Köztársaság téri csata
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Az 1956-os forradalom során, 1956. október 30-án Budapesten, a Köztársaság téren, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) budapesti pártbizottságának székházánál súlyos harcok zajlottak le. Az esemény a Kádár-rendszer későbbi propagandájának következtében elsősorban az elfogott védők elleni brutális lincselésről ismert.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Előzmények
Október 23-án este a Államvédelmi Hatóság (ÁVH) két szakasznyi, 46 főből álló különítményét rendelték a pártház biztosítására. Azokban a napokban a budapesti pártvezetés, pártmunkások, illetve néhány nap múlva biztonságos helynek gondolva a székházat néhányuk családja tartózkodott az épületben. Hamarosan a Néphadsereg tisztjeinek egy csoportja is a székházba került, akik az MDP Katonai Bizottságának határozata alapján a felkelők lefegyverzésére megalakítandó munkásmilíciák szervezésével voltak megbízva. Összesen mintegy 150 személy volt az épületben.
A téren három szovjet tank is állomásozott a pártház védelmében. Az ÁVH-s fegyveresek ezek biztonságában ki-kicsaptak az épületből és a Köztársaság téren áthaladó felkelőket, sőt fegyvertelen járókelőket is megfélemlítettek, rájuk lőttek és megkergették őket, több embert letartóztattak és fogva tartottak, majd gépkocsival a Mosonyi úti rendőrkapitányságra szállították őket. Az ÁVH-sok által begyűjtött embereket ott azonban elengedték, mert időközben a rendőrség átált a forradalmi kormány oldalára. Az ÁVH ezen utolsó góca tevékenységének hamar híre ment a városban. Amikor október 29-én a szovjet tankok kivonultak a városból, így a térről is, az épület külső védelem nélkül maradt. A pártház ÁVH-s katonái azonban ennek ellenére tovább folytatták provokatív tevékenységüket, és a kormány által hivatalosan kinevezett nemzetőröket tartóztattak le a téren. Ráadásul Nagy Imre kormánya az ÁVH-t 28-án feloszlatta, tehát a szervezet ekkor már illegális volt.
A pártház védelmét a bentiek többszöri kérése ellenére sem erősítették meg (pedig akkor még a keményvonalas kommunista belügyminiszter, Münnich Ferenc is elegendő fegyveres erővel rendelkezett a segítségnyújtáshoz). A még hatalmon lévő belügyi vezetőknek azonban a szovjet KGB vezetőivel egyeztetve valószínűleg érdekében állt a lakosság provokálása, a pártházban lévők védtelenül hagyása, és az, hogy a másnapi események megtörténhessenek, minél zavarosabbá válhasson a helyzet Magyarországon, és ez okot szolgáltasson a Szovjetunió katonai beavatkozására.[1]
A csatát megelőző pártházbeli események nemcsak az ÁVH-sok tevékenységében merültek ki. A történelmi dokumentumok tanúsága szerint miután kiderült, hogy a fővárosi munkások nagy része a forradalom mellé állt, a házban tartózkodó keményvonalas pártvezetők megunták a Katonai Bizottság tétlenkedését és drasztikus lépésre szánták el magukat. Rákosi ezen feltétlen hívei katonai puccsra készültek Nagy Imre kormánya ellen, egy katonai diktatúra megvalósítása céljából. Ez a tevékenységük még a pártvezetés reformkommunista része számára is titkos volt. [2] Feltehető, hogy a házbeli tisztek is részt vettek ebben a tevékenységben, noha a pártházban tartózkodók egy része nem volt rákosista (köztük Mező Imre sem).
[szerkesztés] Az ostrom
Október 30-án reggel egy nemzetőrcsapat behatolt az épületbe és lefegyverezte az előtérben levő őröket, akik kapva az alkalmon, kiszaladtak az épületből és eltűntek. Ekkor az épület belsejéből lőni kezdtek és kézigránátot dobtak a nemzetőrökre, ezek azonban épségben kijutottak. Az ÁVH-sok a saját, a háztól a tér felé futó társaikra is tüzeltek (ennek indítéka nem tisztázott). A lövöldözéssel az érvényben lévő tűzszünetet is felrúgták.
A történtek miatt délelőtt a nemzetőrök, katonák és rendőrök spontán szerveződő csoportjai a tér bokrai és fái fedezékéből megkezdték a pártház ostromát, azonban a védők az ablakokból távcsöves puskáikkal zúdítottak rájuk folyamatos tüzet. Az ostrom inkább szórványosan, oda-vissza lövöldözésszerűen, mint szervezetten folyt; a pártház a kézifegyverek ellen kiválóan védhető objektumok közé tartozott. A támadók később repeszgránáttal lőtték az épületet, és ez a védőknek is nagyobb veszteséget okozott. Mindkét oldalon sok volt a halott. Amikor a számos földön fekvő sebesült elszállítására mentősök érkeztek a helyszínre, az ÁVH-sok könyörtelenül agyonlőtték őket is.[3] A támadók dühét fokozta az az elterjedt hír, hogy a pártház épülete alatt börtön van, ahol még mindig megkínzott politikai foglyok vannak, illetve ahová a téren ezekben a napokban elfogott nemzetőrök kerültek.
A védők parancsnoka, Mező Imre és társai egész nap segítségért könyörögtek telefonon, de mind a belügyminisztérium, mind a magyarországi szovjet hadvezetés a sorsukra hagyta őket. Csak délután érkezett a pártház védelmére hat magyar harckocsi, amelyek azonban nem fordultak az ostromlók ellen, hanem magát az épületet lőtték rommá. Ekkor Mező Imre és két katona fehér zászlóval kijött az épületből, azonban valahonnan tűz zúdult rájuk, és mindhárman elterültek a földön. Az ostromlók ezután behatoltak az épületbe. Az ÁVH-s katonák egy csoportja fegyverrel állt ellen, ezeket a behatolók tűzharc után elfogták, a védők másik része és az épületben levő belügyi és pártvezetők, mintegy 100 ember a szomszédos házak udvarán át valahogyan távozni tudott, és így megmenekültek.
[szerkesztés] A lincselés
A pártház elfoglalását követően az épület előtt összegyűlt fegyveres civilek egy kisebb csoportja bosszút követelt, és amikor az elfogott ÁVH-sokat az épületből kivezették, akkor ez a megvadult csoport a foglyokat megragadta, ütlegelni kezdte, majd az első kilenc foglyot falhoz állították és agyonlőtték. Kettőjük holttestét a helyszínen összegyűlő tömeg fejjel lefelé a tér fáira akasztotta, ütlegeléssel és egyéb módon szidalmazta és meggyalázta, ezt külföldi tudósítók fényképen és filmen is megörökítették. Közben a járókelők mind nagyobb tömege gyűlt össze a véres eseményt figyelve, amely mintegy fél órán át tartott. A kegyetlenkedést végül a nemzetőrök, valamint a helyszínre érkező corvinisták megfékezték, és a foglyokat megvédték a további erőszaktól. A foglyok közül a sértetleneket a rendőrségre vitték, a súlyos sebesült Mező Imrét és az ellenfél valamennyi többi sebesültjét pedig a saját sérültjeikkel együtt kórházba szállították.
[szerkesztés] Propaganda és objektív kép az áldozatokról
A kegyetlen lincselés úgy ismert, mint az 1956-os forradalom legsötétebb lapja, a forradalom addigi tisztaságát bepiszkító szégyenfolt. Ez részben a Kádár-rendszer későbbi propagandagépezetének is az eredménye, amely később jóformán csak ezt az egy eseményt, illetve ennek is egy átírt változatát hangoztatta az „ellenforradalommal” kapcsolatban. Különösen a fejjel lefelé lógó halott rugdosását ábrázoló egyik fotót használták fel a forradalom elleni későbbi propagandára (még iskolás tankönyvekben is), amely egy élő ember halálra kínzásának látszik. A brutalitásról készített propagandafilmet levetítették a Nagy Imre-per később kivégzett vádlottjainak is, akik közül legalábbis Maléter Pálnak ez komoly érzelmi sokkot okozott. A vádlottak mégsem árulták el a forradalmat.
Természetesen nem menthető az elfogottakkal szembeni vérengzés, illetve hogy a nemzetőrök azt nem tudták azonnal megakadályozni. (Megjegyzendő, hogy a harcokban súlyos emberveszteségeket szenvedtek és a számos sebesültet is el kellett látniuk.) A valóságban azonban a megvadult tömeg haragját a kormány által már megszüntetett ÁVH pártházbeli provokatív viselkedése, maguknak az ÁVH-s katonáknak az ostrom során is tanúsított embertelensége váltotta ki (a védtelen mentősök agyonlövése), ami ráadásul az épület alatt berendezett kínzókamrák hírével párosult. (Ilyen kínzókamrákat végül nem találtak.) Mindez az ostromlók és az oldalukon álló tömeg szemében megtestesítette az ÁVH-sok közismert szadista kegyetlenségét, amellyel az előző évek során sokezer ártatlan elítéltet kínoztak agyon politikai börtöneikben.
A pártház védői közül összesen 20 személy vesztette életét, ezek közül nyolcan a harcokban estek el, három főt a kapituláció során lőttek le (köztük Mező Imrét, aki három nap múlva a kórházban halt meg), kilenc személyt pedig a lincselés során végeztek ki. Más források szerint a védők halottainak száma 25 volt. Az ostromnak Mező Imre mellett még három magas rangú katonatiszt esett áldozatul: Szabó Lajos, Papp József, és Asztalos János, máig nem eldöntött, hármójuk közül melyik kettő volt a Mező mellett szereplő két békekövet. Mező Imre haslövést kapott, de erről csak egy „elvtársnő” beszámolóját ismerjük. (A későbbi kórházi dokumentumok eltűntek.)
Az ostromlók halottainak száma ismeretlen, de szintén 20 fő körül lehetett.[4] A közeli kórházakban kb. 50 sebesültet helyeztek el a felkelők közül. A megtorlás során 36 halálos ítéletet hoztak olyanok ellen, akiknek a vádiratában szerepelt a Köztársaság téri eseményekben való részvétel.
[szerkesztés] A kazamaták
Az ávósok titkos börtöneiről már a forradalom előtt is terjedtek hírek. Az ostromot megelőzően az a hír terjedt el, hogy a pártbizottság épületében is őriznek foglyokat. Az ostrom után pedig több napos kutatás kezdődött a téren titkos föld alatti helyiségek, bunkerek, kazamaták után.
A kutatáshoz nehéz munkagépeket is felhasználtak, álljtólag volt 10 méter mély munkagödör is. Korabeli újságbeszámoló szerint az egyik aknában végül hangokat hallottak, a lent lévők foglyoknak mondták magukat, azt mondták 147-en vannak odalenn és a kiszabadításért könyörögtek. A kutatás mégis eredménytelen maradt, nem találtak kazamatákat a Köztársaság téren.
[szerkesztés] Forrás
- Gosztonyi Péter: A Köztársaság téri ostrom és a kazamaták mítosza
- Kutatás a kazamaták után, korabeli Magyar Nemzet cikk
[szerkesztés] További irodalom
- Eörsi László: Köztársaság tér, 1956 (Beszélő, 2006/6)
- Elbukott, mégis győztes. A köztársaság téri csata. Tulipán Éva történésszel beszélget Szentpály Juhász Miklós. Magyar Katolikus Rádió, 11:30.-12:00.
[szerkesztés] Megjegyzés
- ↑ Lásd: Gosztonyi Péter: A Köztársaság téri ostrom és a kazamaták mítosza
- ↑ „Október 27-én Hazai Jenő vezérőrnaggyal (ma is él Budapesten) és Czinege Lajos MDP KB osztályvezetővel (szintén él Magyarországon) és Fehér Lajossal egyetemben kidolgozták egy katonai diktatúra kikiáltásának tervét. ...» 28-án már sok fegyverünk volt. Elhatároztuk, hogy a budapesti pártbizottság székházában felállítunk egy katonai csoportot... Az ország különböző területeinek fegyverraktáraiból három helyre irányítottam a szállítmányt, a katonailag biztosított laktanyákban.« Földes László: A második vonalban, Budapest 1984. 242-243. oldal ” – Lásd: Gosztonyi Péter: A Köztársaság téri ostrom és a kazamaták mítosza
- ↑ Lásd: Gosztonyi Péter: A Köztársaság téri ostrom és a kazamaták mítosza
- ↑ Eörsi László: Köztársaság tér, 1956 (Beszélő, 2006/6)


Based on work by