A kolozsvári magyar színjátszás története
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Az 1792-ben alapított Kolozsvári Állami Magyar Színház a legrégebbi magyar színházi társulat. Jelenleg repertoár-színházként működik a Román Kulturális Minisztérium finanszírozásával, 115 alkalmazottal, amelyből 40 művész (színművészek, rendező, díszlettervező). A magyar nyelven előadott színművek nagy részét román nyelvű szinkronfordítással a román közönség is megtekintheti.
A színház legjelentősebb eseményeihez olyan színházi szakemberek, igazgatók és rendezők neve fűződik, akiknek nemcsak a hazai, magyar nyelvű, de a nemzetközi színházi életben is meghatározó szerepük volt: E. Kovács Gyula, a Shakespeare-i drámaciklus bemutatásának kezdeményezője (1865–1899), Janovics Jenő, az első magyar filmstúdió alapítója (1905–1930), vagy Harag György, Európa-szerte elismert rendező (1973-1985), a romániai színház egyik kiemelekedő mestere.
1990-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója Tompa Gábor rendező, akinek vezetése alatt a színház folytatja a Harag György által is felkarolt műsorpolitikát. A színház repertoárjában egyaránt szerepelnek a drámairodalom klasszikusai (Shakespeare, Molière), a magyar drámairodalom remekei (Az ember tragédiája, Csongor és Tünde), a kortárs magyar szerzők művei (Parti Nagy Lajos, Spiró György) vagy a lassan klasszikusnak számító színházi abszurd képviselői (Beckett, Ionesco, Mrozek). A színház társulatában több generáció művészei dolgoznak együtt a hazai és nemzetközi színházi élet jelentős rendezőivel.
[szerkesztés] Az első állandó magyar nyelvű színtársulat
Kolozsvár a 19. század legelején a „kétközpontú színházi fejlődés” egyik pillérének számított, hiszen 1792-ben a magyar nyelven játszó színtársulat létrehozását mindössze két esztendővel később szorgalmazták, mint Magyarországon, s az erdélyi kezdeményezés folyamatosabb eredményeket hozott. A kettősség mögött az a történelmi tény állott, hogy maga az államszervezet is kétközpontú volt. Csak 1848-ban, forradalmi eredményként született meg „a két testvérhaza” uniójáról szóló határozat, melyet a vesztett szabadságharc után az abszolutista kormányzat azonnal érvénytelenített. Az Osztrák–Magyar Monarchiát létrehozó kiegyezést követően, az 1868. XLIII. törvénycikk intézkedett az unió részletes szabályozásáról, mely Erdély különállását közjogilag is megszüntette.
[szerkesztés] Színház a Farkas utcában
A kolozsvári Nemzeti Színház „kezelésének” kérdése az 1870-es évektől kezdve állandó problémát okozott, mert igazi megoldást csak a teljes állami mecenatúra jelenthetett volna. Tisza Kálmán 1884. február 17–18-án a választmány tagjaival és több szakemberrel folytatott tárgyalásainak eredményeképpen a belügyminiszter saját hatáskörébe utalta a Kolozsvári Nemzeti Színházat, és felelős intendáns ellenőrzésével, évi 20 000 forint állami szubvenció mellett, vállalkozó-igazgatóval kezeltette.
A felgyorsuló kapitalizmus Kolozsvárott is éreztette hatását, bár az ottani Nemzeti Színházban nem okozott olyan szembetűnő változásokat, mint például Nagyváradon. A kolozsvári közönség társadalmi összetétele nem változott, és az arisztokrácia ezután is fontos szerepet töltött be a színház életében. Nemcsak a páholybérletek és a mecenatúra vonatkozásában: az arisztokrácia ízlése, szokásai, műveltsége a műsorrendet, a játékstílust és az ünnepi játékalkalmak jellegét is meghatározta. Ez a kolozsvári „arisztokratizmus” zavarta meg többször is az egészen más karakterű Nagyvárad viszonyát a vele színi szövetségre lépett, Királyhágón túli „főváros” rangos együttesével.
A kolozsvári Nemzeti Színház templomi jellege és nemzeti arculata mindvégig megmaradt. Ez azonban nem jelentett sovinizmust. A transzszilván városok többnemzetűsége természetessé és megszokottá {270.} vált. Kolozsvár polgári lakossága az 1869-ben számlált 26 600 főről a századfordulóra 46 700-ra emelkedett. 1890-ben a lakosság 81,2 %-a volt magyar. Ez az arány 1900-ra 85,4 %-ra nőtt, emellett a népesség 10,8 %-át a románok, 3,2 %-át a németek tették ki. Viszont a nem magyar anyanyelvűek 95,4 %-a beszélt magyarul! A színház nem valami ellenében volt „nemzeti”, hanem a magyar kultúra ápolása és terjesztése érdekében. Ez az alapmagatartás befolyásolta a játékstílus konzervatívabb jellegét, és a közönségnek a színházhoz és színészekhez való viszonyát is meghatározta.
A kolozsvári színház műsorán a kortárs magyar drámát a népszínművön kívül a történelmi drámák, a társadalmi színművek és a vígjátékok képviselték. A színház arculatához illően az igazgatóság nagy súlyt fektetett a klasszikus magyar darabok bemutatására. "A klasszikus darabok (Shakespeare, Molière, Goethe, Schiller stb.) mindenkor a budapesti nemzeti színház drámai igazgatójának szcenírozása szerint fognak színre hozatni, aki e szabályoktól eltérőleg önkényűleg jár el: az okozandó zavarhoz képest, 20 krajcáros büntetéstől, negyed havi díj elvesztésig büntethető a bíróság belátása szerint.” ( A kolozsvári nemzeti színház törvénykönyve. Kiadatott 1881. május 1-én. 22.)
A kolozsvári Nemzeti Színházban konzervatívabb játékstílus uralkodott, mint más vidéki társulatokban. Ebben a korszakban E. Kovács Gyula mesterien művelte a patetikus előadásmódot. Szentgyörgyi István viszont a természetesebb játékmód híve volt. Kettejük színpadhoz {279.} való viszonyát két legnagyobb szerepükkel: Bánk bánnal és Tiborccal lehetne érzékeltetni. E. Kovács Gyulát Janovics Jenő később így jellemezte: „Nem ennek a világnak volt a szülöttje. Csak bámultuk mint egy régi, szebb világból nekünk maradt kőszobrot, mely rendíthetetlenül áll magasan, fellegeket búvó sziklacsúcson, de hozzá felszállani szárnyaink nem voltak.” Szentgyörgyire pedig így emlékezett: „a földön vetette meg keményen a lábát. A játékát alig lehetett megkülönböztetni a természet titokzatos megnyilatkozásától. Ember volt, cicoma és sallang nélkül, mesterkéltség nélkül, mozdulataiban, hangjában, gesztusaiban, járásában, szeme villanásában.”
Janovics Jenő először 1900-ban, huszonnyolc éves korában lett a kolozsvári színház művezetője. Ekkor csak egy évadot töltött a városban. Azonban 1905. március 31-én Tisza István – pályázat mellőzésével – Janovicsot nevezte ki, hogy utolsó évadában vezesse a Farkas utcai színházat, s készüljön fel az új épületbe való átköltözésre. Időközben ugyanis befejezése felé közeledett a Hunyadi téren az új színház építése, melyet a bécsi Fellner és Helmer-cég tervezett. Az ekkor már évi 40 000 forint állami szubvencióban részesülő színház utolsó évadját díszelőadással nyitották meg. Farkas Ödön Magyar nyitánya után az új igazgató „fogadalomtétele” következett. Ebben hangzottak el ezek a mondatok: „A színház sorsa a mesebeli szentmadárnak végzete, mely nem pusztul el soha, mert önmagát megégeti ugyan, de megfiatalodik és hamvaiból új életre kél…"
A régi épület „házi búcsúját” 1906. június 17-én tartották a színház történetét végigkísérő Bánk bán előadásával. A címszerepet már nem játszhatta az időközben elhunyt E. Kovács Gyula – helyette a fiatal Hidvégi Ernő lépett fel –, Gertrudis Jászai Mari, Tiborc pedig ezúttal is Szentgyörgyi István volt. Melindát Aczél Ilona, Biberáchot maga az igazgató, Mikhált Dezséri Gyula, Simon bánt Várady Miklós, Ottót Rajnai Gábor alakította.
[szerkesztés] A Hunyadi téri Nemzeti Színház. Janovics Jenő munkássága I.
Az új épületet a Hunyadi téren Janovics Jenő magas rangú vendégek jelenlétében vette át. 1906. szeptember 8-án délelőtt 11 órakor az új színház zárókövének letételekor Kótsi Patkó Jánosnak és E. Kovács Gyulának Róna József által mintázott mellszobrait leplezték le a színház előcsarnokában. Az esti díszelőadáson Herczeg Ferenc Színházavatás című prológusa után Janovics Jenő mondott beszédet, Kéler Béla Ünnepi nyitánya után az ünnepséget Herczeg Ferenc Bujdosók című alkalmi darabjával fejezték be. A díszelőadás műsorát másnap este megismételték.
Janovics Jenő a Hunyadi téren is folytatni kívánta azokat a hagyományokat, melyek a Farkas utcai épületben gyökeret eresztettek. Ezt jelezte szimbolikus tette: a régi épület színpadának egy kis darabkáját az új színház padozatába rejtette.
Janovics – bár továbbra is kénytelen volt vegyes műfajú műsort szerkeszteni mindkét színjátszóhelyen – igyekezett színvonalas prózai művekkel gazdagítani a választékot. Minden magyar színpadot megelőzve adatta elő Maurice Maeterlinck Mária Magdolnáját (1909), August Strindberg Abu Hasszán papucsa (1910) című darabját. Színre vitte Gerhart Hauptmann komédiáját, A bundát (1909). Janovics folytatta a már 1900-ban elkezdett ismeretterjesztő, közönségnevelő tevékenységét. Az ifjúsági előadásokat a Magyar drámatörténelmi előadások elnevezésű sorozattal bővítette ki: 1911 októberétől 1912 márciusáig a Hunyadi téri épületben huszonnyolc magyar színpadi mű került színre, köztük több drámai emlék, elfeledett klasszikus színjáték. A két kezdeményezés jelentőségét az is növelte, hogy az előadásokat kolozsvári és budapesti irodalmárok vezették be. A magyar drámatörténeti ciklus Sztárai Mihály Az igaz papságnak tiköre című komédiájával és az Omnia vincit amorral kezdődött, s Herczeg Ferenc Déryné ifiasszonyával zárult. A sorozat előadásai közül néhányat bemutattak 1912. május 1–7. között budapesti vendégjátékukon a Magyar Színházban.
Az 1912–1913-as évad Antik drámák sorozatában kilenc darab került színre: Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész, Arisztophanész, Plautus és Terentius művei. A következő évadban a nagy reneszánsz drámaíró születésének háromszázötvenedik évfordulója alkalmából Shakespeare-ciklust rendezett Janovics.
A Kolozsvári Nemzeti Színház is örökös tag címmel jutalmazta legkiválóbb művészeit. Az elismerést 1906-ban Szentgyörgyi István, 1908-ban Várady Miklós, 1910-ben Pálmay Ilka, 1914-ben Dezséri Gyula kapta. A színház „nagy öregjének”, Szentgyörgyi Istvánnak fél évszázados színházi tevékenységét 1911-ben a felnőtt közönség a Sárga csikó, az ifjúság pedig A peleskei nótárius előadásán ünnepelte. Az évfordulón Szentgyörgyi művészetét az irodalmi és színházi világ képviselői emlékalbumban méltatták.
A háború kitörésekor – több vidéki együttessel ellentétben – Janovics együtt tartotta társulatát, és az évadot a hirdetett időpontban elkezdték. A háború ellenére a Kolozsvári Nemzeti Színház folytatta hagyományos műsorát. 1915–1916-ban Janovics öt darabból álló Molière-ciklust, az 1917–1918-as évadban pedig – a közönség kedvére – tizenöt „népies” műből álló sorozatot rendezett. Folytatták az ifjúsági előadásokat is. Az erdélyi hivatásos magyar színjátszás százhuszonötödik évfordulója alkalmából 1917. november 11-én tartott ünnepi díszelőadást az ifjúságnak külön megismételték.
1918. december 24-ének délutánján a román csapatok bevonulása miatt késve kezdődött a János vitéz előadása. Szilveszterkor kiderült, hogy a megszálló parancsnokság által elrendelt záróra és kijárási tilalom miatt – további intézkedésig – az előadásokat este 6 órakor kell kezdeni. 1919. január 15-én, amikor A cigánybáró második felvonásának fináléjában behozták a magyar zászlót, a közönség tüntetett. A VI. román hadtest parancsnoka a tüntetésre hivatkozva január 22. és január 27. között bezáratta a színházat, majd indoklás nélkül újra engedélyezte az előadásokat. Március 13–19. között ismét betiltották a játékot, mivel egy Kilin nevű magyar rálőtt egy román katonára. Április 2–4. között az általános sztrájk ürügyén, április 17–19. között pedig a román húsvétra hivatkozva szüneteltették az előadásokat. A nagyszebeni Kormányzó Tanács (Consiliul Dirigent) bevezette a cenzúrát és sokféle tilalmat foganatosított. A színházak 1919. május 4-től csak kétnyelvű, magyar–román színlapon hirdethették előadásaikat. A román katonai parancsnokság mind többször igényelte az épületet román színtársulatok szerepléséhez, ezért elmaradtak – többek között – az ifjúsági előadások.
1919. május 14-én Onisifor Ghibu kultuszminiszteri államtitkár utasította Janovicsot, hogy a Hunyadi téri épületet, annak minden berendezésével együtt mint állami tulajdont adja át a Kormányzó Tanácsnak. Az igazgató azzal utasította el a követelést, hogy „ő csak bérlője, nem tulajdonosa az épületnek”. Az államtitkár ennek ellenére lefoglalta a színházat, és a Kormányzó Tanács megbízottjaként az operaénekes-rendezőt, Papp C. Lászlót – azaz Pavel Constantint – ruházta fel a színházi választmány hatáskörével. Janovics jegyzőkönyvbe foglaltatta tiltakozását, és megtagadta azt a követelést, hogy társulatával a színkörben folytassa az évadot.
1919. szeptember 16-án azonban ultimátum érkezett, melyben a Tanács közölte, hogy október elsejével haladéktalanul átveszi a Hunyadi téri épületet. Janovics Jenő pedig csak akkor maradhat a helyén, ha leteszi a hűségesküt. A magyar igazgató ezt nem teljesítette.
A Kolozsvári Nemzeti Színház szeptember 30-án délelőtt megtartotta utolsó társulati ülését. Janovics Jenő elmondta, hogy másnap ki kell költözniük, és a társulatra bízta a színház jövőjét. A tagok egyhangúan úgy döntöttek, hogy folytatják a magyar nyelvű színjátszást. Este sosem látott tömeg szorongott a nézőtéren. A Hamlet volt műsoron, a címszerepet az igazgató, Ophéliát Poór Lili, Claudiust Szentgyörgyi István, Gertrudot Laczkó Aranka játszotta. A közönség minden színészt tapsorkánnal fogadott és búcsúztatott. A cenzúra Hamlet nagymonológjából csak az első mondatot engedélyezte: „Lenni vagy nem lenni / Az itt a kérdés” – ennyi hangzott el. Ugyancsak a cenzor döntése miatt kellett Hamlet szavaival befejezni az előadást: „Horatio halott vagyok; te élsz: / Győzd meg felőlem és igaz ügyemről / A kétkedőket.”
A közönséget a katonák csak jóval éjfél után tudták kikergetni az épületből. A művészek pedig átköltöztek a nyári színkörbe, ahol azután ideiglenes engedéllyel folytatták az évadot.
[szerkesztés] Színház a Séta-téren I. Janovics Jenő munkássága
[szerkesztés] Színház a Séta-téren II. Harag György munkássága
[szerkesztés] A kolozsvári magyar operajátszás és a Kolozsvári Magyar Opera
A kolozsvári színház, hasonlóan a korábbi pesti Nemzetihez, vegyes műfajú volt. Műsorán időről időre helyet kapott az opera, ennek történetéről kötetünk más helyén esik szó. Jórészt anyagi okokból Kolozsvárott nem tartottak folyamatosan opera-előadásokat. Zenekart mindig szerződtettek az igazgatók, hiszen a műsoron más zenés színjátéktípusok is szerepeltek. A zenekar nemcsak színházi tagokból állt. 1879-ben például évi 6000 forint fejében a zenei kísérethez szükséges huszonkét főt a kolozsvári konzervatórium biztosította. A Bölöny–Ditrói-korszakban a színházi zenekart a császári és királyi 51. gyalogezred állította ki.
Az operettkultusz Kolozsvárott nem volt jelentős, pedig az Offenbach-láz Pestet megelőzve, már 1859-ben, az Eljegyzés lámpafénynél bemutatójával elérte az erdélyi fővárost. A későbbi évtizedekben is sikeres volt a műfaj, de nem uralta a műsorrendet. A téli és a nyári évad repertoárja között nem volt ugyan nagy a különbség, de az operett inkább nyári szórakozás maradt.
A kolozsvári operettkedvelő publikum magyarországi bemutatóknak örvendhetett. Oscar Strauss A bátor katona című zenés játékát, mely George Bernard Shaw Hősök című vígjátéka nyomán készült, és Farkas Imre A szentgalleni kaland című történelmi daljátékát 1909-ben {282.} mutatta be a színház. A műfaj rajongóinak különleges jubileumi előadásokkal is kedveskedett az igazgató: 1910 áprilisában Lehár Ferenc A víg özvegyének huszonötödik, 1911 szeptemberében Kacsóh Pongrác János vitézének hetvenötödik előadásán dirigálta a zenekart. Különleges élmény lehetett az 1913. február 4–9. között Berky Lili és Király Ernő vendégfellépésével megrendezett Lehár-ciklus is.


Based on work by Vass és