Franco Zeffirelli

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Franco Zeffirelli (Firenze, 1923. február 12. – ) olasz filmrendező, forgatókönyvíró. Az 1960-as évek második felétől készít mozifilmeket. Színházi rendezőként több évtizede a legkiválóbbak között tartják számon, főleg operarendezései legendás hírűek.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Pályafutása

[szerkesztés] Színházi kezdetek

Zeffirelli házasságon kívül született gyermek volt. Hatéves korában elvesztette édesanyját. Idős angol hölgyek vették pártfogásukba, akik felnyitották szemét az őt körülvevő világ szépségeire. (Életének ezt a részét idézi fel a Tea Mussolinivel című 1999-es alkotása.) Később a firenzei egyetemen építészetet tanult. Tanulmányait megszakította, s fegyveresen vett részt szülővárosa felszabadításában. Visszatérve az egyetemre, amatőr színielőadásokat is rendezett. Luchino Visconti már az egyetemen felfigyelt a tehetséges fiatalemberre, akit több filmjében asszisztenseként foglalkoztatott: Vihar előtt (1948), Szépek szépe (1951), Érzelem (1954). Roberto Rossellini és Vittorio De Sica segédrendezőjeként az ifjú Zeffirelli a rendezői szakma további mesterfogásait sajátíthatta el. Filmes tapasztalatai ellenére először a színház világában kívánta kipróbálni képességeit. Néhány év alatt forradalmasította az operarendezés korszerűtlen, idejétmúlt stílusát. Előadásai frissek, elevenek, mozgalmasak voltak: hamarosan a milánói Scala, a párizsi Opera és a londoni Covent Garden legfoglalkoztatottabb rendezője lett. Az opera után – de azzal sohasem szakítva – érdeklődése az irodalmi klasszikusok felé fordult: egyik feladatának tekintette, hogy Shakespeare munkáit közel hozza a XX. század nézőihez, megőrizve az eredeti művek szellemiségét, mellőzve mindenféle minőségi engedményt. Működése nyomán óriási Shakespeare-kultusz alakult ki Olaszországban, s Zeffirelli elérkezettnek látta az időt arra, hogy az avoni bárd műveit filmszalagra álmodja.

[szerkesztés] Mozis világsikerek

Első játékfilmjét még 1957-ben forgatta Kemping címmel, de a fekete-fehér vígjáték egyáltalán nem jellemző darabja az életművének. 1966-ban dokumentumfilmet forgatott a firenzei árvízről. Az igazi világsikert A makrancos hölgy (1967) hozta meg számára: Shakespeare komédiájának szellemes, látványos, az eredetihez méltó adaptációjának magas színvonalához Richard Burton és Elizabeth Taylor fergeteges alakítása is hozzájárult. A következő évben a Rómeó és Júlia filmváltozatával ha lehet, még nagyobb sikert aratott. Szenzációs ötletnek bizonyult, hogy a tragikus sorsú szerelmesek főszerepére – szakítva az addigi hagyományokkal – az eredeti karaktereknek megfelelő életkorú színészeket választott Leonard Whiting és Olivia Hussey személyében. Feltétlenül említést érdemel Nino Rota csodálatos kísérőzenéje is. (A szerelmi téma feldolgozása a korszak népszerű énekese, Engelbert Humperdinck előadásában ma már örökzöldnek számít.) A közönség, főleg a fiatalok nagy tetszéssel fogadták a Napfivér, Holdnővér (1972) című munkáját is. A kritikusok már inkább vitatták filmet, amely Assisi Szent Ferenc életének kissé idealizált feldolgozása. 1966-ban Liliana Cavani rendezőnő is megfilmesítette ugyanezt a témát: az ő munkája egyfajta mozgóképes előfutára volt a 60-as évek végén fellobbant diákmozgalmaknak, míg Zeffirelli változata mintegy utólagos reflektálás ugyanerre. Ezt az értelmezést erősíti, hogy a gyönyörű betétdalokat a diákmozgalmak kultikus énekes sztárja, Donovan énekelte. Zeffirelli következő monumentális vállalkozása A názáreti Jézus volt, mely ötrészes tévésorozatként és kétrészes mozifilmként is elkészült. A közönségsiker most sem maradt el, ám a kritikusok többsége csupán szép képeskönyvként értékelte a produkciót.

[szerkesztés] Melodráma, giccs, opera

King Vidor klasszikusának 1979-es remake-je, A bajnok az Oscar-díjas főszereplők (Jon Voight és Faye Dunaway) és a tehetséges gyerekszereplő (Ricky Schroeder) játéka ellenére csúfos bukásnak bizonyult. A könnyfakasztó melodráma rossz fogadtatása részben azzal magyarázható, hogy a közönség akkoriban már másfajta filmdivatok lázában égett. Még kínosabb kudarc volt Zeffirelli modern Rómeó és Júlia-sztorija, a Végtelen szerelem (1981), melyet sokan és nem alaptalanul minősítettek giccsnek. (A Lionel Richie és Diana Ross által előadott betétdal, az Endless Love viszont világsláger lett.) A rendező főleg női főszereplőjével, az akkoriban igen divatos Brooke Shieldsszel volt elégedetlen: állítása szerint az egyik szerelmi jelenet felvétele közben kénytelen volt csiklandozni Shields talpát, hogy végre valami érzelem jelenjen meg a filmcsillagocska kifejezéstelen arcán. Mint a legtöbb Zeffirelli-film, a Végtelen szerelem is új tehetségeket mutatott be a közönségnek Tom Cruise és James Spader személyében. Az 1988-as velencei filmfesztiválon mutatták be Az ifjú Toscaninit, amelynek vetítését a közönség egyre hangosabb kacaja kísérte: a derültség fő oka Elizabeth Taylor volt, akinek patetikus játékáról másnap a kritikusok vitriolba mártott tollal cikkeztek. Ugyanezen a fesztiválon vetítették Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című drámáját is, amely ellen már a bemutató előtt példátlan tiltakozáshullám indult. Maga Zeffirelli is a Biennálé műsorpolitikájának felülvizsgálatát követelte, saját filmjének kínos premierje után azonban dühösen nyilatkozta, hogy soha többé nem teszi be a lábát Velencébe. Egyértelmű világsikert arattak azonban a 80-as években az operafilmjei: a Traviata és a Bajazzók Teresa Stratas és Plácido Domingo, a Parasztbecsület Domingo és Jelena Obrazcova, az Otello pedig ismét Domingo és Katia Ricciarelli főszereplésével.

[szerkesztés] Shakespeare, Brontë, Mussolini, Callas

A 90-es években Zeffirelli továbbra is megosztotta energiáját a színház és a film között. Míg az előbbi területen folytatódott diadalmenete, addig filmjeivel nem sikerült megismételnie korai alkotásai világsikereit. Újabb Shakespeare-adaptációja, a Hamlet (1990) főszerepére – ismét ellentmondva a színházi hagyományoknak – filozofálgató értelmiségi helyett egy akcióhőst szerződtetett az akkoriban különösen népszerű Mel Gibson személyében. Választását sokan bírálták, s a Gibson-rajongók sem akarták mindenáron látni kedvencüket az új szerepkörben. Csendes sikert aratott az Egy apáca szerelme (1993) című alkotása, egy fiatal lány mívesen előadott tragikus története: az ifjú teremtés kényszerből vállalja a kolostori életet. Biztos mesterségbeli tudással, kitűnő szereposztással készült a Jane Eyre, Charlotte Brontë népszerű regényének újabb változata. Tökéletes színészválasztás, aprólékos környezetábrázolás és finom lélekrajz jellemzi az önéletrajzi ihletésű Tea Mussolinivel című munkáját. 1964-ben Zeffirelli már készített egy tévéfilmet a legendás operaénekesnő, Maria Callas Covent Garden-beli fellépéséről. 2002-es alkotása, a Mindörökké Callas a díva utolsó éveinek zömmel fiktív eseményein alapul, melyeken keresztül Zeffirelli saját ars poeticáját is megfogalmazza művészet és illúzió összefüggései ürügyén. A főszerepben Fanny Ardant kitűnő alakítását láthatjuk. Legutóbbi filmje, a tavaly bemutatott Három fivér a Napfivér, Holdnővér folytatásaként készült. Nem a legjobb előjel, hogy 1 év után is alig található valami anyag a neten a produkcióról, s nincs hír Olaszországon kívüli bemutatókról sem.

[szerkesztés] Magánélet

2006 novemberében jelent meg Zeffirelli önéletrajza, amelyben nyíltan beszélt homoszexualitásáról és Visconti iránti szerelméről. Mint írja, egész életében „diszkréten kezelte homoszexualitását”, s ezt megelőzően csak tíz évvel korábban, San Franciscóban beszélt férfiakkal való kapcsolatairól. Mint nyilatkozott: homoszexuálisnak vallja magát, de nem melegnek (gay). Számára ez a szó „gyűlöletes, sértő és trágár”. [1]

[szerkesztés] Önálló filmrendezései

  • 1957 Camping
  • 1964 Maria Callas at Covent Garden (tévéfilm)
  • 1966 Per Firenze 8dokumentumfilm)
  • 1967 A makrancos hölgy (The Taming of the Shrew)
  • 1968 Rómeó és Júlia (Romeo and Juliet)
  • 1972 Napfivér, Holdnővér (Fratello sole, sorella luna)
  • 1977 A názáreti Jézus (Jesus of Nazareth) (tévésorozat és mozifilm is!)
  • 1979 A bajnok (The Champ)
  • 1981 Végtelen szerelem (Endless Love)
  • 1982 Bajazzók (Pagliacci)
  • 1982 Parasztbecsület (Cavalleria rusticana)
  • 1982 Traviata (La Traviata)
  • 1986 Otello
  • 1988 Az ifjú Toscanini (Il Giovane Toscanini)
  • 1989 12 registi per 12 città (a Firenze című epizód)
  • 1990 Don Carlos (Don Carlo) (tévéfilm)
  • 1990 Hamlet
  • 1993 Egy apáca szerelme (Storia di una capinera)
  • 1996 Jane Eyre
  • 1999 Tea Mussolinivel (Tea with Mussolini)
  • 2002 Mindörökké Callas (Callas Forever)
  • 2005 Tre fratelli

[szerkesztés] Fontosabb díjak és jelölések

[szerkesztés] Oscar-díj

  • 1969 jelölés Rómeó és Júlia, legjobb rendező
  • 1982 jelölés Traviata, legjobb művészeti rendezés (megosztva Gianni Quarantával)

[szerkesztés] Golden Globe-díj

  • 1969 jelölés Rómeó és Júlia, legjobb rendező

[szerkesztés] Arany Málna-díj

  • 1982 jelölés Végtelen szerelem, legrosszabb rendező

[szerkesztés] Arany Pálma-díj

  • 1986 jelölés Otello

[szerkesztés] BAFTA-díj

  • 1969 jelölés Rómeó és Júlia, legjobb rendezés
  • 1978 jelölés A názáreti Jézus, legjobb tévés produkció
  • 1984 díj Traviata, legjobb művészeti rendezés (megosztva Gianni Quarantával)
  • 1984 jelölés Traviata, legjobb nem angol nyelvű film (megosztva Tarak Ben Ammarral)
  • 1987 jelölés Otello, legjobb nem angol nyelvű film (megosztva Menahem Golannal és Yoram Globusszal)

[szerkesztés] David di Donatello-díj

  • 1972 díj Napfivér, Holdnővér, legjobb rendező (megosztva Sergio Leonéval)
  • 1979 Különdíj (European David)
  • 1991 díj Hamlet, legjobb idegen nyelvű film
  • 2002 Különdíj (Special David)

[szerkesztés] Ezüst Szalag-díj

  • 1969 díj Rómeó és Júlia, legjobb rendező

[szerkesztés] San Sebastián-i filmfesztivál

  • 1973 OCIC-díj Napfivér, Holdnővér

[szerkesztés] Külső hivatkozások