Taabbata Sarran

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Taabbata Sarran (arab írással تأبط شرا, tudományos átiratban: Ta'abbaṭa Šarran; meghalt a 6. század elején) a dzsáhilijja korának arab költője volt.

Eredetileg Szábit ibn Dzsábir nevet viselte, és a Fahm törzshöz tartozott. Az „arabok hollói” közé tartozott, azaz anyja fekete, afrikai rabszolganő volt. A név, amelyen költőként ismertté vált, azt jelenti: „rosszat visz a hóna alatt”. Eredetéről több történet is fennmaradt, de a legelterjedtebb változat szerint gyermekként egy kardot cipelt, és amikor édesanyja meglátta, a később fia megszólításául szogáló mondatot kiáltotta.

Életéről semmit sem tudunk, de nyilván kalandos beduinlétet folytatott, mivel alakja köré számos mese és történet fűződött. Nem egyben a sivatagi mitológia szellemeivel (dzsinnek) és szörnyeivel (gúlok) csap össze nagy sikerrel. Egy történet szerint egy alkalommal egy leölt fenevadat vitt haza, innen ered a neve.

Egy másik anekdota szerint, lévén szabadon meggyilkolható, törzsnélküli kóborló, gyakorta kellett menekülnie üldözői elől. Elmés módszerrel sokszor kicselezte üldözőit: strucctojásokba rejtett vizet, majd elásta azokat. Így aztán akkor sem halt szomjan, amikor üldözői a legszárazabb sivatagba kergették, hogy meghaljon.

A hagyomány több kaszídát őriz tőle. Egy művében a magányos harcos dicsőségét zengi. A vers kezdete (Jékely Zoltán fordításában):

Nem panaszolja, ha fáradt: még többet elviselne;
Sok útat megkísérelt, s rajtuk bátran halad.

A vérbosszú szentségéért kiálló verse még Goethét is megihlette, és átdolgozva bevette a Kelet-nyugati dívánba. A költeményben a költő siratja a Hudzajl törzs elleni csatározás során elesett egyik nagybátyját. A vers kezdősorai az alábbiak (Goldziher Ignác fordításában):

Íme, a hegyhasadék mögötti völgytorokban fekszik
egy halott, kinek vére nem maradhat bosszulatlan.

[szerkesztés] Források

  • Goldziher Ignác: Az arab irodalom rövid története. Budapest, Kőrösi Csoma Társaság, 2005. ISBN 9638378212
  • Arab költők a pogánykortól napjainkig. Szerk.: Germanus Gyula. Budapest, Magyar Helikon, 1961. [1]