Viola d’amore

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Viola d’amore
angol/olasz/német: Viola d’amore
francia: Viole d’amour
Besorolás
Húros hangszer
Vonós hangszer
Gamba család
Hangterjedelem
Rokonhangszerek
Gambák, Brácsa, Hegedű, Hardanger fidula
Hangpélda
Hét tétel az Aritosi szvitből
Hangszerjátékos
Hegedűs, Brácsás

A viola d’amore (olasz; szerelmi hegedű) egy vonós hangszer, a viol (gamba) család tagja, de erős hatások érték a viola da braccio családból is.

Az együtt húroknak köszönhetően a hangszer meleg, „édes” hanggal rendelkezik. Leopold Mozart Versuch einer gründlichen Violinschule alkotásából idézve: „[hangja] különösen bájos a csöndes estében”.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Története

Első említése az angol John Evelyn 1769. november 20-i naplóbejegyzése.

A hangszer a fénykorát a 17. században élte, annak ellenére, hogy külön, speciálisan képzett viola d’amorés nem igazán volt. Általában csak váltóhangszernek használták, mint pl. a fuvolánál a piccolót.

1838-ban Gustav Schilling enciklopédiájában már ezt írta: „Korábban a hangszer a kulturáltabb emberek egyik kedvenc hangszere volt [...] Manapság, amikor minden more követelődző és hangos, szinte teljesen kiveszett.”

A hangszer viszont nem veszett ki, annak ellenére, hogy sok hangszert mélyhegedűvé alakítottak át, és a legváratlanabb helyeken és időben bukkant fel. Az irodalomban pl. Thomas Mann egy viola d’amore játékost szerepeltet Dr. Faustus c. novellájában. Máskülönben a 20. század elején jött elő újból, amikor egy-két brácsás, név szerint Henri Casadesus és Paul Hindemith, újra elkezdett széles körben játszani rajta.

Természetesen a historikus előadók gyakran használják ma is.

[szerkesztés] Felépítés

A viola d’amoréknak általában lapos hátuk van. A gambákhoz hasonlóan csapott vállal rendelkeznek, a hátuk általában erezetben bővelkedik, viszont a hegedűhöz hasonlóan nincsenek érintői, és méretre is egy modern brácsának megfelelő (36-42 cm).

A hosszú kulcstartó (akár 23 kulcs is lehet benne!) végén gyakran találhatunk egy Amor-fejet - talán ez egy rájátszás a szerelmi hegedű elnevezésre. A hanglyuknak több formája is lehet, az „iszlám tűz” szimbólumtól kezdve a „kard” szimbólumig.

[szerkesztés] Húrok

Jean Baptiste Deshayes Salomon, Párizs, 1740 körül
Nagyít
Jean Baptiste Deshayes Salomon, Párizs, 1740 körül

Általában 14 húrja van, ebből 7 húron játszanak ténylegesen, a többi csak ún. együttrezgő húr, ami játék közben rezeg, ezáltal egy „hangkörnyezetet” generál a többi húr által kiadott hanghoz. A 14 húr állandó, viszont az együttrezgő húrok / rendes húrok aránya változhat.

Eredetileg (az 1600-as évek közepén) egy együttrezgő húr se volt rajta, hanem az adta a hangszer különlegességét, hogy fémhúrokkal (5 vagy 6 darab) szerelték, ami a hegedűknél, ill. az egyéb modern vonósoknál csak a 20. század elején terjedt el globálisan. Az együtrezgő-húros konstrukció viszont bélhúrokkal rendelkezik. Ez a fémhúros változat igen sokáig létezhetett, legalábbis Kai Koepp német muzikológus állítása szerint. Ez egyébként jól megfelel annak az „elvárásnak”, hogy a barokk d’amore család egyik tagjának sem (pl. oboe d’amore, flauto d’amore vagy cembalo d’amore) volt további rezonátora. Ez a kettősség valószínűleg a 18. század közepéig tartott. Mindenesetre hangjuk nagyon hasonlított, mert a különböző forrásokban az eltérő felépítésű hangszerekhez hasonló leírásokat adnak. Például a német Fuhrmann egy 1706-os írásában szinte ugyanazokat a szavakat használja egy rezgőhúr nélküli viola d’amore leírására, mint Leopold Mozart 50 évvel később.

A hangszernek englisches violett vagy violetta néven szerepel egy olyan fajtája, ahol kétszer annyi az együttrezgő húr, mint a játszóhúr. Mint ahogy a neve is jelzi, elsősorban angol nyelvterületen volt elterjedt.

[szerkesztés] Hangolás

Nincsen egységes hangolás a hangszeren, mint a mai modern hangszereknél, általában a húrok hangterjedelme kis D-től kétvonalas D-ig terjed (standard hangolás: A, D, a, d', fisz', a', d" - tehát a D-dúr hangjai). Ez a 18. század vége felé kezdett elterjedni, mint a 7-7 játszó/együttrezgő húr arány.

Viszont hangolni könnyű és egyszerű, ezért sok darabban „menet közben” (értsd: rövidebb szünetek alatt a darab folyamán) is kell hangolni.

[szerkesztés] Főbb művek viola d’amoréra

Viola d’amore játékos
Nagyít
Viola d’amore játékos
  • Heinrich Biber: Harmonia artificiosa-ariosa
  • Antonio Vivaldi jó pár versenyművet írt erre a hangszerre
  • Johann Sebastian Bach János-Passiójának No. 19-es áriájában mindjárt kettőt is bevett
  • Georg Philipp Telemann: E-dúr koncert fuvolára, oboe d'amoréra, viola d’amoréra, vonósokra és számozott basszusra
  • Jean-Marie Leclair: Triószonáta fuvolára, viola d’amoréra és orgonára
  • Attilio Ariosti tandarabot írt rá [1], ill. kantátákat
  • Karl Friedrich Abel több mint 60 darabot írt eme hangszerre
  • Joseph Haydn: Divertimento viola d’amoréra, hegedűre és csellóra
  • Carl Stamitz 3 versenyművet írt rá
  • Szerepel Erkel Ferenc Bánk bánjában is.
  • Giacomo Meyerbeer Hugenották című operájában feltűnik
  • Leos Janacek Katya Kabanova c. operájában használta.
  • ezeken kívül Jules Massenet: Parasztbecsület c. operájában is szerepel, ill a „Le jongleur de Notre-Dame” címűben
  • Paul Hindemith: Kis szonáták viola d’amoréra
  • Frank Martin: Sonata da Chiesa viola d’amoréra és orgonára
  • Hans Pfitzner Palestrinájában is,
  • nem beszélve Giacomo Puccini Pillangókisasszonyáról,
  • Bernard Herrmann pedig sok film zenéjében használta.

[szerkesztés] Külső hivatkozások