II. Lucius pápa

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

II. Lucius uralkodói néven foglalhatta el Szent Péter trónját a történelem 166. pápája. Lucius pontifikátusa nem tartott egy éven át, azonban uralkodói döntései igen nagy jelentőséggel bírtak a pápaság történetében. A krónikák tanúsága szerint uralkodásának drámaiságára már régen nem volt példa az egyházfők sorában.

II. Lucius portréja
Nagyít
II. Lucius portréja

Bolognában látta meg a napvilágot Gerardo Caccianemici dal Orso néven. Amint neve is mutatja feltehetőleg nemesi családból származott. Karrierje szülővárosában indult, tudniillik Gerardo elsőként Bologna kanonokjaként tűnik fel a történelem lapjain. Később Rómába ment, és a Laterán kúriájánál kezdett dolgozni. Képességeire felfigyeltek a pápák is, és 1124-ben II. Honorius pápa a Santa Croce in Gerusalemme-templom bíborosává szentelte fel. Jó tárgyalóképessége miatt már a következő évben Németországba küldték, mint pápai legátus, ahol részt vett III. Lothár német királlyá választásában. 1126 júliusában ő érte el, hogy Szent Norbertet Magdeburg érseki székébe emeljék, majd ugyanebben az évben elsimította a würzburgi püspöki választás körül kirobbant vitát. Jó kapcsolatokat alakított ki a császári udvarral, amire később is támaszkodtak az egyházfők. II. Ince pápa pontifikátusa alatt háromszor látogatott el a Német-római Birodalomba pápai legátusként. 1130-ban, 1133-ban és 1136-ban, amelyek sorra azokat az éveket jelölik, amikor Lothár hadjáratot indított Dél-Itália egyre nehezebben kezelhető ura, II. Roger, szicíliai király ellen. A király mellett pedig II. Anacletus ellenpápával szemben is sikerült megszerezni a császár támogatását. Ince pontifikátusának végén kinevezte Gerardo bíborost a Laterán kancellárjának és könyvtárosának.

Egyházi pályafutása azonban II. Celesztin pápa megválasztása után sem ért véget, ugyanis a hirtelen elhunyt egyházfő helyét 1144. március 12-én a konklávé döntése alapján ő tölthette be. Gerardo felvette a II. Lucius uralkodói nevet, majd azonnal nekilátott orvosolni a pápaság legégetőbb sebeit. Terveinek végrehajtását nehezítette az 1138-ban elhunyt III. Lothár trónutódlása körül kialakult hatalmi harc, tehát a legjelentősebb világi támogató nélkülözése
1144 júniusának elején Ceprano városa mellett találkozott Roger királlyal, hogy tisztázzák a Laterán és a királyság viszonyát. Lucius a korábbi egyházi szerződéseket vette alapul, aminek értelmében Apulia és Capua egyházi hűbérbirtokok voltak, és ezért Rogernek is hűbéresküt kell tennie a pápának. Erről a szicíliai uralkodó hallani sem akart, ezért seregét a pápa ellen küldte, aki nyomás alatt elfogadta a király által diktált feltételeket. Roger tehát független királyságot alapíthatott, amelyet a pápa is elismert.
A kudarc mellett Lucius több nemzetközi sikert is elért, hiszen Portugália uralkodója, I. Alfonz hűbéresküt tett neki. Ezzel Alfonz is jól járt, mert Kasztília rákényszerült, hogy független királyságnak ismerje el Portugáliát.
1144 májusában egy lateráni zsinaton sikerült megszüntetnie a Toulouse és Dol között fennálló egyházszakadást. Pontifikátusára jellemző volt, hogy támogatta a szerzetesrendeket, főként a premontrei rendet, amelynek több kolostort is alapított Itáliában és német területen. Ezen kívül 1145. január 19-én levelet írt Péternek, a Cluny-i kolostor apátjának, hogy küldjön számára tizenhárom szerzetest, akik Rómában az Aventinus lábánál felépült Szent Sabas-monostorba költözhettek, és ezzel az örök város és az egyház javát szolgálhatják.

Mégis Lucius uralkodását beárnyékolta a Roger által kicsikart szerződés. A szent várost már a kezdetektől fogva a szenátus irányította, a pápáknak nem volt világi hatalmuk a városban. Elsőként II. Ince nyírbálta meg a szenátus jogait, de Lucius úgy döntött, hogy teljesen megszűnteti a testületet. A szicíliai uralkodó győzelme erőt adott a város köztársasági pártjának az ellenálláshoz, és megválasztották Anacletus bátyját, Giordano Pierleonit a szenátus élére, és azt követelték, hogy a pápa minden világi hatalmat az ő kezébe rakjon le. A várost ismét a Pierleoni család tartotta forrongásban, és Lucius nem számíthatott III. Konrád, német királynak írt levelei segítő hatásában sem. Ezek után Lucius úgy döntött, hogy maroknyi serege élén szembeszáll a lázadókkal. A Palatinusra kivonuló ellenfelek között kitört harc végül újabb kudarcot hozott Lucius pontifikátusának. A csatában a krónikák szerint kövekkel dobálták meg a pápát, aki 1145. február 15-én sérüléseibe belehalt.

Előző pápa:
II. Celesztin pápa
Római pápa
1144-1145
Vatikán címere Következő pápa:
III. Jenő pápa