Allofón

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Az allofón a fonetikában azon beszédhangok egyike, melyek azonos fonéma alá tartoznak.

A magyarban például a madár és a hamvas szó m-je, a nép, a pénz és a bank szó n-je, a nyár és a kényszer ny-je, a kicsi és a kakas k-ja, a jó és a lépj j-je, a , az ihlet és a sah h-ja, a sír és a színház í-je, az eper és az erre e-je azonosnak tűnik, de valójában különböző hang. Mindezek az egyes fonémák különféle allofónjai, melyeket a fonetikában önálló jelekkel jelölnek.

A fonémáknak más nyelvekben is vannak allofónjaik, például angolul a pin és a spin szóban másképp ejtik a p hangot: az előbbi szóban aspiráltan (hehezettel), ph-ként, az utóbbiban aspirálatlanul (mint a magyar p-t).

Az egyes nyelvekben jelentős különbségek vannak abban, hogy két hangot fonémáknak vagy allofónoknak tekint-e. Így például a magyarban a nép és a bank szó n-je ugyanazon fonéma két allofónja, míg az angolban a két hang két önálló, teljes értékű fonémát takar (éppúgy, mint a d és a g a magyarban). A különbség abból adódik, hogy a magyarban a váltakozás pusztán a hangkörnyezet függvénye: nincs két olyan szó, amit csak az különböztetne meg, hogy az egyikben az egyikféle n-et ejtik, a másikban a másikfélét: ha adott a hangkörnyezet, az egyik helyzetben csak ezt ejthetjük, a másikban pedig csak azt. – Az angolban viszont a két hang azonos helyzetben is állhat, sőt találunk olyan szópárokat is, amelyeket csak ez különböztet meg egymástól (pl. sin és sing, kin és king – ezeket minimális párnak hívják), ezért e két hangot az angolban két különböző fonémának kell tekintenünk.

Az allofónok különbözőségének általában nem vagyunk tudatában. Viszont ha egy fonémát kiragadunk a nyelvi környezetéből, a hallgató számára egész más hangnak tűnhet. Így például ha egy angol nyelvű hallgató úgy hallja felvételről a spin szót, hogy a s (magyar sz) hangot elhagyják, könnyen lehet, hogy bin-nek fogja hallani, mivel az angol nyelvben a szó eleji aspirálatlan p csak zöngésként (azaz b-ként) szokott előfordulni.

A fonéma önmagában csak elvont dolog. Nem minden fonémának vannak jelentősen különböző allofónjai, de mindig akadnak kisebb ejtésbeli különbségek a helyzettől függően. A beszédhang olyan hang, amelynek meghatározott formája van mint hanghullámnak, az allofón pedig olyan beszédhang, amelyet egy fonéma egyik tagjának tekintünk. Az egyes nyelvek beszélői úgy észlelik a fonémát, mint nyelvüknek egy egyedi megkülönböztető hangját.

Lásd még fonológia, fonetika, hangképzés.