Írásbeliség és irodalom az ókori Egyiptomban

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Az ókori Egyiptom, a világtörténelem egyik legnagyobb civilizációja több mint háromezer éven keresztül állt fenn. Ezt a háromezer évet végigkísérte az írás jelenléte. Egyiptom nagyságához nagy mértékben hozzájárult, hogy korán kialakult egy egységes írásrendszer, mely elég fejlett volt nemcsak a mindennapi életben szükséges dolgok feljegyzéséhez, hanem a tudományos felfedezések és az irodalmi alkotások leírásához is.

Írnok szobra
Nagyít
Írnok szobra

Egyiptom írása több, mint ezer éven át megfejthetetlen rejtély volt, csak a 19. században fejtette meg Champollion, aki nélkül az egyiptológia, mint tudományág nem is létezhetne. Amilyen fontos szerepet játszott írásuk abban, hogy a modern tudomány megismerje ezt a távoli civilizációt, éppolyan fontos szerepet játszott Egyiptom mindennapjaiban. Az egyiptomiak hite szerint a halhatatlanságot az bizonyította valaki számára, ha neve fennmaradt, s ezt nemcsak átvitt értelemben gondolták. Ez volt az oka annak, hogy a fáraótól a közemberig mindenki buzgón igyekezett megörökíteni nevét sírkamrájában és azon kívül is. Ennek azonban az ellenkezője is igaz volt: ha valakinek a nevét minden feliratról kivakarták, képmásait megsemmisítették, azzal lelkét megfosztották a túlvilági léttől. Emiatt rendelte el mostohaanyja, Hatsepszut fáraónő feliratainak kivakarását III. Thotmesz, és ugyanebből az okból tüntettette el az istenek neveit, képmásait, de még szent állataik ábrázolásait is az egyistenhitet bevezetni próbáló Ehnaton fáraó. Alig egy nemzedékkel később, mikor reformjai kudarcot vallottak, rá várt ugyanez a sors, és ha valahol mégis említeniük kellett, neve helyett „az ahet-atoni gonosztevő”-ként utaltak rá.

A hieroglifáknak gyakran mágikus jelentőséget tulajdonítottak, ami lehetett jó vagy gonosz erő; a skorpiót ábrázoló írásjelet például gyakran a farkán lévő méregtüske nélkül ábrázolták, hogy ne okozhasson bajt; ugyanígy Apóphiszt, napisten ellenségét is igyekeztek ártalmatlanítani azzal, hogy a nevében szereplő kígyót ledöfve, átszúrva ábrázolták. Bár a legrégebbi általunk ismert írás Mezopotámiában alakult ki, Egyiptomban ezzel majdnem egy időben jelentek meg az írott emlékek, eleinte kőbe vésve, később már papiruszon is. Az írott dokumentumok létrejöttével szükségessé vált ezek tárolása, így jöttek létre az első könyvtárak, melyek létét biztosra vehetjük, bár ásatások leletanyaga még nem támasztja alá.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Rövid összefoglaló az egyiptomi nyelvről

Az egyiptomi írás ismertetése előtt tekintsünk át egy rövid ismertetőt a nyelvről, melynek lejegyzésére kialakult.

Írnok szobra
Nagyít
Írnok szobra

Az ókori egyiptomi nyelv a semita-hamita nyelvcsaládba tartozik, nyelvtani szerkezetében nagyban hasonlít is mindkét csoport nyelveihez, és néhány azonos eredetű szavuk is van. Az ország háromezer éves történelmének folyamán mind a beszélt, mind az írott nyelv folyamatosan változott nyelvtanilag is és jelentésében is. Fejlődése összesen öt nagyobb szakaszra osztható.

Az óbirodalmi nyelv a legkorábbi általunk ismert egyiptomi nyelvváltozat, ennek idejéből származnak az első nyelvemlékek, melyek döntő többsége vallásos szöveg vagy sírfelirat.

A középbirodalmi nyelv – mint az nevéből is látszik – a Középbirodalom idején fejlődött ki az óbirodalmiból, de még évezredekkel később is használatban volt, mivel ez vált a klasszikus irodalmi nyelvvé és még az Újbirodalom idején is így írtak, bár ekkorra már hatalmas szakadék tátongott az írott és beszélt nyelv közt, ami jelentősen megnehezítette az írnoktanulók dolgát. Változást Ehnaton fáraó uralma hozott. Az egyistenhit bevezetéséről elhíresült fáraó az élet több más területén hozott reformmal együtt ezt is megváltoztatta, s a beszélt újbirodalmi nyelv lett az irodalom hivatalos nyelve (a vallásos szövegeket kivéve, melyeknél egy ideig még ragaszkodtak a hagyományokhoz).

Az újbirodalmi nyelvet (amely egyébként sokkal jobban eltér a középbirodalmitól, mint a középbirodalmi az óbirodalmitól) a tizenkilencedik dinasztia idejétől kezdve már a templomi feliratokon és szövegekben is használták, ezzel végleg kiszorította elődjét. A késői időszakban az újbirodalmit felváltja a démotikus nyelv, mely nem tévesztendő össze a démotikus írással, ugyanis nem minden démotikus írásjelekkel írt dokumentum használja a démotikus nyelvtant.

A nyelv utolsó változata a kopt nyelv, melyet már görög betűkkel írtak. Napjainkban a kopt, az ókori egyiptomi nyelv utolsó maradványa már holt nyelvnek számít – csak a kopt keresztény egyház tartotta életben, hasonlóan ahhoz, ahogy az európai kereszténység a latint –, tanulmányozása azonban közelebb visz az ókori egyiptomi nyelv kiejtésének megfejtéséhez.

[szerkesztés] Az egyiptomi írás kialakulása és fajtái

Az egyiptomi írás megszületésének idejéből nem maradtak fenn írásos emlékek. Az első ránk maradt írástöredékek – főként királyok és helységek nevei – az egyiptomi történelem hajnalán keletkeztek, az első egybefüggő szövegek a harmadik dinasztia uralkodásának korából származnak (i. e. 27.–26. század), ezek azonban már egy teljesen kialakult írásrendszert mutatnak. Több más íráshoz hasonlóan az egyiptomi írás eleinte tiszta képírás lehetett – erre több hieroglifa formája is utal –, sajnos azonban a régészek nem találtak olyan írásos emlékeket, melyből az írás kialakulásának egyes állomásaira következtethetnénk.

Egyiptom több ezer éves történelme folyamán az írásnak három különböző formája alakult ki. A hieroglif írás, melyet napjainkban mindenki azonosít az ókori egyiptomi írás fogalmával, csak az egyik ezek közül, mellette, vele egy időben használták a hieratikus írást, a későbbi korokban pedig fokozatosan teret nyert a démotikus is.

[szerkesztés] A hieroglif írás

Hieroglif írás
Nagyít
Hieroglif írás

A név, amelyen ezt az írásmódot ma ismerjük, görög szóösszetétel, melynek fordítása: szent véset. Maguk az egyiptomiak írásukat a medu netjeru, „az istenek szavai” névvel illették, ezzel is utalva a legendára, mely feltalálását Thot istennek tulajdonítja. A három írásmód közül ez a legkorábbi, kialakulásának pontos ideje a történelem homályába vész, de az i. e. 4. évezredből már maradtak fenn írott emlékek – ekkor uralkodtak Egyiptom első olyan királyai, akiknek neve fennmaradt, köztük az országegyesítő Narmer. A hieroglif írást Egyiptom egész történelme folyamán használták. Mivel rendkívül dekoratív, ezt alkalmazták olyan helyeken, ahol a külcsín is számított – a templomok és sírok falain, az obeliszkeken és sztéléken –, köznapi használatra azonban bonyolultága miatt kevésbé volt alkalmas.

A hieroglif írás a köztudatban élő elképzeléssel ellentétben nem képírás, hanem ideogrammákkal és determinatívumokkal teli szótag- és betűírás. Egyes hieroglifák – feltehetően a legkorábban kialakultak – valóban képi jelek (pl.: a város jelében jól kivehető egy egyszerű városalaprajz egymásba futó utakkal; a ház jele egy kunyhó alaprajza). Más jelek egy, két vagy akár három hangnak is megfelelnek.

A determinatívumok olyan jelek, amik a megegyező írásmódú, de különböző jelentésű szavakat segítenek megkülönböztetni, tehát ha pl. az írást, írott tekercset és írnokot egyaránt jelentő hieroglifa jelentésének pontosításához odaírták az „ember” determinatívumot, egyértelmű volt, hogy írnokról van szó. Ha a tekercs determinatívumát írták utána, írott papirusztekercset jelentett a hieroglifa.

A determinatívumok többségének önmagában nem volt jelentése; ugyanez az emberfigura a „város” hieroglifa után írva városlakót, az „isten” után írva papot, a „szántóföld” után írva parasztot jelentett.

Hieroglif jelek egy III. Amenhotep kori tégelyen. A felirat jelentése: „A jóságos isten, Nebmmaatré, Ré fia, Amenhotep Hekaiunu, éljen örökké; és a nagy királyi feleség, Tije, élet, üdv, egészség.”
Nagyít
Hieroglif jelek egy III. Amenhotep kori tégelyen. A felirat jelentése: „A jóságos isten, Nebmmaatré, Ré fia, Amenhotep Hekaiunu, éljen örökké; és a nagy királyi feleség, Tije, élet, üdv, egészség.”

Egyes jelek többféle funkciót is betölthettek, például a napot jelentő hieroglifa jelenthette a napistent és magát az égitestet is, de determinatívumként is előfordult, elsősorban a fénnyel, ragyogással, illetve idővel kapcsolatos szavakban.

A hieroglifákat jobbról balra és balról jobbra is írták, illetve olvasták. Az általános olvasási mód szerint a szöveg arról kezdődik, amerre a benne szereplő hieroglifák ember- és állatalakjai néznek, egyes helyeken azonban – főleg istenekről vagy királyokról szóló szövegekben – előfordul, hogy ugyanazon a feliraton belül jobbról balra és balról jobbra is írtak. Ez is mutatja, hogy sok helyen a hieroglifák dekorációként illetve vallási-rituális okokból történő használata miatt a külső megjelenés fontosabb volt a nyelvtani pontosságnál. Az is előfordult, hogy egy szón belül a jelek sorrendjét felcserélték, erre tiszteletből került sor: az isten nevének hieroglifája például mindig a szó elejére került. Ez a királyok uralkodói neveiben figyelhető meg leggyakrabban: III. Thotmesz koronázási nevét, a Men-kheper-Rét hieroglifákkal Ré-men-kheperként írták le, előrevéve a napisten Ré nevét. Ugyanez előfordult szóösszetételekben a „király” szóval is.

Az egyiptomi nyelv írásjeleit nem rendezték ábécésorrendbe, típus szerint azonban osztályozták őket: állat- és emberalakok, növényi formák, épületek, stb. Ezt több, papiruszon fennmaradt írásjel-lista bizonyítja, melyet valószínűleg az írnoktanulók képzésénél használtak.

A hieroglif írás, hasonlóan a többi ókori keleti íráshoz, ritkán jelölte a magánhangzókat, emiatt az óegyiptomi nyelv pontos kiejtése a mai napig nem ismert, de a kopt nyelv magánhangzóiból, illetve más ókori forrásokból (pl. akkád írásjelekkel írt levelek) lehet rá következtetni.

[szerkesztés] A hieratikus írás

A hieroglif írásból kialakult ún. hieratikus írás szintén végigkísérte Egyiptom történelmét; első előfordulása a negyedik dinasztia idejére tehető (i. e. 2570–2450). Nevét a görög hieratikos szóból kapta, ami papi írást jelent, mivel az első Egyiptomba látogató görög történetírók a papoknál látták, a köznapi használatban már kezdte kiszorítani a démotikus. A hieratikus írást hivatali, adminisztrációs célokra használták. Leegyszerűsödött formái is mutatják, hogy míg a hieroglifákat elsősorban falakra, vésővel írták, addig a hieratikusat papiruszra, írónáddal. Napjaink gyorsírásához hasonlóan az írásjelek gyakran több jel összevonásából keletkeztek. A hieroglifákkal ellentétben a hieratikus írást csak jobbról balra lehetett írni és olvasni.

[szerkesztés] A démotikus írás

Démotikus írás a Rosette-i kövön
Nagyít
Démotikus írás a Rosette-i kövön

A démotikus írás (neve a görög demotikos, azaz „népi” szóból ered) Egyiptom történelme folyamán viszonylag későn, a huszonötödik dinasztia korában alakult ki (i. e. 8. sz.). A hieratikushoz hasonlóan kurzív kézírás volt, de lehetővé tette a még gyorsabb írást. Bár a huszonhatodik dinasztia korától a hivatalnokok a démotikus írást használták, a vallási és tudományos szövegek leírásánál nem szorította ki teljesen a hieratikust.

Ebben az időben a görög kultúra már hatással volt Egyiptomra, és a démotikus írás már erőteljes görög hatást mutat; az addig nem jelölt magánhangzók jelölésére is a görögből vettek át betűket.

[szerkesztés] Az írásbeliség szerepe a társadalomban

„…Törekedj a tisztviselői hivatás elérésére. Egy írnok, aki tehetséges a szakmájában és művelt, nagyon szerencsés. Kitartóan tanulj, hogy elsajátítsd az írás mesterségét. Egyetlen percet se vesztegess el feleslegesen…”

Írókészletek
Nagyít
Írókészletek

Az egyiptomiak korán felismerték az információ megőrzésének fontosságát és azt a tényt, hogy az írás biztosítani képes számukra a hőn áhított halhatatlanságot. Már a legkorábbi fennmaradt művészeti alkotások közt is találunk írnokokat ábrázoló szobrokat. Ez is annak egy jele, hogy az írnokot az egyiptomi társadalomban igen nagy megbecsülés övezte; írnoki címüket büszkén hirdették sírkamrájuk falain még a királyi hercegek is (az ő esetükben természetesen ez a cím nem foglalkozásukra utalt, hanem műveltségüket volt hivatott mutatni); és több fáraóról (pl. Horemhebről vagy II. Ramszeszról) is készültek olyan képek vagy szobrok, melyek írnoki pózban ábrázolják őket, térdükön papirusztekerccsel, kezükben írónáddal.

Az írnokoknak a társadalomban kivételezett helyzetük volt, többek között adót sem kellett fizetniük. Számtalan szöveg fennmaradt, melyben az írnoktanoncok előtt leírják ragyogó jövőjüket, hogy tanulásra ösztönözzék őket.

„Nem gondolsz arra, milyen rosszul mennek a dolgok a földművesnek, amikor a termékét jegyzékbe veszik? A rágcsálók felfalták a kukorica felét. Az egerek elszaporodtak a földeken. (…) Ó, jaj, szegény földműves!

…Ami azonban az írnokot illeti, ő irányítja mindenkinek a munkáját. Számára nem léteznek adók, mert ő írásban fizeti be tartozását; számára nem léteznek ilyen kötelezettségek. Ezt tartsd jól szem előtt!” (Intelmek részlete.)

Hogy jobban megértsük az írnokokat övező tiszteletet, elég belegondolni, hogy mennyit kellett tanulniuk: az Újbirodalom korára több mint ezer hieroglifa létezett, a mindennapi használatra ebből legalább hétszázat ismerni kellett. A régészek becslése szerint az össznépesség alig egy százaléka tudott írni és olvasni. Az írástudás tehát az ókori Egyiptomban nem volt annyira elterjedt és magától értetődő, mint napjaink modern társadalmaiban, a magasabb pozíciókba kerüléshez azonban elengedhetetlen volt. Ebből is sejthető, hogy az írnokok nagy része a felső rétegből kerültek ki, gyakran valóságos „írnok-dinasztiákból”, ahol a fiatalok dolgát megkönnyítette, hogy apjuk és nagyapjuk nyomdokaiba léptek.

Az írnokok többségükben férfiak voltak, de számos bizonyíték van írástudó nők létezésére is, ők főként a királyi családból kerültek ki vagy magas rangú papnők voltak. Az ötödik dinasztia idején élt Idut hercegnő büszkén említi meg írnoki tudományát sírfeliratában, a tizennyolcadik dinasztiabeli Tutanhamon fáraó sírjában pedig megtalálták sógornője, Meritaton királynő díszes írókészletét. Bizonyíték van arra is, hogy Tutanhamon özvegye, Anheszenamon idegen nyelven levelezett a hettita uralkodóval. Ritkán fordult elő, de az írástudó nők ugyanolyan magas pozíciókba kerülhettek, mint a férfiak: tudomásunk van egy, a VI. dinasztia idején élt, Nebet nevű női vezírről is.

Az írnokká válás azonban nem volt elzárva az alsóbb néprétegekből származók elől sem; ha egy jó képességű parasztfiúnak sikerült felhívnia magára egy befolyásos ember figyelmét, és bejutott az iskolába, rokonai minden áldozatot meghoztak érte, mert dicsőségnek számított, ha valakinek írnok volt a családjában. Az alacsony származású, de intelligenciájuknak köszönhetően magasra jutott emberek legismertebb példái Szenenmut, Hatsepszut fáraónő minisztere és bizalmasa, és Horemheb, aki a fáraó titkárából a hadsereg főparancsnoka lett, később fáraóvá választották.

Az írnokok jelenlétére az élet minden területén szükség volt; a sír- és egyéb feliratokon fennmaradt címek tanúsága szerint volt királyi írnok, templomi írnok, katonai írnok, gabonaszámlálás írnoka, ezüstház (kincstár) írnoka, hogy csak néhányat említsünk. Az Újbirodalom korától, vagy talán már korábban is, egyes írnokok az idegen nyelvekre szakosodtak, a kor diplomáciai levelezése ugyanis akkád nyelven zajlott.

Az írnokok képzése korán, ötéves korukban kezdődött; az oktatás szigorúságát jellemzi az a ránk maradt közmondás, miszerint „a fiú füle a hátán van, akkor figyel, ha verik”. Iskoláik, a templomi fennhatóság alatt működő „életházak” (óegyiptomi nyelven: per ankh) Egyiptomban az intézményesített oktatás egyedüli példái voltak. Az egyetlen feltárt ilyen iskola az Ehnaton fáraó által alapított Ahet-Aton városában (a mai Tell el-Amarna) található, de írásos bizonyítékkal rendelkezünk több Életház létezéséről is.

A tanárok a templom papjai voltak, és az „Életház írnoka” címet viselték. A leendő írnokok az iskolában elsőként a hieratikus írást sajátították el, majd a hieroglifákat, mindkettőt gyakorlás útján, olyan szövegek másolása által, melyek ismerete egyúttal a szükséges műveltséget is biztosította és erkölcsi útmutatásul is szolgált (közkedveltek voltak például a régi bölcsek intelmei). Számtalan órát eltöltöttek valódi és kitalált levelek fogalmazásával, hogy megtanulják a helyes címeket és megszólításokat. Több irodalmi alkotás is az iskoláknak köszönhetően maradt ránk (némelyiken még az is látszik, ahogyan a tanár piros festékkel kijavította a helyesírási hibákat), ugyanis az írnoktanulók – a hercegek kivételével – nem a drága papiruszon és bőrön, hanem az olcsóbb, de maradandóbb kerámiatöredékeken és mészkődarabokon gyakorolták mesterségüket.

[szerkesztés] Az ókori egyiptomi irodalom

[szerkesztés] A vallási szövegek

A ránk maradt írásos emlékek tanúsága szerint az egyiptomi irodalom témáját és műfaját tekintve is rendkívül sokszínű volt; az egyiptomi vallási felfogás értelmében azonban természetesnek tűnik, hogy irodalmuk jelentős részét a halállal, a túlvilággal kapcsolatos szövegek teszik ki. A Fénybe távozottak könyve, ismertebb nevén a Halottak könyve többek közt azt ismerteti részletesen, melyik alvilági démont hogyan kell megszólítani ahhoz, hogy átengedje az embert a Kettős Igazság termébe, ahol az istenek eldöntik, méltó-e az örök életre. Az istenek előtt fel kellett sorolnia, milyen bűnöket nem követett el; a gyónásformulát szintén tartalmazza a könyv, melyet gyakran temettek az elhunytak mellé a sírba. A Halottak Könyve – mely nem egységes munka, hanem több szövegből összeállított, rengetegszer módosított kompozíció – a legrégebbi egyiptomi írott munka; első, korai változata i. e. 4500 körül tűnt fel, és a későkorban még mindig népszerű volt; részleteit gyakran másolták sírok falára és szarkofágokra. Legszebb példánya a i. e. 1400 körül elhunyt magas rangú írnok, Ani számára készült. A kiterítve több, mint huszonhárom méter hosszú papiruszt színes képek díszítik.

Hódolat neked, Ozirisz, örökkévalóság ura, istenek királya,

kit rengeteg néven ismernek, kinek megnyilvánulásai szentek,

ki rejtett alakban jelensz meg a templomokban szent lelkeddel.

(Ozirisz-himnusz a Halottak Könyvéből)

A Halottak könyve részlete
Nagyít
A Halottak könyve részlete

A Halottak Könyve abban az időben alakult ki, amikor a halál utáni lét privilégiuma a vallás szerint még csak az uralkodót illette meg, a nép csak az ő közvetítésével részesülhetett a halhatatlanságból. Ez később megváltozott, a szent szövegeket bárki felvésethette koporsójára, de a tizennyolcadik dinasztia idejétől kezdve – ekkor szilárdult meg újra a központosított hatalom – újra megjelent az az igény, hogy az uralkodó túlvilági élete jobb legyen a köznépénél. Ekkor jelenik meg az Amduat-könyv, melyet isteni eredetűnek tartottak, és tartalmát titokként kezelték. A Halottak Könyvétől eltérően az Amduat-könyv nem utólag szerkesztett szöveggyűjtemény, hanem zárt, logikusan felépített kompozíció. Témája a Napisten útja az alvilágban (a vallás tanítása szerint a napnak abban a felében, amikor Ré napisten nem látható az égen, az alvilágban jár, ahonnan minden reggel újjászületik.) Ebben a könyvben az elhunyt és üdvözült királyokat fejükön koronával ábrázolják, kiemelkedve alattvalóik közül.

Az Amduat-könyv egy későbbi változata az amarnai reformok után született, és magán hordozza azok hatását. Ez a Kapuk könyve, mely nevét arról kapta, hogy benne az alvilág egyes részeit hatalmas kapuk választják el egymástól. Érdekessége, hogy ebben esik szó először a más országbeliek halál utáni sorsáról; korábban az egyiptomi vallás csak az egyiptomiakkal foglalkozott.

[szerkesztés] Az intelmek

Az egyiptomiak a vallási szövegek mellett az úgynevezett intelmeket tartották a legfontosabbnak, melyeket a kor etikája, filozófiája összefoglalásának tekinthetünk. Az intelmek többségének mondanivalója örök érvényű: a szülők tiszteletére, a bölcsesség szeretetére, szerénységre, a gyengék segítésére buzdítja az olvasót; a különböző korokban készült művekből azonban több is magán hordja a korszak hatását az irodalomra: míg Ptahhotep vezírnek a virágzó, stabil Óbirodalom idején írt intelmei a fennálló társadalmi rend dicséretét hirdetik, a társadalmi rend felborulását követő első átmeneti kor idején született Ipuwer intelmeinek lényege a korszak politikájának éles bírálata és a keserves megpróbáltatások leírása.

„A világ megfordult, akár a fazekas kereke. A rablókból gazdag ember lett, a gazdagokból fosztogatók. (…) A városok elpusztultak, Felső-Egyiptom pusztasággá változott…” (Részlet Ipuwer intelmeiből)

A Noferti intelmei című mű már a történelmi elbeszélésekhez is közel áll, ugyanis megtörtént eseményeket mond el úgy, mintha azok egy korábban élt szerző jövendölései lettek volna. Megjelennek a műben az első átmeneti kor sötét évei, melyet a szerző természeti képekkel is aláfest: a Nílus kiszárad, a Nap elhalványul. A szabadulást végül I. Amenemhat király hozza, akinek idejében a mű keletkezett.

Az intelmek évezredeken keresztül mutattak erkölcsi mintát Egyiptom lakosságának. Bár közülük sok már átirataiban sem maradt ránk, az ókorban soraik szállóigeként terjedtek, és szerzőiknek biztosították az utókor tiszteletét. Erre legjobb példa az általunk elsősorban tudósként és építészként ismert Imhotep, akinek intelmei széles korban ismertek voltak, és ez nagy mértékben hozzájárulhatott ahhoz, hogy halála után alig pár évszázaddal a szerzőt már istenként tisztelték.

[szerkesztés] Az elbeszélő irodalom

Az elbeszélő irodalom az első átmeneti kortól kezdve kap szerepet. Mesék, mítoszok természetesen már korábban is léteztek, rögzítésükre azonban csak ettől az időtől kezdve kerül sor. Az egyik korai mű, a kilencedik dinasztia idején játszódó Paraszt panaszai politikai és erkölcsi mondanivalóját tekintve még közel áll az intelmekhez, de a kerettörténet, mely az egyszerű emberekhez is közel hozta a történetet, már az elbeszélő irodalom alkotásává teszi.

Az egyiptomi irodalomban, akár a maiban is, népszerű téma volt a régmúlt feldolgozása. Ennek legszebb példája egy, az Újbirodalom korának elején keletkezett történet, mely Kheopsz fáraó uralkodásának idejébe viszi vissza az olvasót, és meseszerű elemeivel (pl. nagy hatalmú varázslók szerepeltetése) rendkívül szórakoztató. Ugyanilyen kedvelt téma volt a távoli világok leírása. Ezek közé tartozik például a középbirodalmi Szinuhe története, melyben a főhősnek I. Amenemhat fáraó halála után menekülnie kell Egyiptomból. Szinuhe sokáig Retjenuban (a mai Szíria) él, ahol magas rangot kap és a fejedelem leányának kezét is elnyeri, később ő maga lesz a király, de szíve végül hazahúzza Egyiptomba. Egy másik mű, A hajótörött története már inkább a mesék világába tartozik; ebben a mese főhőse egy távoli szigetre vetődik, ahol mitikus lénnyel, egy aranyszín testű kígyóval találkozik, aki gazdagsággal ajándékozza meg.

Több, más irodalmi műből ismert motívum is az ókori egyiptomi irodalomban fordult elő először: a Bibliában megtalálható József és Putifárné története egyértelműen visszavezethető a A két testvér története című egyiptomi népmesére, míg A Királyfi és a Sors című mesében – melyben a királyfi születésekor megjósolják, hogy halálát krokodil kígyó vagy kutya okozza – a görög sorstragédiák elemei is felfedezhetők. A már említett Szinuhe-történetben a főhős győzelme a legyőzhetetlennek tartott harcos felett a bibliai Dávid és Góliát-történetet vetíti előre.

Az elbeszélő irodalom mindvégig közkedvelt volt, és Ehnaton fáraó már említett reformja, mely a beszélt nyelvet tette meg az irodalom nyelvévé, kedvezett a prózairodalom fejlődésének, a művek immár mindenki által érthetővé váltak. A vallásos irodalmat azonban továbbra is klasszikus nyelven írták, s ez magával vonta azt, hogy a művelt felső rétegek az elbeszélő irodalmat értéktelenebbnek tekintették. Emiatt ebből a korból alig maradtak ránk szépirodalmi elbeszélések, és ami fennmaradt, az is hiányos – például a már említett A királyfi és a sors története; irodalmi értékük van viszont a királyfeliratoknak, melyek az uralkodó hősiességét voltak hivatottak kiemelni. Ennek példája a II. Ramszesz hettitáktól ellenszenvedett, győzelemként feltüntetett kadesi vereségét leíró felirat.

„Őfelsége úgy haladt előre, mint az ő atyja, Montu hadisten. Minden ország reszketett előtte, félelem volt a szívükben. Minden lázadó félelemmel eltelve borult le őfelsége előtt, mikor hadserege megérkezett.”

Ezeket a leírásokat nem mindig tekinthetjük teljesen hitelesnek; ezt a csatát például a korabeli hettita források úgy jegyezték fel, hogy ők arattak győzelmet az egyiptomi seregek felett. Az elbeszélő irodalom sajátos fajtája az önéletrajz, melyeket közemberek hagytak hátra; ezeknek lényegesen több a valóságtartalmuk és fontos információk forrásai lehetnek. Példa erre a XVIII. dinasztia idejének elején élt Ahmósze kapitány önéletrajza, melyben feltárul előttünk az a kor, amikor az Újbirodalom első fáraói kiűzték a hükszósz megszállókat és elfoglalták a hükszósz fővárost, Avariszt.

„Mikor Avarisz városát ostromoltuk, bátran harcoltam őfelsége mellett. Ezért kinevezett a Memphiszben Ragyogó nevű hajó kapitányává. (…) Aztán kifosztottuk Avariszt és elfogtam egy férfit és három nőt. Őfelsége nekem adta őket rabszolgának.”

[szerkesztés] Lírai alkotások

A vallásos Egyiptomban a lírai alkotások közül kétségkívül a himnuszokat tartották a legtöbbre. A korai himnuszok csaknem kizárólagos témája valamely isten dicsőítése, nevei, tulajdonságai felsorolása; később himnuszok dicsőítik a halott uralkodót, a Középbirodalom korától kezdve pedig az élő királyhoz szólnak a himnuszok, néha magának az istennek szájába adva. A II. évezred második felétől kezdve a dicsőítés tárgyaként előfordulnak városok vagy akár tárgyak is, például a király harci kocsija. Ebből az időből származik egy gyönyörű Nílus-himnusz is, mely a folyót tartja minden élet forrásának.

A himnuszok sok utalást tartalmaztak a mitológiára, de kevés volt bennük a narratív elem, a történetek elmondása az elbeszélő irodalomra maradt. Némelyik himnusz valószínűleg nem templomi előadásra készült, inkább teológiai értekezésként fogható fel.

Az istenhimnuszok közül kiemelkedő az Amarna-korban keletkezett Aton-himnusz, melynek szerzője valószínűleg maga Ehnaton fáraó. A himnusz az isten neveinek felsorolásával kezdődik: dicsőség az élő Napnak a Két Horizonton, ujjong ő a Fényhegyen az ő nevében, aki Aton. Ezt követi az isten címeinek felsorolása – az ég ura, a föld ura, az ő városának, Ahet-Atonnak ura – majd a fáraónak és feleségének nevei és címei. A himnusz legnagyobb részét Aton, a napisten dicsőítése teszi ki, a napot éppúgy minden földi élet forrásának írva le, mint a Nílushoz írt himnusz a folyót, de a merev vallási formák helyett megrendítően szép leírásokat találunk, a szavak mögött megjelenik a szerző, az önmagát istene imádatának teljesen átadó fáraó. A himnusz a hagyományokat követően a fáraó dicsőítésével zárul. A naphimnusz hatása olyan nagy volt, hogy még a Bibliába is bekerült, a 104. zsoltárba.

A költészet jellegzetes egyiptomi példáját képezik az úgynevezett hárfás dalok. Ezeket zenei kíséret mellett, lakomákon adták elő, céljuk azonban nemcsak a hallgatóság szórakoztatása volt: gyakran komoly filozófiai problémákat vetettek fel, az élet és halál kérdését tárgyalták. Sok hárfás dal sírok felirataként maradt ránk, ami érdekes példája annak, hogy az emberek némelyike kételkedhetett a papok túlvilágról festett szép képének valódiságában és inkább a földön igyekezett élvezni az életet a túlvilág helyett. Ezeknek a daloknak a filozófiájával élesen szemben állnak a szomorkás hangulatú, az életből elvágyódó ember hangján megszólaló hárfás dalok, például az Életuntról szóló költemény.

„Olyan előttem ma a halál,

mintha vágyik újra látni házát az ember,

ki fogságban töltött el sok-sok évet.”

(Hárfás dal az első átmeneti korból)

Az Újbirodalom idején jelenik meg a szerelmi líra, melynek egyedüli célja a gyönyörködtetés. Népies hangulata ellenére egyértelműen műköltészetről van szó. Friss, könnyed nyelvezetével idilli képet fest a szerelemről és a természetről, ezáltal széles körökben népszerűvé válik, előkelő helyet azonban éppúgy nem kapott az irodalomban, ahogyan az újbirodalmi széppróza sem.

[szerkesztés] Drámai művek

Kevéssé ismert tény, hogy az ókori Egyiptomban már létezett a színjátszás. Ezen azonban nem a mai értelemben vett színészetet kell értenünk; vallásos jellegük miatt inkább a középkori misztériumdrámákhoz álltak közel. Egy I. Szenuszert fáraó idejéből fennmaradt papiruszon, melyet a király koronázási ünnepségét megszervező ceremóniamester írt, többek közt olvashatók azok a szavak is, melyeket a különböző isteneket megszemélyesítő színészeknek kellett mondaniuk. Egy másik, az edfui templomban talált szöveg egy Hathor istennőről szóló darab szabályos „forgatókönyve”, mely tartalmazza a színészeknek szánt utasításokat és a díszletek leírását is. Az előadás egy részét rituális táncok alkották.

A leggyakrabban eljátszott darab valószínűleg Ozirisz története volt. Az isten tiszteletére rendezett ünnepség részeként adták elő a főbb Ozirisz-kultuszhelyeken, Abüdoszban és Busziriszben. A színészek bemutatták, hogyan gyilkolta meg az istent gonosz fivére, Széth és hogyan szülte meg és nevelte fel titokban Ízisz, Ozirisz felesége fiukat, Hóruszt, aki felnőve bosszút állt apjáért.

[szerkesztés] Az első könyvtárak és levéltárak

Bár teljes bizonyossággal tudjuk, hogy az ókori Egyiptomban léteztek könyvtárak (ezt bizonyítja a könyvtárak, levéltárak és tisztviselőik említése feliratokon), feltárni még egyet sem sikerült, mivel mind az agyagtéglából emelt épületek (követ szinte kizárólag a templomok építésénél használtak), mind maguk a dokumentumok könnyen pusztuló anyagból készültek, az évezredek során elpusztultak. A könyvtárak létezésére csak közvetett bizonyítékaink vannak.

[szerkesztés] A könyv fogalma az ókori Egyiptomban

Az ókori kultúrákban az íróanyagot a természeti körülmények határozták meg, így lett Egyiptomban a Nílus mentén bőven megtalálható papirusznád (Cyperus papyrus) a dokumentumok alapanyaga. A papiruszt valószínűleg már Egyiptom történetének első időszakától kezdve használták írásra; a legrégebbi papiruszdarab, bár írott szöveg nélkül, az első dinasztia korából származik (i. e. 3000 körül), míg az első olyan papirusz, amelyre már írtak, az ötödik dinasztiabeli Iszeszi király idejéből (i. e. 2400 körül).

A papiruszt az íráshoz a következőképpen készítették elő: szárának rostos belsejéből vékony csíkokat vágtak ki és egymás mellé helyezték őket, majd keresztben egy újabb réteg csíkot helyeztek rá, majd a kettőt összepréselték és megszárították. Az így létrejött darabokat szélüknél összeragasztották, hogy tetszőleges hosszúságú papiruszt kapjanak. Általában a vízszintes csíkokból álló felületre írtak, mely megkönnyítette a kigöngyölés közbeni olvasást, de előfordult, hogy a hátoldalára is. A papiruszt összetekerve tárolták, néha össze is kötötték és lepecsételték, mielőtt a bőrből vagy cserépből készült irattartóba helyezték volna. Egy-egy ilyen tekercset neveztek könyvnek (egyiptomi nyelven medzsat). Sajnos sok papirusztekercs csak töredékesen maradt ránk, még többjük pedig áldozatul esett az idő rombolásának.

Az íráshoz szükséges íróvessző szintén nádból készült, maguk az írnokok faragták. A festéket – melyből legalább két színt, feketét és pirosat minden írnok palettája tartalmazott – koromból és vízből, illetve növényi alapú festékanyagokból keverték ki.

[szerkesztés] Templomi és királyi könyvtárak

Egyiptom három nagy korszakának békés belpolitikája kedvezett a tudományok fejlődésének, ami magával hozta az információk tárolásának szükségletét. Ezt a már említett Életházak, azaz templomi iskolák is elengedhetetlenné tették. Az első könyvtárak valószínűleg templomokban működtek és a szertartásokhoz szükséges szövegek tárolására szolgáltak.

A könyvtárra tett első említés az ötödik dinasztia korából, Noferirkaré uralkodásának idejéből származik: egy magas rangú tisztviselő „a könyvek házának írnoka”-ként említi magát sírfeliratain. A könyvtárak létezésére utaló kevés tárgyi bizonyíték közül figyelemre méltó egy III. Amenhotep fáraó és felesége, Tije királyné nevével ellátott fajansztáblácska, mely megnevez egy „édes szikomorfáról” szóló könyvet. A könyvről ugyan nem derül ki, szépirodalmi vagy tudományos jellegű volt, de a táblácska valószínűleg egy könyvszekrény megjelölésére szolgálhatott.

A ptolemaioszi korban épített edfui Hórusz-templom könyvtára valószínűleg közvetlen utóda a korábbi egyiptomi templomi könyvtáraknak. Maga a templom Egyiptom második legnagyobb temploma (a karnaki templom után) és egyike a legjobb állapotban fennmaradtaknak. Jelentőségét fokozta, hogy fontos kultuszhelyen épült (a legenda szerint Hórusz ezen a helyen győzte le apja, Ozirisz gyilkosát, a gonosz Széthet). Az edfui templom építését III. Ptolemaiosz Euergétész rendelte el i. e. 237-ben, de csak több mint száz évvel később, i. e. 57-ben fejezték be véglegesen.

Maga a könyvtár nem túl nagy helyiség volt a templom déli részén; tartozott hozzá egy valamivel nagyobb raktárhelyiség is. A könyvek szakrend szerint, fülkés kiképzésű falakban kerámiatartókban vagy fonott kosarakban voltak elhelyezve, a könyvjegyzéket a falra vésték. Szintén a fal feliratai azonosítják magát a termet: „Hórusz könyveinek háza, ellátva Hórusz-Ré hatalmával”. A „Ré hatalma” kifejezést gyakran alkalmazták szent könyvekre.

A szoba mérete és elhelyezése (a templom oszlopcsarnokából nyílt) valószínűtlenné teszi, hogy ez lett volna az edfui templom fő könyvtára, valószínűleg csak azokat a könyveket tárolták itt, amelyekre a templomi szertartás során gyakran szükségük volt.

[szerkesztés] Magánkönyvtárak, könyvgyűjtemények

Az írnokok sokféle címéből kiderül, hogy hivatali munkájuk mellett foglalkoztak irodalmi és tudományos művek másolásával is. Többek között ebből is következtethetünk arra, hogy nagy számban léteztek magánkönyvtárak is. Ezek közül egyet sikerült is feltárni 1884-ben a deltabeli Tanisz városában, ami ritka szerencsének köszönhető, mivel a deltavidék párásabb éghajlata nem kedvezett a papiruszok fennmaradásának.

A ház, mely egy templom közelében állt, a későkorban épült és a benne talált szobor feliratának tanúsága szerint egy Asaikhet nevű ember tulajdona volt. A papiruszra írt kézirattöredékeket a ház felső szintjén, egy falfülkében tárolt kosárban találták meg. A körülbelül 150 töredék nagy változatosságot mutat: van köztük hieroglif, hieratikus és démotikus írással írt, egyiptomi és görög nyelvű, vallási, jogi szöveg, templom építési terve és konyhai recept egyaránt; némelyik csak pár sornyi, némelyik hosszabb. A dokumentumok nagy része sajnos olvashatatlanná vált a házat elpusztító tűzben.

Papiruszgyűjteményt találtak Deir el-Medinában is, a Királyok Völgyében dolgozó munkások falujában. A falunak – mely az egyik legszebben fennmaradt ókori egyiptomi település – saját iskolája volt, lehetséges, hogy ennek tanulói is használhatták a papiruszgyűjteményt, melyet a feltételezések szerint a XIX. dinasztia idején élt Kenherkhopsef, a királyi sír építészeinek írnoka gyűjtött össze. A sokszínű gyűjteményben többek között előfordul egy Hórusz és Széth történetét leíró papirusz egyetlen példánya; az Az igazság és a hamisság története című klasszikus mese szintén egyetlen fennmaradt példánya; egy álomfejtő könyv, hátoldalán a kádesi csata leírásával; himnuszok Ámon istenhez és a Nílushoz; egészséget megőrző varázsszövegek és egy végrendelet is. Később magánlevelek is kerültek közé, valamint egy bronz szerszámokat felsoroló lista. A gyűjtemény későbbi tulajdonosai helyenként darabokat téptek le a papiruszokból saját írásaik számára, de új papiruszokat is adtak a gyűjteményhez.

Egy XVIII. dinasztia idejéből származó sírban szintén megtalálták egy magángyűjtemény maradványait, köztük Szinuhe történetének és Ptahhotep intelmeinek egy-egy példányát.

[szerkesztés] Levéltárak

A levéltár és a könyvtár intézménye az ókori Egyiptomban egymástól függetlenül, önállóan létezett. Összességében elmondható, hogy míg a levéltár elsősorban a királyi udvarhoz köthető, addig a könyvtár főként – de nem kizárólagosan – a templomhoz.

A levéltár neve „az iratok helyisége” vagy „iratok csarnoka” volt, a levéltáros címe „az iratok csarnokának írója” vagy „őrzője” címet viselte. Legszebb példája az egyiptomi viszonylatban is egyedülálló amarnai levéltár, mely Ehnaton fáraónak, valamint közvetlen elődjének, III. Amenhotepnek és utódjának, Tutanhamonnak külföldi uralkodóktól kapott leveleit őrzi. Az akkád nyelven, a korszak diplomáciai nyelvén, agyagtáblára írt levelek jelentősége rendkívül sokrétű: bemutatja a korszak külpolitikáját, utal a belpolitikára, de nyelvészeti szempontból is jelentős, mivel az egyiptomi nyelvvel ellentétben az akkád jelölte a magánhangzókat is, így az egyiptomi nevek kiejtésére is tudunk belőle következtetni. A 382 fennmaradt dokumentum közül azonban nem mindegyik levél: szótárak is fennmaradtak, melyekre az idegen nyelvű levelezéshez szükség volt. Maga a levéltár a város középpontjában, a királyi palotától nem messze állt, de az épület belső kialakításáról nem tudni semmit.

A levéltárak első képi ábrázolása a XIX. dinasztia idején élt Tjai királyi írnok sírjában tűnik fel, ahol – a perspektivikus ábrázolás egyiptomi szabályai szerint – az írnokok sorait oldalnézetben, az épület bejáratát, valamint az iratszekrényeket tartalmazó belső helyiségeket felülnézetben örökítették meg.

Az első olyan könyvtárak, melyekről részletesebb adatokat jegyzett fel a történetírás, Egyiptom történelmében viszonylag későn, a Ptolemaioszok uralkodása alatt jelentek meg. Ilyen a már említett edfui templomi könyvtár. A hellenisztikus kor leghíresebb könyvtára azonban – nemcsak egyiptomi, hanem világviszonylatban is – az alexandriai nagy könyvtár volt, mely nagy hatással volt az ókori világ tudományos fejlődésére és a mai napig sokat köszönhetünk neki.

[szerkesztés] Felhasznált irodalom