User:Ben Reilly

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Az X-Men

Az X-Men csapat, akárcsak Pókember, Hulk és a Fantasztikus négyes Stan Lee agyszüleménye. A Marvel-univerzum ősatyja 1962-ben alkotta meg a mutáns szuperhősök első nemzedékét, állandó tettestársával, Jack Kirby-vel karöltve (aki a '60-as években a fentebb felsorolt füzetekkel párhuzamosan még a Bosszú Angyalainak történeteit is egymaga rajzolta!). Az X-ek hamarosan felzárkóztak a hálószövő mögé az eladott példányszámok terén, ami nem kis teljesítmény, lévén Peter Parkert máig úgy emlegetik, mint "a világ legnépszerűbb képregényhőse".


Az X-Men első öt tagját Charles Xavier professzor gyűjtötte maga köré, abból az elhatározásból, hogy segítsen a nálánál fiatalabb mutánsoknak beilleszkedni a társadalomba, és megtanítsa nekik jó célok érdekében használni különös adottságaikat. Első tanítványai között találjuk Jean Greyt, azaz a telekinetikus erővel bíró Csodalányt; Scott Summerst, aki a szeméből kilőtt pusztító sugárnyaláb miatt kapta a Küklopsz nevet; Henry P. McCoy-t, azaz a sztárfutballistából kék szörnyeteggé (később elismert biokémikussá) váló Bestiát, Robert Drake-et, aki Jégemberként lett híres; és az Angyal névre hallgató, szárnyas szívtiprót, Warren Worthingtont.

Ez a csapat még egyértelműen "jófiúkból" állt, akik a korszak klasszikus képregény-hagyományait követve az egyik részben még az FBI-jal vállvetve küzdöttek olyan mutáns képességű szuperbűnözők ellen, mint Gyémánt Jack - a következő füzetben pedig már a galaxis túlsó felén püfölték hülyére a kimondhatatlan nevű, csápos űrszörnyeket. És hiába próbálták az alkotók elhitetni az olvasóval, hogy az ördögi Magnetónak az egy történet alatt benyelt pofonoktól egy életre elment a kedve a gonosz világuralmi tervektől, mindenki tudta, hogy két-három rész múlva úgyis vissza fog térni.


Chris Claremont Uncanny X-Men-je (1975-1991)

A képregények világában ritkán adatik meg egy szerzőnek, hogy ilyen sokáig egymaga írhassa kedvencei véget nem érő történetét, itt ugyanis általában az a jellemző, hogy az írók és a rajzolók követhetetlen gyorsasággal váltják egymást. Chirs Claremont pont abban az időszakban kapta meg az X-Men történetek írói posztját, amikor a közkedvelt mutáns csapatra már ráfért egy kis vérfrissítés, mivel a fentebb vázolt, ismeretlen galaxisokban és szomszédos dimenziókban harcoló passzosruhás hősök "egyszer itt, egyszer ott, megmentjük a világot!" típusú történetei már kezdtek kifulladni. Az ő nevével fémjelzett éra az 1975 májusában megjelent (azóta már jóformán beszerezhetetlen) Giant Size X-Men első számának kiadásával indult hódító útjára. A legendás borító az új X-csapatot (Rozsomák, Vihar, Árnyék, Kolosszus, Küklopsz és Viharmadár) ábrázolta, amint keresztülszakítják a régi X-eket ábrázoló képet - belül pedig az olvasó tanúja lehetett annak, ahogy a bajba jutott tanítványok megsegítésére induló Xavier professzor a világ különböző tájairól összeszedi a felmentő sereget: az X-Men második generációját. A jól eltalált, új karaktereket azonnal szívébe zárta a közönség - a legtöbben máig ezt a felállást tartják a "klasszikus" X-Men csapatnak.

Chris Claremont tizenhat év alatt nem csak sikeresen becsempészett még vagy egy tucatnyi új, és érdekes karaktert (többek között Kitty Pryde-ot, Vadócot és Pszichét) Xavier tehetséggondozó iskolájába, de sikerült olyan összefüggő történetsorozatot létrehoznia, amely méltán válhatott azonnal a rajongók kedvencévé. Az "új X-ek" (és a csapatban rendre vendégszereplő régiek) diadalmenete nem kis részben olyan tényezőknek volt köszönhető, mint a korábbiaknál jóval árnyaltabb karakterábrázolás, a sokszor változó csapatösszetétel - és nem utolsó sorban egy képregény-berkekben addig meglehetősen szokatlan, összetett problémakör (a fajgyűlölet, a másság elfogadásának és elutasításának kérdése, és az ezek hatására elszabadult ostoba emberi indulatok) bemutatása. Ez a - nem egyszer aktuálpolitikai kérdésekbe is masszívan beletenyerelő - központi téma emeli ki a Claremont-féle X-Ment a korszak többi, "átlagos" köpenyes igazságosztókról szóló története közül.

Ráadásul Claremont munkáinál sokkal inkább érvényesül a folyamatosság igénye, mint más szuperhősöknél, hiszen az X-Men esetében gyakran előfordul, hogy egy elejtett cselekményfonál csak sokkal később folytatódik, vagy egy bizonyos képkocka csak hosszabb idő elteltével nyeri el végleges jelentéstartalmát. Claremontnál mindegyik mutáns sorsa egy puzzle-darabka, amelyet az olvasónak kell hozzáillesztenie a többi szomszédos elemhez, ha kíváncsi a végleges képre. Ugyanakkor ennél az írónál minden szereplő hiteles és kidolgozott egyéniség, a történetekben egyforma hangsúlyt kapnak, ám ha egy karakter kibontásához mindez nem elegendő, akkor külön is válhat társaitól (akár önálló képregényfüzet formájában is), ami valljuk be, üzletpolitikai szempontból sem utolsó dolog.

X-ek a magyar képregénypiacon: a daliás '90-es évek

Amint azt már a bevezetőben is említettem, a magyar képregény-rajongók a Pókember 35. számában találkozhattak először az X-ekkel. A The Uncanny X-Men 159. része kitűnő választás volt a hazai kiadó részéről, hogy beharangozza az új szuperhős-csapatot, akik pár év múlva már önálló füzetet kaptak. A sötétség hercege egyfelől, mint a hagyományos vámpír-történetek modernkori megfelelője, már eleve szimpatikus lehet egy horrorra fogékony célcsoport számára, hiszen Drakula gróf rémtettein mindig is szeretett borzongani az ember, életkortól függetlenül. Ráadásul ez a történet az előzőekben bemutatott Claremont-éra egyik olyan kitűnően megkomponált darabja, amelyet elolvasva Rozsomák, Árnyék, Kolosszus, Vihar és Kitty Prdie még azok számára is szimpatikussá válik, akik első alkalommal vettek a kezükbe X-Men képregényt.

A karakterek jelleméről és szuperképességeiről már az első néhány oldalon kristálytiszta képet kapunk (aligha véletlenül, a tengerentúli professzionalizált képregényiparnak gondolnia kell azokra is, akik nem a legelső számoktól vásárolják az adott szuperhős-lapot). Rozsomák (azaz a filmbéli Farkas) még akkor is kivont karmokkal ront be egy szobába, ha az egy ismerősé, és ha elmarad a verekedés, némi morgolódás után egyből leül sörözni. Árnyék illedelmesebb, mint a rajnai palotagróf, és két teleportálás között úgy mesél a németországi vándorcirkuszban töltött éveiről, hogy az olvasónak szinte fel sem tűnik: ezek az információk igazából neki szólnak, és nem a kékbőrű krampusz aktuális beszélgetőpartnerének. Az ízig-vérig bolondos tinilánynak, Kitty Pride-nak egyszerűbb átsiklania egy ajtón, mint kinyitni azt - ráadásul szemmel láthatóan gyengéd érzelmeket táplál a csupaszív óriás, Kolosszus iránt (aki balhé esetén azonnal bivalyerős vasgólemmé változik, és igen ütőképes párost alkot Rozsomákkal). Vihar (a filmekben: Ciklon), a történet központi szereplője ugyan jó ideig nem mutatja meg az időjárást kontrolláló hatalmát, de ez nem is szükséges - maga Drakula mondja el (félig-meddig persze szájbarágósan az új olvasóknak), miért pont Vihart választotta maga mellé vámpírhercegnőnek.

A Semic kiadó e történet közreadása után joggal bízhatott az X-ek népszerűségében. Az önálló X-Men sorozatban végre a magyar olvasók megismerhették azokat a több epizódon átívelő, komorabb hangvételű mutáns-történeteket is, amelyek külföldön már bizonyítottak, hiszen hosszú évek elteltével (és több száz új epizód után) is a rajongók nagy kedvencei maradtak. A Főnix halála volt az első ilyen legendás kaland, amely egyben képregénytörténeti mérföldkő is volt Amerikában abból a szempontból, hogy addig egyetlen kiadó író-csapata sem merte megtenni, hogy (még ha ideiglenesen is) megölik az egyik legnépszerűbb karakterüket. Ráadásul Chris Claremont (ki más?) olyan súlyos témák mentén építette fel a Főnix történetét, mint hogy milyen hatással lehet az emberre egy kvázi-isteni hatalom, összeférhet-e egymással az ember esendősége és a mindenhatóság... Ezekkel az emberiséggel egyidős problémákkal addig csak a szépirodalom foglalkozott, az egy kaptafára készülő, csihi-puhi szuperhős-képregények műfajában - bár a lehetőség a kezdetektől fogva adott volt - jóformán ismeretlenek voltak.

Sajnos a zseniális író egy ilyen történet mellé két "régivágású" rajzolót kapott. John Byre és Terry Austin tehetsége néha megvillant ugyan a rajzasztalnál, összességében azonban csupán jó iparosként hozták ugyanazt a (mára talán kicsit puritánnak tűnő) '60-as évekbeli stílust és színvonalat, amit 100-120 epizóddal korábban Jack Kirby-t jellemezte. Ízlések és pofonok - sokak számára az X-Men első számú sztárrajzolója még mindig a 200. szám környékén feltűnő Marc Silvestri-Dan Green páros, és nem pusztán csak azért, mert a magyar kiadásban megjelent füzetek legtöbbjét ők rajzolták.

Szálkás vonalvezetésük és fakó színviláguk tökéletesen kiegészítette a folyton megújuló Claremont ötleteit. A hármójuk fémjelezte történetfolyam - szakítva a klasszikus képregény-hagyományokkal - fokozatosan kezdett eltávolodni az űrben grasszáló óriásszörnyek és a szomszéd galaxisokban piknikező szuperhősök '50-es évekbeli, filléres sci-fikből felépített univerzumától, és helyette inkább egyfajta sajátos "fantasy-stílust" kezdtek kialakítani. Az X-eknek már nem kellett gigászi űrcirkálók fedélzetén, a Tejúton túl verekedni ahhoz, hogy megmentsék a Naprendszer lakóit - a rémségek "házhoz jöttek". Hirtelen megszaporodtak a gonosz varázslók, akik rájöttek arra, hogy a jó öreg Föld egyfajta központi átjáró a különböző spirituális szellemvilágok között, így Manhattan szinte minden harmadik történetben mocskos középkori várossá változott a soros főgonosz ármánykodása következtében, az írónak hála természetesen anélkül, hogy mindez egyszer is unalomba fulladt volna.

Az itthon megjelent Inferno tipikusan ilyen sorozat. Az X-ek (néha már belterjes szappanoperává duzzadó) történetében ez az a rész, ahol Küklopsz volt felesége, Madelyne Pryor szimpla féltékenységből paktál le a gonoszokkal, hogy aztán Koboldkirálynőként az egész várost telezsúfolhassa kopasz fákkal, gótikus katedrálisokkal és vérszomjas démonokkal. Az X-ek öltözéke itt már inkább emlékeztet egy Conan-füzetre, mintsem a klasszikus passzosgúnyás szuperhős-képregényekben megszokottakra, ráadásul a denevérszárny kimondottan jól mutat Rozsomák maszkján vagy Angyal vállai fölött. A korábban egyértelműen jó és gonosz karakterek itt nem kevés jellemváltozáson mennek át, a Küklopsz-Főnix-Rozsomák szerelmi háromszög pedig (Plazma és a Koboldkirálynő belekeverésével) több galibát okoz, mint valaha. Claremont hagyományos "hard fantasy" elemekkel operáló történetéhez kiválóan asszisztálnak a rajzolók, Marc Silvestri és Dan Green, akik itt ráadásul kiváló vizuális humorérzéküket is megvillantják (például amikor a káoszba taszított New York utcáin egy életre kelt, gnómszerű tűzcsap jól kupán vágja a rá vizelő kiskutyát).

Ez a Claremont-Silvestri-Green triumvirátus követett el egy másik nagy közönség-kedvencet, a szuperképességeit elvesztő Vihar (azaz a filmbéli Ciklon) alakja köré felépített történetet is (nálunk szintén megjelent). Itt az észak-amerikai indiánok legendáriuma keveredik össze a valósággal. Vihar egymaga vág neki a Sziklás-hegységnek, hogy megtalálja régi szerelmét, a félig indián származású Forge-ot. Vándorlása egyben egy álmokkal és látomásokkal tarkított, spirituális belső utazás is, ahol egyedül csak saját magára hagyatkozhat, hiába kíséri el őt Nazé, a cheyenne sámán (aki egy Yoda-szerű bölcs öregemberből valami egészen mássá változik át a történet végére!).

Az eddigiek alapján tehát összegzésképpen elmondható, hogy a magyar kiadású X-Men (majd a vele párhuzamosan futó Marvel Extra) szerkesztői nagy szakértelemről téve tanúbizonyságot, úgy válogatták össze az itthon kiadott történeteket a már meglévő több száz eredeti nyelvű füzetből, hogy a hazai képregény-rajongók ne csak egy átlagos szuperhős-csapatot lássanak maguk előtt, ha kezükbe veszik az X-Men legújabb számát. Nagy kár, hogy a sorozat közlése anyagi okok miatt már nem érte meg az ezredfordulót. Szerencsére nem kellett sokat várni arra, hogy az X-ek újból színre lépjenek és jó szuperhős módjára ismét megmentsék a világot - ráadásul ez alkalommal már széles vásznon, nagyközönség előtt.


Képregényből film: az X-Men diadalútja

A 2000-ben debütáló első X-film rendezője, Bryan Singer (aki maga is nagy X-Men rajongó) David Hayter forgatókönyvíró és Tom DeSanto producer segítségével kiváló arányérzékkel szedegette össze a mutánsok negyven éve hömpölygő történetfolyamából a legjobb összetevőket. Kétségtelenül nagy fába vágták a fejszéjüket, mikor úgy döntöttek, bő másfél órában mesélik el mindazt, amire a Marvel alkotógárdájának több évtized állt a rendelkezésére - ám a végeredmény Singer csapatát igazolta. Már a film elején, Magneto gyermekkorának (és fém-manipuláló szuperképességének) bemutatásakor, és a mutáns-ellenes törvényeket előkészítő szenátori meghallgatással sikerült elcsípni azt a sajátos társadalmi-politikai felhangot, ami a '70-es évek óta messze kiemeli az X-men képregényeket a számtalan sztreccsruhás bűnüldöző kalandjai közül. Jean Grey (Famke Janssen) és Xavier professzor (Patrick Stewart) ráadásul megszólalásig hasonlít kétdimenziós alteregójára, a Farkast játszó Hugh Jackman pedig teljesen úgy fest kigyúrva és borostásan, mintha egyenesen róla mintázták volna annakidején a képregény Rozsomákját.

Ugyanez sajnos már nem mondható el Ciklonról (Hale Berry) és Küklopszról (James Marsden). Előbbiről nehéz elhinni, hogy veszedelmes viharistennő, mikor minden jelenetében úgy néz ki, mint egy megszeppent modell-tanonc, akinek egy elméretezett parókát nyomtak a fejére; a kvarcszemüveges Summers-gyereket pedig csak az menti meg középszerűségtől, hogy a forgatókönyvírók néha egész humoros szöveget adtak a szájába. Küklopsz a képregényben természetesen korántsem ez a kicsinyes, folyton kellemetlenkedő ripacs, hanem egy szerény, felelősségteljes, és rettentő koraérett fiatalember, akit egy időre pont e tulajdonságai miatt választanak meg a csapat vezérének.

Ian McKellen ellenben tökéletes választás volt Magnetónak (ami ráadásul beskatulyázást elkerülendő, szépen ellensúlyozza a színészveteránnal egybenőtt Gandalf-szerepet), a sminkeseknek és a trükkmestereknek köszönhetően a filmbéli Kardfogú és Varangy is kiköpött mása az eredetinek. Bizonyára sokan hiányolták a jó oldalról Árnyékot és Kolosszust, no meg talán Magneto csatlósai is lehettek volna kicsivel többen - ám ezek a változtatások akaratlanul is olyan tömegjelenetté duzzasztott seregszemlévé silányították volna a produkciót, mint amilyet rendszerint a képregényfüzetek közepe táján láthat az olvasó. Márpedig az ilyesmi megengedhetetlen egy olyan adaptáció esetében, amely hihetőbbé, valóság-közelivé kívánja tenni a különleges képességű mutánsok kalandjait. Ennek a törekvésnek egyébként az egyik legkitűnőbb példája az, hogy a film készítői dögös egyen-bőrszerkóra cserélték le az X-ek olykor nevetségesen tiri-tarka, kötelezően passzos szuperhős-maskaráit. Ráadásul megfejelték mindezt néhány olyan poénnal, mint amikor Farkas a repülőn ülve az egyenszerkó miatt morgolódik, mire Küklopsz epésen megjegyzi: örüljön, hogy nem egy sárga ruhát kapott (ilyet visel a képregénybeli Rozsomák).

Az első X-men film története roppant egyszerű. A mutánsokat mindenki utálja. Ehhez a tényhez az érintettek egyik fele úgy áll hozzá, hogy maguk köré gyűjtve a különleges képességű fiatalokat az emberiség titkos védelmezői lesznek - a másik csapat viszont inkább barkácsol egy szupermasinát, amivel a maga képére formálná a homo sapiens-t (már amelyik egyed méltónak találtatik erre a "megtiszteltetésre"), kerül amibe kerül. Ez a világra romlást hozó veszedelmes óriásgépezet egyértelmű tisztelgés a képregény aranykorának időszaka előtt, amikor még minden bokorban világuralomra törő, gyilkos szerkezeteket gyártó őrült tudós lapult, karöltve a maga különbejáratú nemeziszével, egy lobogó köpenyű, álarcos hőssel, aki rendszerint kívül hordja az alsógatyáját. (Mint ahogyan azt a cikk korábbi részében láthattuk, a legelső X-Men történetek még szép számmal vonultattak fel efféle kalandokat.)

Szerencsére Bryan Singer csapatának további három évtized képregényterméséből volt alkalma válogatni, és bőven telepakolta filmet olyan "színesítő elemekkel", mint az ügyeletes főgonosz szerepébe kényszerített Magneto és a professzor közötti régi barátság; Küklopsz, Jean Grey és Farkas szerelmi háromszöge; vagy épp Farkas és Kardfogú párbaja. Ezek ugyanis az eredeti X-men képregényekben gyakran több egymást követő történetfolyam meghatározó kulcsmotívumai voltak.


Hosszabban és látványosabban: X-Men 2

A 2003-ban elkészített második rész hajszálpontosan ott veszi fel a történet fonalát, ahol az első abbamaradt. Itt már nem is vacakoltak sokat az alkotók az egyes szereplők jellemének és képességeinek bemutatásával - hiszen az előző részben mindenkit megismerhettünk - egyből belecsaptak a lecsóba. A nyitójelenetben ráadásul az előző részből hiányolt oszlopos tag, Árnyék ad ízelítőt abból, milyen látványos a teleportálva bunyózás.

Farkas ismét központi szerepet kapott. Máskülönben a rajongók alighanem meglincselték volna a forgatókönyvírókat, hiszen ő már azelőtt a legnépszerűbb X-nek számított, mielőtt Frank Miller jött, látott és szokásához híven újraértelmezett volna mindent az adamantiummal telepumpált kanadai esetben is (a zseniális író-rajzoló önálló Rozsomák-sorozata volt az első sikeres lépés az angolszász és a japán képregénystílus összeházasítása felé). Egy ennyire markáns főszereplő, és a homályos múltjából felbukkanó katonaviselt főgonosz (Brian Cox) szerepeltetésének azonban ára van: szegény Küklopszot (James Marsden) elég hamar kivonják a forgalomból, és Halle Berry is jogosan háborodott fel, amiért Ciklonként jóformán csak repülőt vezet ebben a filmben. Jégember (Shawn Ashmore) bosszantóan fiatal ahhoz képest, hogy elvileg a huszonöt-harminc év körüli Jean Grey-el (Famke Janssen) és Scott Summers-szel együtt kezdte koptatni az iskolapadot Xavier profeszor (Patrick Stewart) magániskolájában. Ráadásul hiába dúl a láv közte és Vadóc (Anna Paquin) között, ami ugye mindig garantálja az életben maradást a film végéig, a Végső Nagy Leszámolás idejére egyszerűen megfeledkeznek róla az alkotók. Pedig azzal a rengeteg hóval csak tudott volna valamit bűvészkedni, ha már egyszer Stan Lee annakidején a nyári Mikulás szerepét adta neki...

Az X-Men 2 tehát igaz, hogy 30 perccel hosszabb, és 50 millió dollárral nagyobb költségvetésből készült, mint az előző rész, de a forgatókönyvírók (volt egy pár!) sajnos kétszerannyi szereplőt akartak belezsúfolni, mint amennyit a három évvel korábban forgatott előd (úgy-ahogy) elbírt. Azért ha mindegyik filmbéli X-man nevét nem is tudjuk visszamondani a stáblista lepergése után, Magneto (Ian McKellen) szabadulása a műanyagbörtönből, vagy Mistique (Rebecca Romijn-Stamos) trükkös átváltozásai bizonyára megmaradnak az emlékezetünkben - ha már egyszer ennyi pénzt öltek bele a CGI-grafikusok.

Az X-Men 2 minden hiányossága ellenére az utóbbi idők egyik legjobb képregény-adaptációja, amely a lehetőségekhez mérten igyekszik végig hű maradni az eredeti művekhez. A film vége egyértelműen előrevetíti a folytatást - a mutánsok történeteit kívülről fújó hardcore rajongók már ekkor dörzsölhették a tenyerüket Jean Grey ébredező Főnix-ereje láttán (itt szerencsére kimaradt, hogy Csodalány miféle űrgézengúzok közbenjárásával tett szert rá). A Rozsomák-fanok pedig a Sebzett Farkas-ból ismerős Halálcsapásnak örülhettek. Ő a képregényben jóval keményebb ellenfél volt Logan számára, a vásznon viszont abszolút jól működött "a főgonosz jobbkezeként" (ami ugye - James Bond óta tudjuk - a macsó akcióhősökre építő filmek elengedhetetlen kelléke).


A magyar kiadású X-Men Főnixként való feltámadása

A szuperhős-filmek sikere nyomán végre újjáéledni látszik a honi képregénykiadás is. Igaz ugyan, hogy az érdem elsősorban a Sin City-t jegyző Frank Millert, valamint a Denevérember általa megírt első évére erősen építkező Batman: Begins!-t illeti, de azért alighanem az X-ek első két filmjének is volt némi szerepe abban, hogy valami mozgolódni kezdett az itthoni képregényfronton. A nagy ínség ideje után (ami alatt a rajongók hivatalosan csak egyetlen egy vékonyka Pókember-füzetet nézegethettek) rögtön négy új Marvel-lappal jelentkezett a Panini Comics. A lista igencsak impozáns: Hihetetlen Pókember, Újvilág: Fantasztikus négyes, Újvilág: X-Men, Rozsomák - mi azonban szorítkozzunk csak az utolsó kettőre.

Az óceán túlpartján még ma is fut az Uncanny X-Men sorozat, amellyel párhuzamosan több, később elindított X-Men képregény is megjelenik. Az egyszerűen csak X-MEN névre keresztelt lap első néhány számát még maga Chris Claremont írta, kiválása után a sorozat New X-MEN néven ment tovább.

Az Ultimate X-Men (ez jelenik meg nálunk is tavaly óta Újvilág: X-Men címmel) 2001-ben indult. Az első mozifilm hatalmas sikerét meglovagolva ismét a kezdetektől meséli el a világ legnagyszerűbb mutánscsapatának történetét. Xavier professzor tanítványai közt ezúttal (ugyanúgy, mint a filmben) helyet kaptak újak és régiek is: Jean Grey, Küklopsz, Bestia, és Jégember mellett Vihar, Rozsomák és Kolosszus védelmezik egy könyörtelen világban a hozzájuk hasonlóakat. Mint mindegyik marveles Ultimate cím (pl. az Újvilág: Fantasztikus négyes), ez is az eredeti sorozat újrafeldolgozása, mai igények szerint.

És itt kezdődnek a problémák. Az Ultimate X-ment rajzoló "két Bert" (Adam Kubert és Art Thibert) stílusát erősen szokni kell egy Marc Silvestri-rajzokon szocializálódott "vén rókának", hiszen minden oldalt áthat a készítők "trendi sérót, cool fejkendőt, fordítva hordott baseball-sapkát az összes szereplő fejére!"-hozzáállása, ami persze alighanem a sorozatszerkesztők kifejezett kérésére van így. Azért bőven akad jó megnyilvánulása is a rajzolópárosnak. Ilyenek például a képkockákban elhelyezett tipikus cartoon-gegek: Pókemberes óriásplakát látszik ki félig a házak közül, Árnyék egy konyhai harc során serpenyővel üti le ellenfelét, stb.

Az álomszerű jelenetek rajzstílusa szintén nagyon látványosra sikeredett (Leginkább a jó öreg Judge Dredd képregényekre hajaz, valamint arra a gyönyörűen megfestett Batman-epizódra, amelyik egy Bruce Wayne-Gavain párhuzammal nyakon öntött Grál-keresésről szól.), és már önmagában ez (no meg a tény, hogy végre újra van Magyarországon X-Men!) képes elvinni a hátán az Újvilág sorozatot.

Mert a történetért felelős Mark Millar, aki a DC-től igazolt át a Marvelhez, sajnos egyszerűen csak leporolja a már jól ismert hősök kalandjait, tizenéves szintre lövi be az átlagéletkorukat, maximálisra állítja az egy oldalra jutó robbanások, szélsőségesen pózőr beszólások faktorát... ...de sajnos még csak meg sem próbál valami újat, valami egyedit alkotni, holott erre elvileg minden eszköz rendelkezésére állna. (Elvégre nem várhatjuk el az Ultimate sorozattal megcélzott ifjabb korosztálytól, hogy húsz-harminc éves szuperhős-történeteket olvassanak) Az összképet tovább rontják Millar olyan csöppet sem elfogult aktuálpolitikai "jólmegmondásai", mint pl. a következő: "A különleges képességeit átlagos emberekkel szemben használó mutáns Szaddám Husszein és az iskolai köpőcsövezés szintjén van a professzor szerint."

(Szerencsére Chris Claremont irányításával 2001-ben egy másik X-Men képregény, az X-treme X-Men is elindult, ami ott veszi fel az X-ek történetének fonalát, ahol Claremont mester tíz évvel korábban abbahagyta.)

Rozsomák minden idők legnépszerűbb mutánsaként már viszonylag korán különálló történeteket kapott, majd miután az X-Men filmek központi szereplőjévé vált, ismét lett egy egyszemélyes sorozata, a Wolverine. Az itthon már a 8. számnál tartó füzetek borítói igen tetszetősre sikeredtek - a belső tartalomról ugyanezt sajnos nem mindig lehet elmondani. John Romita Jr rajzstílusa spártaian egyszerű (azt is mondhatnám: bárgyú), és első ránézésre a következetesség teljes hiányában operál a kék-zöld-fekete színárnyalatokat váltó narancs-barna tónusokkal. Az olvasónak szinte az az érzése támad, mintha a rajzoló aszerint komponálná a képeit, mikor milyen színesceruzát tud ellopni Paul Mounts színfelelőssel karöltve a híres apuka (Johnny Romita, akinek a neve egybeforrt a régi, Zöld Manós Pókember-képregényekével) rajzasztaláról.

Rozsomák önálló sorozatát is Mark Millar jegyzi. Fentebb felsorolt írói típushibáit nemcsak hogy hatványozottan követi el az adamantium-karmos mutáns történeteinél, igencsak sajátosan fogja fel a Marvel kiadó "modernizáljuk az X-Men-eket!" filozófiáját is. Ahelyett, hogy alapjaiból építené újjá a rá bízott karaktert, ugyanúgy hatalmas robbanásokkal és agyatlan pofozkodással próbálja leplezni a sztori hiányosságait, mint a legpocsékabb B-filmes rendezők. Képregényszereplőket újraértelmezni lehet úgy is, ahogyan azt a Denevérember esetében Frank Miller tette Az első évben, vagy Bruce Timm a bőregér art deco-stílusú rajzfilmsorozatában. És lehet úgy is, ahogyan Millar teszi: történeteiben, ahol elvileg a huszonegyedik századba kéne átültetnie az X-Ment, abba a korai képregény-univerzumba viszi vissza hőseit, ami felett már igencsak eljárt az idő.

"Gorgó új taktikát alkalmaz: a szuperhősök után a speciális képességekkel rendelkező bűnözőkre koncentrál, és egyszerre csak több százan repülnek élő bombaként a SHIELD helibázisa felé." Ha ezt egy 1965-ben megjelent X-Men füzet reprintjének elején olvassa az ember, nyugodt szívvel adja át magát annak a rég letűnt képregény-korszaknak, amikor a rajzolók azon versenyeztek, hogy ki tudja a középső duplaoldalra összezsúfolni a legtöbb félisteni hatalommal bíró passzosgatyást. Ám ha egy jóérzésű rajongó a legnépszerűbb mutáns, Rozsomák önálló képregény-sorozatában szembesül ilyesmivel, a minimum, hogy visszaköveteli a pénzét!

Szerencsére Rozsomák (hogy azért mégis valami pozitívval fejezzük be kis mutánstörténeti áttekintésünket) központi szerepet kapott a harmadik mozifilmben is. És ha Brett Ratner alkotása sikeresnek bizonyul - márpedig az elmúlt napok Box Office-bevételeit elnézve nagyon így fest a dolog - az azt jelenti, hogy Hugh Jackman karaktere jövőre önálló filmet kap, ahol végre úgy tehet keresztbe rosszakaróinak, ahogy mindig is elvártuk tőle: morogva, adamantium-karmokkal csapkodó magányos farkasként.