Tertullianus
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Tertullianus, Quintus Septimus Florens (Karthago, Kr. u. 155 körül - ugyanott, Kr. u. 225 körül) ókeresztény író
Apja centurio volt, akinek jóvoltából kiváló nevelésben részesült. Egy ideig Rómában ügyvédként tevékenykedett, később pedig, megkeresztelkedése után visszatért szülővárosába. Eleinte az ortodox kereszténység híve volt, később, feltehetően 205-től a szélsőséges montanista irányzathoz csatlakozott.
Tertullianus volt a latin nyelvű keresztény próza igazi megteremtője, s Szent Ágostonig az egyik legtermékenyebb képviselője. Jelentőségét életművének tartalmilag bámulatosan széles spektruma biztosítja: védte a keresztény vallás igazát a pogány vallás és a római állam ellen („Ad nationis", A pogányokhoz; „Ad Scapulam", Scapulához; „Apologeticum", Védőirat, illetve ennek egy mondatát értekezéssé kibontó „De testimonio animae", A lélek tanúsága). Cáfolta és támadta az eretnekséget általában („De praescriptione haereticorum", Az eretnekek illetéktelensége), de külön-külön is, mint a zsidókat („Adversus Iudaeos", A zsidók ellen), a gnosztikusokat („Adversus Hermogenem", Hermogenész ellen; „Adversus Valentinianos", Valentinosz követői ellen), kivált pedig Markiónt („Adversus Marcionem", Markión ellen), s mindeközben nem csupán egy-egy teológiai részletkérdés tisztázásáig jut el („De carne Christi", Krisztus teste; „De resurrectione carnis", A test feltámadása), hanem a „De anima" (A lélek) című művében megírja az első összefoglaló keresztény pszichológiát, s az „Adversus Praxean" (Praxeasz ellen) című írással lerakja az ortodox Szentháromság-tan alapjait.
Műveinek másik nagy csoportja a korabeli keresztény közösségek mindennapos gondjaival foglalkozik („De baptismo", A keresztség; „De oratione", Az ima; „De poenitentia", A bűnbánat; „De patientia", A türelem; „De ieunio", A böjt; „De pudicitia", A szemérem). Többször ír a házasságról („Ad uxorem", Feleségéhez; „De monogamia", A monogámia; „De exhortatione castiatis", Buzdítás önmegtartóztatásra), illetve a nők ildomos viselkedéséről („De cultu feminarum", A női viselet; „De virginibus velandis", A szüzek fátyla). Sokat írt a mártíromságról is („Ad martyras", A mártírokhoz; „De fuga in persecutione", Az üldöztetés előli menekülés; „Scorpicae", Kígyómarás elleni orvosság) és a keresztények számára tilalmas szórakozásokról, foglalkozásokról („De spectaculis", A látványosságok; „De idololatria", A bálványimádás; „De corona", A koszorú). Egyetlen személyes indíttatású műve a „De pallio" (A köpeny), amelyben azokat a vádakat teszi nevetségessé, amelyekkel a tóga helyett viselt filozófusköpenyét illették.
Tertullianus elutasította -bár jól ismerte s felhasználta- a „pogány" hagyományt, s egyre epésebb, olykor személyeskedésektől sem mentes gúnnyal ostorozta nála kevésbé rigorózus keresztény kortársait, vajmi kevés alkalmat találva melegebb hangok megszólaltatására. Az érvelés hűvös logikáját sokszor a nyers verbális erővel helyettesíti. Kétségkívül ő a világirodalom egyik legtürelmetlenebb és legharcosabb írója. Írásművészete maradandó, szinta a Vulgatát megközelítő hatással volt az utókor latin nyelvű prózájára. Hatásával magyarázható, hogy életművének mintegy háromnegyed részem szám szerint 31 írása maradt fenn (néhány művének görög nyelvű fordításáról, illetve változatáról is tudunk, ezek azonban kivétel nélkül mind elvesztek). Befolyását már fiatalabb kortársai is tanúsítják, Minucius Felix és kivált Cyprianus, aki mesterének tekintette. Azt egyház halála után eretnekké nyilvánította, de a későbbi korok írói ettől még zavartalanul merítettek belőle, legfeljebb óvatosságból nem hivatkoztak rá. Később a reneszánsz humanistái rehabilitálták.
Híres mondásai: „credo quia absurdum" (hiszem, mert ésszel felfoghatatlan); „credo ut intelligam" (hiszem, hogy megérthessem); „anima naturaliter Christiana" (a lélek természetétől fogva keresztény).
[szerkesztés] Források
Teológiai kislexikon
Vanyó László: Ókeresztény írók lexikona (Budapest, 2004)


Based on work by