Berat
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Berat vagy Berati kisváros Albánia déli részén, az ország nyolcadik legnépesebb városa. Lakossága mintegy 47 200 fő (2006, becslés). Az azonos nevű Berat kerület székhelye, püspöki székhely. A városkát 1961-ben Enver Hoxha múzeumvárossá nyilvánította, 1996-ban pedig javasolták az UNESCO világörökségi listájára [1].
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Fekvése
A festői városka az Osum folyó jobb partján, a mészkősziklákba vájt völgyszorosban épült fel. A várhegy oldalában, a Mangalem városnegyedben egymásra épült, fehérre meszelt, sokablakos házainak köszönhetően azon albán városok közé tartozik, ahol a kommunista időszak városrombolásait követően is érzik a történelmi levegő (közkeletű toposszal Berat „az ezerablakos város”). A közeli fenyveserdők, a Tomorr- és a Shpirag-hegyek komor tömege szolgál a városkép idilli hátteréül.
- A legenda szerint a két óriás, Tomorr és Shpirag összekülönbözött egy berati leányon, és birokra keltek. Tomorr kardjával addig kaszabolta a másik gigászt, amíg azt tetőtől talpig sebek borították, s meghalt, de a heves harcba Tomorr is belepusztult. Mindketten heggyé váltak, s az őket sirató leány könnyeiből lett az Osum folyó.
[szerkesztés] Története
Berat Albánia egyik legősibb városa: az illírek dasaretes törzse már az i. e. 6. században erődített települést létesített Antipatrea néven ezen a helyen, itt húzódott ugyanis az Illyria és Épeirosz közötti határ. Antipatreát a rómaiak az i. e. 2. században elfoglalták, és a Római Birodalom összeomlását követően a Bizánci Birodalom egyik határerődjeként számos barbár betörést kellett elszenvednie, immár Pulkheriopolisz néven. I. Szimeon bolgár csapatai foglalták el a várost a 9. században, s tartották fennhatóságuk alatt egészen a 13. századig, amikor is Dukász Mihály epiruszi despota kezére került. 1345-ben a szerbek vonultak be a városba, s nevezték el Beligradnak, azaz „fehér városnak”, s a feltételezések szerint erre származtatható vissza a város nevének mai alakja is. A terjeszkedő Oszmán Birodalom határai 1450-ben értek el Beratig, s majdnem fél évezreden keresztül, 1912-ig török fennhatóság alatt állt a város, 1867-től mint a Berati szandzsák székhelye. A török hódoltság kezdetén a város lakossága erősen megfogyatkozott, s csak a 17. században kezdett ismét benépesülni, és vált az albán fafaragók egyik kézművesközpontjává. Ali Tepeleni pasa 1809-ben meghódította a várost. A 19. században társadalmi élete fellendült: a török fennhatóság ellen küzdő nacionalista Prizreni Liga egyik háttérbázisául szolgált.
[szerkesztés] Látnivalók
A város fölé magasodó sziklára épült várnegyed, a Kala kecsegtet a legtöbb látnivalóval. Az 5. században lerombolt fellegvárát a 6. században I. Justinianus, majd a 13. században I. Mihály epiruszi despota erősíttette meg. Bejáratát barbakán védi, s a szinte épen megmaradt fal által közrezárt területen, a várnegyedben figyelemre méltó évszázados épületek találhatók: a Vllahernai Szűz Mária- (Kisha e Shën Marisë Vllahernës) és a Szent Mihály-templom (Kisha e Shën Mihalit, mindkettő 13. századi), a Szentháromság-templom (Kisha e Trinitetit të Shenjtë, 14. század), a 16. századi albán festő, Onufri freskóival díszített Szent Tódor-templom (Kisha e Shën Todrit, 16. század). A restaurált Szent Miklós-templom ma Onufri Múzeum.
A várhegy oldalában, a Mangalem nevű Osum-parti városrészben zsúfolódnak a már említett, fehér lakóházak, és itt található az Agglegények mecsetje (Xhamia e Beqarëve, 1827) is. (Az „agglegények” a korabeli Berat kereskedőinek nőtlen férfiakból szervezett fegyveres őrségét alkották.) További három muzulmán szakrális emlék található a városban: a II. Bajazid alatt épült Király-mecset (Xhamia e Mbretit, 15. század) és medreszéje, a városközpontban az Ólom-mecset (Xhamia e Plumbit, 1555), valamint a Helveti-imaház (Teqe e Helvetive, 1790). Ez utóbbi mellett található a zsidó Shabbatai Zví díszes síremléke, aki 1660-ban messiásnak adta ki magát.
Az Osum másik partján, a szintúgy szűk utcás, festői Gorica városrészben található a Szent Szpiridon-székesegyház (Kisha e Shën Spiridhonit, 1864). A várnegyed felé vezető út mellett, egy hagyományos kőházban található a Néprajzi Múzeum.


Based on work by