József Károly Lajos

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

József Károly Lajos (Pozsony, 1833. március 2. – Fiume, 1905. június 13.) osztrák főherceg, magyar királyi herceg, lovassági tábornok, 1869-től haláláig a Magyar Királyi Honvédség főparancsnoka, az MTA igazgatósági tagja. Apja József nádor, anyja József nádor harmadik felesége, Mária Dorottya württembergi hercegnő.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Katonai pályája

Alapos nevelést kapott, amely kiterjedt a katonai ismeretekre is. 1845-ben hadapródként lépett a császári hadsereg 12. (Nádor) huszárezredébe, amelynek a mindenkori nádor volt az ezredtulajdonosa. 1853-tól a 3. dragonyos ezred őrnagya volt, majd rövid időre elhagyta a lovasságot és a 60. (Wasa) gyalogezredben szolgált. 1855-től a 8. dragonyos ezred ezredese és a 37. gyalogezred ezredtulajdonosa lett. 1859-ben vezérőrnaggyá léptették elő. 1866-ban az osztrák IV. hadtest kötelékében részt vett a porosz–osztrák háború számos csatájában. A königgrätzi csata után átvette a IV. hadtest parancsnokságát. Vitézségéért még ebben az évben megkapta a Katonai Érdemkeresztet és altábornaggyá, rövidesen táborszernaggyá léptették elő. 1868-ban megbízást kapott a Magyar Királyi Honvédség megszervezésére, melynek haláláig főparancsnoka lett. A honvédség megszervezésében és a kiképzés tökéletesítésében szerzett érdemeiért 1874-ben I. Ferenc József királytól megkapta a Szent István Rend nagykeresztjét, majd rövidesen lovassági tábornokká léptették elő.

[szerkesztés] Tudományos és társadalmi tevékenysége

József Károly Lajos nem csak katonai érdemei miatt volt népszerű Magyarországon, hanem mert a társadalmi és kulturális élet minden megnyilvánulásában sietett kimutatni, hogy magyar királyi herceg s mindenben a magyarokkal érez. Alig volt olyan nemzeti ügy vagy társadalmi mozgalom, amelynek pártját ne fogta volna. Házassága után Magyarországra költözött, és a család alcsúti birtokán telepedett le. Nagy szenvedéllyel gondozta az alcsúti arborétumot, botanikai kutatásokat végzett, melyek eredményét több tanulmányban tette közzé. Kisjenőn és Alcsúton kertészeti mintagazdaságot hozott létre. Az ő birtokában volt a budapesti Margitsziget is, melyet üdülőhellyé épített ki és számos növényritkasággal ültette be. 1871-ben ő építtette meg a szigeti lóvasutat, mely utolsó útját 1928. április 10-én tette meg. Jelentős részt vállalt a szigetet a Margit-híddal összekötő szárnyhíd megépítésének költségeiből is.

Még fiatal korában a Wasa gyalogezred tisztjeként cigány katonáitól megtanulta a cigány nyelvet és ettől kezdve behatóan foglalkozott a cigány nyelvvel és folklórral. Elsőként szorgalmazta a magyarországi cigányság letelepítését és állandó munkavállalását. Birtokaira cigányokat próbált letelepíteni, akik számára állandó megélhetést, gyermekeiknek iskolai oktatást biztosított. A cigánysággal kapcsolatos kutatásaival nemzetközi hírnevet szerzett. Ő írta az első cigány-magyar szótárt, és az első cigány nyelvtannal foglalkozó szakkönyvet, melyeket a Magyar Tudományos Akadémia adott ki. 1881-ben az Akadémia igazgatósági, 1888-ban tiszteleti tagjává választották. 1896-ban a budapesti, 1897-ben a kolozsvári egyetem tiszteletbeli doktora lett. A budapesti Philológiai Társaság és a londoni Japan Society is tiszteletbeli tagjának választotta.

Jelentős részt vállalt a magyar tűzoltóság megszervezésében. Szerkesztője volt az Osztrák-Magyar Monarchia Irásban és Képben című kiadványnak, amely a Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság kiadásában jelent meg az 1890-es években.

[szerkesztés] Családja

1864. május 12-én vette feleségül Klotild Mária Adelheid Amália szász-koburgi és gothai hercegnőt, Lajos Fülöp francia király unokáját, kitől a következő gyermekei születtek:

[szerkesztés] Főbb művei

  • Alcsúti ásatások (Archeológiai Értesítő, 1872)
  • Növényhonosítási kísérletek Fiumében 1881-től 1885-ig (Kolozsvár, 1885)
  • Egy rendkívüli tél hatása Fiumében (Kolozsvár, 1886)
  • Cigány nyelvtan. Romane Csibákero Sziklaribe (Budapest, 1888)
  • Fundamentum linguage Zingaricae (Budapest, 1888)
  • Eredeti cigány levelek (Egyetemi Philologiai Közlöny, 1890)
  • Háladatos cigányok, mint életmentők (Budapest, 1891)
  • Arboretum Alcsuthiense. Az alcsúthi kertben honosított fák és cserjék leltára (Kolozsvár, 1892)
  • Észleletek az Alcsúton letelepedett sátoros cigányokról (Budapest, 1893)
  • A cigányokról. A cigányok történelme, életmódja, néphite, népköltése, zenéje, nyelve és irodalma (Wloslocki Henrikkel, Budapest, 1894)
  • Thiere im Glauben der Zigeuner (Urquell, 1895. évfolyam)