Vita:A kereszténység története

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

III. Sándor pápa szócikkből kivágva, tartalmilag feltehetően helyes. Bedolgozásra ajánlom.


[szerkesztés] AZ EGYHÁZI REFORM

[szerkesztés] PÁPASÁG, KERESZTES HADJÁRATOK, RÓMA

Az eredetileg bencés Ildebrando di Soana (Hildebrand), a 11. század közepétől, - Humbert de Silva Candida bíborossal (†kb.1063) karöltve – a római egyház befolyásos „szürke eminenciása” volt. 1073. és 1085. között ő maga lett a világ pápája, VII. Gergely néven. Ő volt a pápai szupremácia legeredetibb hírmondója. Az ő nevéhez fűződik a híres – vagy inkább hírhedt – 27 cikkelyből álló Dictatus Papae című kánonjogi gyűjtemény, a gregoriánus reform, és a cölibátus erőltetése is. Pápai felsőbbrendűségét már trónra léptekor kimutatta. Követelései és célkitűzései miatt – előrelátható módon – összeütközött a birodalom érdekszféráival. Az nyílt konfliktusra hamar sor került. 1073-ban IV. Henrik (1056-1106) német király erőtartalékait a szászországi felkelések kötötték le. Gergely pápa – fölényben érezvén magát – szimónikus eretnekséggel vádolt meg néhány birodalmi püspököt, s meg is fosztotta őket hivataluktól. A pápa és a király közötti fezültség ekkor kezdett körvonalazódni. Az „invesztitúrabomba” azonban akkor robbant, amikor a stratégiailag mindkét fél számára fontos milánói érsekség élén széküresedés történt. A harc megkezdődött: kiátkozás és trónfosztás, ellenkirály és ellenpápa. Az exkommmunikáció miatt az uralkodó egyházon kívüli státuszba került, alattvalóinak hűségesküje érvényét vesztette, így eddig sem túl szilárd trónja veszni látszott. A Henrik-ellenes német fejedelmek minden követ megmozgattak, hogy a rendhagyó állapotot saját hasznukra kamatoztassák, magát a pápát hívták meg az 1077-es augsburgi birodalmi gyűlésre, hogy „pálcát törjön” a király felett. Röviddel ezután került sor a legendás-hírű Canossa-járásra (1077. január), ami a pápa erkölcsi győzelmének manifesztuma volt. Az erőviszonyok azonban hamar eltolódtak. A feloldozott király, miután trónját megmentette, új erőre kapott, az egyházfőnek pedig szépen lassan „elfogytak” szövetségesei. 1084-ben Henrik bevette Rómát, és ellenpápája kezéből átvette a császári koronát. VII. Gergelynek Salernoban kellett meghalnia. Utolsó szavai sok mindent elárulnak személyiségének tisztaságáról és igényeinek nem hiúságból, hanem lelkiségből eredő természetéről: „…szerettem az igazságot, gyűlöltem az igazságtalanságot, azért halok meg száműzetésben.” Mikor Gergely meghalt úgy látszott, hogy a gregoriánus reform „harci szekere” végleg árokba borult. A Gondviselés azonban éberen tartotta Hildebrand eszméit, melyről ezer év távlatából is kijelenthetjük, hogy a világtörténelem egyik legjelentősebb „szellemi forradalmát” idézték elő. 1088-ban, a szilárdan gregoriánus Odo de Castellionét emelték a legmagasabb egyházi méltóságba, II. Orbán (1088-1099) néven. Energikus, agilis, vaskezű és rátermett főpapnak bizonyult. Röviddel trónra lépése után összefogta IV. Henrik ellenfeleit, egyúttal megerősítette hivatala tekintélyét. Legfőbb szövetségese a normann származású, I. Roger szicíliai gróf lett. Hatalmi pozícióit olyannyira megszilárdította, hogy már 1093-ban birtokba vehette székvárosát. Nevét azonban 1095-ben írta be a kitörölhetetlenül a történelembe: a helyszín: Clermont, az apropó: népgyűléssel egybekötött zsinat. Orbán pápa itt és ekkor hirdette meg az I. Keresztes hadjáratot, a futótűzként terjedő Közel-keleti mohamedán előretörés megfékezésére, a szentföldi zarándokok és a kereszténység szent helyeinek védelmére. Nem volt elhanyagolható szempont az sem, hogy I. Alexiosz bizánci császár (1081-1118) szorongatott helyzetében a katolikus egyházfőhöz folyamodott segítségért. A pápa clermont-i prédikációja oly szenvedélyessé és szuggesztívvé sikeredett, hogy hatására jámborok, vallási fanatikusok, kalandorok stb. ezrei vették fel a keresztet. A hadjáratok résztvevőinek a pápa teljes búcsút engedélyezett és az „Isten-béke” oltalmába ajánlotta őket. A keresztes-eszme a világ addigi legfélelmetesebb haderejét hívta életre. Az első hadjárat (1096-1099) seregei 1099. július 15-én elfoglalták Jeruzsálemet és európai mintára feudális államokat alapítottak a közel-keleten (edesszai grófság, antiókhiai fejedelemség, jeruzsálemi királyság, tripoliszi grófság), egyúttal Jeruzsálemben és Antiókhiában latin patriarkátusokat alapítottak, ami sajnos nem szolgálta görög és a latin egyház egységének ügyét. II. Orbán halála után, II. Paszkál pápa (1099-1118) ismét konfliktusba keveredett a császársággal. V. Henrik (1106-1125) nem sokat törődött az egyházi tiltásokkal és alkalmazta az invesztitúrát. 1111-ben, Ponte Mammolo-ban az uralkodó és a megfélemlített pápa egyezményt kötöttek, melyben jórészt a világi hatalom számára kedvező cikkelyek szerepeltek. A gregoriánus beállítottságú bíborosok azonban nehezményezték a pápa által szentesített engedményeket. Ez vezetett el a wormsi konkordátum megkötéséhez (1122.09.23.), aminek alapján a császár lemondott az invesztitúráról, viszont befolyást nyert a püspökválasztásra. II. Kallixtusz pápa (1119-1124) az I. Lateráni Zsinaton (1123) szentesítette a wormsi egyezményt. Ez a zsinat 22 új kánont fogadott el, megerősítette az 1095-ös clermont-i zsinat határozatait, szabályozta a szentségek kiszolgáltatásának menetét stb. Az invesztitúra harcok során az örök városban döntő módon megnőtt a császárpárti nemesség hatalmi befolyása és ez a bíborosi testületre is kihatott. II. Honóriusz pápa (1124-1130) halála után felerősödtek, az addig sem lappangó, belső ellentétek és bekövetkezett egy szakadás, melyet Anaklétosz ellenpápáról neveztek el. A Frangepán-párt II. Incét (1130-1143) emelte egyházfővé, míg a Pierlonik a zsidó származású II. Anaklétoszt (1130-1138) választották (ellen)pápává. „Hála” a helyi nemességnek Rómában az ellenpápa rendezkedhetett be, így II. Incének Franciaországra kellett támaszkodnia. A „két pápa” közül II. Ince volt a „szerencsésebb”, mert Clairvaux-i Bernát (1090-1153) támogatását is élvezhette, ami által megszerezte Anglia és Németország obedienciáját. A normannokkal szövetséges ellenpápa halála után Visszatérhetett Rómába és megtarthatta a II. Lateráni Zsinatot (1139). Az elsőhöz hasonlóan a II. Lateránum sem tartozik az egyháztörténelem legfontosabb szinódusai közé, azonban néhány határozatát érdemes közölni: a zsinat összesen 30 kánont fogadott el, tk. megszilárdította a gregoriánus eszmét, betiltotta az uzsorát és a bajvívást, megtiltotta a szerzeteseknek, hogy jogi vagy orvosi tanulmányokat folytassanak, szubdiakonátustól „felfelé” bevezette cölibátust, megerősítette a káptalanok püspökválasztási jogát stb. A források szerint 1139-ben kb. 500 zsinati atya fordult meg Rómában. Mint láthatjuk, az invesztitúraharcok során az egyház megerősödött, azonban belső ellentétei is nagy károkat okoztak. A pápaság nemzetközi tekintélye egyre emelkedett, paradox módon azonban pont Rómában volt a leglabilisabb, mert az örök város népe – jórészt a lombardiai szabadságeszmék hatására – a pápaság világi hatalmának megszűnését kívánta. Rómát a régi és dicső köztársaság formájában akarták újjáéleszteni. Ez a nosztalgikus és anakronisztikus törekvés természetesen eleve kudarcra volt ítélve, az egyháznak azonban sok fejtörést okozott. II. Celesztin pápa (1143-1144) képtelen volt úrrá lenni a római lázadásokon, utóda II. Lúciusz (1144-1145) pedig egy utcai felkelésben vesztette életét, meglehetősen tragikus módon. A rend helyreállításához III. Konrád német király (1138-1152) közbelépésére lett volna szükség, de ő „egyéb elfoglaltságai” miatt nem tudott Rómára koncentrálni. 1145-ben Clairvaux-i Bernát egyik tanítványa lett pápa, III. Jenő néven (1145-1153). Ő neki már a következő évben menekülnie kellett Rómából, ahol időközben egy Bresciai Arnold nevű kanonokrendi barát (†1154) ragadta magához a hatalmat, akit mellesleg már a II. Lateráni Zsinaton elítéltek téveszméi miatt (tiszta és szegény egyháztan, elferdített szentségtan stb.) Mivel Arnold tüzes és szuggesztív szónok volt, nem csoda, hogy a római demokraták őt bízták meg dédelgetett álmuk, a dicső antik köztársaság feltámasztásával. A forrongó római eseményekkel egyidejűleg Keleten sem volt béke. A mohamedánok 1144-ben elfoglalták Edesszát, s ez sokkolta a Nyugatot. Jenő pápa Viterbo-ban volt kénytelen meghirdetni a keresztes hadjáratot, viszont ebben messze nem volt olyan „könnyű dolga”, mint anno II. Orbánnak. A keresztes eszme iránti lelkesedés félszáz év alatt szinte teljesen kialudt. Hogy az újabb hadjárat mégis megvalósult az Clairvaux-i Bernát érdeme, aki vándorprédikációival szó szerint tűzbe hozta Európát. A II. Keresztes hadjáratot VII. Lajos francia (1137-1180), és III. Konrád német királyok vezették, aik óriási kudarcot vallottak. A seregek zöme – vagy a török rajtaütések, vagy az éhínség miatt – már útközben elpusztult, a „maradék” pedig Damaszkusz ostrománál semmisült meg. A helyzetet tovább rontotta, hogy az addig visszafoglalt területeket Bizánc magának követelte, így a két egyház közötti szembenállás is tovább fokozódott. A hatalmas kudarcot Nyugaton Bizánc, és az időközben hamis prófétaként megbélyegzett, Bernát számlájára írták. III. Jenő pápa 1149-ben fegyveres serege élén újra birtokba vette Rómát, de az arnoldisták zavargásain nem tudott úrrá lenni, már a következő évben ismét menekülnie kellett. 1153-ban, Tivoliban érte a halál. Őt az idős IV. Anasztáz követte (1153-1154), aki a kaotikus római közállapotok miatt I. (Barbarossa = rőtszakállú) Frigyes német uralkodóval (1152-1190) szövetkezett, akivel megvalósította a még III. Jenő által megkötött konstanzi szerződés-ben foglaltakat, aminek értelmében a király garantálta, hogy megvédelmezi az egyházat az arnoldistáktól, az eretnekektől és Bizánctól, a pápa, pedig ígéretet tett Frigyes császárrá koronázására. A megállapodás kritériumai meglepetésszerű gyorsasággal valósultak meg: az uralkodó betört Rómába, elfogta Arnoldot és átadta hóhérainak, majd a következő évben IV. Hadrián pápa kezéből átvehette a császári koronát. A Canossa óta eltelt közel 80 esztendő során, a pápaságnak rengeteg küzdelmet kellett vívnia, s mégis ebben az időszakban újult meg az egyház. „Ez az a kor, melyben az uralkodó, elvesztve a Krisztus-helytartóság mitizált tekintélyét, a keresztes háborúk légkörében a római Szentszék egyszerű katonájává válik. S ha rosszul viselkedik, bármelyik püspök, akinek illetékessége alá tartozik, kiközösítheti az egyházból. Ezzel pedig nemcsak erkölcsileg, de alattvalóival szemben gyakorlatilag, politikailag is halottá teheti.” (Dümmerth Dezső)

[szerkesztés] A MEGÚJULT SZERZETESSÉG ÉS A VALLÁSOS ÉLET

Az ókeresztény időkben kialakult és intézményesedett aszketikus és elmélyült szerzetesi élet már erősen „felhígult”, mire kontinensünkön beköszöntött az ún. Karoling-kor. Hogy az egykor oly átszellemült és magával ragadó szerzetesi eszmény csillaga leáldozott, annak az elvilágiasodásban kell keresnünk az okát. A koraközépkor folyamán a kolostorok nagy mennyiségű földbirtokokhoz jutottak, ami lavinaként hozta magával a rendházakon belüli gazdasági tevékenység kialakulását, egyúttal a lelkiség meggyengülését. A kolostorok lassan megteltek anyagias és nem túl szorgalmas „megélhetési” szerzetesekkel. Az sem vált a szerzetesség javára, hogy a birodalmi rendházak apátjai „belefolyhattak” a közéletbe és az aktuálpolitikába. Az első ezredforduló beköszönte előtt – mint azt már a pápaság történetéből tudhatjuk – a vallásos élet mélypontra jutott. Az első „pusztába kiáltó szó” a szerzetesség ajkáról hangzott fel, és egy fantasztikus reformmozgalom kibontakozásához vezetett. A „kezdet” a burgundiai Cluny városa volt, ahol Vilmos aquitániai herceg 909-ben v. 910-ben kolostort alapított. A 10. században egy kolostoralapítás nem számított bombasztikus, rendkívüli eseménynek, Cluny esetében azonban más a helyzet. Ez a rendház már az alapítólevél értelmében letért az akkoriban tipikusnak is nevezhető kolostori élet kitaposott ösvényéről. Az alapító herceg ugyanis minden világi befolyás alól menetesítette „opus”-át, és exempt módon, közvetlenül Róma fennhatósága alá rendelte. Ennek köszönhetően alakultak ki, az ún. „cluny szokások”, és a kiváló fegyelem, a mély lelkiség híre diadalmenetben járta be Európát. A követő kolostorok száma hamar az égbe szökkent, így kialakult egyfajta kolostorszövetség. A 12. században a cluny kongregáció már 3000 kolostort számlált. A gregorián reform is természetesen a cluny-féle szerzetesi reneszánszban gyökerezett. Mindkét reformot ugyanaz a cél hatotta át, de egy fontos kérdésben alapvető különbségek mutatkoztak. A Gergely pápa neve által fémjelzett reformmozgalom a látható egyház alapvető szerkezeti keretének, a történelmileg is kipróbált, püspöki-rendszert tekintette. Ezzel szemben Cluny egy kolostori-struktúrán alapuló egyházkormányzati rendszert tartott gyümölcsözőnek. Bár a két irányzat – hála a Gondviselésnek – soha sem ütközött össze, a megújuló egyház az érsek-püspöki struktúra megtartása mellett döntött. Cluny hatására a 11. század végén, már egy újjászületett egyház képe tárul elénk. A szerzetesség virágzott. Paradox módon a bencések éppen ekkor tájt vesztették el monopolhelyzetüket a vallásos életben, mert számos új rend látott napvilágot. Az újfajta szerzetességet irányzatuk alapján több csoportra oszthatjuk: bencés regulások, ágostoni regulát követők, szociális tevékenységet folytatók, lovagok, s majd később a koldulórendek. Üstökösként robbant be az egyébként is dinamikus érett középkori életbe a Ciszterciták rendje, ami nem volt más mint a bencések megreformált változata. Első kolostorukat Róbert, molosme-i apát alapította Citaux-ban (1098). A cisztereket rendkívüli szegénység és a földműves munkához való visszatérés jellemezte, a bérbeadás fogalmát egyszerűen nem ismerték. Első rendházuk gyorsan virágzásnak indult, a ciszter szellemiség pedig „futótűzként” terjedt. A központi szabályzatot (Carta Caritatis) 1119-ben alkották meg. A 12. század legkiemelkedőbb cisztercita szerzetese – az 1174-ben, III. Sándor által kanonizált - Clairvaux-i Bernát volt, akiről már tudjuk, hogy fontos láncszeme volt a II. Keresztes hadjárat megszervezésének is. Ez a szuggesztív teológus, vándorprédikátor, misztikus, élete végéig 68 kolostort alapított. Kijelenthetjük, hogy a bencés önelégültség kompenzálására alapított cisztercita rend Európa szellemi kultúráját gyökeresen átformálta. Végezetül – a rend sikerének szemléltetése végett – nem árt tudni, hogy 1200-ra, a rend már 525 apátsággal rendelkeztek. Az ágostonos kanonokrendek, az általuk tökéletesnek vélt életforma szabályait Szt. Ágoston (354-430) egyik levele alapján dolgozták ki. Az ágostoni regula követői két csoportra oszlottak. Ez egyik ágat az ún. ágostonos remeték képviselték, a másikat, pedig a székesegyházi papok kezdeményezésére alapított szabályozott kanonokok. A kanonokrendek közösségei kezdetben semmiféle kapcsolatban sem álltak egymással, később azonban kongregációkba tömörültek, de a tagok mindvégig világi papok maradtak. A szabályozott kanonokok példája jól demonstrálja, hogy az egyházi reformból, a szerzetesek és a pápák mellett, a világi papság is alaposan kivette a részét. Az ágostoni regulát követők legfényesebb „hajtása”, a Xanteni Norbert (1082-1134) által alapított premontrei rend volt. A premontreiek a regula szigorú követése mellett – felismervén a társadalmi igényeket – felvették a prédikációt és a lelki gondozást is tevékenységi körükbe. 1137-ben már 210 kolostorral rendelkeztek Európában. Kronológiai bukfencnek tűnhet, hogy az alapításukban még a cisztereket is megelőző, karthauziakkal zárjuk a szerzetesrendek sorát, de ők jelentőségükben igencsak lemaradtak az eddig bemutatottak mögött. Kölni Brúnó (kb. 1030-1101) – aki egykor II. Orbán pápa nevelője volt – 1084-ben, La Chartreuse-ban kolostort alapított Brúnó lemondott a bencés regula egyik legfőbb követelményéről, a közösségi életről, s helyette a remeteséget favorizálta. A karthauziak, akiket félelmetes szigor, aszkézis, böjt, némasági fogadalom stb. jellemzett aránylag nehezen terjedtek el, a pápai megerősítésre is 1176-ig kellett várniuk (III. Sándor). A karthauziak máig az egyetlenek, akiket még soha sem kellett megreformálni. Már korábban is szóba került, hogy a 12. században virágzásnak indult a lovagi kultúra. Mindez a szerzetesség prosperálásával párhuzamosan történt A két eszmény elméletileg nem túl sok hasonlóságot mutat, a valóságban azonban hamar összekapcsolódott. Az I. Keresztes hadjárat után – jórészt Európán kívül – megalakultak az első lovagrendek, melyeknek tagjai szigorú szerzetesi fogadalmat tettek. A lovagrendek első számú feladatuknak a Szentföld, és az odaigyekvők védelmét tekintették, legfőbb jellemzőjük, pedig a rend, a fegyelem és a központosított irányítás volt (tartományok, perjelségek). A legkiemelkedőbb lovagrendek (templomosok, johanniták) az 1100-as évek elején alakultak és francia eredetűek voltak. A templomosok voltak a „legsikeresebbek”, presztízsüket az is növelte, hogy regulájuk összeállítását Clairvaux-i Bernát vállalta. A zarándokvédelemből kifolyólag pénzügyi tevékenységeket is folytattak, és rövid idő elteltével már csak úgy emlegették őket, hogy a „pápák bankárai”. Gúnynevükre sajnos valamilyen szinten rászolgáltak, így népszerűségi indexük elég hamar minimalizálódott. A reformoknak köszönhetően, az átlagemberek vallásos élete is új színezetet kapott. Ennek legékesebb bizonyítéka a Mária tisztelet, a szentkultusz, az ereklyetisztelet térhódítása volt. Ekkoriban nőtt meg az eukarisztia és a fülbegyónás jelentősége, „újdonságként” megjelent a népnyelvű igehirdetés és a szentségimádás. A Nyugat lelkisége tehát átalakult…


--Mathae Page de débat 2006. június 7., 01:24 (CEST)