Canterbury mesék (film)

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Canterbury mesék
Rendező: Pier Paolo Pasolini
Producer: Alberto Grimaldi
Forgatókönyvíró: Pier Paolo Pasolini
Főszerepben: Hugh Griffith
Laura Betti
Franco Citti
Ninetto Davoli
Pier Paolo Pasolini
Zene: Ennio Morricone
Operatőr: Tonino Delli Colli
Jelmeztervező: Danilo Donati
Vágó: Nino Baragli
Bemutató: 1972. július 2.
Időtartam: 110 perc (DVD)
Díj(ak): Arany Medve-díj (1972, Nyugat-berlini filmfesztivál)
Nyelv: angol / olasz
IMDb

A Canterbury mesék (I racconti di Canterbury / Les contes de Canterbury) 1972-ben készült színes, olasz–francia film. Pier Paolo Pasolini, olasz rendező nyolc mesét filmesített meg Geoffrey Chaucer azonos című klasszikus mesegyűjteményéből. A Canterbury mesék Az Élet trilógiája összefoglaló címmel ismert Pasolini-alkotások középső darabja, melyet az 1972-es nyugat-berlini filmfesztiválon Arany Medve-díjjal tüntettek ki. A trilógia másik két részéhez, a Dekameronhoz (1971) és Az Ezeregyéjszaka virágaihoz (1974) hasonlóan a Canterbury mesék is zömmel amatőr szereplőkkel készült.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Háttér

[szerkesztés] Az irodalmi mű

Geoffrey Chaucer (kb. 1343-1400) főműve, a Canterbury mesék alighanem egy 1387-es zarándokút ihletésére született. Lényegében az első jelentős, angol nyelven írott műről van szó, szerzőjét már csak ezért is az angol irodalom atyjaként emlegetik. A zömmel verses formában íródott Canterbury mesék valószínűleg be nem fejezett alkotás. Fennmaradtak róla a szerző eredeti elképzelései, ugyanakkor semmi okunk sincs feltételezni, hogy magából a műből bármi is elveszett volna. Chaucer úgy tervezte, hogy a 30 zarándok oda- és visszafelé 2-2 történetet mesél, ami összesen 120 mese lett volna. Ezekből 21 készült el teljesen, 2 töredékesen: senki nem mesél kétszer, sőt néhányan egyszer se. A Canterbury meséken érződik Giovanni Boccaccio Dekameronjának hatása. Az irodalmi stílus kifinomultsága szempontjából Boccaccio írása viszi el a pálmát, ugyanakkor Chaucer munkája karakterábrázolás szempontjából jóval érdekesebb.

[szerkesztés] A megfilmesített mesék

A kész filmben a következő történeteket láthatjuk: a Kalmár meséje, a Kolduló Barát meséje, a Szakács meséje, a Molnár meséje, a Bathi Asszonyság előbeszéde, a Búcsúárus meséje, az Ispán meséje, a Porkoláb meséje. Pasolini nem ragaszkodott szolgai módon Chaucer szövegéhez: némelyik mesét csak részben filmesítette meg (a Bathi Asszonyság szövegéből például csak az előbeszédet, magát a mesét nem), némelyiket viszont kibővítette (a lókötő Perkins vidám története), s van olyan is, ahol összevont két mesét (a kapzsi szerzetes történetébe vette bele a Pokolról szóló víziót).

[szerkesztés] A forgatásról

Az Élet trilógiája három filmjét szokás kicsit súlytalanabb mozidaraboknak, a Pasolini-életmű kevésbé érdekes, inkább a közönségsikert megcélzó darabjainak tekinteni. A filmek a maguk könnyedségével és vidámságával kétségtelenül élesen elütnek a rendező zömmel komor, nyomasztó hangvételű többi művétől. Ugyanakkor azonban választ, lehetséges alternatívát jelentenek arra az általános értékválságra, melyet olyan nyomasztó remekművek örökítenek meg Pasolini életművében, mint a Teoréma (1968), a Disznóól (1969), illetve az illúziókkal való leszámolásként született, könyörtelen utolsó film, a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975).

Pasolini ismét személyesen válogatta ki a megfilmesítendő történeteket. A forgatás helyszínéül – néhány jelenetet leszámítva – Angliát választotta, ahol zömmel kicsiny, eldugott falvakban forgattak, melyekben szinte semmi sem változott az évszázadok alatt. Ragaszkodott ahhoz is, hogy angol nyelven forgassanak, hiszen az autentikusság nála mindig fontos szempont volt, márpedig Chaucer műve angolul íródott. (Egyszerre vicces és meghökkentő tény viszont, hogy amikor bő negyedszázaddal a bemutató után a Brit Filmintézet DVD-n is kiadta a filmet, nem az eredeti angol nyelvű változatot dobták piacra, hanem az olasz nyelvű verziót, melyet angol feliratokkal láttak el!)

A színészek kiválasztásában Pasolini most is sok segítséget kapott barátjától, Ninetto Davolitól, aki szintén játszik a filmben: Davoli vállalta, hogy részt vesz az amatőr szereplők mozgatásában is, afféle segédrendezőként. Pasolini remek színészvezetését dicséri, hogy noha ebben a filmjében több hivatásos színész játszik, mint a trilógia másik két darabjában, játékstílusuk mégsem üt el semmiben sem az amatőrök természetes egyszerűségétől. A Pasolini-klán tagjai – Davoli, Franco Citti és a jellegzetes orgánumú Laura Betti – mellett fontos szerepet kapott az angol filmjátszás kiváló karakterszínésze, az Oscar-díjas Hugh Griffith, valamint olyan, zömmel a pályájuk elején álló színészek, mint Jenny Runacre, Tom Baker, Robin Askwith vagy a híres komikus, Charlie Chaplin kisebbik lánya, Josephine Chaplin. Az édesapa nem volt különösebben lelkes, mikor lánya meztelen jeleneteit kellett végignéznie a vásznon, viszont nagyon tetszett neki Ninetto Davoli alakítása, aki egy chaplini karaktert formált meg, humorosan, mértéktartóan, a nagy előd iránti tisztelettel.

Pasolini ebben a filmben magát Chaucert alakítja, s ily módon egyrészt megint önéletrajzi momentumokat csempész a filmbe, akárcsak a Dekameron esetében Giotto di Bondone megformálásával, másrészt ezáltal megerősíti a két film közötti kapcsolatot, mely az irodalmi alapművek rokon vonásai miatt eleve fennállt. Chaucer személye kapcsolja össze a meséket, s a szerző alakja rendre visszatér a filmben. Volt olyan kritikus, aki felrótta Pasolininek ezt a fajta szerkesztésmódot, mondván, hogy a mesék sorrendjét nyugodtan fel lehetne cserélni, a mű lényege nem változna. Szóvá tették azt is, hogy Pasolini nem fordított kellő figyelmet a kerettörténetre, holott Chaucernél a mesélők bemutatása szinte érdekesebb, mint az elmondott történetek. Ezek a vádak elég ingatag alapokon nyugszanak, hiszen elég arra gondolnunk, hogy Pasolini csupán változtatott egyet a chauceri elbeszéléstechnikán: a mesélők nála is ott vannak a Canterburybe tartó zarándokmenetben, s alighanem mesélnek is, hiszen ebben állapodnak meg a film elején, de nem azt látjuk, ahogy mesélnek, hanem azt, ahogyan megtörténik (megtörtént) velük a mese.

A filmet 1971 szeptembere és novembere között forgatták, s 1972 nyarán mutatták be a nyugat-berlini filmfesztiválon, ahol elnyerte a fődíjat. Az évek folyamán a Canterbury mesék lett a trilógia talán legellentmondásosabban értékelt darabja. Sokan a legjobbnak tartják a három alkotás közül, mások viszont óriási baklövésnek, Chaucert megszégyenítő alpári szexkomédiának, mintegy a kilencvenes évek ízléstelen amerikai tinivígjátékainak egyfajta előfutáraként értékelik. Magyarországon 1981 januárjában láthattuk először a filmet a budapesti Filmmúzeum hétköznap délelőtti előadásain, óriási érdeklődés mellett.

[szerkesztés] Kivágott jelenetek

Sajnos a Canterbury mesék sem úszta meg az ollót, noha bennfentesek szerint nem a cenzúra volt a rövidítések fő oka. Egészen friss sajtóhírek szerint Pasolini szerelmi bánata volt a rövidítések legfőbb indítéka: barátja, Ninetto Davoli a forgatás idején beleszeretett egy lányba, akit feleségül vett, s ez véget vetett a rendezőhöz fűzödő viszonyának, noha barátok maradtak. Állítólag e csalódás miatt, közvetlenül a nyugat-berlini premier előtt vágta meg a filmet: kihagyta Sir Thomas meséjét, illetve jelentősen lerövidítette a kerettörténet azon részeit, melyben ő mint Chaucer volt látható. Akárcsak a Dekameron esetében, a kivágott jelenetek nem maradtak fenn (reméljük, hogy egyszerűen még csak nem kerültek elő), csupán néhány fotó idézi fel ezeket az epizódokat. Valószínűleg rövidült Perkins jelenete is: egy poszteren ugyanis szabadtéren is látható az az esküvői menet, akikhez aztán Perkins is bekukkant, s ott kikezd a menyasszonnyal. Maradt fenn fotó a kapzsi szerzetes epizódjának a kész filmben nem látható pillanatáról is, ami azt sejteti, hogy Pasolini alighanem a teljes mesét feldolgozta, csak aztán megrövidítette a jelenetet.

[szerkesztés] Cenzúra

Az olasz cenzúra 1972. október 7-én szeméremsértés miatt kis időre betiltotta a Canterbury mesék filmváltozatát. A tiltás oka elsősorban a pokolbéli vízió azon jelenete volt, ahol az Ördög hatalmas hátsója ontja magából a szerzeteseket. Vallást sértő momentumok miatt egyébként Pasolini már korábban is összeütközésbe került a cenzúrával. A túró (1963) című szkeccsfilmjéért például felfüggesztett börtönbüntetést kapott, mivel azzal vádolták, hogy a műben kigúnyolja az államvallást. A Teoréma (1968) című alkotásával a Vatikán haragját vívta ki: a pápai állam hivatalos lapja, az Osservatore Romano előbb heves támadást intézett a film ellen, majd egy egyházi méltóságokból álló bizottság minden hívőnek megtiltotta a produkció megtekintését.

[szerkesztés] Folytatások

Pasolini tematikailag az Az Ezeregyéjszaka virágai (1974) című filmjével zárta le a trilógiát. A Canterbury mesék azonban - a Dekameronhoz hasonlóan - szintén hatalmas sikernek bizonyult, ezért Mino Guerrini, aki már a Dekameronhoz is folytatást készített, még ugyanabban az évben bemutatta a Gli altri racconti di Canterbury című filmjét, amely nem több, mint pikáns variációk egyéb Chaucer-sztorikra. Ezenkívül is azonban számos, említésre sem méltó utánzat jelent meg a mozikban a Pasolini-film sikerét meglovagolva.

[szerkesztés] Szereplők

[szerkesztés] Külső hivatkozások