Zentai csata

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A zentai csata, 1697. szeptember 11-én a török hódoltság visszafoglalásának egyik legjelentősebb és legvéresebb csatája volt, amelyben a szövetséges sereg Savoyai Jenő herceg vezetésével győzelmet aratott az Elmas Mohamed nagyvezír által vezetett török hadakon, a jelenlevő II. Musztafa szultán seregén.

A török sereg Titel bevétele (aug. 28.) után értesült, hogy egy erős szövetséges sereg készül ellene, ezért elvetve az eredeti tervet, nem Pétervárad ellen indult, hanem - Thököly Imre tanácsára - a Maros völgyén át Erdély megtámadására. Jenő herceg azonnal az ellenség nyomába szegődött, és szeptember 10-én már Óbecsén volt, mintegy 17 kilométernyire a török tábortól. A törökök Zentánál francia hadmérnökök vezetésével kiváló hajóhidat vertek a Tiszán, és azon folytatták az átkelést a folyó balpartjára. Savoyai Jenő herceg erről értesülve, átkelés közben kívánta megtámadni az ellenséget.

A török a hídfőt egy jól megerősített magas sánccal biztosította, amelyben 100 ágyút is elhelyezett. Ez a másfél km sugarú védmű mindkét végén a Tiszára támaszkodott, és a belsejében a hídfeljáratot még szekérvár is védte. A sáncot kívülről egy gyengébb sáncrendszer, egy ú.n. „circumvallatio” vette körül , de ezt a török a szövetségesek támadása miatt már nem tudta befejezni, így Jenő herceg csapatai a két sánc közt állhattak harcrendbe. A balszárnyat Stahremberg tábornagy, a jobbszárnyat Heister, mig a derékhadat Commercy herceg vezényelte.

Jenő herceg csapatainak létszáma mintegy 40 ezer fő volt, míg a török had létszámát kissé eltúlozva 150 ezerre becsülték. Ebből azonban csak mintegy 35 ezer török, főleg gyalogos, állt szemben a keresztény csapatokkal, a többiek már átvonultak a balpartra, ahol maga a szultán, II. Musztafa parancsnokolt.

A sereg hadirendbe állása délután 5 órára befejeződött. A herceg 44 ágyúja a sáncot és magát a hídfőt támadta. A török lovasság a vízparton igyekezett kitörni, és így a balszárny hátába kerülni, de Stahremberg dragonyosai meghiúsították ezt a vállalkozást, sőt áttörtek a török védelmi vonalon, a hídfő felé nyomulva megakadályozták a török csapatok menekülését. Közben a jobbszárny és a középhad is áttörte a védősáncot, és ezen belül irgalmatlan csata dúlt. A szövetséges katonák nem adtak senkinek kegyelmet. A visszavonulás útja el volt vágva a törökök elől, így azok a Tiszán átúszva próbáltak menekülni, de a nagyrészük vagy vízbe fulladt, vagy a lövészek golyói végeztek velük. Mintegy tízezer török veszett így a folyóba. A csatateret még ezen felül legalább húszezer török holtteste borította. Elesett a nagyvezír, Elmas Mohamed, továbbá számos beglerbég, pasa és egyéb főtiszt is. A hadizsákmány is óriási volt: 160 ágyú, tízezer megrakott szekér, több tízezer vágómarha, sőt a szultán hadipénztára is a szöveségesek kezébe került.

Savoyai Jenő csapatai ugyanakkor meglepően csekély veszteséget szenvedtek, mintegy 700 embere esett el, és 2000-en sebesültek meg.

A szultán a vereség után a hadjáratot félbeszakította, és Temesváron át visszatért Isztambulba.

Ezzel a csatával ért véget a mintegy 15 évig tartó háború, és kezdődtek el a béketárgyalások a törökkel, amelyek az 1699-ben megkötött karlócai (Karlóca, Sremski Karlovci, Karlovicz) békéhez vezettek.

Ezt a szócikket át kellene olvasni, ellenőrizni a szövegét, tartalmát. További részleteket a cikk vitalapján találhatsz.