Pliocén

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Általános jellemzők

A pliocén a földtörténeti korszakok közül az egyik legrövidebb: 5,3-1,8 milló évvel ezelőtt tartott. A neogén második korszaka, a miocén előzi meg, és a pleisztocén követi. Ezt a kort is Sir Charles Lyell nevezte el, a pleión (több) és cénó (új) görög szavak után. A miocén és a pliocén határa nem vonható meg élesen, de a kor végét nagyjából az első európai gleccserképződésekre teszik. Egyes kutatók szerint ekkortájt elhaladt a Földhöz veszélyesen közel egy kisbolygó, amely megsérthette az ózonréteget, és ezzel előidézhette a tengeri fajok egy részének kihalását.

[szerkesztés] Klímaváltozás

A klíma egyre inkább hűvösebb és szárazabb lett, valamint élesen elhatárolódtak az évszakok, tehát hasonlított némiképp a maihoz. Az Antarktisz és az Északi-sark övezete állandóan fagyott területté változott, ahol a folyamatosan felhalmozódó hó- és jégtömeg is elősegítette a későbbi jégkorszakot.

[szerkesztés] Kontinensek

A kontinensek ekkortájt már nagyjából a mai helyükön voltak, egészen apró eltérésekkel. Létrejött Észak- és Dél-Amerika között a panamai földszoros, melyen keresztül északi és déli állatok tudtak vándorolni, mindkét faunában hatalmas változásokat állítva be ezzel. Ám volt egy súlyosabb következménye is: megszűnt az Atlanti- és Csendes-óceán közötti közvetlen kapcsolat, melyen keresztül meleg tengeráramlatok jutottak az Atlanti-óceánba. Elindult a Golf-áramlat és annak hűtő hatása, mely elősegítette a jégkorszakot. Afrika és Európa összeértek,a Tethys végleg bezárult, mai maradványa a Földközi-tenger. Amerika és Ázsia között a tengerszint csökkenése miatt létrejött a Bering-földhíd.

[szerkesztés] Flóra

A kontinenseken a trópusi flóra háttérbe szorult a mérsékelt égöviekkel szemben. A már hatalmas prérik tovább terjeszkedtek az erdők rovására. A klimatikus viszonyok romlása közvetlen hatással volt a hidegnek ellenállni képes gerincesekre, különösképpen a krokodilokra.


[szerkesztés] Fauna

A tengeri faunákban mind több mai is élő faj jelent meg. Az emlősök csoportjainak képviselői modernebb képet mutattak. Megszaporodtak és igen változatosak voltak a rágcsálók. A főemlősök közül a mai cerkófmajomfélék rokonságába tartozó óvilági majmok népesíteték be a szavannákat, míg az Australopithecusok Kelet- és Dél-Afrikában jelentek meg. A páratlanujjú patások hanyatlása igen határozottá vált: már csak néhány Chalicotherium, tapír, orrszarvú, és a mai lovakhoz igen közel álló ló képviselte őket. A párosujjú patások viszont éppen ellenkezőleg, fellendültek, főleg a modern kérődzőfélék (szarvas, zsiráf, szarvasmarha) által. Az ormányosok soha nem tapasztalt változatosságban népesítették be a Földet, hiszen a még élő számos masztodon és néhány Dinotherium mellett már megjelentek a valódi elefántok első képviselői is. A húsevő emlősök közül a Creodontiák kihaltak a miocén végén, és így szabaddá vált az út a modern ragadozók előtt. Tulajdonképpen már alig különböztek a mai formáiktól, de még tartotta magát közöttük a kardfogúmacska-félék különös csoportja is, amelyekből az európai pliocén legnagyobb ragadozója, a Machairodus a legismertebb. Dél-Amerikában az erszényesek és növényevő méhlepényesek voltak a meghatározóak (foghíjasok, erszényes patkány), Ausztráliában a tojásrakó emlősök és az erszényesek térhódítása a jellemző.


[szerkesztés] Forrás

Larousse: A természet enciklopédiája II. kötet