A metafizika története

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Raffaello: Az athéni iskola (részlet)
Nagyít
Raffaello: Az athéni iskola (részlet)

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] A metafizika az ókorban

A metafizika története a nyugati filozófiában az ión kozmológusokkal kezdődött az i. e. 6. században. Ők a világegyetem eredetéről és az azt felépítő anyagról, az ősanyagról elmélkedtek. Filozófiájuk naiv volt, mitikus babonákkal átszőve.

Az ókori metafizika fő problémája a világ okának megismerése volt. Valamilyen őselemet és valamilyen eredendő szándékot feltételeztek, ami a világ dolgait létrehozta és irányítja, azonban őselem anyagát tekintve nem volt egyetértés.

Parmenidészhez (i.e. 470 körül) szokás kötni a metafizika kezdetét. Írásaiban a metafizikának, mint elkülönült filozófiai vizsgálódásnak számos ismertetőjegye megtalálható. Ezek a következők: először is a filozófia olyan felfogása, amely szerint a világegyetemet a priori vizsgálódások révén kívánta megérteni, azaz a fogalmak jelentésére és nem az érzékek tanúságára támaszkodott. Másodszor, olyan alapelvekre támaszkodott, amelyeket elégségesnek tartott arra, hogy a valóságot leírják. Ilyen alapelvek az ellentmondás-mentesség és az elégséges alap elve.

Arisztotelesz: Metafizika (részlet)
Nagyít
Arisztotelesz: Metafizika (részlet)

Platón hozzájárulása a metafizikához a nehéz kései dialógusokban található, különösen a Parmenidészben és A szofistában.

Arisztotelész (i. e. 384-322) közvetve a metafizika kifejezés forrása. Tőle származik a rendszeres lista a metafizikai kérdésekről. Szerinte a metafizika az egyes tudományokból kimaradt problémák vizsgálata kellene hogy legyen. A metafizika a már igaznak tudott dolgok megmagyarázásával foglalkozik, és nem a tudományban már elfogadott előfeltevéseket támasztja alá, ily módon adja meg a tudomány és a józan ész alapját. Példák a metafizika problémái közül, amelyeket Arisztotelész felsorolt: Miféle dolgok léteznek? Az érzékelhető fizikai tárgyakon kívül létezik-e még valami? Minden létező partikuláré, vagy léteznek univerzáliák is?

A neoplatonikusok igen eredeti és tehetséges metafizikusok voltak a késő ókorban. Könnyű őket vallásilag értelmezni.Plótinosz (204-270) a metafizikát miszticizmus-al és személyes aszkézissel kapcsolta össze. Filozófiája a metafizikai rendszer paradigmatikus példája. Tanítványa és műveinek a kiadója Porphüriosz (kb. 232-270), filozófiájának misztikus és vallási oldalát hangsúlyozta. A kései neoplatonikusok, mint Proklosz és Iamblikhosz továbbfejlesztették a metafizika vallási, okkult és babonás hangsúlyát.

Az ókori metafizika főbb képviselői Thalész, Anaximandrosz, Anaximenész, Püthagorász és Hérakleitosz, Parmenidész, Empedoklész és Démokritosz, Platón és Arisztotelész voltak.

[szerkesztés] A metafizika a középkorban

Boethius (480-524)
Nagyít
Boethius (480-524)

A középkor metafizikáját az univerzáliák problémája uralta. Úgy gondolták, hogy a species-ek (fajok) és genus-ok (nemek), mint az állat és ló, nem csupán az emberi gondolkodástól és beszédtől függetlenül léteznek, hanem az egyes lovaktól és állatoktól elkülönülten is. A species-eket és genus-okat egyes dolgok archetípusának, ősmintájának tekintették, amelyek Isten elméjében léteznek. Isten ezeket a mintákat felhasználva hozza létre a világ dolgait.

Noha a 11. és 12. században a filozófusokat a nominalizmus vitája foglalta le, a görög és arab szövegek latinra fordítása új gondolkodásmódot idézett elő a metafizikában. A korai középkorban nagyon kevés közvetlen ismerettel rendelkeztek a görög filozófusokról. Platón Timaioszát, a Phaidont és a Menont ismerték ugyan, de a fontos kései dialógusokat, mint a Parmenidészt és Szofistát nem ismerték. A 13. század végére Arisztotelészt is lefordították, így gyakorlatilag új filozófusként lépett színre. Arisztotelész, Metafizika című műve ösztönzött olyan metafizikusokat, mint Albertus Magnus, Aquinói Szent Tamás, Duns Scotus és William Ockham.

[szerkesztés] Az univerzáliák

A középkori metafizikában univerzáliáknak nevezték az arisztotelészi attribútumokat (species, differencia, sajátosság, akcidens) és a genust is. Az universalia latinul 'egyetemest' jelent: úgy gondolták, hogy a fenti öt attribútum minden emberről állítható.

Johannes Scotus Eriugena (810-879)
Nagyít
Johannes Scotus Eriugena (810-879)

Az univerzália-vita forrása Porphüriosz Arisztotelész Kategóriák című művéhez írt előszava (Eisagogé) volt. A vita arról szólt, hogy léteznek-e az univerzáliák önállóan, a világ dolgaitól külön - akár a platóni ideák - vagy sem. A viták következményeként két különböző álláspont alakult ki: a realista és a nominalista álláspont.

A realista álláspont szerint az egyetemes fogalmak valóságosan léteznek. Az álláspont fő képviselője Johanes Scotus Eriugena (810-879). Szerinte az univerzáliák világát maga Isten hozta létre, és ebből a világból jött létre a természeti dolgok világa.

A nominalista álláspont szerint az univerzáliák gyűjtőnevek, amelyek segítségével individuális dolgok közös tulajdonságait nevezzük meg. Fő képviselője Roscellinus. Szerinte az attribútumok nem lehetnek állítmányok.

A realista ás nominalista álláspontok összeegyeztetéseként született a konceptualizmus, jelentése: 'a tárgyát megragadó fogalom'. Fő képviselője Petrus Abaelardus. Szerinte az univerzáliák az elme fogalmai.

A középkori metafizika fő képviselői: Boethius , John Duns Scotus , Bonaventura, Canterburyi Szent Anzelm, Aquinói Szent Tamás, William Ockham.

[szerkesztés] Modern metafizika

Descartes (1596-1650)
Nagyít
Descartes (1596-1650)

A modern metafizika, mint a modern filozófia is, Descartes-tal kezdődik. Descartes Szent Ágoston gondolatait viszi tovább. Ilyen például a cogito ergo sum („gondolkodom, tehát vagyok”) érv is. Descartes szerint, a metafizika kijelentéseinek világosaknak és igazolhatóaknak kell lenniük.

A racionalista filozófusok (mint pl. Leibniz )úgy vélték, hogy a metafizika tisztán logikai vagy fogalmi megfontolások alapján képes abszolút bizonyossággal megválaszolni a világegyetem eredetére, Isten létezésére és a lélek halhatatlanságára vonatkozó kérdéseket. A racionalizmuson belüli irányzatok: materialisták, a pánpszihisták, dualisták, monisták és pluralisták.

A empiristák szerint viszont nem léteznek egyetemes és szükségszerű tényigazságok, és a gondolkodás önmagában, szemben a megfigyeléssel és a kísérlettel, teljeséggel képtelen a dolgok természetére és létezésére vonatkozó kérdések megválaszolására.

E két fenti spekuláción lép túl Kant, amikor a metafizika kopernikuszi fordulatát alkotja meg. Szerinte a racionalizmus dogmatizmushoz, az empirizmus pedig szkepticizmushoz vezet. A modern tudomány, állítja Kant, olyan természetfelfogáson alapszik, amely szükségképpen túlmutat mindazon, ami tapasztalható. A tapasztalaton túlmutató metafizikai kérdések azonban az emberi ész számára megválaszolhatatlanok. Egyszerűbben: a modern ember metafizikához való hozzáállása: se vele, se nélküle.

Kant hatása fellelhető mind kortársai, mind az őt követők idealista rendszereiben: Fichtenél (1762-1814), Schellingnél (1775-1854), Arthur Schopenhauernél (1788-1860) és főként Hegelnél (1770-1831).

Hegel (1770-1831)
Nagyít
Hegel (1770-1831)

Kant idealizmusa feltételezte, hogy egyértelmű különbség van az érzéki benyomások, és azon formák között, amelynek alapján ezt az adottat elrendezzük és értelmezzük. Kant szerint világos különbség van a közvetlen észlelet és az elme alkotásai között. A hegeli idealizmus éppen ezen oppozíció tagadásában áll, Hegel szerint Kant feltételezései logikailag inkoherensek. E következtetésre Hegel abból az előfeltevésből jutott, hogy a magánvaló dolgokat nem lehet megkülönböztetni az általunk megismert dolgoktól. A dolgok, amelyeket mi ismerünk, csak fokozatosan alakulnak ki a tudatunkban és csak a többi dologgal szembeállítva lesznek meghatározva. Hegel arra a következtetésre jutott, hogy minden dolog áttűnik saját ellentétébe, és a gondolkodásunk által megalapozott dolgok közti kapcsolatok épp annyira részei a dolgoknak, mint az úgynevezett inherens sajátosságaik. Hegel így arra a monista álláspontra jutott, hogy csak egyféle szubsztancia létezik és egyetlen szubsztanciális entitás. Hegel hatása a metafizika fejlődésére főleg abban állt, hogy a dolgok olyan felfogását inspirálta, amely szerint azok egy eleven és egyre bővülő történelem fázisai.

A metafizika a XIX. században általában a priori kozmológiát jelentett, pontosabban: idealista kozmológiát, szemben a tudomány mechanikus és materialista állításaival. Auguste Comte pozitív, azaz nem metafizikai filozófiája nem támadta a metafizika egészét, inkább csak a spekulatív filozófiát, a vallásos hiedelmeket támadta. Ekkor kezdett kihangsúlyozódni a különbség a metafizika és a vallás között. A század közepétől a természettudomány fejlődésének köszönhetően a metafizikát empirikus alapokra próbálják helyezni, hogy onnan induktív módon tudják majd felépíteni. A technika és a természettudományok igazán nagy hatása a metafizikára a XX. század-tól érzékelhető. A logika tudománnyá fejlődésének következtében a metafizika régi problémái elértéktelenednek, vagy fogalomzavarnak minősülnek (a nyelvfilozófia kialakulásának köszönhetően).

A nyelvfilozófiát Russel és George Edward Moore fejlesztette ki, hogy kiküszöbölhessék a kijelentésekben levő félreértéseket. Russel szerint a metafizika eddigi kudarcai a logika beszűkítéséből adódtak. Azt a felfogást, hogy a hagyományos metafizika a nyelv problémáiból ered, a logikai pozitivizmustól függetlenül dolgozta ki Ludwig Wittgenstein, Gilbert Ryle és sok más kortárs filozófus. Wittgenstein a Bécsi Kör filozófusaival ellentétben nem a metafizikát akarta eltüntetni; ő etikáról ír, egy 1919-ben keletkezett levélben így: "...a könyv értelme etikai... Az etikát ugyanis a könyvem mintegy belülről kiindulva korlátozza".

A logikai pozitivistákhoz hasonlóan a hétköznapi nyelv filozófusai egyetértettek abban, hogy a hagyományos metafizikai kérdések bizonyos értelemben megsérthetőek, ám ők úgy gondolták, hogy ezeket nem elvetni, hanem újraformálni kell. Ők úgy próbálták újraformálni a metafizikai problémákat, hogy átvezették azokat a hétköznapi nyelvre.Mind a logikai pozitivizmus, mind a hétköznapi nyelv filozófiája a dogmatikus metafizika feletti kanti kritika kiterjesztésének tekinthető. Mindkettő élesen szemben áll a hegelianizmussal és a kanti idealizmussal.

Henri Bergson (1859-1941)
Nagyít
Henri Bergson (1859-1941)

A XX. század másik irányzata a fenomenológia és az egzisztencializmus. Ezek a filozófusok elfogadják azt a hegeli tanítást, hogy a metafizika nem lehet tapasztalati tudomány de az analitikusokkal is egyetértenek abban, hogy a priori érveléssel semmit sem lehet bebizonyítani a dolgokról. Ilyen gondolkodású filozófus volt Henri Bergson (1859-1941) aki új metafizikát akart létrehozni. A szaktudományok kutatási eredményeiből kiindulva intuitív szemlélethez jut el. Bergson szerint, a természettudományi kutatás számára alapul szolgáló értelem nem képes az élőt megérteni, mivel statikus, elvonatkoztató és izoláló szemléletmódja nem képes számot vetni az élet dinamikájával és egyszerűségével. Az intellektus a statikusra irányul és a műszaki megoldások terén mozog otthonosan.

A fenomenológusok szerint a józan ész és a tudomány is előfeltételez egy primitívebb tapasztalatot, amely a dolgok számunkra való megjelenésének szándékoltan naiv leírásával ragadhatunk meg. Az egzisztencialisták szerint a metafizika tárgya olyan valóság, amit érzelmileg semlegesen nem lehet leírni, ám birtokolható sőt szembe is helyezkedhetünk vele. A fenomenológiát és az egzisztencializmust kapcsolták össze filozófiájukban Martin Heidegger és Jean-Paul Sartre, aki megkísérlik kifejezni az idő, kontingencia és partikularitás intuitív megértését, ahogyan ezek a mindennapi életben megtapasztalhatók.

Történetileg a következő irányzat a filozófiai analízis (analitikus filozófia) irányzata. E filozófusok a metafizika jelenlegi helyzetét körülbelül úgy látják, mint ahogyan Arisztotelész látta amikor áttekintette a metafizikát az ő koráig. Arisztotelész úgy gondolta, hogy elődei bár mindent elmondtak valójában semmit sem mondtak. Szerintül a metafizika kiküszöbölhető a kifejezések tisztázásával és a beszédben való használat pontosításával.

A modern metafizika főbb képviselői: Descartes , Kant , David Hume , Spinoza , George Berkeley , Carnap, Wittgenstein , René Guénon, Martin Heidegger, Hilary Putnam és sokan mások.


[szerkesztés] Lásd még

[szerkesztés] Irodalom

  • Huoransky Ferenc: Modern metafizika; Osiris Kiadó, Budapest 2001.
  • Paul Edwards (szerk.): Encyclopedia of Phylosophy; Collier Macmillan, London , 1972.
  • Szent Ágoston: Vallomások, (Confessiones) . ford.Városi István, Gondolat kiadó,Bp. 1987,
  • R.Carnap: A metafizika kiküszöbölése a nyev logikai elemzésén keresztül;In.Forrai Gábor – Szegedi Péter (szerk.), Tudományfilozófia: Szöveggyűjtemény. Budapest: Áron Kiadó, 1999.
  • Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról; ford. Boros Gábor, Atlantisz Kiadó 1994.

[szerkesztés] Külső hivatkozások