Tudományfilozófia
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A tudományfilozófia nem egy élesen körülhatárolt diszciplína, és sokszor hagyomány okán kissé következetlen módon ide sorolnak több ágat, ami sokak szerint talán nem ide való, illetve nem sorolnak ide több ágat, ami sokak szerint ide való lenne.
"A tudományfilozófia több dolgot foglal magában: (A) a tudományos tevékenység jellemzését, vagyis azt, hogy mi a tudomány és hogyan fejlődik, (B) a tudás általános filozófiáját, vagyis az ismeretelméletet, (C) a szaktudományok filozófiáját, vagyis alapkérdéseit." A tudományfilozófia közel áll az episztemológiához, tudománytörténethez és a nyelvfilozófiához.
A tudományfilozófiát foglalkoztató kérdések többek közt:
- Tudománymetodika: a tudományos módszer meghatározása, alkalmazási és érvényességi területe.
- Tudásszociológia, azaz, hogy a tudás megszerzésének milyen társadalmi, társasági jellemzői, feltételei vannak. Hogyan működnek a tudományos kutatócsoportok? Milyen a kapcsolatuk a társadalommal?
- Tudományszociológia, azaz a tudomány intézményeinek társadalmi kérdései.
- Tudás-pszichológia, azaz a tudás megszerzésének pszichológiai feltételei vagy jellemzői.
- Episztemológia: a megismerés folyamata.
- A szaktudományok filozófiája, különböző szaktudományok kérdéseinek filozófiai vetületei.
A tudomány által felvetetett etika kérdéseket általában nem tekintik a tudományfilozófia tárgyának.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] A tudományfilozófia kezdetei
A tudomány problémái a filozófia kezdete, az antikvitás óta jelen vannak a filozófia történelmében. Például Platón: Menon dialógus, Berkeley, Newton kritikája, Newton - Leibnitz vita, Kant filozófiájában, Einstein - Bohr vita.
A tudományfilozófia valamikor a 20. század első felében érlelődött külön ágazattá. Ezen idő tájt intézményesül, tanszékek jönnek létre, folyóiratok jelennek meg. Nagy szerepe van a logikai pozitivizmus irányzatának, amely ezt fő feladatának tekintette, és nagy lépéseket ért el benne. Ez nem jelenti azt, hogy előtte ne foglalkoztak volna tudósok és filozófusok ilyen jellegű kérdésekkel. A logikai pozitivisták a tudományfilozófán belül hangsúlyosabban foglalkoztak a módszertannal, mint a többi kérdéssel. Egyesek nem is tartottak mást tudományfilozófiának, csak a tudomány logikájának kutatását (ld. Rudolf Carnap). Mások már ekkor is foglalkoztak a többi kérdéssel, lásd Otto Neurath tevékenységét.
A modern értelemben vett tudományok kialakulását a 17. századra tehetjük, ami egyben az empirizmus megjelenésének ideje. Módszertanilag az induktív eljárás bizonyult a legelfogadhatóbbnak: a megismerő nem rendelkezik a priori tudással. A megismerés alapegysége az ép érzékszervekkel rendelkező individuum, aki csak az empirikusan megalapozott, a logikai következtetés és elvonatkoztatás szabályaival összhangban álló vélekedést tekinti tudásnak. Ezek az eljárások tették lehetővé a metafizikától elkülönített, "pozitívnak" nevezett tudomány létrejöttét.
Comte szerint a pozitív stádiumba jutott tudománynak három fő jellemzője van:
1. Episztemiológiai : a tudományos megfigyelés csak a tényekre irányul, nem törődik ezek okaival. A megismerőnek nincsenek a priori eszközei, csak a tapasztalatra hagyatkozhat.
2. Ontológiai : az állítások igazsága helyett csak azok bizonyossága a fontos.
3. A pozitív tudomány célja: olyan magyarázatok és előrejelzések megalkotása, amelyek segítségével hatalmat nyerhetünk a természet erői felett.
[szerkesztés] Neopozitivizmus
A poszt-pozitivista filozófusok (1920-1960) a korábbi pozitivizmus örököseinek tekintették magukat. De szerintük - mivel az elme működése nem publikus - az episztemológia nem beszélhet homályos és világos ideákról, mentális struktúrákról. A megismerés mentális kategóriákat használó értelmezése helyett a nyelvet állították a középpontba, melyben a kognitív folyamatok testet öltenek. A nyelv és a gondolkodás szoros összefüggésben állnak; az, hogy az előbbi manifesztálja az utóbbit, igazolatlan filozófiai föltevés. A neopozitivisták megkülönböztették a felfedezés és az igazolás kontextusát, mondván, a probléma megoldásának lehetnek intuitiv, nem racionális mozzanatai is.
A neopozitivisták szerint a protokolltételek privátak, igazságukat csak az a személy ellenőrizheti le, akinek a tapasztalatáról szó van. Így nem biztos, hogy igazságot fejeznek ki. Például ha azt mondom: "nekem most hidegérzetem van", az nem azonos azzal a kijelentéssel, miszerint ""itt most hideg van". Következésképp a fenomenális nyelv nem töltheti be a protokolltételek szerepét. A verifikációs elv nem állja meg a helyét.
A logikai pozitivizmus filozófusainak köszönhetjük a tudományfilozófia diszciplínává fejlődését, annak intézmenyesülését, folyóiratait.
[szerkesztés] A deduktív-monologikus modell
1948-ban Hempel és Oppenheim kidolgozták a tudományos magyarázat deduktív-monologikus (D-N) modelljét, később Hempel még hozzáfűzte az induktív-statikus (I-S) modellt is. A D-N és az I-S együtt alkotják az átfogó törvény modelljét, ami szerint a magyarázat abban áll, hogy egy megmagyarázandó eseményt a törvényszerűség alá kell rendelni. Maga a magyarázat egy szillogizmus lesz.
A pozitivista szerint éles elvi különbség van: tudomány és filozófia, tény és érték, analitikus és szintetikus állítások, felfedezés és igazolás, megfigyelés és elmélet között. A tudományban fejlődés, ismeretnövekedés van. Léteznek a tudományban alapok (fundacionalizmus), és logikai módszerekkel ezekre épül minden. A tudomány teljes mértékben racionális tevékenység. Ideológiai, társadalmi, politikai körülmények nem játszanak szerepet a tudomány tartalmában, a tudomány ideológiamentes.
A tudományos elméletek igazolásának kontextusa nyelvi kontextus, s ezért megadhatók az egyértelmű és normatív szintaktikai és logikai szabályai. A szintaktikai szabályokat megsértő mondat csupán értelmetlen szósor, így nem fejezhet ki állítást. Annak érdekében, hogy a szintaktikai hibák kimutathatóak legyenek, a Bécsi Kör filozófusai megalkották a verifikációs elv (ellenőrizhetőség) fogalmát.
[szerkesztés] Verifikációs elv
1. Egy mondat akkor lehet értelmes, ha empirikus tartama van. Egy mondat akkor érthető, ha a tényállás, amit kifejez, a valóságban megtalálható, leellenőrizhető. Azok a mondatok, amelyek empirikus tartalommal nem rendelkeznek, értelmetlenek. Egy mondat jelentése azonos verifikációjának a módjával.
A verifikáció kritériuma értelmében a metafizika diszkreditálódik. A verifikáció segítségével kimutatható, hogy a metafizikai elméletek értelmetlen szósorozatok (lásd Carnap).
2. A verifikálás úgy történik, hogy komplex mondatokat elemi mondatokra bontunk és ezek igazságát vizsgáljuk. Ezek az elemi mondatok az úgynevezett protokoll tételek. Ezek a tételek redukált nyelven fogalmazódnak meg.
[szerkesztés] Konfirmálhatóság elv
Mivel a verifikációs elv nem bizonyult jónak, Carnap a konfirmálhatóság elvével cseréli ki. Ez az elv azt írja elő, hogy az ellenőrizni kívánt állításról tapasztalati ellenőrzésnek alávethető állítások legyenek levezethetők. Továbbá le kell tennünk arról, hogy egy állítást valaha is végérvényesen igaznak tekinthessünk.
Hempel a konfirmáció elvében egy paradoxonról írt, amely szerint egy univerzális állítást vele össze nem függő megfigyelések is konfirmálhatnak. Logikai szempontból értelmetlen azt mondani, hogy univerzális hipotézis konfirmálásánál bizonyos esetek relevánsak, mások pedig irrelevánsak.
[szerkesztés] A fizikalizmus
Neurath és Carnap szerint minden állítás lefordítható fizikai nyelvre. Minden tudomány, például a pszichológiai állítások is lefordíthatók a fizika nyelvére.
[szerkesztés] A két nyelv modell
A tudomány rekonstrukciójához két nyelvet kell használni: egy megfigyelési L(0), és egy teoretikus L(1) nyelvet. Az elmélet standard formulája: minden tudományos elmélet szótára három fő részre bontható:
- "Felülről adottak" (nevek, funktorok, prédikátumok) - interpretálás nem történik, primitív szókészlet.
- "Alulról adottak" - megfigyelési terminusok, megfigyelhető, mérhető tulajdonságokat rögzítenek, ezért nem szorulnak interpretálásra.
- E fenti két szint együttműködésével definiálhatjuk az elméleti terminusokat: vesszük a jelentést felülről, a megfigyelési terminusokkal interpretáljuk, majd rögzítjük, hogy ezt a nevet ilyen és ilyen megfigyelés együttesére használjuk.
Az interpretáció megtörténéséhez hozzá kell rendelni az absztrakt és a megfigyelési terminusok megfelelő kombinációit. Ezt az egymás mellé rendelést nevezzük korrespondencia szabályoknak.
[szerkesztés] A neopozitivizmus kritikusai
Karl Popper szerint az emberi tudásnak nincsenek végső fundamentumai, hanem állandóan ki vannak téve a tévedés lehetőségének. Egy eredmény akkor tekinthető tudományosnak, ha jól tesztelhető, kimutatható a hamissága (falszifikálható). A valódi tudományos elméletek hipotetikus-deduktív rendszerűek. A tudományos gondolkodást uraló forma a logikából ismert modus tollens. Egy hipotézis akkor falszifikálható, ha ki vannak jelölve azok a megfigyelési állítások, melyek segítségével az igazságát megítélhetjük. Két ilyen kritériumot nevezett meg Popper:
- Szintaktikai kritérium: "van olyan X amely Y".
- Pragmatikai kritérium: igazságértéke eldönthető kell, hogy legyen kísérleti-megfigyelési technikával.
A bázis állítások nem azonosak a fundamentál állításokkal. Nem törekszenek arra, hogy a tapasztalat segítségével igazolják őket. A tapasztalat azonban motiválhatja egy bázis állítás elfogadását vagy elutasítását, de sohasem igazolja azt.
A falszifikálás következményeivel az áltudományok nem egyezhetőek össze, mert vagy nincsen semmilyen empirikus relevanciájuk, vagy mert egyáltalán nem szembesíthetők semmilyen tapasztalattal vagy nincs az a tapasztalati esemény, amely cáfolhatná őket.
Maga a falszifikálás úgy történik, hogy felállítanak egy, az elmélettel összeegyeztethetetlen alacsony szintű empirikus hipotézist, majd kitalálnak egy döntő kísérletet, hogy ennek segítségével változtassanak az eredeti és a falszifikáló kísérlet közt. Ha a falszifikáló hipotézis egyezik a tapasztalatokkal, akkor az illető elmélet falszifikáltnak tekinthető, de ez még korántsem jelenti azt, hogy az illető elmélet igazolt.
Pierre Duhem összefüggő rendszereknek tekintette a tudományos elméleteket. Szerinte a fizika nem egy gép, hanem egy organizmus. Mikor ellenőrzünk valamit, akkor az egész rendszerre ki kell terjeszteni azt. (Holisztikus felfogás)
Quine az empirista felfogás híve és célja azt megszabadítani a dogmáktól. Szerinte a tudomány az ember által alakított erőtér, mely az empirikus tapasztalatokkal csak a peremén érintkezik. Lehetetlen elkülöníteni a tudomány tisztán empirikus részeit a tisztán teoretikus részektől. A quine-i érvek alatt az egész neopozitivista jelentéselmélet, a szemantikai atomizmus összeomlik.
[szerkesztés] Realista és antirealista álláspontok
A realisták szerint a tudomány célja az, hogy a valóságnak megfelelő képet adjon a világról.
Az antirealizmus képviselői szerint nem beszélhetünk egy független valóságról, és az annak való megfelelésről.
[szerkesztés] Poszt-modern iskolák
A poszt-pozitivisták tagadják a "bevett nézet" elméletet. Szerintük nincs különbség a filozófia és a tudomány között, az analitikus és szintetikus állítások, a felfedezés és igazolás, megfigyelés és nyelv között. A tudomány és a filozófia nem határolódik el élesen, a tudomány metafizika által fertőzött. Nincsenek értékmentes tények. Az analitikus és szintetikus igazságok megkülönböztetése nyelvhez kötött. A tudomány nem teljesen racionális. Ideológiai, politikai körülmények szerepet játszanak a tudomány tartalmában, sőt e tényezők nélkül a tudomány nem érthető meg.
Később a tudományfilozófia történeti, majd szociológiai fordulatával a többi ágakra terelődött a hangsúly. Ez Thomas Kuhn, David Bloor és mások kutatásainak köszönhető. A tudományszociológia, története kicsit eltérő, mert az már a 20. század elején is hangsúlyos diszciplína volt, köszönhetően Robert Merton és Pierre Duhem munkásságának.
A perceptuális kép nem az elemi mondatok mozaikszerű kombinálásának eredményeként, hanem az észlelőben működő alakképző erő hatására formálódik.
Nincs tisztán empirikus észlelés, a teoretikus és az empirikus nem különíthetők el tisztán egymástól: egy felfedezéskor is vannak tanult konceptuális igazságok.
Thomas Kuhn szerint a dogmák elősegítik a felfedezést. A tudományos elméletek nem egyszerűen az ismeretek tetszés szerint szűkíthető vagy bővíthatő halmazai, hanem meghatározott logikai egységek. A tudományos elméletek nyelve egy hálóhoz hasonlatos, melynek csomópontjait alkotják az egyes fogalmak.
Paul Feyerabend szerint soha nem érvényesülnek univerzális, tiszta, kontextusfüggetlen módszertani normák. Nincs olyan módszertani normahalmaz, amely már számos elméletet meg ne sértett volna. A tudománytörténet módszertani tanulsága az, hogy "bármi megeshet". Feyerabend szerint nincs olyan valami, ami a tudományokat megkülönböztetné a mítosztól. Az egyetlen intellektuálisan tisztességes álláspont az episztemológiai anarchizmus.
David Bloor szerint a racionalitás normái társadalmi képződmények, s ezért szociológiai magyarázatot érdemelnek. Fel kell tárni a racionalista érvelésekben azt a pontot, ahol az érvek saját fényükben válnak láthatóvá, ahova a Cselekvő Ész túllép az oksági folyamatakon és társadalmi feltételeken.
[szerkesztés] Ágai
- A tudományos módszerelmélet (metodológia) a tudományos módszerrel, a tudományos kutatás logikájával és a szaktudományi módszertanok (metodika) közös vonásaival foglalkozik.
- Ismeretelmélet
- Tudományetika
- Történeti tudományfilozófia
[szerkesztés] A tudományfilozófia határtudományai
- A tudományszociológia a tudomány intézményeivel foglalkozik.
- A tudásszociológia a tudományos közösségek, tudományos kutatás szociológiájával foglalkozik.
- A tudáspszichológia a tudományos közösségek, tudományos kutatás pszichológiai kérdéseivel foglalkozik.
- A tudománytörténet értelemszerűen a tudomány történetével.
[szerkesztés] Irodalom
- Moritz Schlick: az ismeretelmélet fundamentumáról. In.Forrai Gábor – Szegedi Péter (szerk.), Tudományfilozófia: Szöveggyűjtemény. Budapest: Áron Kiadó, 1999
- R.Carnap: A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül. In.Forrai Gábor – Szegedi Péter (szerk.), Tudományfilozófia: Szöveggyűjtemény. Budapest: Áron Kiadó, 1999
- C. Popper: A tudományos kutatás logikája. In.Forrai Gábor – Szegedi Péter (szerk.), Tudományfilozófia: Szöveggyűjtemény. Budapest: Áron Kiadó, 1999
- Hempel: Az indukció újabb problémája. In.Forrai Gábor – Szegedi Péter (szerk.), Tudományfilozófia: Szöveggyűjtemény. Budapest: Áron Kiadó, 1999
- Quine: Az empirizmus két dogmája. In.Forrai Gábor – Szegedi Péter (szerk.), Tudományfilozófia: Szöveggyűjtemény. Budapest: Áron Kiadó, 1999
- T. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete. In.Forrai Gábor – Szegedi Péter (szerk.), Tudományfilozófia: Szöveggyűjtemény. Budapest: Áron Kiadó, 1999
- Bloor: A tudásszociológia erős programja. In.Forrai Gábor – Szegedi Péter (szerk.), Tudományfilozófia: Szöveggyűjtemény. Budapest: Áron Kiadó, 1999
- Laudan: A tudomány áltudománya. In.Forrai Gábor – Szegedi Péter (szerk.), Tudományfilozófia: Szöveggyűjtemény. Budapest: Áron Kiadó, 1999
Tudományfilozófiai szövegek találhatók itt:[1]


Based on work by