Petronius
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Petronius, Arbiter (? - Kr. u. 66), római író.
Minden valószínűség szerint azonos azzal a Caius Titus Petroniusszal, akiről Tacitus ír „Annales" (Évkönyvek) című művében, mint Nero egyik áldozatáról. Előkelő származású politikusként Bithyniában proconsuli, később (talán 62-ben consuli tisztséget viselt, s korabeli források szerint igen jól látta el feladatát. Nero udvarának egyik sajátos és feltűnő alakja volt, Tacitus „arbiter elegantiarum"-ként (a választékos ízlés mestere) említi, az ő véleménye döntött a rafinált luxus és a legválogatottabb szórakozások kérdésében, s e minőségében nagy befolyást gyakorolt Neróra. 66-ban a császár a Piso-összeesküvésben való részvétele miatt öngyilkosságra kényszerítette. Halála ugyanolyan sajátos volt, mint élete: lakomázás közben vágatta fel, s hol elköttette, hol újból megnyittatta ereit, verseket, zenét hallgatott, végrendeletét pedig elküldte Nerónak, amelyben -sok más áldozattal ellentétben- nem hódolt neki, hanem felsorolta gaztetteit, megjelölve azok idejét, helyét és a neveket.
Neve alatt satyricon vagy satyrae megjelöléssel a ma „Satyricon"-nak nevezett mű számos töredéke és olyan költemények maradtak fenn, amelyeknek csupán egy részét lehet teljes biztonsággal neki tulajdonítani. A „Satyricon" eredetileg 16 részből állt, a töredékek a 15. és a 16. részből származnak, a leghosszabb rész az úgynevezett „Cena Trimalchionis" (Trimalchio lakomája). A mű eredeti terjedelme a jelenleginek körülbelül a tízszeresére becsülhető, de a megmaradtakból, illetve más szerzők utalásaiból következtethetünk az egész tartalmára: Encolpius maga beszéli el különféle -leginkább erotikus természetű- kalandjait, amelyeknek helyszíne is változatos: a megmaradt részekben Massalia (Marseille), egy Nápoly környéki város és Krotón (Dél-Itália). Az elbeszélés magán viseli a kaland, az utazási és a szerelmes regény jegyeit egyaránt, de mindet parodisztikus formában: a sokat megélt főhőst Priaposz, a férfiúi nemiség haragja üldözi, Odüsszeuszhoz hasonlóan, akit Poszeidón dühe nem hagyott nyugodni. A szerelmes társ pedig, akiért Encolpius a veszedelmeket vállalja nem leányzó, hanem egy fiatal fiú, Giton, s megpróbáltatásaik sora, amelyet hamarosan egy harmadik csavargó, Ascyltos is színez, a görög szerelmes regények ártatlan szerelmeseinek ellenpárja.
A megmaradt töredékek élén a korabeli szónoki művészet hanyatlásáról szóló vita áll, ennek révén ismerkedik meg Encolpius Agamemnónnal, a szónoklat tanárával, hogy azután az ő révén két társával együtt részt vegyen Trimalchio lakomáján. A lakoma előtti rész találó képet fest a szónokiskolák életidegen gyakorlatáról, a lakoma egy másik rétegről, Trimalchióról, a félművelt újgazdagról és talpnyalóiról, valamint a dél-itáliai kisvárosi miliőről ad vitriolos jellemzést. Az ábrázolás gúnyát a nyelvi megformálás csak fokozza: mindenki a maga képzettségének megfelelő nyelvi szinten szólal meg. A lakomáról való szerencsés elillanás után ismerkedik meg Encolpius Eumolposszal, az elviselhetetlen öreg költővel. A poéta szájába adott két betét, a 65 soros „Trója pusztulása" és a 295 hexameternyi „Polgárháború" kitűnő paródia, az utóbbi minden bizonnyal Lucanus „Pharsalia" című művéé. Közben a három hős újabb kalandokba keveredik, végül egy hajótörésből való megmenekülésük után megérkeznek Krotónba, az örökséghajhászok városába, ahol Eumolpos kannibáli végrendeletének felolvasásával szakad meg a történet.
A „Satyricon" népszerűsége mindmáig töretlen. Hatással volt Apuleiusra, Giovanni Boccacciora, de Kosztolányi Dezsőre is, aki minden bizonnyal felhasználta a művet „Nero, a véres költő" című regénye készítésekor. A műből több sikeres filmváltozat is készült, legismertebb az 1969-ben készült „Satyricon", amelyet Federico Fellini rendezett.
Egy költeménye, Babits Mihály fordításában:
- Nászra ma hát, gyöngypár, izzadjatok a szerelemben,
- váljatok egy lénnyé, susogással, mint a galambok,
- karral, mint indák, csókokkal, mint csigahéjak.
- Vad játékaitokra az őrmécs fénye ragyogjon:
- Mindent lát éjjel, mindent feled reggel a lámpás.
[szerkesztés] Források
- Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon (ISBN 9639374113)
- Erósz és Ámor (Budapest, 1957)


Based on work by