Manzikerti csata

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A manzikerti csata (törökül Malazgirt Savaşı) 1071. augusztus 26-án zajlott a Bizánci Birodalom és az Alp Arszlán vezette szeldzsuk török erők között. Az ütközet végkimenetele a bizánciakra nézve katasztrofális volt: a vereség mellett még IV. Romanosz császár is fogságba esett.

Manzikerti csata
Konfliktus Bizánci-szeldzsuk háborúk
Időpont 1071. augusztus 26.
Helyszín Manzikert (Malazgirt, Törökország)
Eredmény Szeldzsuk győzelem
Szembenálló felek
Bizánci Birodalom Szeldzsuk törökök
Parancsnokok
IV. Romanosz
Niképhorosz Brüenniosz
Theodor Alüatész
Andronikosz Dukász
Alp Arszlán
Szembenálló erők
Körülbelül 40 000 Körülbelül 54 000
Veszteségek
Körülbelül 2000 Nincs adat

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Háttér

Az 1060-as években Alp Arszlán szeldzsuk szultán engedélyezte türk szövetségeseinek, hogy Kis-Ázsia és Armenia felé vonuljanak, mire ők fosztogatni kezdték az itt található bizánci területek városait és letarolták földjeit. 1064-ben még Armenia fővárosát, Anit is lerombolták. 1068-ban IV. Romanosz támadást indított ellenük, és be is vette Hierapolisz városát, ám a bizánci nehézgyalogság nem volt képes elfogni a gyors török lovasságot. 1070-ben a császár ismét haddal indult a törökök ellen, ezúttal Manzikert (ma Malazgirt, Kelet-Törökország Muş tartományában) felé, melynek bizánci erődjét még 1071. januárjában vették be a szeldzsukok. Romanosz békét ajánlott Alp Arszlánnak, miszerint visszaadta volna Hierapoliszt, ha a törökök felhagynak Edessza ostromával. Ellenkező esetben háborúval fenyegette meg a szultánt, és - előre látva annak reakcióját - hadsereg toborzásába kezdett.

[szerkesztés] Előkészületek

A császár érdekes módon nem kiváló hadvezérét, Niképhorosz Botaniatészt (a későbbi III. Niképhoroszt) válaszotta társául a hadvezetésben, hanem a nála sokkal kevésbé lojális Andronikosz Dukászt, régi ellenfelét. A hadsereg összesen körülbelül 40000 katonából állt: 5-5000 fő érkezett a Birodalom nyugati és keleti tartományaiból, emellett 500 francia nyelvű zsoldos Roussel de Bailleul vezetésével, német, török, bolgár és besenyő zsoldosok, egy armeniai kontingens és a varég gárda egy része tartozott a főleg gyalogosokból álló támadó erők közé.

Hosszú és nehéz menetelés várt a katonákra Kis-Ázsián keresztül, és Romanosz még jobban elkeserítette a harcosait azáltal, hogy teljes luxus állt rendelkezésére az egész út folyamán. A helyi lakosság is megszenvedte a császár német zsoldosainak fosztogatásait, akiket ezért el kellett bocsátania az uralkodónak. Az expedíció első nagyobb állomása Szebasztaia volt a Halüsz folyónál, majd 1071 júniusában megérkezett Theodosziopoliszba, ahol a császári hadvezérek között vita bontakozott ki. Egyesek javasolták, hogy folytatódjon a menetelés Ázsia felé, hogy készületelenül érhessék Alp Arszlánt, míg mások a város megerődítése és a helyben maradás mellett érveltek. Romanosz végül a támadás folytatása mellett döntött.

A bizánciak Alp Arszlán jövetelére - feltehetően annak Egyiptomot fenyegető tervei alapján - csak később számítottak, épp ezért a Van-tó felé igyekeztek. Céljuk az volt, hogy a szultán visszaérkezte előtt visszaszerezzék Manzikert városát, lehetőleg a közeli Khliat erődjével egyetemben. Azonban Arszlán már úton volt 30000 aleppói és moszuli arab, kurd és türk lovasával és sok kisebb szövetséges törzs katonáival. A szeldzsuk hadvezetés a bizánciak minden megmozdulásáról tudott, míg Romanosznak egyáltalán nem voltak információi a török seregről.

A császár megosztotta seregét: Johannesz Tarkhaneiotész nevű tábornokát a besenyők, franciák, a varég gárdisták és kevés bizánci katona élén Khliat erődje ellen küldte, míg ő a hadsereg maradékával Manzikert felé vette az irányt. Feltehetően ekkor megfelezte az erőit, és két 20-20000 főt számláló egységet hozott létre. Tarkhaneiotész hadainak további sorsa ismeretlen, ám feltehetően elmenekültek, amikor tudomást szereztek a közelgő szeldzsukokról. A fősereg csatájában már nem vettek részt, hanem Meliténé városában bukkantak fel, biztonságos távolságban az ellenségtől.

[szerkesztés] Az ütközet

Romanosz nem tudott a másik seregfél meneküléséről, és nagyobb erőfeszítés nélkül bevonult Manzikert városába augusztus 23-án. Másnap Niképhorosz Brüenniosz tábornok környéken portyázó katonái felfedezték a szeldzsuk sereget, és visszavonultak a városba. A császár nem hitte, hogy a teljes török hadsereg lenne az, ezért csak némi lovasságot küldött ki az armeniai Baszilakésszel az élükön. A lovasokat legyőzték, a tábornok fogságba esett. Erre Romanosz már csatarendbe állította a bizánci katonákat, és a balszárnyat kiküldte Brüenniosz vezetésével a városból, akit a gyorsan közelgő törökök majdnem bekerítettek, így kénytelen volt gyorsan visszavonulni. Az éjszaka Arszlán hadai a környező dombságba húzódtak vissza, így Romanosz képtelen volt ellentámadást indítani.

Augusztus 25-én a bizánci török zsoldosok egy része dezertált, Romanosz ennek ellenére nem volt hajlandó tárgyalni a szeldzsuk követtel. Helyette Tarkhaneiotész hadaival kívánta felvenni a kapcsolatot, ám azok már messze jártak. Aznap nem történtek összecsapások.

Augusztus 26-án Romanosz csatarendbe állította teljes haderejét, és a törökök ellen vonult. Az uralkodó a balszárnyat Brüennioszra, a jobbszárnyat Theodor Alüatészre bízta, ő maga a középső egységek parancsnokságát látta el. Andronikosz Dukász a tartalékos hátvédet irányította. Közben Arszlán - biztos távolból figyelve az eseményeket - félkör alakban állította fel a szeldzsukokat. Az íjászok megtámadták a közeledő görögöket, azonban csak kevés kárt tudtak okozni soraikban. A félkör középső része folyamatosan hátrált, a két török szárny pedig igyekezett bekeríteni a bizánciakat.

Délutánra Romanosz hadai elfoglalták Arszlán táborát, azonban a nyílzáport legjobban megsínylő szárnyak gyakorlatilag független egységekre bomlottak, melyek megpróbálták összecsapásra kényszeríteni a muszlimokat. A magát veszélyben érző szeldzsuk lovasság azonban folyton kitért a gyalogság támadásai elől. A csatát folyton kerülő törökök miatt Romanosz az éjszaka leszálltával kénytelen volt elrendelni a visszavonulást, azonban a jobbszárny félreértette a parancsot, Dukász pedig figyelmen kívül hagyta a császár parancsát, és a fősereg fedezése nélkül visszatért egységeivel a táborba. A teljesen összezavarodott bizánci erőkre rárontott a szeldzsuk sereg. Először a jobb, majd a balszárny futamodott meg. Romanosz megsebesült, és az őt felfedező törökök fogságba vetették.

[szerkesztés] Mérleg

A vereség ellenére viszonylag csekélyek voltak a bizánciak veszteségei. Mivel a döntő ütközet éjszaka történt, a törökök nem indultak a görögök üldözésére, feltehetően sok katona életét megmentve. Sőt Arszlán seregei még a várost sem foglalták el azonnal.

Dukász hadai érintetlenek maradtak, és a hadvezér visszasietett velük Konstantinápolyba, ahol az ifjú VII. Mihály császárt egyeduralomhoz juttató puccsot hajtott végre IV. Romanosz ellen. A többi bizánci egység újra rendbe szerveződött, és Dokeia mellett csatlakozott hozzájuk az egy hét után szabadon engedett uralkodó.

Jóval a csata után a manzikerti csatát katasztrófaként könyvelték el a Bizánci Birodalomra nézve; a későbbi források jócskán eltúlozták a hadseregek létszámát és a veszteségek mértékét. A bizánci történészek gyakran siránkoztak a csata rettenetességén, kinevezve azt a birodalom hanyatlásának kezdőpontjául. Valójában az ütközet nem azonnal jelentett csapást - a legtöbb alakulat épen megmaradt, és az elkövetkező időszakban a Balkánon és Kis-Ázsiában harcolt tovább. Másrészről viszont bebizonyosodott a szeldzsukok számára, hogy a bizánciak nem sebezhetetlenek, országuk pedig nem a legyőzhetetlen, ezeréves Római Birodalom, aminek eddig tűnt. Andronikosz Dukász bitorlása ráadásul politikailag is destabilizálta az államot, így nehezen lehetett megszervezni az Anatóliába vándorló törökök ellen a védelmet. A következő években a Szeldzsuk Szultánság meghódította Kis-Ázsia nagy részét. Ezzel Bizánc számára elvesztek fő gabonatermelő és toborzási területei.

Manapság a történészek nagyrészt egyetértenek abban, hogy a manzikerti csata fordulópont volt Bizánc történetében. Sokan a huszonöt évvel később induló keresztes háborúk egyik indítóokaként tartják számon: ekkor bizonyosodott be a Nyugat számára, hogy Konstantinápoly már nem volt képes megvédeni a keleti kereszténységet.