CCD
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A CCD (Charge-coupled Device, azaz töltés-csatolt eszköz) a fényt digitális képpé alakító elektronikus eszköz, mely egymáshoz csatolt kondenzátorokból álló integrált áramkört tartalmaz. Külső áramkör segítségével minden kondenzátor képes átadni a töltését a szomszédjának, így kiolvasható a kép. A CCD-ket a digitális fényképezés és a csillagászat területén alkalmazzák. A csillagászatban részben fényességmérésre, optikai, és UV-spektroszkópiára és nagysebességű technikáknál).
[szerkesztés] Története
A CCD-t 1969-ben Willard Boyle, és George Smith fejlesztette ki a AT&T Bell Labsnál. A laboratórium éppen egy képtelefonon dolgozott, és a félvezető buborékmemória kifejlesztésén. A kettőt összekötve Boyle és Smith kifejlesztette, az őáltaluk töltés-buborék eszköznek (Charge „Bubble” Devices) nevezett felépítést. Az eszköz lényege az a képesség volt, hogy töltést tudott végigvinni egy félvezető felületén. Mivel a CCD memóriaeszközként kezdte pályafutását, ezért csupán bemeneti regiszteren keresztül kapott töltést. Hamarosan világossá vált, hogy fotoeffektussal is fel lehet tölteni az egyes elemeit, és így kép hozható létre. 1970-re a Bell kutatói egyszerű lineáris eszközökben képesek voltak képet létrehozni; megszületett a CCD. Több cég, többek között a Fairchild Semiconductor, az RCA és a Texas Instruments is beszállt a fejlesztésbe és programok készítésébe. A Fairchild volt az első, a kereskedelmi eszközök terén, 1974-ben egy lineáris 500 elemes, és egy két dimenziós 100 x 100 pixeles eszközzel.
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- Csillagászati célú CCD-alapismeretek, Fűrész Gábor, Meteor-ban megjelent cikksorozata, MCSE-honlap


Based on work by