, mivel „ők a föld sója”.
[szerkesztés] Befolyásuk
A hivatalos egyház ellenséges eretnekeknek tartva, nagy igyekezettel üldözte őket. Tanaik azonban a lelki elnyomásban szenvedő népek számára felszabadulást, „megváltást” ígérve az üldöztetések és nagy titkolózások ellenére is reménységet adott és messzi földekre eljutott. Vallásos irodalmuk főleg az Újszövetségnek a Pál apostolnak a Laodicea beliekhez írott levelével kiegészített változata, a Történelmesített Biblia, a Levél a Mennyből, a Vándorlások Mennyben és Pokolban, számos Ádám és Kereszt legendák, és a "Kalflki perehozsje" című vallásos költemény gyüjteményéből valamint hasonló írásokból áll. Ezekkel az iratokkal, az útjaikon lévő, nézeteiket az érdeklődőkkel szívesen megosztó „bolgár” Bogomilok az évszázadok során sok-sok „lelki szegény”-nek nyújtottak a hivatalos, világias egyházállam elnyomó hatalmától független lelki reménységet és így vetették el azokat a magokat, amikből a reformáció is kinőtt.
[szerkesztés] Későbbi sorsuk
A magyarok a pápa kérésére sok hadjáratot indítottak a bosnyák eretnekek ellen, de a 15.században a törökök térnyerésével ezek megszüntek. A reformációt követő kor nyugaton nem hozott különösebb változást a bogumil mozgalom részére. A szervezett vallásosság elleni tanításaik miatt az újonan kialakult református egyházállamok sem mutattak nagyobb megértést a lázadó eretnekeknek tekintett „hívők”-nek. Az általuk is életben tartott igazságok azonban nagyban hozzájárultak ahhoz a folyamathoz, ami a 17.században elkezdte az „Új Világ”, Amerika, meghódítását a Pilgrimek (zarándokok) „Mayflower”-jével. Keleten a török uralom alatt Philippopolisz környékén és attól északra bántatlanul éltek a Bogomilok, de e jólétnek az lett az eredménye, hogy 1650-ben Nicopolisz környékén legalább 14 falu áttért a római katolikus hitre. A környéken megmaradt Pavlikeni népek (paulánusok) a 18. században a törökök elől a Duna másik oldalára, az Osztrák-Magyar Bánátba és Erdélybe költöztek, ahol Temesvár, Arad, Újvidék környékén ma is több mint 10.000 paulánus él, sokan pedig a Nazarénus Gyülekezetekben élik csendes életüket.
[szerkesztés] Katarok
Kataroknak hívták a 10. század közepén a dél-franciaországi Languedoc-ban feltűnő gnosztikus eredetű eretnek vallási mozgalom tagjait. Nevüket maguk a görök „katharosz”= „tisztultak” szóból eredeztetik, míg ellenségeik, a Római Katolikusok, a latin „cattus”= „macska” szóból származtatják a mozgalomnak az eretnekséggel és boszorkánysággal való összekapcsolása érdekében. A név első írásos emléke a Kölnben 1181-ben Eckbert von Schönau által az eretnekségről írt „Hos nostra germania catharos appellat” című könyvében található.
[szerkesztés] Eredetük
A katarokat gyakran albigenseknek is hívták, egy másik dél-francia város, Albi, nevéről. Róluk először a Vigeoi-ból való Geoffroy du Breuil, ugyancsak 1181-ben írt krónikáiból tudhatunk. A név ellenére a mozgalom központja Toulouse és környéke volt, és tagjait gyakran „Bougres”-nak, azaz bolgároknak tartották, minthogy bizonyos élő kapcsolatokat tartottak fenn a Tráciabeli Bogomilokkal és alkalmanként az örmény paulánusokkal is érintkeztek. Pontos adatokat hittanaikról nehéz találni, minthogy a „Rituel cathare de Lyon” és a „Nouveau Testament en provencal” című írásaikon kívül csak az ellenségeik utalásaiból tanulhatunk. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a római egyház papságát ellenző csoportokba szerveződtek, de a többi ismereteink gyaníthatóan ferdítésekkel terhessek. Ugyanis, a feljegyzésekből úgy lehet érteni, hogy a kisszámú beavatott hittudósaik, akiket „bons hommes”= „jó emberek”-nek hívtak és „Perfekti”-nek tartottak, felesküdtek arra hogy teljes nőtlenségben élnek, nem esznek húst, böjtölnek néhány napot minden héten és egy bizonyos számú „páter noster”-t imádkoznak minden nap. Ez erények által követőik, akiket „megtértek”-nek hívtak, a perfekti-ket anyagtalan angyaloknak tekintették, de a mögöttük lévő tömegek egyáltalán nem voltak a hit dolgaiba beavatva, azaz minden erkölcsi tilalomtól, vallási kötelezettségtől szabadon élhettek és az egyetlen követelmény velük szemben csupán az volt, hogy haláluk előtt a lélek általi keresztséggel „megeretnekesedjenek”.[3] Az első Katárok 1012 és 1020 között tűntek fel Limousin városában, 1022-ben Toulouse-ban sokukat kivégezték, de a délvidéken Aquitane Hercege, William védelme alatt viszonylagos békességben éltek és a népeket meggyőzte a „jó emberek”, mint például a Perigordban élő Bruysi Péter és Lausanni Henri papságellenes tanításai.
[szerkesztés] Tanításaik
Katarizmus a Gnosztikus, Platonista és Manikánus gyökereivel a Bogomilok tanításain alapul, melynek fő gondolata az volt, hogy a világ gonosz. A Katárok szerint a világot egy gonosz istenség teremtette, melyet a Gnosztikusok Demiurge-, a keresztények pedig Sátán néven ismernek (ez az azonosság a középkor ördögös divatjával magyarázható), és úgy hitték, hogy a lelkek újjászületnek mikor ettől az anyagi világtól elszakadnak és a test halála után az anyagtalan mennybe jutnak. Ezt az elszakadást, a világtól megrontatlan egyszerű élettel lehet elérni és az ilyen életet élőket „Perfecti”-nek hívták (amit ma „Igaz”-nak fordíthatnánk). Ezen Igazaknak hatalmuk volt eltörülni egy személy bűneit, az anyagi világgal való kapcsolatát megszakítani, hogy ő halála után a mennybe mehessen. Az Igazak, a korabeli egyház romlott- és dúsgazdag életével élesen ellentétes, kifogástalan szerénységben éltek. A bűnök eltörlése általában a halálukon lévőkön volt gyakorolva víz nélkül és a Katárok azt a Szentlélek Keresztségének tartották és körülbelül a Katolikusok utolsó kenetének felelt meg. Sajnos, ez a szokás a „hívők” egy részének megengedhetővé tette, hogy életükben a világ gyönyöreibe merüljenek, a gyermeknemzés nélküli gátlástalan nemi életet is beleértve. Katárok nem hittek a házasságban, és a nemzés (újabb lelkeknek a bűnös világra való hozatala) számukra elítélendő volt. Bűnei eltörlése után, a hívő gyakran teljes böjtöt tartott a „bepecséltetett” tisztaságának megőrzésére, amit egyfajta szertartásos öngyilkosságnak is lehet tekinteni. Katárok gyakoroltak egy másik fajta Szentlélek Keresztséget is, amit csak a legelhatározottabb hívőknél használtak. Az ilyen módon beavatottak „Parfait”-té, „Perfect”-té váltak és életüket vegetáriánus, nemi élettől mentes, vándor tanítókként, a Katár közösségek vezető példaképjeiként élték le. Ezek mellett, a Katárok a sok, a középkori társadalom számára megengedhetetlenül útálatosnak tűnő hiteket is vallottak. Így például Jézust egy kisértetnek, vagy szellemnek tartották, mivel nem bírták elhinni, hogy a jó Isten gonosz anyag formájában jött le a Földre. (Ez a gondolat a Docetizmusnak nevezett gyökerekből fakad melynek az a lényege, hogy az ember anyagi testében egy isteni szikra van bebörtönözve és az anyagi testet egy kisebb gonosz istenség (dimiurge) pontosan e célból hozta létre, hogy az ember ne láthassa isteni eredetét, azaz hogy az emberiséget lényegében szendergésben, félálomban tartsa. Másszóval, docetisták úgy gondolták, hogy a test romlékony, a lélek pedig örökké való, ezért Krisztus teste és annak keresztrefeszítése számukra csak egy illúzió volt, amit a buddhizmus illúzióról alkotott nézeteivel megegyezően értelmeztek, azaz nem a valóságnak tűnő valótlanságot nevezték illúziónak, hanem az időhöz kötött, csak ideiglenesen létező, azaz romlandó létezéseket. Minthogy a testet csupán ideiglenesen létezőnek tartották, a korukbeli ortodox nézeteket vallók úgy vélték, hogy tanításaik aláássák a halottakból való feltámadás és a teremtett anyag jóságába vetett hit fontosságát, így a Kr.u. első évezred ökumenikus tanácsai a docetizmust teljes egészében elvetették, de a hivatalos egyházi tanítások felszíne alatt gondolatai a népek körében megmaradtak. Emellett más, szintén korabeli nézetek is voltak Jézus és Krisztus természetét illetően. Például a Nestoriánusok (Nestorius Kr.u.386-451 Antiókhiából, később Konstantinápoly Pátriákusa) szerint az isteni és emberi természet Jézus testében együtt léteztek, de két különböző személyiséget tartottak fenn. Az Adoptionisták szerint Jézus emberként született, de a Jordánban való megkeresztelkedésével Isten fiává fogadta. A Psilanthropisták nevüket talállóan a görög „psilo”=csupán és „anthropos”=ember szavak összetételéből kapták, mert tagadták Jézus mindennemű istenségét.) Ezen túl, a Katárok hite szerint az Ószövetség Istene maga az Ördög volt, hiszen Ő teremtette a világot, és a consulamentum (bűnbocsánat)-on (ami magában is egy főben járó eretnekségnek számított) kívül semmilyen szentségben nem hittek. A nőket is teljes mértékben egyenrangúaknak tekintették, mert számukra a fizikai különbségek lényegetlenek voltak, de a legeretnekebb gondolatuk a feudális Európa számára mégis az lehetett, hogy az esküt bűnnek tartották. Ez a hitük az egész akkori társadalom alapjait veszélyeztette ugyanis, hiszen az általános írástudatlanságban csaknem minden üzleti megegyezés, és hűbéri kapcsolatok eskün alapultak.
[szerkesztés] Későbbi sorsuk
1147-ben III. Jenő pápa egy delegációt küldött a katar elvekkel „fertőzött” dél-franciaországi vidékekre a fejlődő mozgalom megállítására, de az elszigetelt sikerek nem fedhették el e próbálkozások teljes kudarcát. Hasonló eredményekkel jártak a következő 50 év minden kisérletei is, amíg III.Ince pápa 1198-ban elhatározta, hogy véget vet az Albigenseknek egyszer-s-mindenkorra. Először békés áttérítő delegációkat küldött a térségbe, akiknek nemcsak a Katárokkal kellett megmérkőzniük, hanem az őket védelmező nemesekkel, az őket tisztelő köznépekkel, és a helyi hatalmukat féltő bíborosokkal is. E delegációk különleges felhatalmazásukkal felfüggesztették a bíborosok hatalmát és az egyházból kiközösítették a nemeseket. Mikor az egyik delegátust Rómába visszatérő útján (valószínüleg IV. Rajmond, Toulouse hercege parancsára) meggyilkolták, a Pápa szent háborút indított a katarok ellen azzal az ígérettel, hogy a Katárok és támogatóik teljes vagyona és minden földje az elfoglalóké lehetnek. Ezzel az egyházi áldással az északi bárók nagy igyekezettel özönlötték el a délvidéket és mikor 1209-ben megkérdezték a Citeauxi Abbét, hogy mint különböztessék meg a Bézier város katolikusait a kataroktól, ő jellemző módon azt válaszolta, hogy „Öljétek meg mindet, Isten megismeri az övéit”. A katolikus enciklopédia tagadja ezt az esetet, de az tény, hogy a város teljes lakossága le lett mészárolva. A háború 1229-ben befejeződött, az elfoglalt területeket a Pápa szétosztotta a nyerő nemesei között, de a mozgalmat nem írtották ki, hanem egy Inkviziciót alapítottak, mely a következő 50 évben a mozgalmat csaknem egészében földalá szorította, és a katarok hívei csak a legnagyobb titokban érintkezhettek egymással. 1330 után az Inkvizició feljegyzései már nem tartalmaztak katarok elleni eljárásokat. Az utolsó ismert katar Perfect a 14.század elején halt meg. Érdekességképpen jegyezzük meg, hogy némelyek szerint, a legendás hírű Christian Rosenkreutz, magyarosítva Rózsakeresztes Krisztián (1378-1484) (ha egyáltalán hitelt adhatunk létezésének), aki 1407-ben alapította meg a Szabadkőművesek elődjének tartott Rózsakeresztesek Rendjét, katar volt. Vannak akik kétségbe vonják annak lehetőségét, hogy a katarok még léteztek abban az időben, bár eltitkosodott kultúrájuk nem zárja ki ennek lehetőségét.
Mindenesetre az 1638-ban írt A Múzsák Siralmai-ban Adamson ezt írja:
Amit előre vetítünk az lázadó illetlenség,
mert mi vagyunk a Rózsakereszt atyafiai.
Miénk az Építő Szó és a második látás,
a jövő dolgait pontosan mondhatjuk.
[szerkesztés] A valdensek
A 12. század második felében a franciaországi Lyon városában Waldó Péter, egy gazdag kereskedő kezdett el prédikálni a város utcáin. Waldó saját gazdagságával betelve, 1173-ban Lyon utcáit járva szétosztotta a pénzét a szegényeknek és koldulásból élő vándor igehírdetésre tért, az Assisi Szent Ferenc tanaihoz nagyon hasonló elveket prédikálva, jelentős számú követőkre talált. Minthogy az igehirdetés engedélyhez volt kötve és a lyoni püskök azt megtagadta, Waldó 1179-ben a lateráni zsinaton beszélt a pápával, de engedélyt tőle sem kapott és 1180-ban követőivel együtt „az egyházi hatalom megvetése, megszámlálhatatlan hibák elkövetése” és a Biblia hétköznapi nyelvre való fordítása vádjával eretneknek nyilvánították, kizárták a katolikus egyházból és kiűzték Lyon városából. Követőivel így városról-városra járva titokban találkozott kis hívő csoportokkal magánházaknál ahol a hívők egymásnak bűneiket megvallották és istentiszteletet tartottak. A helyi csoport tagjai szálásolták el és segítették e vándor prédikátorokat titkos útjaikon. (Prédikátoraikat „barba”-nak hívtak és férfiak vagy nők is(!!) lehettek) 1184-ben a francia egyház szakadároknak nyílvánította őket, és 1215-ös IV. lateráni zsinat pedig kárhozatra ítélte őket. Ennek nyomán a valdens mozgalom egyre inkább Katolikus-ellenessé vált, és elutasították az egyháziak hivatalosságát, az esküt bűnnek nyílvánították, és azt vallották, hogy bárki prédikálhat és a megváltáshoz csakis a Biblia szükséges. Elutasították a tisztítótűz (purgatórium) fogalmát és a kegytárgyak, ikonok eszméjét is. E részletek többsége az 1259-ben meghalt Reinerius Saccho, egy korábbi valdens, az Inkvizició számára 1254-ben készített feljegyzéseiből ismerhető. Ő számolt be a „A mai eretnek szektákról” című írásában arról, hogy a Waldensek az apostoli keresztény anyaszentegyház igazi képviselőinek tartották magukat, a templomok szobrait és képeit bálványoknak tekintették, engedelmességgel csak Istennek tartoztak nem valami főpapnak, a Pápát a hibák fő forrásának tekintették, és azt tanították, hogy az egyházban senki sem lehet nagyobb a másiknál (Máté 23:8-12 alapján), azaz „…aki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok”. Emellett, valdensek a pápát és püspökeit gyilkossággal vádolták, és azt tanították, hogy a föld és rajta élő embereket nem szabadna felosztani és jobbágyságban tartani, a püspököknek és apátoknak nem szabadna királyi kiváltságainak lenni, és az egyházi tisztségviselőknek nem szabadna magántulajdont tartani, és kétségbevonták a szentségek (beleértve a házasságot is) értékét. Idővel néhány más csoportok is beolvadtak a valdensek közé, mások pedig elszakadtak tőlük, sőt a Lollardokkal[4] való kapcsolatuk át is alakították nézeteik egy részét, és az ugyanebben az időben lejátszódó Albingenesek ellen folytatott szent háború során hitértelmük különbözősége ellenére a Katárokkal együtt üldöztetések célpontjaivá váltak. Waldó ebben az időben halt meg, valószínüleg Németországban és elfogatásáról nincs feljegyzés. Savoya grófja még a 12.században menedéket adott a valdenseknek Piedmont-ban, s bár ő maga hűséges római katolikus maradt, a Pápaság ezt mégis nagyon rossz néven vette, s jellemzően, az Szentszéknek könyebb volt a nagy létszámú muszlim lakoságot elviselni Sziciliában, mint egy kis keresztény szektát megtűrni Piedmontban. A Katárok és valdensek hitértelmében a legnagyobb különbség a Szentháromság tana jelentette, minthogy a Katárokkal ellentétben a Waldensek hittek a Szentlélekben, mint a Szentháromság harmadik személyében. Gyakorlatukban pedig a Bogomilokhoz hasonlóan csak megtért felnőtteket kereszteltek meg és a lélek munkájának tartották a hívők mérsékletes életét. Mind a Katárok, mind a valdensek népi mozgalmak voltak és a vándorló tanítóik nyilvános prédikációkat és titkos istentiszteleteket tartottak. Ebben az időben az egyház a papság írástudatlanságával küszködve, helyenként nem tudta a lakoság igényeit kielégíteni, így ez lehetőséget adott ez eretnek és titltakozó mozgalmak házaló hittérítőinek. Ugyanakkor, a hitkösségi szerkezet és a megfelelő képzés hiánya az egyes szekták, sőt belső csoportjaik is nagyon különböztek egymástól. Az a tény, élő lelki vezetőjük volt, a Waldenseket viszonylag egységben tartotta, és hagyományaikat csak az 1230-as években elindított Inkvizíció és az egyház által alapított Szegény Katolikusok rendje sok eretneket segített vissza az egyház köreibe, mégis a 14.századig üldözték híveiket és a 16.századi szélesebb Reformáció a valdenseket túlnyomó többségét végül is magába olvasztotta. A többiek kis csoportokban fennmaradtak és Olaszországban 1970-ben a Metodista egyházból kivált csoporttal alapították meg Chiesa Evangelica Valdese, mely az Egyházak Világtanácsának is tagja, Németországban ma tíz közösség létezik az Evangelische Kirche der Deutschland keretében, Dél Amerikában Uruguayban és Argentínában körülbelül 15,000 Waldens él Rio de la Plata 40 hitközösségében, Amerikában a Presbitárius Egyház keretében élnek nagyjából asszimilálódva az új szabadságformákban.
[szerkesztés] Lábjegyzet
- ↑ Amiről később Nagy Károly udvarának egyik vezető szellemisége, Alcuin azt írta Félixnek, a Pireneusok lábainál fekvő Urgell város püspökének, hogy „…ahogy a Nestoriánusok istentelensége Krisztust kettőbe vágta természeténél fogva, ugyanúgy a ti tanulatlan vakmerőségetek is két fiúvá darabolja Őt: egy természetesre, és egy befogadottra…”
- ↑ A 3.századi Mani perzsa próféta (Kr.u.210-275) neve (esetleg címe?) után, aki fiatalkorában egy jelenést látott egy általa később „Iker”-nek nevezett lélektől. Ez a lélek megtanította őt az isteni igazságokra és ennek alapján Mani magát Paraclete-nek, az Újszövetségben is megígért „Atya ígéreté”–nek (Luk24:49), Közbenjárónak (amit a keresztény hagyományok a Szentlélekkel azonosítanak) vallotta (csakúgy mint később Mohamed is így érzett). Tanainak egyik legfontosabb eleme az volt, hogy a Világmindenség tulajdonképpen nem más, mint a gonosz anyagi isten és a jó lelki isten között az emberiség vezérléséért folyó háború csatatere. Megjegyzésképpen: a keresztények ezzel szemben Sátánt egy lázadó teremtménynek tekintik.
- ↑ Ma már érthető számunkra, hogy a tanaikat nem ismerő kívülálló korabeli katolikusok miért láthatták így a katarokat, hiszen nekik fogalmuk sem lehetett a papságnélküli, lélek által vezetett, böjtöt megvető, mérsékletes életet élő „újjászületett megválltottak” belső életéről.
- ↑ Lollardok: Wycliff nézeteit vallók, akik 1395-ben szögezték ki „12 Következtetés”-üket a Westminster Apátság kapujára, melyben panaszkodtak hogy Róma az ő „mostohájuk”, támadták a nőtlenséget, a rendeket, a szentségek álcsodáit, a feloldozás álhatalmát, a zarándoklást bálványozáshoz hasonlították, és nam akartak fizetni a halottakért való imádságokért, valamint úgy gondolták, hogy a felszentelt egyháziaknak nem szabadna világi tisztet betölteniük. Például a „Hiszed hogy a kenyér anyagi lényege megmarad megszentelése után?” kérdésre a lollard eretnekek gyakran így válaszoltak: „…a szentség csupán egy falat kenyér”, vagy szent zarándokhelyül szolgáló walsinghami Miasszonyunk -kat walsinghami Boszorkánynak nevezték


Based on work by