Nazianzoszi Szent Gergely
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Nazianzoszi Szent Gergely (görögösen: Grégoriosz, latinosan Gregorius), (Arianzon, Nazianzosz közelében, Kis-Ázsia, ma Törökország, Kr. u. 330 körül - Arianzon, Kr. u. 390): görög nyelvű ókeresztény író, az egyházatyák egyike.
Egyéb melléknevei: a „teológus”, a „keresztény Démoszthenész”. Keresztény családba született, édesapja, Grégoriosz püspök volt. Először szülőföldjén, majd a palesztinai Caesareában és az egyiptomi Alexandriában járt keresztény iskolába, végül mintegy 10 éven át az athéni akadémiát, a pogány filozófia egyik utolsó fellegvárát látogatta. 357 után tért haza, feltehetőleg csak ezután vette fel a keresztséget. Volt athéni iskolatársa és barátja, Nagy Szent Vazul hatására először szerzetes akart lenni, de családi hatásra világi pap lett. 362-ben Julianus Apostata keresztényellenes intézkedései miatt elmenekült, később visszatért, és apja mellett tevékenykedett. 374-ben, apja halála után egy ideig ő volt Nazianzosz püspöke. Innen Szeleukiába vonult vissza, majd 379-ben Konstantinápolyban a nikeai zsinathoz hű kisebbség újjászervezésére vállalkozott. Két éven át tevékeny politikai szerepet vállalt. I. Theodosius 380. december 24-én Konstantinápoly püspökévé avatta, ő azonban – feltehetően az intrikák hatására – lemondott, s utolsó éveit arianzoni birtokára visszavonulva irodalmi munkássággal töltötte.
Irodalmi munkássága rendhagyó a többi egyházatya munkásságához mérve. Nem írt sem bibliai kommentárokat, sem teológiai értekezéseket. Alkotásai legjava 45 beszéde, melyek legtöbbje Konstantinápolyban, 379 és 381 között keletkezett. Alkalmi szónoklatai közül kiemelkedik az „Apologeticus de fuga” (Maga menekülése miatt), amelyben a pappá szentelés miatti menekülését indokolja, illetve Julianus Apostata ellen írott két, gyűlölettel telt beszéde.
Beszédeit már az ókorban szónoki iskolákban tanulmányozták, ezért számos magyarázat („szkholion”) készült hozzájuk. Értekező szövegeinek egy részét később egyházi költők himnuszaikban használták fel (például Damaszkuszi Szent János). Műveinek legelterjedtebb fordítása a Rufinus Tyrannius készítette volt, de ezen kívül számos fordítást ismerünk kopt, örmény, grúz, szír, etióp, arab és ószláv nyelveken is. A Nagy Szent Vazul temetésén mondott beszéde az athéni Akadémia páratlanul fontos jellemzése.
Összesen 244, többnyire élete utolsó éveiben íródott levele maradt fenn, ezek többsége önéletrajzi vonatkozású. Ő fogalmazta meg az episztolográfia műfaji követelményeit is: egyszerűség, rövidség, világosság, báj. Élete utolsó éveiben, „öregedő hattyúként”, mint maga mondta, mintegy 400 verset írt, ezek kisebb része teológiai tartalmú, zömük más lírai témákhoz fordul. Egyik versében erre a következő indoklást adja: bizonyítani akarta, hogy a keresztény kultúra nem marad el a pogány mögött, így ő az első keresztény költő, aki görög irodalmi műveltségét, verselőképességét világi tárgyú költeményekben is gyümölcsözteti. Költeményei, főként hosszú (1949 soros) önéletrajza az önelemző lírában Szent Ágoston mélységét és hitelét érik el.
Jelentősége elsősorban írói és csak másodsorban egyházatyai, stílusművészete és prozódiája az ókori és középkori irodalom határmezsgyéjét húzta meg.
[szerkesztés] Források
- Teológiai kislexikon


Based on work by