Magyarország története a legújabb korban

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Az 1918-19. évi események

[szerkesztés] Őszirózsás forradalom és polgári köztársaság

Részletesebb leírás az Őszirózsás forradalom és Az 1918-19-es magyar polgári demokrácia szócikkekben

Az I. világháború alatt, az Osztrák-Magyar Monarchia vereségének közeledtével, 1918. október 23-án Budapesten kitört az őszirózsás forradalom. Károlyi Mihály vezetésével polgári demokratikus kormány alakult. November 13-án IV. Károly király eckartsaui nyilatkozatával a királyság intézménye megszűnt Magyarországon, és november 16-án kikiáltották a Magyar Népköztársaságot.

A volt Magyar Királyság területét a köztársasági kormánynak nem sikerült egyben tartania, mert a szomszédos országok, Csehország, Románia és Szerbia igényt tartottak a szlovák, román és délszláv nemzetiségek által lakott területekre, és az antant támogatásával katonai intervenció indult meg az ország feldarabolására. Az ország jelentős része francia, román és szerb ellenőrzés alá került. Ez a Károlyi-kormány bukásához vezetett, és 1919 március 21-én az ország még magyar kézen maradt részében a kommunisták ragadták magukhoz puccsal a hatalmat.

[szerkesztés] Tanácsköztársaság

A Tanácsköztársaság kikiáltása
Nagyít
A Tanácsköztársaság kikiáltása

Részletesebb leírás a Magyar Tanácsköztársaság szócikkben

1919. március 21-én az I. világháború után kikiáltott első magyar köztársaság véget ért. Az antant-hatalmak által küldött ultimátum hatására – amely a román közigazgatás kiterjesztését írta elő a Tisza vonaláig - lemondtak az addigi koalíciós kormány polgári miniszterei, a gyengülő szociáldemokraták pedig bevonták az addigra a munkások körében megerősödött Magyar Kommunista Pártot a hatalomba: a két párt egyesült és kikiáltották a Tanácsköztársaságot, létrejött a proletárdiktatúra.

Orosz mintára munkástanács-igazgatást vezettek be az üzemekben, köztulajdonba vették a lakóházakat, szállodákat, oktatási intézményeket, üzleteket, végül pedig a földbirtokok szocializálásáról jelent meg rendelet. Mindez új problémák tömegét hozta felszínre a mindennapi élet és a termelés, elsősorban a frissen létrehozott magyar Vörös Hadsereg ellátása tekintetében.

A Tanácsköztársaság folyamatos külső nyomás alatt állt, és bár vívott néhány sikeres hadjáratot, a több irányból szorongató túlerővel szemben végül július 31-én összeomlott. Magyarország egész területét megszállták a világháborút megnyerő antant-országok csapatai.

[szerkesztés] Magyarország 1919–1945 között

Részletesebb leírás a Magyarország 1919–1945 között szócikkben

1920 márciusában Horthy Miklós Magyarország kormányzója lett. Ugyanebben az évben, június 4-én Magyarország aláírta a trianoni békeszerződést. 1921 tavaszán IV. Károly sikertelen puccskísérletet hajtott végre a királyság helyreállítására, majd megalakult Bethlen István gróf kormánya. 1922-ben Magyarországot felvették a Népszövetségbe.

[szerkesztés] Magyarország 1945–1956 között

Részletesebb leírás a Magyarország 1945–1956 között szócikkben

A II. világháború befejeződésével ismét elvették a visszaszerzett területeket (Bácska, Muraköz, Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély), ráadásul Pozsony előtt még három falut. A "második Trianon" hivatalosan 1947. február 10-én a párizsi béke aláírásával lépett életbe.

[szerkesztés] 1945–1948: A szovjet típusú kommunista diktatúra kiépülése

A háborút követően Magyarország a Szovjetunió megszállási övezetébe tartozott, amely fokozatosan hozzásegítette a Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Pártot a hatalom megszerzéséhez. 1945. november 4-én tartották a II. világháború utáni Magyarországon az első demokratikus választásokat, melyet a Független Kisgazdapárt nyert meg fölényesen (57%) a három balodali párt előtt (szociáldemokraták, kommunisták, parasztpárt). Ennek ellenére a megszállt országban szovjet nyomásra koalíciós kormány alakult, amelyben a kommunista párté lett a belügyi tárca. A kommunisták megkezdték politikai ellenfeleik kiszorítását a hatalomból. Módszereik közé tartozott a politikai harc mellett a megfélemlítés, a lejáratás épp úgy, mint esetenként az emberrablás és a gyilkosság. Az 1947-ben lezajló második, nyíltan manipulált, úgynevezett „kékcédulás” választás még nagyobb befolyáshoz juttatta a kommunista pártot. A parlamenti ellenzéket, a polgári pártokat felszámolták. A korábbi vezetőitől megfosztott Magyar Szociáldemokrata Pártot és a Magyar Kommunista Pártot 1948-ban Magyar Dolgozók Pártja (MDP) néven egyesítették. Az így létrejött egypártrendszer és totális diktatúra élén Rákosi Mátyás állt. Az állampárt uralma 1949-re teljesedett ki.

[szerkesztés] 1949–1953: Rákosi személyi kultusza

Az 1949-től 1953-ig tartó időszakra mind párton belül, mind országosan féktelen terror volt jellemző. Az időszakot az ÁVO, illetve a belőle önállósított ÁVH kegyetlenkedései, koncepciós perek, az „osztályidegen elemek” gulag-szerű táborokba történő deportálása, kivégzése, illetve a párton belüli ellenzék pusztítása jellemezte, amely Rákosi és Sztálin személyi kultuszával, erőltetett kolhozosítással, és a nehéz- és hadiipar teljességgel indokolatlan és gazdaságtalan fejlesztésével párosult, ami nyomorba taszította a lakosságot.

40 ezren voltak rendőri őrizetben, illetve internálva, közel 13 ezer főt (két és fél ezer családot) kitelepítettek, kitiltottak Budapestről. 1950-1953 között 1 millió embert vontak ügyészi eljárás alá, minden második ellen vádat is emeltek. A rövidesen bekövetkező változások során hozott közkegyelmi rendelet 748 ezer embert érintett. [forrás?].

1953-ban elhunyt Sztálin, és az új szovjet vezetés utasította Rákosit a lemondásra a miniszterelnöki tisztségről, amely pozíció betöltésére a szövetkezetesítés ellenzése miatt 1949-ben a pártvezetésből kizárt agrárszakember, Nagy Imre került. Nagy július 4-én bejelentette, hogy gazdaságpolitikai változtatásokat hajt végre, megszűnteti a kuláklistákat, felszámolja a törvénytelenségeket és az internálótáborokat, valamint nagyobb szerepet szán az országgyűlésnek. Rákosi pozíciói azonban még mindig erősek voltak, hiszen az ő emberei ültek az államigazgatásban és a pártszervezetekben, de egyelőre nem mert a Moszkva támogatását élvező miniszerelnök ellen támadni.

[szerkesztés] 1953–1954: Nagy Imre első kormánya

A kommunista Nagy Imre reformelképzelései első lépéseként amnesztiát hirdetett, októberben pedig ígéretéhez híven felszámolta az internálótáborokat, véget vetett az ÁVH önállóságának, a könnyű- és élelmiszeripar javára módosított a támogatások rendszerén, a parasztságot sújtó terheket mérsékelte, béremeléseket és árcsökkentéseket hajtott végre. Az életszínvonal érezhetően emelkedni kezdett.

A törvénytelenségek feltárását 1954 májusáig akadályozta meg a Rákosi-féle holdudvar, amikor is maga Hruscsov emelte fel szavát a miniszterelnök mellett. A felállított Különleges Tanács 300 politikai elítélt ügyét vizsgálta felül, köztük Kádár Jánosét és Losonczy Gézáét. Ekkorra Rákosi vonala már pártberkekben is meggyengült: 1954 októberében Nagy Imre mellé állt a központi vezetőség nagyja, amit a miniszterelnök további újításokra használt fel: közgazdászokkal az értékarányos árak megszabására és a világpiachoz való alkalmazkodásra buzdító tervezetet dolgoztatott ki, illetve a Magyar Függetlenségi Népfrontot átszervezte Hazafias Népfronttá azzal a céllal, hogy az kommunista báb helyett szabad fórummá váljon. A demokratizálódó közélet jeleként a reformokat támogató baloldali értelmiségiekből újjáalakulhatott a hosszú ideig betiltott Petőfi kör, amely a továbbiakban nagy társadalmi befolyásra tett szert az országban.

[szerkesztés] 1955–1956: Az állampárton belüli küzdelmek időszaka

A gazdasági reformokra azonban már nem jutott idő, ugyanis Rákosi ügyesen kihasználva az NSZK NATO-taggá válását követő szovjet külpolitikai váltást, elérte hogy 1955 januárjában Moszkvába rendeljék riválisát, ahol Nagy Imre általános megrökönyödésre nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni. Ettől függetlenül a márciusi KV-ülés elmarasztalta a miniszterelnököt, akitől tavasszal minden tisztséget elvettek, sőt év végén még MDP-tagságát is megszüntették.

A miniszterelnök Hegedüs András lett, Rákosi híve, azonban az enyhülés légköréhez szokott közélet – elsősorban az értelmiségi Petőfi Kör – és a kiszabadult párton belüli belső ellenzék miatt nem lehetett visszasztálinizálni az országot.

Rákosi helyzetét az is nehezítette, hogy Hruscsov békülni kezdett Titóval, amivel a Rajk-per jogosultságát kérdőjelezte meg, és az, hogy az SZKP XX. kongresszusa 1956 februárjában elítélte a sztálinista diktatúrát. Márciusban Rákosi beismerte, hogy Rajk László ügye provokáción alapult, és az ÁVH letartóztatott vezetőire hárított minden felelősséget. Májusban már be kellett ismernie, hogy neki is szerepe volt a bűnök elkövetésében, egyúttal az ellenállást a Petőfi Kör betiltásával próbálta letörni, ám hiába: az MDP KV ülésére érkező Anasztaz Mikojan közölte Rákosival, hogy le kell mondania párttitkári tisztségéről, amit ő meg is tett. Utóda a szintén sztálini vonalat követő Gerő Ernő lett, vagyis lényegi változás nem történt.

[szerkesztés] Az 1956-os forradalom

Forradalmárok kitűzik a magyar zászlót a „Sztálin-csizmára”
Nagyít
Forradalmárok kitűzik a magyar zászlót a „Sztálin-csizmára”

Részletesebb leírás az 1956-os forradalom szócikkben

1956. október 23-án Budapesten az egyetemi ifjúság békés tün­te­té­st tartott, amely estére kétszázezer fős tömegtüntetéssé nőtt. A pártvezetés ellenséges reakciója és a Magyar Rádió előtt a fegyvertelen tömegre leadott véres sortűz következtében még aznap éjjel fegyveres felkelés kezdődött. A felkelés néhány napon belül a kommunista kormány bukásához, a szovjet csapatok visszavonulásához, majd a többpártrendszer visszaállításához és az ország demokratikus átalakulásához vezetett. November első napjaiban az új kormány megkezdte a tárgyalásokat a Szovjetunióval a szovjet csapatok teljes kivonásáról, a Varsói Szerződésből való kilépésről és az ország semlegességéről. A szovjet politikai vezetés azonban a kezdeti hajlandóság után meggondolta magát, és miután a nyugati nagyhatalmak biztosították arról, hogy nem nyújtanak a magyar kormánynak segítséget, november 4-én a szovjet csapatok hadüzenet nélküli háborút indítottak Magyarország ellen. Az aránytalan túlerővel szemben egyedül maradt ország több napon át folytatott szabadságharca így végül elbukott.

A harcokban a titkosítás alól 1993-ban feloldott statisztikai adatok szerint 2652 magyar és 669 szovjet állampolgár esett el.[1] A sebesültek száma magyar oldalon 19 226, míg szovjet oldalon 1540 fő volt.[2] A forradalom leverése következményeként kb. negyedmillió magyar hagyta el az országot, nyugatra menekülve.

[szerkesztés] Magyarország 1957–1989 között

Részletesebb leírás a Magyarország 1957–1989 között szócikkben

[szerkesztés] 1957–1963: A kádári konszolidáció

A forradalom elleni katonai beavatkozás eldöntésekor Moszkvában Kádár Jánost választották magyar vezetőnek. A Kádár által vezetett új kormány kegyetlen megtorlást alkalmazott. 1957 januártól a forradalom résztvevőit tömegesen tartóztatták le, majd sokukat kivégezték és bebörtönözték. Kádár ugyanakkor igyekezett féken tartani a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven újjáalakuló kommunista párton belüli sztálinista ellenfeleit is. Megszűntették illetve átalakították a rettegett ÁVH-t. A félelem légköre hamar átadta magát a felejtésnek: az emberek megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy az új vezetés már nem akar nyíltan a magánéletbe is beavatkozni, amint azt Rákosi alatt tették. Kádár meghirdette az „aki nincs ellenünk, az velünk van” politikáját.

[szerkesztés] 1964–1978: Érett kádárizmus

Nem véletlenül hívták a többi szocialista országban Magyarországot a legvidámabb barakknak. A kádári kompromisszum lényege: a nagyobb magánéleti szabadság és karrierlehetőségek engedélyezéséért cserébe a politikai aktivitás szigorú korlátainak fenntartása. Néhány kérdés tabunak számított az irányított nyilvánosságban: a rendszer legitimitását, ideológiai alapjait tilos volt megkérdőjelezni (például a szovjet megszállás tényét, a diktatúra szükségességét, a munkások valós helyzetét, 1956 kommunista értékelését, Kádár személyét, a szegénység továbbélését), ezen felül azonban a legtöbb téma – a pártbefolyás alatt álló sajtóban – gyakorlatilag vitatható volt az értelmiség részéről. Másfelől azonban egyre jobban kiterjedt a lakosság titkosszolgálati megfigyelése, nőtt a besúgóhálózat, noha az NDK-beli szintet sohasem érte el.

Az érett Kádár-rendszert a növekvő életszínvonal (pl. nyugati utazások engedélyezése 3 évenként, lakásépítés támogatása, javuló egészségügyi mutatók stb.). A bővülés forrása ekkor még az egyre csökkenő ütemben növekvő termelés volt. A hatékonység javítása érdekében a kommunista vezetés megpróbálta néhány piaci ösztönző óvatos – de akkoriban bátornak számító – bevezetését 1968-ban. Ez volt az ún. új gazdasági mechanizmus. De a szocializmus Moszkva akarata ellenében történő reformálhatóságába vetett remény a prágai tavasz leverésének hatására elillant. A gazdasági reform eredményeit vissza kellett venni, mert a növekvő belső zavarok nem-szovjet típusú politikai megoldását Kádár a Csehszlovákiában történtek után nem vállalta. A 70-es évek elején megjelenő olcsó nyugati hitelek kiutat teremtettek a gyengülő hatékonyságú termelés és a javuló életszínvonal politikai szükségessége paradoxonából.

[szerkesztés] 1979–1989: Hanyatló Kádár-rendszer

A gazdasági problémák fokozódásával (eladósodás, növekvő nyugati importfüggőség) nőtt a kommunista vezetés bizonytalanság-érzése, mert az 1956-os forradalom nagy tanulságának azt tartották, hogy nem szabad az életszínvonalat csökkenteni. Megjelentek az ellenzéki csoportok, és a párton belül is reformkezdeményezések indultak. Gorbacsov új szovjet pártfőtitkár politikája 1985-től megnyitotta az utat a békés rendszerváltás felé.

[szerkesztés] 1989 után

1989-ben a nyugati országoknak meglepetésként, Magyarországon nem voltak a németországiakhoz és romániaiakhoz hasonlatos erőszakos cselekmények. Az ellenzéki kerekasztal, illetve az első szabad választások után a kormányzó MDF békés rendszerváltást akart, ami azzal járt, hogy az elmúlt rendszer hatalmasai, akik a csőd szélére juttatták az országot, semmilyen felelősségrevonásban nem részesültek. Az egykori állampárt nevet változtatva, de a személyi gárdát érintetlenül hagyva szintén jelentős eredményeket ért el (mintha '45-ben a náci párt a parlamentben maradhatott volna). Így a rendszerváltás nem lehetett teljes, a 30-40 éve tsz-be kényszerített emberek, illteve leszármazottaik elvett tulajdonuknak csak töredékét kapták vissza a kárpótlási jegy intézményével. A Rákosi-, és Kádár-rendszer idején törvényzelenül meggazdagodók és nemzetellenes bűnöket elkövetők a mai napig nem nyerték el büntetésüket. Az MDF kormányzásának leteltével a volt kommunista utódpárt, az MSzP került hatalomra. Felgyorsult a magyar vagyon külföldi kezekbe adása, stratégiai jelentőségű társaságok (áram, gáz, élelmiszeripari gyárak, MALéV..) rövidtávú pénzszerzés miatti eladása, a lakosság életszínvonalának csökkenése. 1998-tól jobboldali kormány került hatalomra. Orbán Viktor próbálta visszaszerezni az idegen kézba adott társaságok egy részét, több-kevesebb sikerrel. Az életszinvonal ha nem is gyorsan, de lassan emelkedett. 2002-ben, gyanús körülmények között, választási csalás gyanújával ismét a szocialisták kerültek hatalomra.

[szerkesztés] Lábjegyzetek

  1. http://www.rev.hu/sulinet56/online/szerviz/tablazat/tabhalot.htm
  2. http://www.rev.hu/sulinet56/online/szerviz/tablazat/tabhalot.htm