Angol–zulu háború
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Az Angol–zulu háború 1879 elején robbant ki Dél-Afrikában és mintegy fél éven keresztül tartott. Egy volt az angolok gyarmati háborúi között, amelynek során a zulu törzsszövetség ellen harcoltak.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Az előzmények
A 19. század első harmadára Dél-Afrikában az európai behatolás arra késztette a zulu törzsfőket, hogy egyesítsék törzseiket: így Dél-Afrika keleti, tengerparti részén létrejött az erőskezű Shaka kaSenzangakhona király (1816-1828) vezetésével a viszonylag erős és egységes Zulu Királyság (nagyjából a mai KwaZulu-Natal tartomány helyén). Akkoriban Dél-Afrika középső és keleti részén nagyrészt a Fokföldről elvándorolt búrok két állama (Oranje és Transvaal), valamint Natal brit kolónia és különböző fekete törzsszövetségek (Szváziföld, Bászutóföld (a mai Lesotho), Kafferföld, Zuluföld) területei helyezkedtek el. A 19. század második felében azonban aranyat és gyémántot találtak a fentebb említett területeken, így az angol imperializmus szemet vetett Dél-Afrika ezen területeire: Fokföldhöz csatolva gyarmattá kívánták szervezni őket, mint a Brit Birodalom részeit.
[szerkesztés] Az első brit támadás
A dél-afrikai brit főmegbízott, Sir Henry Bartle Frere úgy látta, hogy a dél-afrikai brit terjeszkedés egyik gátja a Zulu Királyság. 1878 decemberében a főmegbízott nézeteltérést provokált Cetshwayo kaMpande zulu királlyal abban a hitben, hogy ha háborúra kerül sor, a dárdás-pajzsos zulu hadsereg hamar összeomlik és a háború angol győzelemmel fejeződik be, mielőtt újsághír lesz belőle Londonban. A háború nem is sokat váratott magára: 1879 januárjában három brit hadosztály indult el Zuluföld meghódítására, Lord Chelmsford altábornagy irányítása alatt. Azonban az események alakulása nem várt fordulatot vett.
[szerkesztés] A háború holtpontra jut
A középső hadosztály, amelyet Lord Chelmsford személyesen vezetett, január 22-én az Isandlwana-hegynél több mint 20 000 zulu harcossal találta szembe magát és a csatában megsemmisült szinte a teljes brit csapat. Az angolok gyarmati háborúi között ez a vereség volt a legsúlyosabb: több mint 1300 katona lelte halálát a csatában és mindössze 55-en élték túl (Chelmsford-ot és kíséretét leszámítva - az altábornagy a csata idején nem tartózkodott a hadosztályánál). Az Isandlwana-i események hatására még aznap este zulu tartalékok megtámadtak egy brit őrállomást a határon (Rorke's Drift). A Rorke's Drift-i csatában a 145 brit katona csak tízórás kemény harcban tudta visszaverni a zulukat – akik már az Isandlwana-nál zsákmányolt fegyverekkel harcoltak.
A tengerpart felőli jobbszárny Charles Pearson ezredes vezetésével felszámolta a zulu ellenállást a Nyezane folyónál, még mielőtt továbbnyomulva elfoglalták volna elhagyott állomáshelyüket Eshowe-ban. A hegyek között haladó Sir Evelyn Wood ezredes vezette balszárny viszont kemény harcokba bonyolódott. A középső hadosztály megsemmisülése azonban sebezhetővé tette a másik két szárnyat is: így történt, hogy a zuluk elvágták az utánpótlástól a jobbszárnyat, amely 9 hétre beszorult Eshowe-ba. Egyedül a balszárny tudott hadműveleteket folytatni. Az Isandlwana-i siker ellenére a zulu hadsereg meggyengült és képtelen volt ellentámadásra a brit Natal ellen.
[szerkesztés] A második brit támadás
A kialakult patthelyzet időt adott Lord Chelmsford-nak, hogy újraszervezze erőit. Brit csapatok érkeztek Dél-Afrikába a Birodalom minden részéből. Így március végétől az addig mindkét oldalon kifulladt háború új szakaszába lépett. Lord Chelmsford elindított egy új hadosztályt Eshowe felmentésére és a balszárny parancsnokát, Wood ezredest egy megtévesztő hadművelet indítására utasította. A balszárny március 28-án megtámadott egy zulu erősséget a hegyekben (Hlobane), de meglepődve a zulu fősereg váratlan érkezésétől, visszavonultak (Hlobane-i csata). Másnap azonban a zuluk megtámadták Wood táborát és a Kambula-i csatában az angoloknak csak több órai kemény harc árán sikerült megfutamítani a támadókat. Ezalatt Lord Chelmsford Zuluföldön keresztül Eshowe felé vonult.
Április 2-án Chelmsford hadosztálya a Gingindlovu-i csatában áttörte a zulu blokádot Eshowe körül, ezzel felmentette az oda beszorult jobbszárnyat. A zulu erők néhány napon belül bekövetkezett két veresége demoralizálta az afrikaiakat és ez fordulópontot jelentett a háborúban. Lord Chelmsford újjászervezte erőit és május végén Zuluföld ellen inváziót indított.
E támadás során esett el egy kisebb csetepatéban június 1-jén a fiatal Louis Napoléon, aki III. Napóleon, a száműzött francia császár fia (és az 1870-ben megszűnt 2. Francia Császárság trónörököse) volt, és nemhivatalos minőségben szolgálta a brit csapatokat. Kíséretére felderítés közben ütöttek rá zulu harcosok és a 23 éves „Császári Herceget” (Prince Impérial - ahogy akkoriban nevezték) halálra lándzsázták.
[szerkesztés] A háború vége
A brit csapatok folytatták előrenyomulásukat a zulu főváros, Ulundi felé, amelyet június végén el is értek. Július 4-én Lord Chelmsford a háború utolsó nagy csatájában legyőzte a zulu hadsereget. Ulundit felégették és Cetshwayo király elmenekült. Lord Chelmsford a győzelem után lemondott, de a briteknek még eltartott néhány hétig, míg felszámolják az elszigetelt zulu egységek ellenállását. Cetshwayo királyt végül elfogták és Fokvárosba száműzték. A britek felosztották országát 13 angolbarát főnök között – az évszázados „oszd meg és uralkodj” jegyében –, ami többéves polgárháborúba vezette az országot.
Az angol imperializmus Zuluföld meghódítása után nemsokkal a búrok ellen fordult: a búroknak azonban az I. angol-búr háborúban (1880-1881) még sikerült megőrizni a függetlenségüket. Ezzel 20 év haladékot kaptak: Transvaal és Oranje csak a második, sokkal kegyetlenebb angol-búr háború (1899-1902) után tagozódott be a Brit Birodalomba.
[szerkesztés] Az Isandlwana-i csata körülményei
Az Isandlwana-i vereség sokként érte a viktoriánus közvéleményt: nem tudták elképzelni, hogyan győzhették le a pajzsos-dárdás „primitív” feketék a Brit Birodalom korszerű fegyverekkel felszerelt katonáit. Az európai (ipari) hatalmak gyarmati háborúiban nem voltak ritkák az ilyen vereségek: elég, ha George Armstrong Custer amerikai tábornok 1876-os Little Bighorn-i csatájára gondolunk. Azonban a bennszülött népek csak egyes csatákat tudtak megnyerni, háborúkat sosem. Ebből az tűnik ki, hogy az ipari országok bennszülött (törzsi társadalmakban élő) népektől elszenvedett katonai vereségei általában hibás katonai döntések következményei. A géppuskák megjelenése és elterjedése az ipari országok hadseregeiben 19. század végétől viszont már megfelelően tudta „ellensúlyozni” egy (vagy több) esetleg katasztrófális döntés következményeit.
[szerkesztés] Brit részről
Szakemberek azóta rekonstruálták a csata körülményeit. A zulu harcosok pajzzsal, dárdával és bunkóval voltak „felszerelve”, a brit katonák pedig korszerű Martini-Henry ismétlőpuskákkal, amelyekkel percenként kb. 10 lövést lehetett leadni. Bár a zuluk több mint tízszer annyian voltak, mint az angolok, de az angolok még győzhettek volna ilyen helyzetben (mint ezt a későbbi csaták megmutatták). Számoljunk: ha minden brit katona harcol (kb. 1400-an voltak) és minden lövésük egy zulu harcost megöl, akkor kb. 1,5 perc alatt szétszórják az afrikaiakat. A valóságban persze nem mindegyik brit katona harcolt és nem mindegyik lövésük talált, azonban így is néhány perc alatt meg kellett volna futamítaniuk a zulu sereget. A brit hadvezetés tudta, hogy még addig kell szétszórni a támadókat, amíg azok elérik a brit arcvonalat, mert közelharc esetén a zuluk egyértelmű fölénybe kerülnek. A zuluk célja így az volt, hogy a lehető legkisebb veszteséggel megtegyék a brit puskák lőtávolsága és az arcvonal közötti néhány száz métert és közelharcra kényszerítsék a katonákat. Mi történt hát?
A brit katasztrófát régebben (a túlélők elmondásai alapján) a lőszeres ládák nehézkes kezelhetőségével magyarázták: ezt azonban semmi sem támasztotta alá. A valóság a következő lehetett: a brit katonák viszonylag távol állva egymástól folyamatosan tüzeltek a zulukra. Egy idő után fegyvereik füstje függönyként takarta be őket, amitől nem láthatták jól a zulu harcosokat. Sok fegyver csöve az első tucat lövés után erősen felmelegedett és a lerakódott lőportól a töltények beszorultak a csőbe. Az ily módon keletkezett „réseken” keresztül már nem volt nehéz a zulu harcosoknak több helyen áttörni az arcvonalat és közelharcban szinte teljesen lemészárolni az brit csapatot.
[szerkesztés] Zulu részről
A zulu győzelemben nagy részük volt az afrikaiak kissé lenézett varázslódoktorainak, akik a csata előtt különféle szertartásokkal felkészítették a zulu katonákat a harcra. Ezen szertartások célja, hogy növeljék a harcosok pszichikai állóképességét és fájdalomtűrő képességét. A szertartások fontos mozzanata volt, hogy a zulu harcosok különféle növényi kivonatokat is fogyasztottak, amelyekről azóta kimutatták, hogy erős serkentőszerek. A varázslódoktorok jobban el tudták látni a sebesülteket is különféle gyógynövények hatékony használatával. A zuluk dárdái és bunkói félelmetes fegyverek voltak a közelharcban: „megfelelő” használat esetén átütötték ill. szilánkosra törték a koponyacsontot is.
[szerkesztés] Források
- National Geographic Channel: A zuluk igazi hajnala (dokumentumfilm)



Based on work by