Második porosz felkelés

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A második porosz felkelés (1260-1274) a poroszok utolsó nagyszabású felkelése a Német lovagrend ellen, de a vele egy időben kitört nagy livóniai felkeléshez hasonlóan valamelyest antifeudális jelleggel bírt.

Mikor a lovagrendi haderő a livóniai Durbennél vereséget szenvedett az egyesült litván-lett seregtől (1260) az egyik lovagi előljáró összeesküvés vádjával megölt több keresztény porosz előkelőt (a vád sokkal inkább koholmány volt). Erre csaknem az egész meghódított országrészre nagy felkelés robbant ki, s a keresztény őslakosságot is szinte majdnem mind a lovagok ellen hangolta. A felkelést a még szabad törzsek is támogatták. Öt porosz törzsfő a warmiai Glappo, a natangiai Herkus Monte, a samlandi Glande, a barteni Diwan és a pogezániai Auktumo szövetségre lépett egymással. Eleinte a felkelők győzedelmeskedtek: egymás után vették be a városokat, várakat és templomokat, amiket sok esetben elpusztítottak. Később már nem hangolták kellőképp össze erőiket és a vidéki területeket égették fel, aminek német nemzetiségű lakóit legyilkolták.

A natangiai poroszok 1261-ben nagy győzelmet arattak, a következő évben azonban egyre nagyobb számú német keresztes seregek érkeztek a lovagrend megsegítésére. A Kulmba betörő natangiaiak egy-két kisebb győzelem után súlyos vereséget mértek a lovagokra Löbaunál. Ám a poroszok nem tudták sokáig tartani magukat a birodalom területéről érkező újabb és újabb keresztes csapatokkal szemben. Königsberg környéken, ahol a legsúlyosabb harcok folytak a keresztesek ellen, 1263-ban a német lovagrend győzedelmeskedett. 1265-ben kiadták a pápai bullát, s Braunschweig, Thüringia, valamint Brandenburg nyugat és déli irányból támadta hátba a poroszokat. Samland II. Ottokár cseh király 1267-es keresztes-hadjárata során meghódolt, de a februári korai hóolvadás következtében a nehézpáncélos lovagok elakadtak a sártengerekben, ezért a további támadást fel kellett adni.

A rend néhány győzelem után a Livóniában föllángolt felkelések leverésére öszpontosította figyelmét. 1271-ben újra a porosz hadszíntérre helyeződött át a hangsúly, ugyanis a barteniek betörtek a pomezániai területekre. Ám a hadihelyzet gyökeresen megváltozott ezentúl: a porosz törzsek a nagyobb ütközetekben (de különösen a jól megerősített várerődök hosszú ostromakor) borzalmas veszteségeket szenvedtek, a vezéreik sorra elestek. Herkus vezért a rend meggyilkoltatta (1271), s az általa védett Natangia megadta magát Dietrich meisseni őrgrófnak (1272). Glappo megöletése után a warmiai területek népét is térdre kényszerítették. Sok ezer poroszt kényszerített menekülésre Litvániába, vagy az erdőségekbe és mocsarakba az országukat megszálló keresztes seregek, de még saját harcosaik fosztogatásai is. A harc óriási véráldozatokat és hatalmas területek elnéptelenedését eredményezte, a felkelőket jobbágysorba süllyesztéssel büntették. Az elkövetkezendő években a lovagrend meghódoltatta a nadrauiai és schalauiai poroszokat. Sudauia 1283-as leigázásával véget ért Poroszország meghódítása. A rend a kipusztult területek benépesítésére nagyszámú német paraszti tömeget telepített le Poroszországban. Az ország a keresztes hadjáratok végével jelentősen fejlődött, s széleskörű autonómiát kaptak a német és holland hospesek alapítottak új városok (például Marienburg).

[szerkesztés] Források

  • Weiszhár Attila - Weiszhár Balázs: Háborúk lexikona, Atheneaum 2004.
  • Vajda Tamás: A Német lovagrend a Baltikumban
  • Bernt Engelmann: Poroszország. Gondolat kiadó 1986.