Népzene
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Népzenének a nép által önkéntelenül kialakított zenét nevezzük, amelynek szerzői, keletkezésének helye, ideje, vagy egyéb körülményei a megfoghatatlanság ősiségébe vész.
A népzene a műzene ellentétjeként is meghatározható, amely valaki által tudatosan megalkotott, kitalált zenét jelent.
A kettő határán mozog a népies műzene, illetve a folklorizálódott műzene.
Népies műzenének a népzenei ihletésű műzenét nevezzük, folklorizálódott műzenének pedig azokat az műzenéket, amelyek a népzene világába kerülve, ott átformálódva elnépiesedtek az ízlésformáló közösség igényei szerint.
Minden fejlettebb civilizáció kialakította a maga népi és műzenéjét. A kettő egymást kiegészíti. A népzenét naiv művészek játszák és a helyi közösségek formálják ízlésükkel. A műzenét az előkelő körök hivatásos művészei, zeneszerzői, előadóművészei és az előkelőkre vonatkozó hagyományok, divatok formálják.
A hagyományos népi kultúrát, amelytől nem elválasztható a népzene, szerves műveltségnek szokás nevezni, utalva arra, hogy az egy szerves, egész világnézetre épül.
A mai, átformálódott társadamunkban a fejlett országokban megjelent a könnyűzene fogalma, amely a népzenét formáló helyi kulturális közösségek fölbomlása után keletkezett űrt hivatott betölteni. Népzenévé azonban a tömegtájékoztató eszközök, a szórakosztató ipar befolyása és a helyi kulturális közösségek fölbomlása miatt nem válhat. Ezzel együtt a népzene fokozatosan elhal, ahogyan az a társadalmi forma is, amelyben gyökerezik. Ezen folyamatok fölismerése indította az értelmiségieket az eltűnőben lévő hagyományok lejegyzésére, megőrzésére. A népzenekutatás a teljes népi kultúrának csak egy részét vizsgálja.
A népdalgyűjtők, vagy csak röviden gyűjtők azok, akik az adatközlőnek nevezett naiv művészek repertoárját lejegyzik, rögzítik. A népzenekutatók ezeket a lejegyzéseket vizsgálják, elemzik.
Az összehasonlító népzenekutatás az egyes népek népzenéinek viszonyát vizsgálja, így próbálva fényt deríteni a hagyományok kapcsolataira, eredetére.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] A magyar népzene
[szerkesztés] A népzenekutatás története
A magyar népzenekutatás egy-egy népdal följegyzésével már évszázadokkal ezelőtt elindult, de ezek jelentéktelen egyedi esetek voltak csupán. A szervezett népzenegyűjtés 1896-ban indult Vikár Béla kezdeményezésére, aki a módszertani alapokat lefektette.
Az ő nyomdokain haladt tovább Lajtha László, Bartók Béla és Kodály Zoltán. Ezen zseniális embereknek köszönhetően a magyar népzenekutatás a kezdetektől a világ legmagasabb színvonalán állt, és ez a kezdeti magas színvonala mind a mai napig megőrződött.
Bartókék nem csak a gyűjtésben, hanem az osztályozásban, a kutatásban, rendszerezésben és a gyakorlati felhasználásban is jelentőset alkottak. Kialakult a népdalok osztályozási rendszere. Figyelembe véve a magyar nyelvterületen gyűjtött dallamok hihetetlenül nagy számát, ez emberfeletti munka volt. Csak Bartókék kb. 40 000 népdalt gyűjtöttek. Mára ez a szám 300 000-re növekedett, melyből „csak” 150 000 lejegyzett.
Bartók és Kodály is fölhasználta a népzenét műveiben, ezzel a magyar népzenei kincs egy részét megosztotta az egyetemes emberi műveltséggel.
Kodály a zeneoktatás terén is maradandót alkotott. A róla elnevezett Kodály-módszer beemelte a népzene oktatását a közoktatásba. A Kodály-módszert azóta a világ számos országa átvette.
A népdalgyűjtés hőskora után számos, szintén igen tehetséges gyűjtő folytatta a munkát. A gyűjtések kiterjedtek a néprajz minden területére. Martin György a néptánckutatás alapjait fektette le az 1950-es évektől kezdve, szintén nagyon magas színvonalon. A kedvezőtlen politikai helyzet azonban elfojtotta a kezdeményezéseket. Eredeti népdal nem volt hallható sehol, a városi emberek nem ismerték őket.
A gyűjtemények bővülése, a módszertani alapok magas színvonala, a kutatási eredményekre alapozott oktatás megszervezése, a hagyományok komplex kezelése és főként Erdélyben való továbbélése, továbbá a diktatúra értékrendszere elleni lázadás energiái lehetővé tették a táncházmozgalom elindulását a hetvenes évek elején.
1972. május 6-án megnyílt Budapesten az első táncház Sebő Ferenc, Novák Ferenc, Halmos Béla és Martin György részvételével. A táncokat, zenéket színpadra kezdték alkalmazni mindenféle változtatás nélkül. Egy új szakma született. Megjelentek a néptáncosok, népzenészek, népdalénekesek, néptánckoreográfusok, néptáncegyüttesek, népzenekarok, néptánckutatók és népzenekutatók.
A táncházmozgalom óriási lendülettel haladt előre. Rengeteg lelkes amatőr indult gyűjteni, zenekarok, táncegyüttesek, dalkörök alakultak. A táncház a városi fiatalok egyik szórakozási formájává vált.
A néptánctáborok lehetőséget kínáltak bárki számára, hogy a táncok származási helyén, a még élő, idős adatközlőktől személyesen tanulhassák meg a hagyományos kultúra értékeit.
Mára a táncházmozgalom nemzetközivé terebélyesedett. Minden jelentősebb magyar kolóniának van saját táncegyüttese és néha zenekara is. Az USA és Ausztrália minden nagyobb városában, Kanadában, Argentínában, Nyugat-Európában, Japánban, Hong-Kongban egyaránt. A tagok általában magyar származásúak, de nem magyar származású barátaik, házastársuk is gyakran részt vesz. Zenekaroknál már gyakoribb, hogy semmilyen magyar háttérrel nem rendelkeznek a zenészei.
A táncház mozgalom mintaértékűvé vált a világ folkloristái számára. A szakmai kutatók és a lelkes amatőrök sehol nem tudtak ilyen szerencsésen együttműködni. A táncház szót angol szövegekben fordítás nélkül, eredeti írásmóddal (de ékezet nélkül) találhatjuk (en:Tanchaz).
Az 1989-es rendszerváltás újabb nagy változást hozott. A táncházmozgalom intézményesülni kezdett. Elindultak a népzene iskolák alap-, közép- és felsőfokon. A néptáncoktatás bekerült az általános iskolák órarendjébe. A Táncművészeti Főiskolán elindult a néptánc szak. Folkmagazin címmel lap indult, a www.tanchaz.hu címen pedig hivatalos honlap, amelyet azóta már rengeteg másik követett. Folkrádió néven internetes rádió indult, kizárólag népzenét sugározva. Szakmai rendezvények indultak, mint a Néptánc Antológia, a Szólótáncverseny, a Táncháztalálkozó és a szakmai Minősítő.
A legújabb időkben megjelentek a táncházmozgalmi alapokból kinőtt feldolgozások. A magyar kortárstánc alapja a néptánc lett, látványos show-tánc előadásokat tart az Experidance táncprodukció, és a hivatásos táncegyüttesek is megjelentek a maguk táncszínházaival. A népzene már az 1960-as években megihlette többek között az Illés zenekart. Később az István, a király rockoperára, az Anima Sound Systemre és a Noxra volt befolyással.
[szerkesztés] A magyar népzene osztályozási rendszere
[szerkesztés] Felhasználási alkalom szerint
Felhasználási alkalmuk szerint három csoportba sorolható:
- Alkalomhoz kötött dallamok: regösénekek, betlehemes énekek, lakodalmi dallamok, siratók, munkadalok.
- Táncdallamok.
- Alkalomhoz nem kapcsolódó dalok: epikus vagy lírai szövegű dalok.
A szigorúan alkalomhoz kötött dalok a teljes dallamkészlet 5-6%-át teszik csak ki, amely összehasonlítva a környező népekkel, a magyar népzenét általában modernebbnek mutatja. (Nagyobb arányban vannak az új keletkezésű dallamok.)
[szerkesztés] Stílus szerint
A strófikus magyar népdalokat két fő csoportra osztjuk:
- Régi stílus: Valójában gyűjtőfogalom, ide tartozik minden dallam, amely az 1880-tól induló új stílus előtt keletkezett. Évszázadok dallamkincse tartozik tehát ide.
Legrégebbi dallamkincseink a pszalmodizáló és a diatónikus sirató énekek. Mindkét stílus a középkor előtti közös európai zenei köznyelvből származik, melyet az ezredforduló Európája ősi örökségként dolgozott föl liturgikus célokra.
A pentaton (ötfokú) ereszkedő vagy kupolás szerkezetű dallamok szoros ótörök zenei kapcsolatokra utalnak.
Nyomot hagytak a középkori, illetve az újkori európai zenei divatokhoz köthető histórikus énekek, iskolai és egyházi énekek.
- Új stílus: A 19. századra forradalmian új zenei stílus alakult ki a Kárpát-medencében. Ez a tömb formailag egységes, nagyszámú és szilárd.
[szerkesztés] Tájegységek szerint
Tájegységek szerint négy vagy öt területileg elkülönülő stílust ismerünk. Az öt dialektuson belül további tájegységekre lehet bontani a dallamokat:
- Dunántúli
- Felső-magyarországi
- Tiszavidéki vagy alföldi
- Erdélyi
- Moldvai, amelyet néha az erdélyihez sorolnak
[szerkesztés] Előadásmódja szerint
Előadásmódja szerint három csoportba osztható a magyar népzene:
- Csak énekelt dallamok
- Énekelt és hangszeren is előadott dallamok
- Csak hangszeren játszott dallamok
[szerkesztés] Hangszeregyüttes szerint
[szerkesztés] Alkalmi együttesek
Alkalmi együttesek azok, amelyeknek nincs hagyományosan meghatározott fölállása, létszáma. Pl.: citeraegyüttesek.
[szerkesztés] Állandó együttesek
Az állandó együttesek tagjai félhivatásos vagy hivatásos zenészek. A hangszerösszeállítás, létszám, és játékstílus nagyobb területi és hagyománybeli egységet mutat.
- Hagyományos, de ma már nem jellemző fölállások: klarinét-dob, hegedű-duda, stb.
- Egynemű hangszeregyüttesek: vonós zenekar (hegedű-brácsa-bőgő), rezesbandák, tamburazenekarok.
- Vegyes felállású bandák: vonós-cimbalom, vonós-pengetős, fúvós-pengetős-dob, stb.
[szerkesztés] Előadók szerint
Előadók szerint cigánybandákat ill. parasztbandákat különböztetünk meg.
- Cigánybandák: Hivatásos zenészekből állnak, megrendelésre, a megrendelő igényei szerint zenélnek. Emiatt a divatváltozásokat gyorsan követik, kevésbé hagyományőrzők. A különböző etnikai csoportok igényeit egyaránt kiszolgálják. A hangszerösszeállítás a helyi igényekhez igazodik.
- Parasztbandák: A parasztbandák nem hivatásos zenészek, emiatt nem követik olyan gyorsan a divatot, hagyományosabban, népiesebben játszanak. Műkedvelők révén a képzettebb, technikásabb cigánybandákat utánozzák.
[szerkesztés] Bartók-rend
A népdalokról szóló első összefoglaló munkát Bartók adta közre 1924-ben A magyar népzene címmel. Leíró–rendszerező, azaz tipológiai megközelítésmódot alkalmazott. Formai alapon a népdalokat három nagy stíluscsoportba osztotta:
- Régi stílus
- Új stílus
- Vegyes stílus
A dallamok csoportosításának fő szempontjává a magyar, illetve idegen eredetet tette. Ez alapján az 1. és 2. csoport a magyar dallamfejlődést tükrözi, míg a 3. csoport az idegen dallamokat. Ezen belül a történelmi alakulás és stílus szerinti szempontokat érvényesítette. Ez háttérbe szorította a szótárszerűséget.
Kezdeményezte a Magyar Népdalok (egyetemes gyűjtemény) kiadását, de a háború közbeszólt, és Bartók halála miatt ez kiadatlan maradt. Jelenleg a Zenetudományi Intézet népzenei gyűjteményének elkülönített részét képezi.
[szerkesztés] Kodály-rend
Kodály 1937-ben megjelent A magyar népzene című tanulmányában már történeti–összehasonlító alapon, tehát filológiailag rendszerezte a dallamokat. A háború után rohamosan szaporodó anyagra való tekintettel, terjedelmi okokból elvetette Bartók egyetemes kiadványtervét, és a szótárszerű kialakítást ösztönözte. Ennek kialakítását azonban nem vállalta, azt tanítványaira hagyta. Ezért nem is lehet lezárt egészet képező Kodály-rendről beszélni. Bartók gyűjteményéhez hasonlóan a 28 000 rendszerezett dallam a Zenetudományi Intézet népzenei gyűjteményének zárt egységként kezelt része.
[szerkesztés] Járdányi-rend
Az új, a dallamvonalak hasonlóságát figyelembe vevő rendszert Járdányi Pál dolgozta ki, és A magyar népdaltípusok című munkájában ismertette. Korai halála azonban megakadályozta abban, hogy módszerét az egész népzenei gyűjteményen kipróbálhassa. Munkájának eredményei beolvadtak a ma használatos népzenei típusrendbe.
[szerkesztés] Népzenei típusrend
Mind a három korábbi rend tartalmazta azt az igényt, hogy a hasonló dallamok egymás mellé kerüljenek. Ezt keresztezte minduntalan a szótárszerűség elve.
1975-ben Szendrei Janka és Dobszay László munkája nyomán új rendszerezés indult. A két rendszerezési elv egyidejű érvényesítése érdekében új típusfogalom került bevezetésre.
Az új Népzenei Típusrend magában foglalja a Zenetudományi Intézet birtokában lévő teljes strófikus anyagot, kb. 150 000 dallamot.
A típusrend két fő csoportra oszlik:
- Az 1. főcsoportba a bartóki "régi" és "vegyes" stílusú dallamok kerültek.
- A 2. főcsoport az "új" stílusú dallamokat tartalmazza.
A két főcsoport a dallam kezdősorának jellemző szótagszáma szerint oszlik további alcsoportokra. Ezen belül találhatóak a stílustömbök, a stílustömbökön belül pedig maguk a stílusok, a típusrend alapegységei.
A Népzenei Típusrend szakmai közmegegyezés hiányában nem szolgálhatott további Népzene tára kötetek megjenésének alapjául. Ismertetését a három kötetre tervezett A magyar népdaltípusok katalógusa I. kezdte meg.
[szerkesztés] A magyar népzene kapcsolatai
Az osztályozással egyetemben az összehasonlító népzenekutatást is Bartók és Kodály kezdte el.
A régi stílusú dallamok párhuzamait a belső-ázsiai türk népeknél, illetve az anatóliai törököknél fedezték föl. A finnugor népek népzenéje nem áll kapcsolatban a régi stílusú magyarral. A kárpát-medencei illetve az európai népzene sem mutat rokonságot a régi stílusú magyarral.
A legújabb eredmények szerint kínai népzene kutatók mutattak rá a sárig ujgurok, vagy más néven jugarok és a magyarok zenei kapcsolataira. A Kínában élő törkséghez tartozó kis nép zenéje leginkább a régi stílusú magyarral rokon.
Az új stílus a 19. század folyamán alakult ki az Alföldön. Hamar elterjedt és divatossá vált a környező népek körében. Ellentétben a régi stílussal, amely hatás nélkül hagyta a környező népek zenei világát, az új stílusú magyar népzenéből nagyon sokat kölcsönöztek a környező népek. A környező népek is formálták a magyar népzenét, de hatásuk kevésbé jelentős, a magyar népzene megőrizte sajátos ízlésvilágát.
[szerkesztés] Magyar népi hangszerek
A magyarság, mint a világ más népei is gyakorlatilag bármit képes hangszerként használni. Ezért a népi hangszerek nagy változatosságot mutatnak a hétköznapi használati tárgyakkal kezdve, mint pl. a tejeskanna, vagy egy pár kanál, az egész kifinomult hangszerekig, mint amilyen a hegedű, vagy a harmonika.
Hangszereink nagy részét Ázsiából hoztuk magunkkal, még abban az időben, amikor a Kelet sokkal fejlettebb volt a még csak formálódó Nyugatnál. Keleti hangszereink: citerafélék, koboz, furulyafélék, tilinkó, doromb, üstdob, láncosbot, pergő, kolomp, cintányér, vonósok, kettős nádsípos hangszerek (tárogató), duda, körtemuzsika.
Fontos ezt hangsúlyozni, mert az Ázsiából érkezett lovas nagyállattartó népek hozzájárulását az egyetemes európai kultúrához módszeresen elhallgatták. Ezeket a népeket, tehát a magyarokat és őseiket is, kulturálatlan barbárokként akarják ábrázolni, akik mindent csak ideérkezésük után szedegettek össze a sokkal fejlettebb indo-germán népektől. A népek közötti versengés a történelem és a művészettörténet „harcmezején” is zajlik. A magyarok és őseik által Európába hozott keleti hangszereket ezért módszeresen arab eredetűnek állítják be.
Megemlítendő, hogy a görögök és rómaiak amilyen magas szinten műveltek bizonyos művészeteket és tudományokat (pl. akár magát a zeneelméletet), annyira elhanyagolták és alacsony színvonalon gyakorolták a hangszeres zenét. Vonós hangszereket nem ismertek, a húros hangszereket nem kedvelték, ritkán alkalmazták, a zenészeket megvetették. Arisztotelésznél olvashatjuk: Szabad emberhez méltatlan a zenélés… Férfinak nem illik ilyesmit tenni, hacsak nem részeg vagy tréfál. Európában akik foglalkozásszerűen zenéltek, azok a társadalom perifériájáról kerültek ki, Belső-Ázsiában és Kínában viszont a zenélés az előkelők kiváltsága volt.
A középkori kereszténység is ridegnek mutatkozott a hangszeres zenével szemben. A vallási gregorián énekek mellett más nemigen kapott teret.
Ezzel a történeti háttérrel magyarázható, hogy az európai hangszerek többsége miért keleti eredetű, és miért köszönhet olyan sokat ezen a téren is Európa a keleti lovasnépeknek.
[szerkesztés] Fúvósok
Tárogató (töröksíp): Kettős nádsípú hangszer. Keleti örökségünk. A sumér Ur városából ismert az első példány. Belső-ázsiai párhuzamok közül az ujguroké szinte teljesen megegyezik a magyar tárogatóval. Éles, rendkívüli hangereje miatt a hadseregben használták. A Rákóczi-szabadságharc jelképe lett, annak leverése után a németek betiltották. A 19. századra Schunda V. József felújítota, korszerűsítete a hangszert, amely így nagyon hasonlatossá vált a klarinéthoz. Később a klarinét kiszorította.
Klarinét (cigánysíp): A klarinét egyszerű egysípos hangszer. Ezek a világ minden táján elterjedtek. A hangnyílások lefogását billentyűk segítik. A magyar zenében csak az egyéb sípos hangszereink lassú kikopása után kapott teret a 19. század közepén.
Furulya (furollya, furugla, szültű, süvöltő, sütü): 40 cm hosszú, bodzacsőből készített fúvós. Szélhasító nyílását holdnak vagy szemnek nevezik.
Tilinkó (tilinka, csilinka): Hangnyílás nélküli fúvós hangszer. Gyakorlatilag egy 80 cm hosszú cső, amelynek a befújónyílását elvékonyították. Természetes felhangskálán lehet rajta játszani, amelyet az alsó lyuk részleges, vagy teljes befogásával lehet árnyalni. Keleti örökségünk. A Kárpát-medencétől nyugatra ismeretlen.
Hosszú furulya (hosszú furugla): Legtovább a somogyi pásztorok őrizték ezt az ősi ázsiai hangszerünket. A Góbi sivatag peremén is ismert, ma is játszanak rajta. 120 cm hosszú, szélhasító nyílása a hanglyukakkal szemben található.
Fuvola (harántfurulya, oldalfúvós, félenfúvós, flóta, flajta vagy pikula): Ázsiából magunkkal hozott hangszer. Később Európában több változata alakult ki. A magyar fuvola 50 cm-es, hatlyukú. A furulyával ellentétben vízszintesen, oldalra kitartva játszanak rajta.
Kettős furulya: Két furulya összekapcsolva. Az egyik csak egy alaphangot ad, míg a másikon hangnyílások is vannak. Keleti eredetű. Urból és Egyiptomból ismertek az első leletek. Avar sírokban találtak madárcsontból készült kettős sípot, melyet Csajághy György megszólaltatott, és a régi stílusú, ötfokú magyar népdalok lejátszására alkalmasnak talált. Európába a lovas nagyállattartó népek hozták be, vagyis a magyarok ősei. A csángóknál maradt fönt, illetve a dudákra is átkerült.
Duda: Belső-Ázsiából magunkkal hozott ősi hangszerünk. Európában a magyar és a rokon lovasnépek terjesztették el. Hadi hangszer volt, majd a pásztorok elmaradhatatlan zeneszerszáma, de templomokban, keresztelőkön, lakodalmakon is szólt a duda. Ikersípjai mellett egy harmadik basszussípja is van. Tomlője kecske- vagy kutyabőrből készült, a levegőbefúvó szárat emlőnek nevezik.
Nádsíp: A furulyához hasonlóan hatlyukú. A nyelvet a hangszer testéből hasítják. Kínai eredetű.
Kürt: A világ minden népe által ismert hangszer. Magyarországon különleges figyelmet biztosít neki a Kürt-gyarmat törzsnév, Lehel kürtje és a hozzá fűződő monda, a vérszerződés ivókürtje, és régi ábrázolásainkon a kürt rangjelző szerepe. A kürt ilyen fontos szakrális szerepet a lovas nagyállattartó civilizáció népei körében kapott. A hadsereg jelzőkürtjei mellett a pásztorok ősi hangszere. Felületének díszítései a népi képzőművészet remekei.
Regössíp: A tárogató egyszerűbb változata. Sípja madártollból, teste lopótökből készül. A lopótök ázsiai eredete is alátámasztja a hangszer ázsiai származását.
Körtemuzsika (cserépsíp, kakas): 4-6 lyukú cserépből készített kerekded síp. Szintén keleti eredetű, ősi magyar hangszerünk. 9.-10. századi magyarországi lelete ismeretes. Mivel a cserép nem rothad el, ezért fönnmaradhatott, ellentétben a többi, szerves alapanyagú hangszerünkkel. Vizet töltve bele bugyogó, csicsergő hangja van.
[szerkesztés] Húros hangszerek
Vonós hangszerek: Ázsiai eredetűek. A lószőr alkalmazása magától értetődő alapanyagként adódott a lovas népek számára. Az első vonósok feje gyakran lófejet formázott, lószőr vonóval, más néven nyirettyűvel szólaltatták meg őket. Testük szögletes alakú volt, és térdre támasztva játszottak rajtuk, mint a csángók ma is teszik. A lovas népekkel érkeztek meg Európába. Az arabok jóval később, hódításaik során vették át a perzsáktól. A barokk korban széles körben elterjedtek Európában, és kialakult a ma ismert hangszercsalád.
Hegedű (cinige): Neve valószínűleg a hejgetés szóból származik hejgető, hejgedű alakban. A gyimesi hegedűkön egy ötödik zengőhúrt helyeznek föl a fogólap és a piskóta alá, a hídon átbújtatva. Ezen nem lehet játszani, csak a hangzást erősíti. Általában Á-ra hangolják.
Tölcséres hegedű: A hegedűvel ellentétben nincs rezgőteste. Ezt a szerepet egy tölcsér veszi át. A rezgést a tölcsér hártyájára vezetik, és a tölcsér erősíti föl a hangot. A réztölcsértől érdekes, rézfúvósszerű hangja lesz.
Brácsa: A klasszikus 4 húros brácsa mellett Erdélyben inkább a lapos híddal ellátott 3 húros változat terjedt el. Ezzel a három húron egyszerre lehet megszólaltatni a hármashangzatokat. Ismert Nagysajón a 4 húros lapos hidas változat is. Itt négy húr szól egyszerre, bársonyosan telt hangzást adva. A klasszikus vonó mellett rövidebb, merevebb vonóval is játszanak. Ritkán pengetik. Leggyakoribb a dűvő és az esztám kiséret, de ezeknek is sok fajtája van.
Bőgő: A kisbőgő és nagybőgő a méreteiben különbözik. A klasszikus zenében vagy a dzsesszben használt 4 húros változat is használatos, de gyakoribb a 3 húros bőgő, sőt néha akár csak egy húr. A húrok hagyományosan juhbélből készülnek, amelyet fokhagymával bedörzsölve ápolnak. A bélhúrok a nedvességtől tönkremennek, a magas páratartalomtól is bomlani kezdenek és könnyen elpattannak. Pengetni, vonózni és ütögetni is szokták, általában a zömök, marokrafogott, vastagfájú vonóval, de használják a finomabb klasszikus vonót is. A pengetésnek különleges fajtája a csattogtatás, amikor négy ujjal kifeszítik a húrt, amely elengedve visszapattan és rácsattan a fogólapra. A tenyérrel néha rá is csapnak a húrokra, így a tenyércsapkodással, pengetéssel és csattogtatással különleges és rendkívül ritmusos hangokat hoznak létre. Vonóval is szokták a húrokat ütögetni, szintén ritmizálási céllal. A vonó markolatának bütykös végével is lehet pengetni. A vastaghúrt néha Á-ról fölhúzzák C-re, ilyenkor a húr feszesebb, hangosabb és könnyebb „röfögtetni”. A röfögtetésnél a rövid, marokra fogott vonót olyan erővel nyomják a húrra, hogy a rezgő húr hozzáér a fogólaphoz és csörög-zörög, amely a húr mély hangjával együtt a disznók röfögéséhez, horkantásaihoz hasonlít.
Cselló: Kevéssé elterjedt. Bőgő helyett, vagy mellette használják pl. Széken. Manapság a hagyományok mellett a méretgazdaságosság és a menettánc nehézségei adnak okot a kisebb cselló használatára a népzenészek körében.
Citera: A citera vagy másnéven asztalitambura a „hivatalos” zenetörténet szerint csak a 19. században került Magyarországra, ugyanakkor elismerik belső-ázsiai eredetét. A hangszer említésének hiánya az írásos emlékekben még nem bizonyítja a hangszer hiányát. Mivel a magyarság hangszereinek többsége keleti eredetű, amelyet mi hoztunk be és ismertettünk meg Európával, valószínű, hogy az elismerten keleti eredetű citera sem kivétel. Egyik kézzel pengetik, míg a másikkal a hangokat fogják le. Néhány húr játsza a dallamot, a többi húr állandó orgonapontot, alaphangzást biztosít.
Cimbalom: Az egyetlen ütős-húros hangszer. Keleti eredetű. Az írásos emlékek hiánya ellenére is valószínűleg Keletről hoztuk magunkkal.
Tambura (timbura, tamburica, tambora, primtambura): Hozzánk e hangszer a délszlávok közvetítésével perzsa-arab területről származik. Csak a nyelvterület déli, délszlávokkal érintkező részén terjedt el. Mai napig használják Közép-Ázsia-szerte tambur, dombrata, dumbrak néven. Az indiai klasszikus zene is használja tambura néven. Belőle fejlődtek ki később az európai rokonai: a gitár, a mandolin és a buzuki. A tamburaféléknek egész családja alakult ki, amelyeket egy teljes tamburazenekar együtt alkalmaz.
Koboz (kobza): Hasonló neveken ismert egész Közép-Ázsiában. Lúdtollal pengetik, ettől sajátos csattogó mellékhangja van. Fogólapján nincsenek bundok. Dallam- és kíséretjátékra egyaránt alkalmazzák. A moldvai csángóknál maradt fönn máig.
Ütőgardon (gardon, gardony): általában egy törzsből kivájt fateknőből készítik. Elöl is lefedik, hangrésekkel látják el, húrokat szerelnek rá. Formája a gordonkára hasonlít. Játékhoz egy rúddal verik a húrokat, míg a másik kéz az egyik húrt csattogtatja a fogólaphoz. Ez az ütés-csattanás képezi a ritmusos orgonapontszerű kíséretet a gyimesi, csíki zenében.
[szerkesztés] Dobok
Nagydob: Egy-másfél méter átmérőjű kerek dob, mindkét felén kifeszített bőrrel. Egyik felén egy bunkós verővel adják a mély alapot, másik felén egy vékony vesszővel csattogtatnak. Tetejére kolompot vagy cintányért lehet szerelni, és a vesszővel azt is ütögetni. Szokták a káváját is verni. A moldvai csángóknál maradt fenn máig.
Üstdob: Valószínűleg a régészeti leleletekben az üstjeik alapján könnyen beazonosítható hunok találták föl. Tőlük vették át a keleti népek, a kínaiak. Így ír egy Kr.e. 6. századi kínai krónika: a sereg szeme és füle a zászlókra és a dobra irányul. A hunok Európába érkezésével megjelent itt is a hangszer. Alapvetően a hadsereg zenészei használták. Amikor V. László magyar király követeket küldött Franciaországba, Benoit atya így emlékezik meg a követjárásról: Soha nem látott roppant nagy dobok, mint üstök a lovak oldalán fityegtek. Európa sokáig ellenállt a „keleti doboknak”; Sebastian Virdung 1511-ben így írt az üstdobokról: Zavarják a rendes öregembereket, a betegeket, a monostorok hívőit… maga az ördög találta ki ezeket. Őseink a ló két oldalára erősítették az üstdobokat, így játszottak rajtuk. 1767-ban a hadseregbeli alkalmazását beszüntették. Azóta a szimfónikus zenekarok használják, a népzenéből kihalt.
Bika: A moldvai csángóknál használatos. Egy dézsaszerű, feneketlen edényre szőrtelenített juhbőrt feszítenek, amelybe lószőrt fűznek. Ezt a lószőrt húzogatva a hangszer bikát utánzó, mély, búgó hangot ad. Újévi uráláshoz ezt a hangszert használják csengőkkel, lánccsörgéssel és dobbal kísérve.
Szitadob: Táltosdob-szerű egyfenekű széles kézidob. Csángók használják a hejgetésnél. A belső-ázsiai sámánok dobjaival rokon.
[szerkesztés] Egyéb hangszerek
Doromb: (dombra, dorombér, dongó, dorog): Úgy lehet leírni, mint egy háromágú villát. A villa nyele nem hosszúkás, hanem karika alakú. A villa kb. 10 centis. Két szélső ága vastag, merev, középső ága vékony, ruganyos. Két szélsőt az ember a alsó és a fölső fogsorához illeszti. Ezek adják át a rezgést a fejnek, szájnak, amely a rezgőtest, a hangszekrény. A középső ágat pengetni kell. Ennek a rezgése adja az alaphangot, amelyet a szájüreg méretének változtatásával lehet alakítani. Közben énekelni is lehet, amely többszólamú játékot eredményez. A levegő kifújása, belégzése, és a nyelv mozdulatai nagyon gazdag lehetőségeket kínálnak hangszínben, ritmusban. Ősi, keleti eredetű hangszerünk. Belső-Ázsiában ma is használják.
Facimbalom: Marimba-, xilofonszerű hangszer. A falapokat behangolják, és madzagra fűzik. A hangok elrendezése cimbalomszerű.
Köcsögduda (hüppögtető, hüppögő, köpü, huhogó döfü): Cserépköcsög száját disznóhólyaggal húzzák be. Ebbe egy nádszálat szúrnak, amit húzgálnak. Ez „röfögteti” a köcsögdudát.
Harmonika: Billentyűs, sípos hangszer. A legutóbbi időben került be a magyar népzenébe. Általában csak a kíséretben használják.
Tekerőlant (nyenyere): Feltehetően európai hangszer. A húrok egy gyantás tárcsával érintkeznek, amelyet egy tekerővel forgatnak, ettől rezegnek a húrok. A billentyűk a húrt fogják le, így adva a skálát. A tekerőkar cibálásával lehet ritmizálni.
Levélsíp: Fűszálat a két összeillesztett hüvelyk második ujjpercénél keletkező vékony nyílásba szorítva kell fújni. A két összecsukott tenyér adja a rezonáló testet.
Kanál: Két, háttal egymásnak fordított kanalat összefognak úgy, hogy egy ujjat a kettő közé raknak. Így nem érnek össze, csak ha valaminek nekiverődnek. A comb és a másik kéz tenyere között pörgetik, illetve a másik kéz szétnyitott ujjain lehúzva pergetik.
Kanna: Száját és vállát veregetve búgó-bongó hangokat ad. A bongás a száj tenyérrel való betakarásának az arányától függ. Így meglepően sokféle hangot lehet ebből a hétköznapi használati tárgyból előcsalni. Leginkább cigányok használják saját zenéjükben. Alumínium anyagát tekintve jelenkori, új hangszer.
Kolomp: Gonosztól óvó, rosszat elűző szakrális szerepe mellett az állatok megtalálásának, illetve egybentartásának praktikus szerepét is betöltötte. Dobra erősítve a ritmusszekciót szinesíti.
Cintányér (réztányér): Az üstdobhoz hasonlóan ezt is a hunok, avarok és magyarok hozták magukkal Keletről, és ők ismertették meg Európával. A hadseregben használták leginkább. Moldvai csángók mai napig alkalmazzák a dob tetejére erősítve.
Láncos bot: Botra erősített lánc. Földhöz veregetve dübög, csörög. Regölésnél, betlehemezésnél használják az énekek ritmuskíséretéhez.
Sarkantyú: Táncosok lépéseit csörgeti meg. Lovaglásnál alkalmatlan, de szépen pengő sarkantyúkat is használtak, külön táncolásra.
Pergő: kis fémgömböcske, nyílásokkal, amelybe egy fémgolyót raknak, amely bent pereg, zörög, csörög. Vadászsólymok lábára téve, vagy lovakon használják.
Bugattyú (zugattyú, bungató, büngi): Egy madzagra kötött falap, amely forgatva-pörgetve búg-zúg.
Kereplő (kalapácsos, bordás, szekrényes és szélkereplő) őse a zúgófa vagy „üvöltő bika”. Az ősi népek őseik hangját vélték felfedezni benne.
[szerkesztés] Rezesbandák
Külön említendő a rezesbandák (rézbanda, rézdudások, trottyosbanda) felállása. Azért így egyben, és nem hangszerenként, mert hiszen így egyben jelentek meg a 19. század végén. Elterjedésében a magyarországi svábok játszottak nagy szerepet. A táncházmozgalomba nem épültek be, és mára a falvakban is visszaszorultak. Így ír róluk a Néprajzi Lexikon: „A magyar paraszt rezesbandák átlagban 6—8 tagúak. Hangszerösszeállításuk 8 tag esetén, kedvező körülmények közt, a következő: 2 esz-klarinét, 2 b-szárnykürt, 1 esz-trombita, 1 b-basszusszárnykürt, 1 f-helikon (ritkábban b-helikon), 1 nagydob, rászerelt réztányérral. Ritkábban egyéb hangszerek is szerepelnek a rezesbandában: b-klarinét, fuvola vagy piccolo, kisdob. A felsorolt 8 hangszerből elmaradhat egy szárnykürt és egy klarinét, az esz-trombitát helyettesítheti b-szárnykürt.”
[szerkesztés] Magyar népzenekarok és szólisták
Salamon Beáta Sebestyén Márta


Based on work by