Giacomo Leopardi

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Giacomo Leopardi
Giacomo Leopardi
Született:
1798. június 29.
Recanati
Meghalt:
1837. június 14.
Nápoly

Giacomo Leopardi (Olaszország, Recanati, 1798. június 29. – Nápoly, 1837. június 14.) az egyik legnagyobb olasz költő és gondolkodó.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Élete

Giacomo Leopardi 1798-ban született Recanatiban, Monaldo Leopardi gróf és Adelaide Antici gyermekeként. A szülői ház egyáltalán nem a boldog gyermekkort idézi. Az apa teljesen alkalmatlan volt a családi gazdaság vezetésére és 1803-tól kezdve már csak dilettáns írói tevékenységének szentelte magát. Az anya sokkal talpraesettebb ezen a téren, de vallási bigottsága, komorsága és érzelemszegénysége a szeretet minden örömétől és biztonságától megfosztja a gyermek Giacomót. Későbbi kísérleteit, hogy függetlenítse magát a családi háztól, az anya kíméletlenül letöri. Két testvérével, Carlóval és Paolinával együtt kezdte meg 1807-ben a tanulás hosszú időszakát. Ekkor már írogatott verseket. Egyedül tanult meg görögül és alig 15 évesen nehéz filológiai tanulmányokba fogott, amelyek precizitása és szigorúsága mindmáig csodálatot kelt. 1809-től már komolyan foglalkozott a költészettel: 1812-ben tragédiát ír Pompeiusz Egyiptomban címmel. Még szinte serdülő gyermekként megírta a Csillagászat történetét (Storia dell'astronomia, 1813). Ekkor még atyja szélsőségesen legitimista politikai nézetét képviselte, de 1818-tól egyre határozottabban a hazafias köztársasági és demokrata eszmékért lelkesedett. 1817-ben jelent meg a Spettatore-ban első költői műve, a Himnusz Neptun istenhez (görög eredetét imitálva) és két apokrif óda fordítása. Ekkor kezdődött barátsága és levelezése Pietro Giordanival és kezdte meg a Zibaldone (Jegyzetfüzet) írását, amely szellemi fejlődésének sajátos és eredeti naplója (1832-ig vezette). 1819-től egészségi állapota rohamosan rosszabbodott, amely tanulmányai feladására kényszerítette. Alapélménye a magány és az unalom lett, melynek következtében erősödött még határozatlan pesszimizmusa. Ebben az időszakban írta a valaha is írt egyik legmélyebb filozófiai költeményt, az Infinito-t (Végtelen). 1822-ben nagy reményekkel Róma városába ment (első útja Recanatin túl), de csalódása hatalmas volt. A város egésze taszította: egyetlen vigasza Tasso síremlékének megtekintése és a filológus Angelo Mai barátsága volt. 1823-ban visszatért Recanatiba és a nemzeti hanyatlás okairól elmélkedett. A jelen erkölcsi állapotát elemezve kifejti, hogy a modern társadalomból minden hagyományos integráló erő eltűnt, egyetlen egy maradt: a kölcsönösen elismert társadalmi érdekek rendszere. Mint mondja, Itáliában ez sincs! (Discorso sopra lo stato presente dei costumi degl’italiani) A következő évben fog neki az Operette morali (Rövid erkölcsi írások) megírásának. Mind témáival, mind hangvételével a mű egyszerűen befogadhatatlan volt kora számára. Később az 1836-ban Nápolyban megjelenő kiadásban a mű felét cenzúrázták. 1825-ben Milánóba tart, majd Bologna a következő úti cél, hogy művei kiadásának szerezzen pártfogókat. Firenzében megismerkedett Alessandro Manzonival, de eltérő személyiségük miatt nem értették egymást. Leoparditól nagyon messze állt Manzoni magabiztossága és sikeres irodalmi pályája. 1828-ban kénytelen volt visszatérni Recanatiba, ahol verseskötetének a Canti-nak újabb darabjait készítette el. Az itt töltött időszakkal kapcsolatban borzalmas hónapokról számolt be barátjának („tizenhat hónapnyi éj”). 1830-ban Firenzében megismerkedett a Nápolyból száműzött Antonio Ranierivel. 1831 áprilisában a Piatti Kiadónál megjelent a Canti néhány verse. 1833-ban Ranierivel együtt egy Nápoly melletti vidéki birtokra költözött, ahol rendkívül szerény körülmények között éltek. Újabb versekkel egészítette ki kötetét (Aspasia-ciklus, amelyet a Fanny Targioni Tozzettihez fűzött reménytelen szerelem inspirált), amely 1835-ban Nápolyban a Starita Kiadónál megjelent. Harminckilenc évesen halt meg egy kolerajárványban. Ranierinek komoly erőfeszítésébe került, hogy a költő testét ne egy jeltelen tömegsírba dobják be.

[szerkesztés] Leopardi gondolkodói fejlődése

Mindmáig az egyik legnagyobb vitatéma, hogy Leopardi mennyiben tekinthető autentikus filozófusnak, miközben költői géniusza megkérdőjelezhetetlen. Tény, hogy számos írásában, mint filozófus nyilatkozott meg, amelyben olyan témák kerültek felszínre, mint a lélek, a természet, a vallás és az erkölcs stb., noha ezeket soha nem rendezte organikus és szisztematikus művé. Ezen gondolatoknak a legnagyobb tárháza a Zibaldone volt, de egész költészetét is mélyen áthatották olyan filozófiai kérdések, amelyek az ember életének és végességének szembesítéséből eredtek. Giorgio Ficara, Leopardi egyik modern kritikusa, éppen ezt a drámai szembenállást leli meg műveinek lényegében, amelynek következtében egyszerűen elmosódik a tiszta és absztrakt filozófiai érvelés és a költészet közötti határvonal. Ha a nyelv a gondolkodás alapvető kifejeződési formája és az emberi beszéd legmagasabb rendű megnyilatkozása maga a költészet („A lírát tekinthetjük a költészet egésze csúcsának, amely az emberi beszéd (discorso) legmagasabb rendű megnyilatkozása” Zibaldone, 245), akkor beláthatjuk, hogy filozófia és költészet nyelve nem választható el oly élesen, mint ahogy első pillantásra látszik. A költészet, mint az emberi beszéd végső kifejeződése, a platóni dialógusok hagyományát követve voltaképpen a filozófia maga, vagy ha nem is ilyen élesen fogalmazunk, akkor azt kell mondanunk, hogy elválaszthatatlanok egymástól. S természetesen azt sem lehet mondani, hogy Leopardinál hiányozna a filozófiai stílus, hiszen néhány esetben, mint az általa kifejtett „boldogság-elméletben” (teoria del piacere) az objektivitás és a gondolkodói szigorúság, következetesség minden eleme fellelhető. Az olasz irodalmi kritikai hagyományban a Francesco De Sanctistól Benedetto Croceig terjedő vonal tagadta Leopardi filozófiai rangját, és megállapításainak – szerintük – alig van komoly, számba vehető jelentése, eredetisége és mélysége. Ezzel szemben Giovanni Gentile vagy Adriano Tilgher autentikus és nagy filozófusként értékelik, noha Leopardi önmagában nem vizsgál ismeretelméleti vagy metafizikai problémákat. A második világháború utáni kritika (Luperini, Binni, Timpanaro, Bosco stb.) főleg Leopardi gondolkodásának egyfajta „heroizmusára” koncentrál, amely egy olyan gondolkodást jelez, amely ugyan nem éri el a filozófiai rangot, de ezzel nem is tesz kárt a költészetben, hanem annak éltető és tápláló forrásává lesz. A legújabb kritika főleg stilisztikai kérdésekre irányul (Bigongiari, Getto stb.). Giovanni Ipavec szerint Leopardi filozófiai státuszának legnagyobb problémája az, hogy ugyan alkalmaz filozófiai eszközöket, de ezt sohasem a racionális kritika részeként teszi, hanem éppenhogy saját negatív alapérzéseit erősítgeti meg vele. Amikor Leopardi azt mondja, hogy „a világban csak a szerencsének jár elismerés, az értéknek sohasem” (Pensieri, XCI), soha nem azt vizsgálja, hogy e kijelentésnek milyen érvényessége lehet, hanem azt, hogy mi minden igazolja: „az ítélet, ha analízis eredménye, akkor objektív és logikailag érvényes, ám ha megelőzi, akkor előítéletté változik, amely torzítja és eszközévé teszi amannak eredményeit.”[1]

[szerkesztés] A korai évek (1798-1816)

Mint minden gyermekét, úgy Leopardi lelki fejlődését is a személyes-családi kapcsolatok és az adott kor történeti-kulturális viszonyainak összessége, egymásra hatása alapozta meg. Ezek a viszonyok az ő esetében úgy alakultak, hogy szinte kivétel nélkül valamennyi saját boldogtalanságának tudatát erősítette, igazolta. Az autoriter és teljesen visszahúzó, maradi családi nevelési módszerek, a szülők érzéketlensége, Giacomo szinte teljes izoláltsága és magánya már önmagukban is komoly pszichés terhet jelentettek, nem is beszélve arról, hogy korának erkölcseiben és politikai szándékaiban sem lelhetett fel sok örömet. Szinte minden idejét „őrült és kétségbeesett” tanulással tölti, amelyről ő maga is tudja, hogy háborodott dolog akkor, ha megakadályozza a természetes fizikai állapot adta lehetőségek kibontakozását. Mindvégig alapvető témája marad az antik és a modern ember közötti fizikai különbség hangsúlyozása, hogy torz testben („dísztelen köntösben”) sem a szépség, sem az erkölcs iránti tisztelet nem fejlődhet ki („virtù non luce in disadorno ammanto” – énekli Szapphó-Leopardi, készülve az utolsó tettére). A túlzásba vitt tanulás és az ezzel járó mozgásszegény élet krónikus betegségeket és fizikai deformitást okozott nála. Kinézete miatt környezete is megvetette és gúnyolta, de ezt ő maga aligha tekintette többnek, mint a középszerűség és az elmaradottság jelének. Leopardi korában sem lelhetett sok vigaszt. Nemcsak azért, mert kivételes intelligenciáját kevesen ismerték föl, de maga a korszak is mérhetetlen sötétségbe zuhant. A Szent Szövetség Európája és annak rendje, az emberiség „csodás sorsa és haladása” („magnifiche sorti e progressive”) Leopardit keseríti. Korának gondolkodásában a leghamisabb idealizmust érzi és tapasztalja meg. Ebbe tartozik bele a romantika és a klasszicizmus vitája, amelybe Leopardi is bekapcsolódik: nem a ’jó’ oldalon. Egzisztenciális rosszérzése így fokozatosan egy egzisztenciális pesszimizmussá érik (elvesző gyermeki álmok, illúzióvá váló remények, bizalmatlanság az életben, csalódás, tehetetlenség és fölöslegesség érzés, szorongás alkotják ennek elemeit).

[szerkesztés] A történeti pesszimizmus korszaka (1816-1820)

Ha tudjuk, hogy Leopardi filológusként kezdte tevékenységét (sokáig így is ismerték el, még Nietzsche is!), aligha kell magyaráznunk pesszimizmusa történetivé válásának okait. A filológiai a múltat a jelen számára olyan értékként mutatja fel, amellyel az versenyre nem kelhet, következésképpen értéktelenebb, tehát létrejön az első ellentétpár a modernitás és az antikvitás (moderno – antico) között. A történelmi hanyatlásnak azonban nem egyszerűen az antikvitás és a modernitás élete közötti különbség az oka, hanem az az értékelési folyamat, amellyel önmagát a természetes létállapotától elválasztja. Az antikvitás és a modernitás is ugyanúgy szublimációja az emberi közösség természetes időbeli létállapotának, mint ahogy az önszeretetnek az altruizmus (pozitív) és az egoizmus (negatív). S míg a pozitív forrásává válhat nemes tetteknek és boldog hiteknek, addig a negatív kizárólag önmaga felé (puszta létfenntartása) fordul, hideg számításba és kalkulusba vált. Ezt a fordulatot az ész diadala készíti elő. A történelmi folyamatban kibontakozó értelem (ragione), fejlődése révén (az egyéni különbségeket hangsúlyozva) éppen ezt a negatív szublimációt teremti meg, részben éppen azáltal, hogy elpusztítja és tönkreteszi az ember ősi illúzióit. A fejlődés valódi iránya nem az ész tökéletességében és az igazság megismerésében áll. „Következésképpen nagyot tévednek, akik azt mondják és azt prédikálják, hogy az ember tökéletessége az igazság megismerésében keresendő, és minden baja a hamis nézetekből meg a tudatlanságból származik, s hogy az emberiség akkor lesz boldog, ha mindenki vagy legalábbis az emberek többsége megismeri az igazságot, s eszerint szervezi meg és éli le az életét.” (Timandrosz és Eleandrosz párbeszéde, in: G.L. Rövid erkölcsi írások, Bp. 1998. Ördögh Éva fordítása) Leopardi történelmi pesszimizmusát ezen kívül még három alapvető ellentéttel (ellentétpárral) jellemzik:
természet (pozitív) – értelem (negatív);
közösség (pozitív) – társadalom (negatív);
illúzió (pozitív) – igazság (negatív).
Ezek az ellentétpárok az értékelés ugyanolyan elvei mentén jönnek létre, ahogy fentebb megmutattuk. A történelmi pesszimizmus egyszerűnek ható ellentétpárjai mögött bonyolultabb gondolkodás rejtezik. Leopardi az emberiség történelmi hanyatlásának kezdetét a római köztársaság bukása idejére helyezi, amelynek szemléletes képet nyújt a Bruto minore című versében. A képzelet korának hanyatlása egyben az erős interakciókat hordozó társadalmak (societá stretta) lassú bomlásának is a kezdete. A végpont a túlbúrjánzó civilizáció (civiltá eccessa) kora, amelyben minden a gazdaságosság és a rideg számítás alá esik. Leopardi világossá teszi, hogy az ember számára nincs élet a modern társadalmon túl, s minden szép lassan jéggé fagy körülöttünk.

[szerkesztés] A kozmikus pesszimizmus korszaka (1820-1830)

Idővel Leopardi úgy gondolja, hogy az egyének antiszociális és egoista magatartása mindenekelőtt nem erkölcsi romlottságuk okán áll elő, hanem a természet és az értelem ellentéte magában a létezésben áll fönn. Az egyéni boldogtalanság ontológiai magyarázata, hogy nem az egzisztálás van az egzisztenciáért, hanem éppen fordítva, az egzisztencia van a létezésért. Ez azonban egy önfelemésztő folyamat, amely az egyedi teremtmények elpusztítása révén tartja fenn magát. A végeredmény, hogy minden rossz, amely egyben a létezés alapoka. A dolgok csak a fájdalom és az unalom (semmi) között mozoghatnak. A természetet Leopardi a legfőbb gonosszá avatja. „Filozófiám mindenben a természetet teszi felelőssé és teljesen felmenti az embereket, és a gyűlöletet vagy a könnyeket egy magasabb elv, a létezők valamennyi bajának okozója ellen fordítja.” (Zibaldone) Ez a „csúf és gonosz” hatalom a természet, amelyet a perzsák ősi vallása egyik istenének nevével Ahrimannak nevez el. Leopardi egy 1833-as vázlatában, amelyben a gonoszság istenéhez fordul, bevallja: „életemben én voltam a te legnagyobb prédikátorod, vallásodnak apostola.” (Ad Arimane, 1833).

[szerkesztés] Szembenézés a halállal: a heroikus pesszimizmus (1830-1837)

Azonban nem véletlen, hogy Leopardi soha nem írta meg Ahriman dicséretét. 1827-től gondolkodását már egy sajátos kettősség jellemzi, amely a Plotinosz és Porfüriosz párbeszédének megírása után jelenik meg. Ez a dialógus nyílt szakítást jelent a belenyugvást és a történelmi szükségszerűség elfogadását hirdető sztoikus etikával szemben (az öngyilkosságról elmélkedve a baráti kapcsolatok fontosságához jut). S bár Leopardi generikus pesszimizmusán aligha változtat is valamit, mégis egy konstruktív erkölcsi magatartás felvállalására törekszik. Ez lesz a szolidaritás etikája, amely a Ginestra központi témáját alkotva egyben Leopardi erkölcsi testamentumaként is felfogható (Ipavec). A végső üzenet az emberi közösség összefogásának vágya, amely egy a természetet figyelembe vevő racionális gondolkodás mentén kell létrejöjjön. Leopardi számára azonban a természet még nem egy párbeszéd, hanem egy küzdelem résztvevőjeként (az ember részéről heroikus küzdelem) maradt meg: valójában soha nem tudott szakítani a felvilágosodás érzéketlen, mechanikus természetképével.

[szerkesztés] Művei

A jelentősebb írásai, költői művei:

1812 - Pompeio in Egitto (Pompeiusz Egyiptomban)
1813 – Storia dell’astronomia (A csillagászat története)
1815 – Saggio sopra gli errori popolari degli antichi (Tanulmány az ókoriak népszerű tévedéseiről)
1816 – Appressamento della morte (A halál közeledése)
1817 – Diario del primo amore (Napló az első szerelemről)
1817-1832 – Zibaldone (Jegyzetfüzet)
1818 – Discorso di un italiano intorno alla poesia romantica (Egy olasz vizsgálódásai a romantikus költészet tárgyában)
1818-1837 – Canti (Énekek)
1824 – Discorso sopra lo stato presente dei costumi degl’italiani (Vizsgálódás az olaszok erkölcseinek jelenlegi állapotáról)
1824 – Operette morali (Rövid erkölcsi írások)
1836 – Pensieri (Gondolatok)

[szerkesztés] Hivatkozások, jegyzetek

1. Giorgio Ficara, Il punto di vista della natura, introduzione a G.L. Canti, Mondadori, Milano 1987.
2. A. Tilgher, La filosofia di Leopardi, Religio, Roma, 1940.