Axiomatikus heraldika

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Az axiomatikus heraldika olyan címertani szemlélet, mely a heraldikát szerkezeti alapon, pontos szabályok szerint elrendezve, egyfajta természettudományos szemlélettel és metodikával tárgyalja és vizsgálja.

Ennek érdekében a vizsgálat bizonyos axiómákból indul ki és pontos metodológiát, módszertant alkalmaz a vizsgálat tárgyának (a címernek, a címerrel kapcsolatos társadalmi, néprajzi stb. jelenségeknek) a szemléletében.

Az említett axiómák a címerek szerkezeti felépítéséből következnek.

Az axiomatikus heraldikához szükség van:

1. (a metodológiához) pontos és egységes nevezéktanra (heraldikai lexikonra)
2. (a metodológiához) pontos és egységes címerleírásra
3. a vizsgálathoz pontosan lefektetett metodológiára (nevezéktanra, címerleírásra, címerhatározóra)

Vö.: Magyar heraldikai program [1]

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] A címertani szemlélet korszakai

A heraldikát annak története folyamán különféle szemléletek uralták.

[szerkesztés] A heroldok címerszemlélete, 12-14. század

A heroldok címerszemlélete keveréke volt a szerkezeti és a szimbolikus szemléletnek. Már nagyon hamar hierarchikus felépítés és rangfokozat alakult ki a körükben aszerint, hogy az adott herold (címerkirály, herold, perszevant, apród stb.) milyen fokú jártasságot szerzett a címerek ismeretében. Külön céheket alkottak és a "tudományukat" titokzatos lepellel vették körül, melybe a kívülállónak nem volt betekintése. Úgy vélték, hogy egyedül ők a címerek értői, ezért a későbbi heraldikusokat lenézték, mint olyanokat, akik nincsenek birtokában a valódi tannak.

Ezt a titkolózást szolgálta a pontos nevezéktan és a pontos címerleírás kifejlesztése. Az axiomatikus heraldika két legfontosabb eszközét tehát a heroldok hozták létre. Ha joggal akartak a címerek értőinek címével büszkélkedni, az adott heroldnak kényszerű módon ismernie kellett a fennhatósága alá tartozó terület címerviselőinek a címereit, bármikor fel kellett azokat ismernie, nyilván kellett azokat tartania, tudnia kellett azokat lerajzolni és megefelelően leírni, mely alapján a címerrajz is könnyen elkészíthető volt. A nyilvántartáshoz címertekercseket és címerkönyveket állítottak össze, melyek gyakran tematikusan (a mesteralakok és/vagy a címerábrák szerint, majd alfabetikusan) csoportosították a címereket (illetve a címerleírásokat). Ilyen tematikus címerkönyvek például az angol ordinaryk. Így lényegében a heroldok fejlesztették ki az egyik legfontosabb metodológiai eszközt is, a címerhatározót, illetve a címerhatározás egyik lehetséges megvalósítási elvét.

A heroldok arra törekedtek, hogy a leírás rövid és tömör legyen. Például a francia és az angol (anglo-norman) címerleírás ma is pusztán egy, legfeljebb két mondatból álló pár szavas leírás. Ahhoz, hogy ez a leírás ilyen rövid és tömör maradhasson, az idővel létrejövő egyre újabb testtartások, pózok, helyzetek, kiegészítő jegyek stb. megnevezésére is külön kifejezést kellett használatba venni. A francia és az angol nevezéktan (melynek nagyrésze szintén francia eredetű) így rendkívül bonyolulttá vált, melyet csak ezen "tudományhoz" értő személyek ismernek. Ez egyrészt a már említett titkolódzó attitűd eredménye (mivel a heroldi hivatás a céhen belül a megélhetés forrása is volt), másrészt az egyre újabb pózok, kiegészító jegyek stb. használatba vételének az eredménye.

Ennek következtében az angol heraldika önkénytelenül és elkerülhetetlenül mindmáig lényegében szerkezeti szemléletű, azaz pontos leírást használ, pontos nevezéktant, melytől semmilyen formában nem lehet eltérni (főleg önkényes módon nem, hanem mindenkinek fáradságos munkával el kell sajátítania a nevezéktant és a leírás szabályait), és pontos szabályok szerint jár el, melyek meghatározzák, hogy milyen tagolást, a színek által létrejövő mely szerkezetet lehet például mesteralaknak, osztott címernek stb. tekinteni. Ez egyfajta merev rendszer, de egyben pontosan meg is határozhatók általa azok a (vitás) szerkezeti elemek, melyek az axiomatikus szemléletnek is a kiinduló pontjai.

[szerkesztés] A szimbolikus címerszemlélet, 14-17. század

A heroldok körein kívül álló heraldikusok a 14. században jelentek meg. Az első ilyen ismert heraldikus az olasz Bartolo de Sassoferrato volt. A heraldikusok összegyűjtötték a heroldok által kifejlesztett szabályokat, nevezéktant, leírást stb. és azt előbb kéziratos majd nyomtatott könyvekben is a nyilvánosság elé tárták. Működésük kezdete arra az időszakra esik, amikor a lovagi kultúra hanyatlása folytán a heroldi mesterség is kezdett visszaszorulni, majd formális udvari tisztséggé válni.

A heraldikusok már nem egyfajta mesterembereknek (heroldnak) tartották magukat, hanem tudósoknak. Pusztán a saját, nem a céhük nevében nyilatkoztak meg. A heraldikát is a korral összhangban álló tudományos szemlélet kereteiben fejtették ki. Mivel a tudományt, az irodalmat stb. ekkoriban a filozofikus szemlélet, a szimbolizmus, az emlematikus felfogás, az alkímia stb. uralta, a heraldika is ilyen szemléletű volt.

Clément Prinsault Traité du blason (1465) című művében, mely egyike a legkorábbi heraldikai írásoknak, a fémeket és a színeket összefüggésbe hozta (az 1. rész 4. fejezetében) az erényekkel, a hét bolygóval, a 12 égi jellel, a drágakövekkel, a hét napjaival és a 3 elemmel. Ismerteti viszont egyben a francia heraldikai terminológiát és az 5. fejezetben már a címerek szerkezeti elemeivel, a mesteralakokkal és az azokra vonatkozó szabályokkal, majd a 12. fejezetben a címerleírással is foglalkozik.

Bartholomäus Cassaneus kísérletet tett a francia és a német címerelmélet egységesítésére. 1529-ben megjelenő Catalogus gloriae mundi című műve 200 év alatt majdnem 20 kiadást ért meg.

A heraldikát ekkoriban az asztrológiai és allegorikus szemlélet uralta. (Ezért használtak például asztrológiai bolygószimbólumokat a színek jelölésére.) Miként az irodalomban is terjedtek az emblematikus művek, a heraldikai szerzők valószínűleg szintén egyfajta emblematikát akartak létrehozni a címertanban is. Erre utal például, hogy a későbbi heraldikusok, mint de la Colombière (1644) és Petra Sancta (1634) is előszeretettel követték az emblematikus művek címeinek a mintáját.

Colombière összegyűjtötte a lovagsággal kapcsolatos ismereteket és hagyományokat. Az 1600-as években tulajdonképpen két genealógus, Marcus Vulson de la Colombiére és Claude-François Ménestrier fedezték fel a lovagságot és alakították ki idealizált képét. Ebbe az idealizált képbe illik Petra Sancta mindkét fő műve (1634 és 1638), Colombiere művei (1644 és 1648), Menestrier műve (1696), Magyarországon Pápai Páriz Ferenc Ars heraldica című műve (1695), Németalföldön pedig Thomas de Rouck 1673-as műve.

Sir Henry Spelman 1654-ben, Aspilogia című művében a színek jelölésére a bolygószimbólumokat használta. A címerek egyiptomi eredetét vallotta Sir John Ferne.

Az első rendszeres címertani munkát a történeti források alapján Silvester Petra Sancta írta 1638-ban. A címerek szerkesztésére és ábrázolására a heraldika szabályait logikus módon nyolc pontba foglalta, de még mindig nagy súlyt fektetett a középkori szimbolikára. Elveit és rendszerét Theodor Höpingk fejlesztette tovább, de a történeti forrásokat nem használta olyan ügyesen, mint Petra Sancta. Ő is vallotta a címerek szimbolikus jellegét és ezt sokan félreértették, amikor azt hirdette, hogy „a címerek valamely családnak hieroglifa-szerű képei, amelyek nevezetes cselekedeteket jelképeznek“.

[szerkesztés] A címerek történeti szemlélete, 17-18. század

A címerek vizsgálatát Claude-François Ménestrier, majd Spener helyezte történeti alapra. Ménestrier 1669-70-ben Németországban és Itáliában utazott, majd haláláig Párizsban élt. Korának legismertebb heraldikusa volt, akivel 1662 tájától a német tudományos heraldika egyik úttörője, Philipp Jacob Spener is szoros kapcsolatban állt. Spener elvetette a címerek pusztán szimbolikus értelmezését és a heraldikai forrásokra támaszkodott.

[szerkesztés] A címerek szerkezeti vizsgálatának kialakulása, 18.század

Gatterer elhagyta a históriai elvet és megalapította a szerkezeti heraldikát. Az anyagot egyre újabb kategóriákba osztotta be. Rendszere még a 19. század elején is meghatározó volt. Magyarországon Nyiri Istvánra volt befolyással. A 18. században ez a szemlélet forradalmian új címertani irányzatot indított útjára, melynek valódi jelentősége csak a mai történeti távlatból és az axiomatikus szemlélet bevezetésével ismerhető fel, mely lehetővé teszi, hogy a heraldikában is paradigmaváltásra kerüljön sor és a klasszikus címertani irányzatok mellett empirikus alapú, progresszív módszerekhez juthassunk.

A szerkezeti heraldika (ezen potenciális heraldikai eszköztár) megalapozói Martin Schmeitzel és Gatterer voltak. Schmeitzel 1723-ban a címerábrák (mesteralakok) és a morfológiai elemek (tagolások) rendszerét geometriai alapra helyezte. Ez az a címertani újdonság, mely a tulajdonképpeni szerkezeti heraldika alapja. Hasonló rendszert fejtett ki 1773-as művében Johann Christoph Gatterer, a modern német tudományos heraldika és genealógia megalapozója.

Mindkét szerző azonos szerkezeti kérdésekkel foglalkozik és szinte azonos véleményt fejt ki. Elméletük lényege a következő témakörökkel határozható meg: egyszerű és osztott pajzsok, az osztóvonalak szerepe a morfológiai szerkezetek létrehozásában, a morfológiai elemek és a tinktúrák kapcsolata, a mezőkben (tagolásokban) elhelyezkedő címerábrák szerepe a morfológiai alakzatok kialakulásának szempontjából. Ez alapozza meg a szerkezeti heraldika elveit. A címerképek azért is fontos elemei a rendszernek, mert egyértelműen megadják a morfológiai elemek pontos definícióját. A címerek szerkezeti elemei a morfológiai alakzatok kölcsönhatásaitól függnek. Ha ezeket felismerjük, a szerkezeti heraldikán belül könnyen létrehozhatjuk a klasszifikáció és a determináció (címerhatározás) szabályait.

Gatterer tehát a fenti néhány alapelv segítségével fel tudott építeni egy koherens, általános érvényű rendszert. Minden egyes további kérdéskör vizsgálata ezen alapul, ami során mindig meghatározó marad az osztóvonalak szerepe a morfológiai alakzatok létrehozásában.

Lépten-nyomon felfedezhető Gatterernek az a szándéka, hogy minden heraldikai alakzatra pontos szaknyelvi definíciót találjon. Művét ezen szándékból írta, melyhez az alapot a geometriai szemléletben találta meg. ("Die ganze Theorie der wappen und insonderheit des Wappenbildes gründet sich, vermöge der Erfahrung, fürnehmlich auf die Veränderungen, welche der Gebrauch der geraden und krummen Linien verursacht", mondja Gatterer.) A pontos definíciók az egzakt leírás és klasszifikáció alapkövét képezik, aminek jelentőségével Gatterer is teljesen tisztában volt. (Fő szempontja a definíciókból következő megnevezések közérthetősége.)

Schmeitzel a fent felsorolt témakörök közül mindegyiket érintette. Gatterer ugyanazon alapokból indul ki, mint Schmeitzel, a szóhasználata is szinte azonos. Az utóbbi szerző legfontosabb felfedezése, hogy a morfológiai alakzatokat a szín-alakzat kölcsönhatás révén az osztóvonalak alakítják ki, mely felismerésre később Gatterer a saját címertani elméletét építette fel. Schmeitzel Gattererhez hasonlóan határozta meg az egyszerű és osztott pajzsok fogalmát is, de nem egy tudatos szerkezeti, hanem egy hagyományos klasszifikációs rendszer elemeként. Schmeitzel ezután megadja a fő tagolási típusokat is, melyekből az összes többi (!) származik.

Gattererhez hasonlán Schmeitzel kimondja, hogy a pajzson látható morfológiai alakzatokat (osztó)vonalak veszik körül, ezek lehetnek egyenesek vagy görbék, s mindkét fajta vonal létrehozhat morfológiai alakzatokat. Megnevezi a fő tagolási típusokat, melyekből minden további típus levezethető. Kimondja, ha a mezőben valamilyen címerábra van, azt alapnak nevezzük. Az osztott pajzsok több alapból állnak. Ha az egyszerű pajzsokban az eltérő színű mezők száma páros, tagolás jön létre, ha a mezők száma páratlan, mesteralakkal van dolgunk.

Gatterer nem a klasszifikáció (azonosítás), hanem a szerkezeti elemek definícióit alkotta meg és pontosította. Tisztázta a nevezéktani objektumok fogalmát (Platz, Feld, a görbe vonalak definiálása), s ezekből a definíciókon keresztül megteremtette a szerkezeti címertan szilárd épületét. Rendszere pontos, logikailag rendezett morfológiai és genetikai kölcsönhatások alapján nyugszik.

Schmeitzel érdeme elsősorban az, hogy művében már megtalálható ezen épület (a szerkezeti heraldika) minden fontos alkotórésze, azokat csupán a megfelelő rendszerbe kellett illeszteni. Ennek érdeme pedig Gattereré, aki máig is érvényes elméleti művet hozott létre. (Minthogy rendszere empirikus szerkezeti alapokon áll, megállapításai legfeljebb finomíthatók, de érvényük alapvetően állandó.) Rendszeréből tehát levezethetők az empirikus heraldikai klasszifikáció szabályai is, melyek a determináció lehetőségének és az axiomatikus szemlélet bevezetésének előfeltételét képezik.

A tudomány fejlődésével ma már nem szükséges csupán a történeti módszerek valamelyikére hagyatkoznunk, vagy pozitivista módon értelmeznünk a forrásokat. Ezek körébe nemcsak a tárgyi emlékekből, hanem a gondolati műveletek által nyerhető információkat is be kell iktatnunk. A heraldikában, a történettudománytól általában eltérő módon, nagyon jól hasznosíthatók a különféle természettudományos módszerek is. Ma már semmi sem akadályozhatja meg, hogy az információelmélet vagy a biológiai módszerek valamelyikének metodikájához forduljunk (miként az a régészetben is történt), ha egy kérdésre empirikusan kifejezhető választ szeretnénk kapni. Elsőként tehát a fogalmakat kell tisztázni, egységesen elfogadott címerleírási és klasszifikációs rendszereket kell létrehozni. A két emljtett szerző - szerkezeti alapon - éppen ezen kérdésekkel foglalkozott, bár nem egy tudatos axiomatikus szemlélet alapján.

[szerkesztés] A történeti címerszemlélet és a tudományos heraldika kialakulása, 19-20. század

A 19. század újra visszatért a történeti források vizsgálatához (Christian Samuel Bernd, Hermann Grote, br. Leopold Ledebur, Friedrich Karl von Hohenlohe-Waldenburg herceg, Otto Titan von Hefner, Mayer von Mayerfels, Otto Titan von Hefner stb.). Ez a címerszemlélet pozitivista alapú volt. A forrásokat tudományos kritikának vetették alá. Hatalmas címertani anyagot gyűjtöttek össze és dolgoztak fel rendszeres módon. Olyan új címertani diszciplínák jöttek létre, mint a címerkritika és a historizálás. A középkori pecséteket, az élő heraldika korának pajzsait, sisakjait tanulmányozták. Ledebur az összehasonlító heraldika megalapítója és Grote az egyik úttörője, mely a korabeli technikai adottságokat, a címerjogi szabályokat kutatja, és vizsgálja a divatok és újítások hatását a heraldikára. A 19. század végén a csúcspontot Maximilian Gritzner működése jelentette. A 20. század kiemelkedő heraldikusai közé tartozott Donald Lindsey Galbreath. Általános heraldikai gyűjtemény Rietstap Armorial général című műve. Theodore de Renesse gróf hétkötetes Dictionnaire des figures héraldiques című műve címerképek szerint adja meg a címerviselő családokat.

[szerkesztés] Az axiomatikus címerszemlélet

A heroldok pontos céhes nevezéktant és szabályokat dolgoztak ki. Idővel azonban ezen rigorózusnak tűnő előírások másodlagos módon rendkívül megfelelőnek bizonyultak egy axiomatikus, tehát koherens rendszer spontán létrejöttéhez, mely kiküszöböl minden szerkezeti pontatlanságot. A heroldok tehát megalapozták az eredetileg mágikus tudomány valódi tudományosságát. Miként a lovagi költészet szabályait is a költői céhekben hozták létre, melyek ma is részei a verselméletnek, a címertan szabályai is ugyanilyen céhekben jöttek létre, de a későbbi tudományos heraldika nem mindenhol követte ezen szabályokat, így például a mi térségünkben sem, beleértve az osztrák és a német heraldikát is.

A pontos szabályok hiánya sok bizonytalanságot okoz. Például Jiří Čarek, volt prágai főlevéltárost sok jogos kritika érte amiatt, hogy a Městské znaky v českých zemích (Prága, 1985) című általa szerkesztett műben az "elégtelen heurisztika" mellett az ábrák színvonala sem tökéletes, a címerleírások pedig „egyenesen elrettentőek,” melyek „az esetek többségében nagyon távol állnak a heraldkai blasontól”.[1]

Ezen kemény szavak egy szaktudós tevékenységével kapcsolatban hangoztak el. Hogyan lehet tehát a heraldika valódi axiomatikus tudomány, ha annak alapmódszertanát mindenki tetszése szerint használhatja? A szerkezeti ismeretek hiánya tehát még a szakemberek, illetve a rokonterületek kutatóinak produktumait is bizonytalanná teszi. Ha nincs egységes nevezéktan és címerleírás, nincs egységes metodológia sem, s akkor nem hozható létre egy címerhatározó sem, mert az önkényesen értelmezett szerkezeti elemek szerint mindenki máshol keresné és helyezné el az adot címert a határozóban.

Az egységes axiomatikus szemlélet, pl. az egységes nevezéktan hiánya komoly gondokat okozhat. Például valószínűleg soha nem fogunk rájönni, hogy Nagy Iván címerleírásában mit jelent tulajdonképpen a "hármas virág", mely a Kovács Péternek 1658-ban adományozott címeres levélben szerepel, s melyet Nagy Iván után valószínűleg még egyetlen más heraldikus sem látott eredetiben. Így a terminológia pontatlansága lehetetlenné teszi a címer helyes megrajzolását a leírás alapján.

Az axiomatikus szemlélet feladata az egységes nevezéktan, leírás és módszertan alkalmazásával a bizonytalanságok kiküszöbölése, illetve segédlet nyújtása ezen feladathoz, valamint új módszerek bevezetése a címerek vizsgálatába.

Az axiomatikus szemlélet a következő gondolatmenettel írható le. Ha jól bele gondolunk, hogyan jönnek létre a címerek, arra jutunk, hogy a pajzs megrajzolása után azt először általában különféle vonalakkal tagolják, címerábrákat helyeznek el rajta, kiszínezik azokat, megrajzolják a sisakot, a sisakdíszt, a takarót, hozzáadják a külső címerrészeket, a jelmondatot stb.

Ez a munkafolyamat egyben egy címerleírási és meghatározási módszertan vázának is tekinthető, mely megkönnyíti a címerek szerkezeti kérdéseinek (osztott és osztatlan címerek, mesteralak vagy mező) és meghatározási elveinek a kialakítását. Ehhez a nevezéktant és a szerkezeti elemeket egységes alapra kell helyezni.

Az axiomatikus alapok hiánya veszélyeztetheti akár a heraldika helyzetét is a tudományok között, mert ezen axiomatikus elvek hiányában puszta kedvteléssé és véletlenszerű diszciplínává válhat.

A pozitivista módszerek és a forrásanyag halmozása nem hoz kielégítő eredményt, ha nincs olyan szilárd váz, mely a forrásokat axiomatikus módon ki tudná értékelni, mégpedig olyan módon, hogy a kiértékelés eredménye a szabályok követésével előre adottan mindig ugyanaz lesz. Ha mindenki a saját tetszése szerinti önkényes nevezéktant, leírást és értelmezést használ, a fent említett címerszerkesztési módszer sem követhető visszafelé és a címer nehezen rekonstruálható. Az angol heraldika rigorózus nevezéktana és címerleírási rendszere pontosan ezen szerkezeti elvű heraldikának a koherens elemei.

Tudat alatt az axiomatikus heraldika elveinek megfelelő programot hirdetett meg a szocializmus idején a Prága melletti Jílové város járási múzeumának keretén belül működő Cseh Heraldikai és Genealógiai Társaság 1983-ban. 27 pontból álló programjuk ide vágó részei a következők voltak: 1. a genealógiai és heraldikai szótár-atlasz előkészítése, 2. a genealógia és heraldika kézikönyvének előkészítése, 11. a számítástechnika és a heraldikai gyűjtemények kapcsolata, 26. a genealógiai és heraldikai terminológia egységesítése, 27. a genealógiai és heraldikai bibliográfia létrehozása.

Ezen program megvalósítására a volt Csehszlovákiában már nem kerülhetett sor, mert ugyanezen évben a múzeum új igazgatója a társaságot felszámolta.[2]

Tehát minden axiomatikus alapú szemlélet és program szükségképpen és önkénytelenül is logikus szemlélet és fordítva -- minden logikus gondolatmenet egyben axiomatikus is.

[szerkesztés] Az axiomatikus heraldika módszertana

A tudományos vizsgálat alapelveit Galénosz, a nagy görög-római orvos már a 2. században kidolgozta. Galénosz módszere szerint a helyes vizsgálatnál egy három lépésből álló metodológiát kell követni, mely az arisztotelészi logikán alapul (axióma, definíció, posztulátum). Eszerint az orvosnak ismernie kell a logikát, tudnia kell a betegségeket genusok és speciesek szerint beosztani, diagnózist tudnia kell deduktív módszerekkel bizonyítani, továbbá a beteg állapotából tudnia kell következtetni annak korábbi állapotára és a várható fejleményekre.

Az ő módszerét követte szóról szóra Ibn Khaldún, arab történész a történelem és a társadalmi folyamatok vizsgálatánál. Úgy vélte, hogy minden történésznek ismernie kell a logikát, az eseményeket genusok és speciesek szerint kell osztályoznia, deduktív módszerekkel kell bizonyítania állításait. Ennek nyomán egy ország adott állapotából meg kellene tudnia mondania, mi előzte meg az adott helyzetet és milyen további fejlemények várhatók.

Ez az elv az axiomatikus heraldikában is érvényes, de visszafelé ható érvénnyel. Az axionmatikus módszertannal visszafelé tudjuk követni az adott címer megrajzolásának módját, megszerkesztésének menetét, továbbá követni tudjuk az osztott címer, vagy helyesebben az összetett címer egyes mezőinek (egykori külön címereinek) a hozzáadását a címerpajzshoz, fel tudjuk deríteni ezek társadalmi, heraldikai okait, ezen folyamat törvényszerűségeit, melyet össze tudunk vetni más hasonló módon létrejött címerekkel, stb.

[szerkesztés] Az axiomatikus módszer alapelemei a heraldikában

Hogyan alkalmazható ez a módszer a heraldikában? Esetünkben az axiómák a nevezéktan elemei és a címerleírás, a definíciók a klasszifikáció és a heroldszabályok, a dedukció pedig a klasszifikáció és a definíciók által logikus módon megállapított szerkezeti elemek felismerése.

Mindezen dedukciók a címerek geometriai alapjaiból erednek, mellyel már Gatterer is foglalkozott.

Mindenféle axiomatikus szemlélet nélkül (de szerkezeti alapon), ezt az elvet használja ma is például az angol heraldika címertani eljárása, mely pontos lépéseket követ a leírásban és a szerkezeti elemek meghatározásában.

A Stephen Friar által szerkesztett A New Dictionary of Heraldry (London, 1987) például hangsúlyozza, hogy a mesteralakoknak a pajzsban regulatív szerepük van. Minden egyes mesteralak geometriai alakja megfelel a négy fő osztóvonalnak, mely megváltoztathatatlan. Ezért a címerleírás terminológiáját (azaz a geometriai elvek szerint létrejövő szerkezeti elemeket) ezen elv határozza meg. A leírásban szereplő efféle, pontosan meghatározott elemek például az osztott mezők (pl. szarufa által), a címerképek elrendezése, és a címerképek póza. "The ordinaries as here definied, also possess a regulative function. The geometry of each corresponds with the four principal lines of partition, and their disposition within the armorial field is unalterable: for these reasons the terminology of blazon is determined by reference to them, i.e.: Parted fields (e.g. per chevron); Disposition of charges (e.g. five martlets in saltire); Attitudes (inclination) of charges (e.g. a Spear fesswise)."[3]

Bár a fent megállapított szabályok nem mindenben alkalmazhatók egy koherens, axiomatikus szemléletű címerhatározó létrehozásához, mely másféle kiinduló geometriai elemeket állapít meg és egyes geometriai elemek szerepét és az általuk létrehozott szerkezeti képleteket másféle módon definiálja, de az alapelvei (a szerkezeti szemlélet) pontosan megegyezik azzal.

  • A heraldikai axiómák tehát a következők:
    • négy fő osztóvonal van (függőleges, vízszintes, harántos, balharántos)
    • két fő fém (arany és ezüst) és négy fő szín (vörös, kék, zöld, fekete) van
    • A pajzson (illetve a mezőben) mesteralakok és címerképek helyezkednek el
  • A heraldikai dedukciók a következők:
    • az osztóvonalak szerkezeti elemeket hoznak létre (egy függőleges vonal például hasított pajzsot, tehát 2 mezőt eredményez, diminutívája, a két függőleges osztóvonal, a színezéstől függően cölöpöt, azaz mesteralakot, azaz osztatlan pajzsot, illetve hasított pajzsot, azaz 3 mezőt, azaz osztott címert képez)
  • A heraldikai klasszifikáció a következő:
    • Az egyetlen függőleges osztóvonal általában osztott címert eredményez, a két és több függőleges osztóvonal eredményezhet osztott címert és mesteralakot is. Ennek konkrét esetét a címerhatározás szabályai állapítják meg.

A klasszifikációt és annak pontosítását a címerábrák megkülönböztető jegyei, pózai, száma, színe stb. teszi lehetővé. Minden egyes címerábra rendelkezik attribútuumokkal. Friar szerint még az egyszerű kör is "kerek és lapos" ("even the humble roundel is round and flat!")[4], és ezen attribútuumok bennefoglaltatnak a címerábra terminológiájában ("and for the most part these are implicit in the terminology of armory").[5] Például a hím griffnek nics szárnya, a griffnek van. Ezek alapján a címerábrák is pontosabban leírhatók és besorolhatók egyes szűkebb kategóriákba. A címerábrák attribútuumainak megnevezéseit a heraldikai szótárak és lexikonok tartalmazzák.

Az axiomatikus szemlélet alapjai már a múltban is léteztek. Spener például a színtörvényt axiomatikus szabálynak nevezte: “Causan ex hypothesi sua quod arma ex vestimentis veteris militae ortum habeant ita deducit Aegid[ius] Gelen[ius] de manit[udine] Colon[iae] Agripp[iae] L. 2. pag. 116. Hinc elicitur ratio axiomatis scutarii: non esse metallo in matallo, nec colorem in colore pingendum”.[6]

[szerkesztés] Az axiomatikus módszer alkalmazása

A heraldikai klasszifikáció feladata eldönteni, hogy az osztóvonalak, a mázak és a címerábrák egyeszerű vagy osztott címert eredményeznek, meg kell határoznia a fő címermező mázát, ezen belül a fő címerábrát, a mellék címerábrákat, a címerábrák kiegészítő jegyeit, számát, színét, pózát, külön jegyeit stb. Ezen jegyek pontos definiálása tehát lehetővé teszi az egyes címerek pontos besorolását egy-egy alkategóriába és egy címerhatározó összeállítását, mely egyben a címerregiszter szerepét is betölti.

Az axiomatikus eljárás ezen kívül pontosabb címerleírást és egységes nevezéktant eredményezhet.

A fenti példa nyomán az is világos, hogy az axiomatikus módszer széle körben alkalmazható a címerek tudományos vizsgálatában is.


  1. Vö. Karel Müller: Současná komunální heraldická tvorba v České republice. In: Heraldika na Slovensku, szerk. Milan Šišmiš. Pozsony, 1997. 227. l.
  2. Vö. Genealogicko-Heraldický Hlas 1999/2. 37-38. l.
  3. Friar i. m. 259-260. l.
  4. Uo. 34. l.
  5. Uo.
  6. Spener, 118. l.

Lásd még: címerhatározó, címerhatározás, címerhatározás szabályai, heraldika, heraldikai lexikon