Arany János

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A költő arcképe
Nagyít
A költő arcképe
Barabás Miklós: Arany János (1884)
Nagyít
Barabás Miklós: Arany János (1884)

Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) magyar költő.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Élete

[szerkesztés] Gyermekkora

Kilenc testvére volt, de abból csak egy (Sára) élt akkor, amikor ő született. Szülei, Arany György és Megyeri Sára földművelők voltak. A család eredetileg nemesi jogokat kapott I. Rákóczi György erdélyi fejedelemtől, de ezt Arany születésekor már nem ismerték el, és a nemeslevél birtokában, perrel sem tudták többé visszaszerezni.

Szüleinek késői és egyetlen fiúgyermeke volt; amikor született, nővére már rég férjhez ment. Szülei hívő reformátusok voltak, és így János fiatal korától békés, csendes környezetben nőtt fel, idős szüleivel, és ez is magyarázhatja csendes komolyságát. Tanulékonysága korán feltűnt: mire hat évesen Szalontán iskolába került, már nem csak tökéletesen olvasott, de már ismert bibliai történeteket, énekeket és a könnyű irodalom termékeit. Már iskolai évei alatt közismert kis poétája volt Szalontának.

[szerkesztés] Iskolaévei

Szalontai iskolaéveinek (1823-1833) végén, hogy szülei anyagi helyzetén könnyítsen, a tanulás mellett tanított is, és az iskolában lakott. Debrecenbe utazott, hogy ott tanuljon, de mivel reményei nem váltak valóra és pénze kevés volt, ezért 1832-ben Kisújszállásra ment egy évre tanítónak. Megismerkedett a német, és a francia nyelvvel, az újabb költők műveivel. Debrecenbe visszatérve kisújszállási ajánlóleveleivel és szorgalmával hamarosan az osztály élére került, és a tanítás folytán anyagi helyzete is tűrhetővé vált. Vágyai azonban nem tanítói pályára szánták, és 1836 februárjában otthagyta a kollégiumot.

[szerkesztés] Színészkedése

Tanárait meglepve egy debreceni színitársulathoz csatlakozott, majd a színitársulat hirtelen távozásával őt is magukkal hívták, így vándorolni kezdett a társulattal, és megtapasztalta az egyre érezhetőbb nyomort. Máramarosszigetig jutottak, mikor egy éjszaka álmában halottnak látta édesapját, ezért hazaindult, gyalog. Mikor hazaért, megtudta, hogy apja megvakult, és két héttel később anyja meghalt - ennek hatására egy ideig elhallgatott benne a költő. 1840-ben elvette Ercsey Juliannát, akitől 2 gyermeke született (László, Juliska).



[szerkesztés] Toldi

Arany János 1845-ben kezdte írni az Elveszett Alkotmányt, amit beküldött a Kisfaludy Társaság vígeposz pályázatára, és a pályadíjat el is nyerte, bár Vörösmarty bírálta hexametereit. Vörösmarty bíráló szavai további munkára késztették Aranyt. 1846-ban a Kisfaludy Társaság újabb pályázatot írt ki. Ezt a pályázatot Erdélyi János készítette elő, s az ő utasítására vették fel a követelmények közé a népies formát. A pályázat szövege: „Készítessék kőltői beszéd, versben, melynek hőse valamelyt, a nép ajakain élő történeti személy, pél.:Mágyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb. Forma és szellem népies legyen. Beküldés határnapja :nov. 26. 1846. Jutalma 15drb arany.” Arany János először szülőfalujából hallott legendákat a híres Toldi Miklósról. később elolvasta Ilosvai Selymes Péter változatát, ebből kapott ihletet ő is. A „Toldi” már egyöntetű győzelmet aratatott, s nem csak a pályadíjat nyerte meg (1847. február 6-án, amikor a társaság a kitűzött 15 aranyat kivételesen húszra emelte), hanem bírálói ámulatát is. Egyszerre ünnepelt költő lett, jeles írók figyelme fordult feléje, és Petőfi volt az első, aki üdvözlésére sietett. Egy évre rá a Kisfaludy Társaság is tagjai közé választotta.

Ezidőtől kezdve folyamatosan írogatott az Életképek-be és a Pesti Divatlap-ba kisebb költeményeket. 1847-ben készítette el „Toldi estéje”-t és mellette „Murány ostroma”-t. Petőfivel szoros barátság alakult ki. Levelezésük jelentős kor- és irodalomtörténeti dokumentum.

A Toldit Petőfi az általa is képviselt népiesség megnyilvánulásának tartotta. E népiességről szólva: a népiesség, mint célkitűzés széles közönség irodalmi kultúráját hivatott szolgálni; mint hangnem két stílusirányzatnak: a romantikának és a realizmusnak ötvözete; s mind Petőfinél, mind Aranynál nem az életmű egészére vonatkozik. Az elveszett alkotmány bonyolult szerkezetű mű volt; a Toldiban a történet sokkal zártabb, folytonosságát nem töri meg az elbeszélő közbeszólása. Itt már belülről, lélektanilag ábrázolt jellemekkel találkozunk. Csak az Előhang különül el a szövegtől, azáltal, hogy lírai keretbe helyezi a történetet, kiemelve a költő kötöttségét a Szalonta környékén, a nép körében eleven Toldi-mondához.

[szerkesztés] Toldi szerelme

1879-ben készült el „Toldi szerelme” című elbeszélés tizenkét énekben, amelynek kiadása két hónap alatt elfogyott. A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság is jutalmával tüntette ki.

Élete végén Arany nagyobb vállalkozásai közül csak a Toldi szerelmét fejezte be. A Toldi szerelme a történetnek korábbi szakaszát beszéli el, tematikus szerkezet alapján nem előzmény, hanem következmény a Toldi estéjéhez képest: a külső és belső fejlődés ellentétét a látszat és a való szembeállításának elvontabb szintjére eemeli. Lajos és az udvarában élő Toldi rendkívüli tréfához folyamodva él vissza a megtévesztő látszattal: a király álruhában látogat Rozgonyiékhoz, Toldi másnak a fegyverzetében vív párviadalt Piroska kezéért. Az alkalmi megtévesztések után a kivételesen vállalt látszat erősebbnek bizonyul a mű két hősénél, s egyikük sem tud szabadulni hatásától, sőt másokat is kiszolgáltatnak a színlelés hatalmának, s a látszat uralkodóvá válik. Arany élesen bírálja a vélt kötelesség nevében önmagunkon elkövetett erőszakot. Úgy érzi, hogy ez önáltatáshoz és útvesztőszerű léthelyzethez vezet. Toldinak és a királynak az a hibája, hogy hiányzik belőlük a nyíltság. Ez válik végzetükké: utóbb mindketten eltékozolt idejüket szeretnék megtalálni. A Toldi szerelmében Arany jellemhibára szűkíti a tragikumot (A tragikum forrása jellemhiba). Toldit belső fogyatékossága kényszeríti, hogy az egyszer elkövetett bűnt hasonló vétkekkel sokszorozza meg. A közvetlenül szubjektív részek kisebb arányban fordulnak elő, mint a Toldi estéjében, s így nem tudják egységbe fogni a trilógia befejező részéhez képest sokkal cselekményesebb történetet. Az elbeszélés lassú ütemét nem indokolja az önironizáló elbeszélő hangnem. Arany legterjedelmesebb művében a XVI-XVII. századi népkönyvek szétteregető írásmódját idézte föl, s ez nem tette lehetővé a hangnemnek a tökéletes egységét. A megtévesztő látszat térhódításának és a szenvedélyek elfojtásából eredő belső összeomlásnak ábrázolása jelentős költői teljesítmény. A kiegyezés utáni Magyarország eltorzult szabadelvűségének, a múlt képén át érvényre juttatott értelmezését sejthetjük benne.

[szerkesztés] Toldi estéje

A személyes hangvétel a Toldi estéjében meghatározza s szöveg egészét. Lajos király és az öreg Toldi szembeállításával Arany haladás és nemzet dilemmáját éli át. Megoldás helyett rezignáció zárja a költeményt, s a mű elégikus hangvételű. Bűn és bűnhődés itt nyer mélyebb értelmet: Toldi ismételt gyilkosságának elbeszélésével a költőnek az a célja, hogy feltegye a kérdést, felelős-e az ember tetteiért. A Toldi estéje nem ad egyértelmű választ. Jelentése összetett. A trilógia első részéhez képest az ebeszélő itt sokkal szubjektívebb, a metaforák zöme lelkiállapotot jelöl. A párviadal előtt és az udvari jelenet után kísért az állapotszerűség, a befejezésben pedig a történet állóképként emelkedik a jelkép szintjére:

„Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány: Bence volt az emlék, lába felől állván: Egy ásót ütött le, arra támaszkodék, S elborítá a sírt új havával az ég.”

A trilógia első részének életképszerűségét itt emelkedő tematikus szerkezet váltja fel. Eseménysor helyett jelenetről beszélhetünk, melyek gondolati vitának rendelődnek alá. Lajos király és Toldi párbeszéde ugyanúgy kivetített belső vita, mint Lucifer és Ádám beszélgetése Az ember tragédiájában. Arany az emberiség és nemzetiség dilemmáját fordítja le a vers nyelvére. Külső vagy belső ösztönzésű legyen-e a magyarság fejlődése? Toldi azt a tanulságot vonta le tapasztalataiból, hogy a külföldivel szemben mindig bizalmatlanul kell viselkedni. (Fiatal korában a cseh vitézt csak akkor ölte meg, amikor az orvul akarta végezni vele. Az öreg Toldi már gondolkodás nélkül leszúrja az olaszt.) A Toldi estéje ellentétsorból álló metaforikus szerkezetében a természeti képe k vonatkoznak Toldira, Lajosé az ember alkotta mesterséges világ, amely Toldi szemében mesterkéltnek tatszik. A király népét akarja civilizálni. Toldi nem képes látni Lajos célkitűzéseit , bár joggal háborodik fel, hogy a külső hatás rombolja meglevő értékeinket.

Aranyt a bukott forradalmi korszak írójának szokás tartani. Igaz, a forradalom alatt alapot is szerkesztett (Nép Barátja), a szabadságharc ügye mellett végig kitartott, s mélyen átélte a bukás tragikumát. Rezignációja világlátásából is szervesen következett. Nemcsak a Toldi estéjére hivatkozhatunk, hanem A rab gólyára is.

[szerkesztés] Lírai költészete

[szerkesztés] Versei

A rab gólya' (1847)

1847-ben Arany több kísérletet tesz a lírizált kisepika megteremtésére. Közéjük tartozik e verse is. Itt a rab madárnak a költői hagyományból vett allegóriáját a kiszolgáltatottságnak belülről, lélekállapotként való ábrázolásává fejleszti. Lépést tesz a sokjelentésű jelkép megteremtése felé, s későbbi balladáinak statikusabb (líraibb) előzményét teremti meg. 1848-49-ben néhány közéleti helyzetdalt ír (Nemzetőr dal), de nem hoz létre jelentékeny esztétikai értéket, mivel a közösségi hangnem távol áll szubjektív líraiságától. Világos után egy ideig bujdosni kényszerül, majd 1850-ben házitanító lesz Geszten, a Tisza családnál. Szemléletének ellentmondásaira jellemző, hogy a bukott forradalmat kétféleképpen értékeli: elégikusan és irónikusan.

'Letészem a lantot' (1850)

A mű a Világos előtti elégikus hangnem egyenes folytatása. Két létállapotot szembesít: egy értékben gazdag és egy értékszegény világot. Az előbbi a múlt, z utóbbi a jelen. Vörösmarty az Előszóban három létállapotot hasonlít össze: értékgazdag múltat, értékszegény jelent és irónikus (látszólag értékgazdag, valójában értékszegén) jövőt. Dinamikus folyamat három állomásának tekinti őket. Arany verse sokkal állóképszerűbb: a múlt a jelenből visszatekintve jelenik meg. A három ponttal késleltetett mondatok, a kérdések, sőt az első sor is az elégikus hangnemet erősíti, sóhajszerű, rövid mondattal s közöttük és utánuk levő szünettel.

A nagyidai cigányok (1851), Bolond Istók (1850, 1878)

A forradalom ironikus értékelését A nagyidai cigányokból ismerhetjük meg-. Arany a magyar liberális nemesség álláspontjával rokonszenvezett: a lassú, szerves fejlődésben hitt. Ezért tartotta álmodozónak Kossuthot is. Költőileg elsőrendű irónikus szatírájának világképe sokat köszönhet Kemény Zsigmond: Forradalom után c. röpiratának (1850). Arany költeményének sikere: a vígeposz műfajából eredő kevert hangnemet, a groteszk költőietlenítést nagy nyelvi leleménnyel valósítja meg, mindvégig a várhatót leromboló mondatszerkezeteket használ:

„Ló, három, szilajok, valamint a csiga, ... Dicsőségünk nem fér papirosomra, Nohát nem is bántom. ... Lenyakazva egymást, szépen megbékéltek. F... e nép a cigány: megölné az apját, Mert nem néz a senkit, - igaz, hogy nem is lát.”

A nagyidai cigányokban és a Bolond Istókban - mely utóbbinak első éneke 1850-ben, a második 1878-ban készült - Arany első nagyepikai művének jellegzetességét fejlesztette tovább: a szerkezetnek különböző szintjein tagadta meg a folytonosságot. A költemény előre haladásával kibontakozik a magát kigúnyoló elbeszélő hangnem. A Bolond Istók megtorpanások sorozata. Az elbeszélő kifogy a történetből. A történet (T) és az elbeszélés síkja egymást zavarja a műben több helyen is (pl.: I. ének 117. vsz.).

Kertben (1851)

1851-ben Arany tanár a nagykőrösi gimnáziumban. A hely parlagiassága feloldhatatlan ellentmondásba kerül tehetségével. Csak 1860-ban sikerül felköltöznie Pestre. Belső feszültsége lírai versek írására ösztönzi. Lírája ebben az évtizedben bontakozik ki �legsokoldalúbban. Mélyen átéli a polgárosodó világ elidegenedését.

„Közönyös a világ ... az élet Egy összezsúfolt táncterem, (...) Nagy részvétel, ha némelyikünk Az ismerőst ... megismeri.”

A Kertben c. költemény mutatja, hogy Arany a forradalom leverése miatt érzett elkeseredését iróniával fejezte ki. Világos után fejlődésnek indult a tőkés rendszer, de idegen érdekeket szolgált. A társadalom torz módon fejlődött, s a magyarság csak hátrányait érezhette a polgárosodásnak. Bach rendszere kitörölte a személyes kapcsolatokat, gépezet részeivé alacsonyította az állampolgárokat. A Kertben a fásult közhangulatnak az ábrázolása. A vers a beletörődés hangnemén kezdődik. A jambikus lejtést írásjeles szünetekkel és viszonylag hosszú többszótagos szavakkal lassítja a költő. Az ötödik versszakban viszont a beletörődést keserű irónia váltja fel. A kertész, aki a szöveg elején a gyógyítót jelentette, a végszóra a halállal azonosítódik. A vers központi jelképének ez az átértelmeződése növeli az irónia élét. A műben Arany a kései XVIII. századi magyar versszerkezetet fejlesztette tovább. Amíg Csokonai ódájában még kép és jelentés kettőssége volt, az itt egyetlen folyamat két összetevője: a látvány elmélkedéssé alakul át. A Kertben eredetisége azonban nem ebben a folyamatszerűségben rejlik. Az első sorok falusi életképet ígérnek, az utolsó három szakasz társadalmi állapot jellemzése. A gondolatmenet az egyeditől az általános, a konkréttól az elvont felé halad. A felépítés formáját Arany másodlagos szerkezeti elvként alkalmazott ellentéttel társította. A mű első felében sűrítéssel élt: a körülírást az állítás kulcsszavával fejezte be. Az állapotot előbb leírta, majd egyetlen jelzővel foglalta össze az elmondottakat.:

„Kevés ember jő látogatni, Az is csak elmegy hidegen: Látszik, hogy a halott szegény volt, Szegény s a mellett idegen.”

A vers második felében a versszak összegző állítással kezdődik, amelyhez képest a szakasz további része kifejtés szerepét tölti be.


Visszatekintés (1852)

Arany elégiái mind önirónikusak: a Visszatekintés képsorában sztoikus magatartását, puritán életvitelét kudarcként ábrázolja. Belső meghasonlottságát önvizsgálatnak veti alá. A versben értékbő és értékszegény ellentétpárok a formaszervező elv szerepét. Az öröm poharának, az ifjúság kertjének humanizált képe a borult ég, a vaskorlát, a lánc és a sír humanizálatlan képével van szembeállítva. E szóképek jelentettjei a következő értékpárok: élet és nem élet, örülni és nem örülni, megtalálni és kerülni, félőn keresni a boldogságot, függetlenségre vágyni és láncot hordani. A költemény gondolatmenete a VI. szakasz 5. sorának végéig cáfolatok sorához hasonlít. Nagyszerű nyelvi sűrítéssel fejezi ki a beszélő lelki feszültségét. E beszélő látszólag önhibáján kívül tehetetlen, de él benne a lelkiismeret-furdalás. A rokon értelmű �metaforikus ellentétek után, jelkép értékű hasonlat szemlélteti az önellentmondásos léthelyzetet:

„Mint a vadnak, mely hálóit El ugyan nem tépheti, De magát, míg hánykolódik, Jobban behömpölygeti.”

A zárlat kisebb művészi hatású. A mű befejezésében Arany a „hit - remény - szeretet” hármasságnak a biedermeier almanach-költészet bibliai hagyományához folyamodik. A Világos követő évtized a magyarság történelmének legreménytelenebb időszakai közé tartozott. A nagyidai cigányokat kedvezőtlenül fogadták, s előbb Byront, majd Madáchot kellet megvédenie Aranynak a pesszimizmus vádjával szemben. Íróink kötelességüknek érezték, hogy lelki támaszt nyújtsanak a csüggedésben. Ezzel is indokolható, hogy nagykőrösi éveiben Arany az oktató zárlattal rekesztette be versét. A megnyugtató verszárlatok azért kisebb esztétikai hatásúak, mert nem következnek szervesen a vers korábbi részéből.


A lejtőn (1852 - 57)

Nem minden, az ötvenes években írt lírájának egészére jellemző a tanító célzat. Ez a költemény is elégikus hangnemű: értékszegény jelennel értékgazdag múltat állít szembe. A beszélő jelenlegi lelkiállapotát leszálló estéhez, emlékeit zöld virágos hantokhoz hasonlítja. Hitét kétség váltotta fel; most már lefelé vezet útja. A lejtőn dalszerű vers, ezt a rövid terjedelem és a gyakori belső ismétlődés okozza. A Visszatekintés, A lejtőn nyolcas és nyolcadfeles trocheusok váltakozásából áll, de a későbbiekben több a kettős mássalhangzó (21 db), s ez kiugróan magas, ha hozzátesszük, hogy a Visszatekintés első három szakaszában 4 található. Arany gazdaságos szóanyaggal él, minden harmadik-negyedik szót megismétel. A belső ismétlődések hozzájárulnak ahhoz, hogy a szöveg lírai műként hat az olvasóra. Metaforahasználat tekintetében a képszerűtlen, magyarázó-elmélkedő rész nem az utolsó sorokkal esik egybe, hanem a zárlat tisztán metaforikus, mint a felütés. Három fő szóképének: az estének, a felhőnek és a lejtőnek a visszafordíthatatlanság, a kilátástalanság és a helyrehozhatatlanság a hasonlítottja. Ezeket a lírai én úgy látja, mint leszálló sötétséget, éjben a vízbe gázolást. Első és utolsó sorai két olyan irodalmi műre utalnak, amely fontos szerepet töltött be Arany élményvilágában. A vers kezdete Poe A holló c. híres költeményét idézi fel. A zárlata azokra a sorokra emlékeztet, amelyek Ophelia halálának körülményeit beszélik el (Hamlet). Ez bizonyossá teszi, hogy A lejtőn a halállal való szembenézés állapotát fejezi ki. Az idő- és térmegjelölés által meghatározott beszédhelyzethez a kilátástalanság hangneme társul, az este és a lejtő képzetét a „Vissza sem fordulhatok!” sor kapcsolja össze. 1848 után a vallás szerepe háttérbe szorult, és a természettudományok fejlődtek. A túlvilág létének hitele kétségessé vált, s így megrázó élménnyé lett a halál véglegessége. Arany átérezte korának nagy világnézeti válságát, s lélektani hatását lírájában a nagy művészet nyelvén tudta kifejezni.

[szerkesztés] Balladái

A NAGYKŐRÖSI ÉVEK BALLADÁI

Arany elsősorban lírikus, de hajlama a gondolatibb líra felé vonzotta. Az epikát is ennek jegyében lírizálta. (A Toldi estéje és a balladák bizonyítják ezt.) A balladák a legjobban szerkesztett költemények Arany életművében. Végigkomponáltságuk egyedülálló. Balladáinak leszármazottaival Adynál találkozhatunk. Arany már 1847-ben kísérletezett balladával, de verstípusait csak a a nagykőrösi években emelete magas színvonalra. Alkatához közelebb állt a történetet kihagyásokkal, párbeszédekkel dramatizáló ballada - melyet a skót és székely népköltészetből ismert meg-, mint a történetet lassan adagoló románc - melyet a latin népek (spanyolok) költészetéből és a németektől ismert. Jól bizonyítható ez a Hunyadi balladakör két részének: az V. Lászlónak (1853) és a Mátyás anyjának (1854) az összehasonlításával: az előbbi sokkal nagyobb igénnyel készült, mint az 1854-ben íródott. Balladatípusain belül három szerkezeti megoldást találunk. Az elsőt egyszólamú, vonalszerűen előrehaladó balladának nevezhetjük. Ez áll legközelebb a románchoz. Ide tartoznak első balladakísérletei: A varró leányok (1847), Az egri lány (1853) és két nagy vers: Zács Klára (1855) és A walesi bárdok (1856).


Zács Klára (1855)

A tömbszerűen szaggatott történetmondás annyit jelent, hogy a költő szakaszosan lelassítja az elbeszélést, az így kapott egységek közé pedig gyors átkötést vagy kihagyást iktat, azaz bizonyos eseményeket elhallgat. A tömböket belső ismétlésekkel állapotszerűvé lassítja, s így a történet lélekállapotok sorává alakul. A lépcsőzetesen előrehaladó szerkezetet a bosszúálló királyné szavainak fokozásos idézése zárja le. Az egyetlen szakasznyi lírizált, az elbeszélő jelenére vonatkoztatott kitekintés az epilógus szerepét tölti be.


A walesi bárdok (1856)

A szakaszos tördeltség benyomását erősítő belső ismétlések itt is uralkodó szerepet visznek, mind az elbeszélés, mind a párbeszéd szintjén, sőt közöttük is. A tetőpontot nem az elhallgatás, majd a mondatszerkesztés síkján megvalósított fokozás idézi elő, hanem a nyelv felemelése a betű szerinti szintről a szójátékok és igei-metaforák szintjére:

„Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik. - ”


Arany második balladatípusát a többszólamú előrehaladó szerkezet jellemzi. Ennek a típusnak távolibb a rokonsága a románccal. Két jelentős vers tartozik ide: az V. László (1853) és a Szondi két apródja (1856)


V. László (1853)

Írásmódja már kezdő szakaszaiban is töredékes mondatszerkesztésű. A szaggatottságot fokozza, hogy a költő egy állítmányhoz egyszerre kapcsol betű szerint és metaforikusan olvasandó alanyt:

„Buda falán a rab - Egy-egy felhődarab - Ereszkedik alá.”

A költemény tördeltsége fokozódik attól kezdve, hogy a foglyok megszöknek, a király pedig Prágába menekül. Az elbeszélés azonos szólamon belül változatokkal, két szólam között párhuzamos mondatszerkesztéssel hangsúlyozza, hogy az egyidejű, de térben távolodó történések szorosan összetartoznak.


Szondi két apródja (1856)

Itt a kétszólamúság még hamarabb bontakozik ki. A kétágú történet alapjául az időbeli eltérés szolgál. Az apródok a múltat idézik fel, Ali szolgája viszont a jelenről beszél, s a két szólam egymásra vonatkoztatottsága nyilvánvaló. Arany kétszólamú balladái az adagolás, a felépítés mintapéldái; formájuk önteremtő fejlődés során jön létre, az előrehaladás addig tart, amíg a hangnem ki nem meríti önmaga lehetőségeit. Ezen a tetőponton a belső ismétlések zsúfoltsága („álla halála”) már-már mesterkéltséget súrolná, de ekkor kevésbé megmunkált nyelvű, mondattanilag annál világosabb szerkezetű záradék hirtelen befejezi a történetet. A költő tökéletesen ellenőrzése alatt tartja anyagát, az írásmód pontosan követi a szerkezet fordulópontját. Történeti balladái politikai célzatosságot rejtenek magukban. Az 1850-es években fel kellet rázni a nemzetet fásultságából, s Arany magára vállalta ezt a feladatot. (Az V. László végszavaival („De visszajő a rab...!”) osztrák börtönökben sínylődő hazafiak hozzátartozóiba próbált lelket verni, a Zács Klára Haynau bosszúját idézte fel, a Szondi és A walesi bárdok arra emlékeztetett, hogy a magyar költő nem dicsőítheti Ferenc Józsefet.) Arany a nemzeti önrendelkezés eszményének értékét állította akkor, amikor a magyarság függetlenségét eltörölték, és történeti példázataival egyszerre tanít a megalkuvás elutasítására és a sorssal való kemény harcra.


Ágnes asszony (1853)

Történeti példázatival egyidőben a balladának egy más fajtáját is kialakította. E lélektani érdekű verstípusnak megalkotásakor az egyén sorsának egyetemes kérdései foglalkozatták. Ezt a harmadik típust egyszólamú, de körkörös felépítés jellemzi. Ide tartozik egyik legnagyobb verse az Ágnes asszony. Három szerkezeti egységből áll. Az első négy versszak egyszeri történést beszél el mérsékelt gyorsasággal. A következő tömb a szöveg leghosszabb része. A börtönben töltött rövid időt nagyon lassan beszéli el, a bíróságon történteket hosszú párbeszéd formájában tudjuk meg. Míg 14 szakasz foglalkozik e pár órával, addig Ágnes asszony életének hosszú éveiről 7 versszak ír. A zárlat a felütés változata, mintegy állóképpé merevíti a kezdő sorokban leírt képet. Arany e művében a bűnt teszi kérdésessé: Ágnes asszony úgy érzi nem felelős a tettéért, mert nem ő cselekedett, hanem vele történt valami. A ballada erősen lírizált. (A Zács Klárában a líraiság úgy nyilvánul meg, hogy a külső történés kihagyásai a belső történésre irányítják a figyelmet.) E műben a körkörösség a drámai monológ szerkezetéhez hasonlít, s a költő a lelkiismeret és az önvád jelképes kifejezésével egyetlen lélekállapot tárgyiasítását adja (- mint A rab gólyában vagy Az örök zsidóban (1860).


Az örök zsidó (1860)

A korszakot lezáró nagy vers elégikus líra és tragikus ballada ötvözete. Az örök zsidó legendáját Matthew Paris angol szerzetes XIII. sz.-i krónikájából ismerjük. (Karthaphilos, Pilátus ajtónállója a halálra ítélt Krisztust a palotából kiléptekor megütötte, s ezt mondta: Menj már, miért késlekedsz. Krisztus így felelt neki: Én megyek, de te várj, míg visszatérek.) Ez a történet Vörösmartyt is foglalkoztatta, de költeménye töredékben maradt. Arany új verstípust alakít ki e művében, mely a XIX.sz. közepén jelent meg az európai költészetben. Drámai monológot, amelyben a lírikus valamely történeti vagy költött személy álarca mögül szól az olvasóhoz. A szereplírának ez a formája áltörténetiséget s távlatot és tárgyiasságot ad a szubjektív lélekállapotnak. Arany lírai nyelven fogalmazta meg a kérdést, mely Világos után tépelődésre késztette: körkörös-e a történelem vagy létezik fejlődés? A mű nagyszerűen felépített és feszültséggel teli költemény. Első két szakaszában a fenyegetettséget a térbeliség nyelvén fogalmazza meg: a beszélőnek futnia kell, mert a fönt agyonnyomja, a lent padig kifut alóla. A következő öt sor időbeliségbe vetíti át az ellenséges erők haragját; múlt, jelen s jövő mind vészterhes, az örök zsidónak nincs helye a mindenségben. A lét idegen az egyéntől, semmi nem azonos önmagával: ez az újabb két versszak metaforáinak betű szerinti jelentése. Az újabb 10 sor a beszélő teljes elmagányosodását fejezi ki. Az örök zsidó lakját Arany az egyén lélektani elidegenedésének jelképévé fejleszti. Eddig tart a saját léthelyzet leírása. A második szerkezeti egység három versszaknyi fokozás. Elmélkedés, amely az egyéni lét céltalanságának kérdését veti fel. A kereszténység a túlvilágban jelölte meg a lét célját. Arany számára bizonytalanná vált e magyarázat. Hitevesztettségét az örök zsidó álarcán juttatta kifejezésre. Mérlegelvén, vajon a természetben nem ér-e minden inkább célhoz, mint az ember. Amikor a mű címszereplője a záró versszakban az irgalomra tereli a szót, a befejezés irónikusnak, és nem megoldásszerűnek hat. Célbaérésről nincs szó, csupán megpihenésről. Az örök zsidó azt reméli, hogy egyszer talán megáll a végtelen rohanás. Mivel a szöveg végig egy elképzelt szereplő magánbeszéde, ezért eldöntetlen, vajon a létnek értelmet ad-e a vég. (A költemény művészi hatása összefügg azzal ,hogy Arany kínzó kérdésként fogalmazza meg s egyetemes jelképbe kivetítve tárgyiasítja a belső feszültségnek okát, mely döntő szerepet játszott élményvilágában.)

Arany legjelentősebb alkotókorszakát lezáró mű ez. Az Akadémia tagjává választotta. 1860 őszén felhagyott nagykőrösi tanári állásával, s Pestre költözött. Igen magas színvonalú folyóiratot szerkesztett Szépirodalmi Figyelő, majd Koszorú címmel. Értekezőként a magyar irodalomelmélet fejlesztésére tett kezdeményezést.

Buda halála (1863)

A vállalkozó szellem felélénkülése jellemzi Aranyt a kiegyezés előtti években. Ekkor készül el ez a mű is ,a hun trilógiának egyedül befejezett része. A költeményt az elbeszélés ütemének változtatása, a műnemkeverésnek balladaszerű módja jellemzi. Ezt a művét Arany következetesebben tervezte meg, mint a Toldi-trilógiát, s az elkészült részek szigorú végigszerkesztettséget mutatnak, mint a balladák a maguk szűkebb keretei között. A lírai költeményekhez is szoros kapcsolat fűzi ezt a félbemaradt művet: az Előhang A lejtőn változataként is olvasható. A szöveg megszerkesztettsége is teljes, a metaforikus felépítés a lírai költeményekével vetekszik. Etele hun király összetettebb, több önismerettel rendelkező hős, mint Told. A hun trilógia szereplői belső jellemzésben gazdagok. A lelkiismeret és az önvád hatása alatt állnak. A költő gyakran idézi belső magánbeszédüket. A Csaba-trilógia egészének világképében egyetlen elv érvényesült volna: az első dolgozat (1853) II. rész 1. éneke azt állítja, hogy a sorsban minden felfelémenetelt ugyanakkora út követ lefelé; a második dolgozatban (1855 - 56) a III. rész 3. éneke szerint Attila „Azt hive győzelmében, hogy már legyőzetett.” A II. részből elkészült Keveházában (1853) döntő mozzanat, hogy a győztes mindig legyőzetett is; a Buda halálában azon a ponton tetőződik be a történés, amikor Etele leszúrja Budát, s felismeri, hogy e tette saját vesztét is jelenti. A hun trilógia világképének törvényszerűsége rokonságban van a sors fölfelé és lefelé mutató mozgásának egységéről szóló gondolattal. Arany volt egyetlen költőnk, akinek mély érzéke volt a tragikum iránt. A hun trilógia tragikuma csak a második két rész elkészülésével kaphatta volna meg igazi jelentőségét. Az első rész még csak fölveti a végzetszerűség lehetőségét, érvényesülésének bemutatására csak később kerülhet sor. A tragikum előérzetének kifejezése, a belső jellemzés, a metaforában gazdag nagy művészi hatású, korszerű alkotássá teszi a hun trilógiát.


[szerkesztés] Betegsége és halála

Ettől fogva egész haláláig keveset dolgozott, mert egészsége meggyöngült: 1868-ban veszélyes máj- és bélgyulladást állapítottak meg. 1870-ben operálták, és több epekövét távolították el. Hallása és szeme is gyöngülni kezdett, de gondos étrendjének köszönhetően még néha hivatalos állását is folytatta.

Az 1870-es évek során befejezte a Hamlet és a János király fordítását, lefordította Arisztophanész összes műveit, elkészült a Bolond Istókkal, valamint megírta Őszikék című ciklusát, s bevégezte a Toldi-trilógia középső részét, a Toldi szerelmét.

Betegsége 1878 áprilisában jelentkezett ismét súlyosabb alakban, és 1882. október 10-én sétája közben náthát kapott. Ettől kezdve állapota fokozatosan romlott, és 1882. október 22-én szobájába visszatérve eszméletét veszítette, és többé nem nyerte vissza.

Október 24-én temették el tízezres tömeg kíséretével.

Műveinek teljes gyűjtéményét a költő halála után csakhamar megindította régi kiadója, Ráth Mór: összes munkáit 8 kötetben 1884-1885-ben, hátrahagyott iratait és levelezését pedig a fia, Arany László szerkesztésében és jegyzeteivel, négy kötetben 1887-1889-ben adta ki. Arany János ércszobrát a költő műveiből vett alakokkal Stróbl Alajos mintázta, a Nemzeti Múzeum előtt állították fel és 1893 tavaszán leplezték le.

[szerkesztés] Külső hivatkozások