Xenokratész
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Xenokratész, Xenokratés, Xenocrates (Khalkédón, i. e. 396 - Athén, i. e. 314) görög filozófus
Platón tanítványa, i. e. 339-től haláláig az Akadémia vezetője volt. Diogenész Laertiosz hetvenöt művének címét őrizte meg, amelyek között filozófiai értekezések, tanköltemények és parainétikus iratok egyaránt találhatóak. A címekből megítélhetően a filozófus tevékenysége az Akadémián művelt szinte valamennyi tudományra kiterjedt: dialektikai, természetfilozófiai, etikai, politikai, stb. témák mellett a nyelvtudomány kérdéseiről is értekezett, valaminz kommentárt írt Parmenidész művéhez és a püthagoreus tanokhoz.
A tanításairól szóló ókori beszámolók szerint Platón elméletét püthagoreus-misztikus irányban fejlesztette tovább. A világot egy férfiúi és egy női princípium egységéből származtatja. A férfiúi princípium a „Monász" (Egység), amely azonos az Atyával, azaz Zeusszal és az Ésszel. A női princípium a „Düász" (Kettősség). A keletkezett világ a létezők három típusára oszlik: az égbolton belüli, érzékelhető dolgokat érzékeléssel ismerjük meg, az égbolton kívüli, intelligibilis ideákat értelmünkkel, magát az égboltot pedig, amely az előbbi két létező-típus keveréke, a vélekedéssel ismerjük meg.
Az ideákat azonisnak tartotta a számokkal. A mozdulatlan ideák és a mozgó természeti dolgok közt középen helyezte el a lelket, amelyet önmagát mozgató számként határozott meg. Az emberi és az isteni világ közt szerinte a démonok közvetítenek. Az ember erkölcsi célja annak az életformának a megvalósítása, amely mentes a külvilág zavaró hatásaitól. A hagyomány szerint tőle származik a filozófiának a későbbiekben szokásos felosztása dialektikára, természetfilozófiára és etikára.
[szerkesztés] Források
- Pecz Vilmos: Ókori lexikon I-IV. kötet. Budapest, Franklin Társulat, 1904. Lásd még itt.

