Jean-Luc Godard

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Jean-Luc Godard (Párizs, 1930. december 3.) francia-svájci filmrendező.


Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Élete

Godard azon kevés filmrendező közé tartozik, akik képesek újra és újra megújulni. Nem csak a hatvanas évek nagy korszakának volt meghatározó alakja, de a mostanában készült filmjei is a filmművészet élvonalába tartoznak, nem csupán halovány utánérzései a régieknek. Godard késői filmjei legalább olyan izgalmasak, frissek és újszerűek, mint a hatvanas években rendezett munkái.

Egy régi anekdota szerint az egyik cannes-i filmfesztiválon egy hosszas vita végén Henri-Georges Clouzot a következőt kérdezte Jean-Luc Godard-tól:

– Azt ugye azért Ön is elismeri, hogy egy filmnek kell, hogy legyen eleje, közepe, vége?!

– Hát persze! Csak nem feltétlenül ebben a sorrendben.

Filmrendezőktől a legritkább esetben fél valaki: Charles Chaplin neve is inkább hisztérikus dühruhamot, mint félelmet váltott ki a Führerből. Az ellenkezőjére már inkább van példa, a filmtörténet másik legnagyobbja például falfehéren várta a vetítő előtti folyosón a népek bölcs atyjának lesújtó pillantását. Jean-Luc Godard szerencsésebb korban él, mint nagy elődei, ö maga ezt a világért sem ismerné el, vagy ha titkon elismeri, valószínűleg iszonyú szerencsétlenségnek tartja. „Ki fél Godard-tól”? – kérdi a Nouvel Observateur cikkírója, s maga sem tud igazán felelni figyelemébresztő kérdésére. Talán azért nem, mert manapság azt sem lehet pontosan tudni, hogy kicsoda ez a Jean-Luc Godard...

[szerkesztés] Új hullám

Volt egyszer egy francia új hullám. Még az eredeti kifejezést: Nouvelle Vague, még ezt is tudta minden valamirevaló mozinéző úgy a hatvanas évek elején. Alain Resnais, François Truffaut, Claude Chabrol, Éric Rohmer, Jacques Rivette, Louis Malle, Jacques Demy, Agnes Varda, s főként persze Jean-Luc Godard, a legújítóbb, a legszokatlanabb, a legforradalmibb. Az elavult klisékkel dolgozó „papa mozijának”, a fáradt francia álmocskagyárnak még ideje sem volt félni tőlük, olyan hirtelen és olyan gyorsan diadalmaskodott ez a Filmmúzeum vetítőtermeiből, friss hangvételű művészeti lapok szerkesztőségeiből, filmklubokból jött társaság. Nem volt ez „iskola”, még csak „nemzedék” sem, de néhány filmjükkel megújították a francia kinematográfiát, s jótékonyan pezsdítették meg szerte a világon a film állóvizét. Még Brazíliában, még Csehszlovákiában, s persze Magyarországon is hatottak: sokan utánozták őket, néhányan meg – más társadalmi környezetben – úgy tudtak nyomokba lépni, hogy jobb, mélyebb, zaklatóbb filmeket rendeztek náluk.

[szerkesztés] Godard művészete

Godard a filmnyelv egyik legszabadítóbb forradalmára volt, több mint újító. Nála másképpen szólaltak meg a színészek, mint addig, más szöveget mondtak, mint addig, a történet semmiféle addig érvényes szabálynak nem engedelmeskedett, s a képek, a jelenetek furcsán, bakugrásszerűen, saját logikával, majdhogynem fejen állva követték egymást. Hosszú feliratokat meg hosszan elmondott filozófiai traktátusokat iktatott filmjeibe, s mindez nemhogy pedáns vagy unalmas lett volna, ámulva kapkodtuk a fejünket, mint egy jófajta, nem hivatalos tűzijátékon. Ott volt a francia film rongycsomóvá gyűrött, limonádéval cukrozott alapközhelye: a párizsi utca meg a bisztró. Godard kamerája rögtön élővé varázsolta, rögtön friss titkokat, lappangó veszélyeket és szeles tavaszt mutatott be. Másként mozgott ez a kamera, másként, más ritmusban álltak össze a „snittek”, mint előtte. Ma is tanítják jobb főiskolákon a Kifulladásig nagy találmányát, vagyis azt, hogy a rendező „belevágott” azonos, fix beállításba, s persze nem „ellensnittet”, szokványos és álmosító „vágóképet”... ellenkezőleg: ugyanaz a beállítás folytatódott, apró, ritmust adó, formateremtő zökkenéssel. De minek sorolni a formateremtő bravúrok sokaságát! Ott voltak az amerikai tucat detektívregények, melyekből Godard meg Truffaut az algériai háború gyötörte Franciaország hangulatát, a hatvanas évek elejének társadalmi igazságait, feltáratlan új összefüggéseit villantották fel, mint a Lőj a zongoristára! vagy a Bande à part (Külön banda). Ott voltak a megunt, közhelyes krimi- meg giccshistóriák, mint a sodródó és elhulló prostituált – ebből csinálta meg Godard az Éli az életét, az új hullámok – minden új hullám – egyik alapfilmjét. S ott volt Truffaut Négyszáz csapásának egykori csodagyereke, Jean-Pierre Léaud, aki épp egy Godard-filmben, a Hímnem-nőnemben adta a legtöbbet önmagából... S nem győztünk betelni egy tüneményes és megunhatatlan színésznővel, aki úgy volt „sztár” meg „francia mozihősnő”, mintha velünk járna az egyetemre vagy a munkahelyre, itt Pesten, Prágában, vagy akárhol a világon. Senki másnak nem hittük volna el, hogy egy utcalány bemegy a moziba és sírva fakad a Jeanne d’Arc szenvedésein. Ö, Godard kamerája előtt ezt is megtehette. Ha lesz, ha van ennek a nemzedéknek (nemzedék-töredéknek, rétegnek) Mándyja, csak Anna Karináról tud majd úgy írni, mint Mándy Iván Lilian Gishről... Ö meg Godard a Bolond Pierrot szivárvány-mókáiba, halál-mókáiba, fintor-szomorúságába és grimaszvidámságába sűrítette egy rövidke időszak nézőinek azt a „felnőttséget”, amit ez a nemzedék még el tudott volna fogadni, amit még vállalt volna, s amelyet persze sem a filmbeli Anna Karina, se a Bolond Pierrot-Belmondo, se az akkori óvatosan reménykedő nézők nem tudtak megvalósítani. A film is, Anna Karina is a hatvanas éveknek azt a soha be nem teljesedő ígéretét sugározta, melyre ma, lassacskán „középkorúvá” aszalódó egykori ifjak oly sok nosztalgiával, sok föl nem melegedő szeretettel, még több le nem vezethető gyűlölettel emlékezünk. Godard csinálta a világ legjobban kérdező esszéfilmjeit, a világ legkétségbeesettebb optimista filmjeit Godard hatalmas vitafórumot teremtett, minden filmjében vitatkoztak, és minden filmje után vitatkozni lehetett volna. Nekünk, a magyar nézőknek leginkább a feltételes módból jutott ki, s bizony hálásan becsültük azt a kevés eldugott filmmúzeumi műsort és újságban nem hirdetett Egyetemi Színpadi estet. Aztán jött 1968 (a francia diáklázadásra gondolok), igazán Godard képzelmének és tehetségének való esemény, s mi távol a párizsi zajgástól, utóbb főként az új meg új Godard-filmeket vártuk (holott a legtöbb régit se láttuk). Vagy, ha igen, évekkel később, már közönyös légkörben: ilyen volt a Week-end néhány filmmúzeumi előadása. Pedig ha akkor láttuk volna, mikor még minden a „levegőben volt”! A Week-end vadító kaland-paródiája előlegezte már a zűrzavaros tehetetlenségbe silányodó Latin-Negyedbéli „elforradalmat” (Pascal Lainé, a Csipkeverőnő írója adta ezt a keserűen találó szót regénye címéül: Virrévolution). Sok száz égő gépkocsi, egymást gyilkoló házaspár mellett az erdőben emberevő terroristák és Saint-Just és Emilie Brontë és egy arab testvért játszó László Szabó sétálgatott: Alice a csodaországban 1968 amúgy Godard-módra... 68/69 után Godard eltűnt. Majdnem belehalt egy autóbalesetbe. Visszavonult a filmgyártástól. „Tanulják meg új nevemet – rikoltotta, amikor előbukkant –, a nevem Godard-Gorin!” Gorin – ez a név egy valóban létező személyt jelölt, egy marxista-leninista-maoista fiatalembert, akivel, s csoportjával közösen Godard évekig gyártotta a csak maoista klubokban játszott 16 milliméteres politikai rövidfilmjeit. Ez az egész olyan volt, mint a környező évek, évszámok. Füstös végkifejlete egy szomorúságba fúló Beckett-darabnak. Godard hitt abban, amit csinál: Palesztinában burnuszos (vagy harisnyaálarcos) harcosok között tűnt fel, nevét Maóra esküvő balos lapok írták hátsó oldalukra, nevét törölték a producerek. Godard ekkor épp ezt akarta. Nyilatkozott, beszélt mindenről: politikai harcról, kizsákmányolásról, Brechtről, sztálinizmusról. A filmtörténet egyik legokosabb szelleméből a politikai harcok egyik legszánandóbb gyalogfigurája lett. S közben Chabrol krimiket csinált, Truffaut kedves szalonfilmeket, a papa mozija pedig, csillogó és modern öltözékben, úgy feltámadt, mint az alvó sárkány. Ki beszélt itt már az új hullámról, ki beszél Godardról?

[szerkesztés] Késői Godard

Amikor, Gorin-Godard korszaka végén, mégiscsak bemutattak a párizsi mozik egy filmjét, véletlenül tanúja lehettem néhány egykori híve sírós-kétségbeesett kommentárjának. Ott, a moziból kijövet. (A film: Kettes szám valóban példátlanul primitívnek bizonyult: maga Godard beszélt benne vagy félórát, aztán szereplői folytatták – munkanélkülit játszott a legtöbb, sok üres szóval.) A maroknyi Godard kiábrándult meg? Hát igen, azok valahogy úgy festettek, mint manapság Pesten a Csillagosok, katonák egykori szenvedélyes hívei: szomorúan.

A fenti idézet, amivel egyébiránt nem értek egyet, (de) jó bizonyítja, hogy milyen nehéz megközelíteni Jean-Luc Godard 1968 után készített remekműveit...

Jean-Luc Godard utolsó korszakában (1979 utána) készült filmjeire általánosan jellemző, hogy úgymond olyan dolgokat próbál meg filmrevinni, amik filmrevihetetlenek. Ezen korszakában keletkezett művei mind esszéfilmek, de már nem a korai korszakában megalapozott (Éli az életét - tizenkét képben) esszéfilm formanyelvének általa kialakított szabályai szerint, hanem a Gorin-Godard korszak végére kikísérletezett új formanyelven. (Ezen formanyelv különlegessége és egyediségei miatt nem csak a hazai, de a külföldi filmesztéták is tanácstalanul állnak.) Nehezen értelmezhető, külön utakon járó elsősorban önéletrjazi filmeket készít, amelyekben elmondja véleményét a filmről, a filmkészítésről (Passiójáték), a világításról (a Passiójáték c. filmjében pl. a természetes fény filmkészítés során való alkalmazásának lehetőségeit vizsgálja), a filmzenéről (Vigyázat jobbról! - egy mennyei hely a földön), vagyis az életéről, a moziról... Az 1970-es évek közepétől már alkalmazott videó-technikát sem hagyja el, majd mindegyik filmjéhez készít egy vagy több, rövidebb vagy hosszabb videóesszéket. (Ilyenek például a Mentse, aki tudja (az életét) c. film forgatókönyve, A Passiójáték c. film forgatókönyve, Néhány apró megjegyzés az Üdvözlégy, Mária! c. film kapcsán, Levél Jane-nek (ez a Minden rendben c. film főszereplőjéhez Jane Fonda-hoz "szóló" videóesszé), stb.

[szerkesztés] Filmjei

  • Godard-kisfilmek, 1957;
  • Kifulladásig, 1960 (Berlini Nemzetközi Filmfesztivál, 1960 - Ezüst Medve);
  • Az asszony, az asszony, 1961 (Berlini Nemzetközi Filmfesztivál, 1961 - Ezüst Medve);
  • A hét főbűn, 1961;
  • RoGoPaG - Agymosás - Emberi viszonylatok, 1962;
  • Éli az életét - tizenkét képben, 1962 (Velencei Filmfesztivál, 1962 - Zsűri különdíja);
  • A megvetés, 1963;
  • A kis katona, 1963;
  • Csendőrök, 1963;
  • A világ legnagyobb szélhámosságai, 1963;
  • Egy férjes asszony, 1964;
  • Külön banda, 1964;
  • Bolond Pierrot, 1965;
  • Párizs, ahogyan látja..., 1965;
  • Alphaville - Lemmy Caution különös kalandja, 1965 (Berlini Nemzetközi Filmfesztivál, 1965 - Arany Medve);
  • Hímnem-nőnem - tizenöt hiteles tény, 1966 (Berlini Nemzetközi Filmfesztivál, 1966 - Ezüst Medve);
  • A világ legősibb mesterségei, 1966;
  • Made in U. S. A., 1966;
  • Két vagy három dolgot tudok csak róla..., 1966;
  • Week-end - egy kozmoszban elveszett film, 1967;
  • A kínai lány, 1967;
  • Filmszem - Távol Vietnámtól, 1967;
  • Szerelem és düh, 1967;
  • Vidám tudomány, 1968;
  • Egy szokványos film, 1968;
  • One plus one - Rokonszenv az ördöggel, 1968;
  • Brit hangok / Találkozunk Mao-nál, 1969;
  • Pravda, 1969;
  • Keleti szél, 1969;
  • Harcok Itáliában, 1969;
  • Vlagyimír és Rosa, 1971;
  • Minden rendben, 1972;
  • Levél Jane-nek, 1972;
  • Itt és máshol, 1974;
  • Kettes szám, 1975;
  • Mi újság?, 1975;
  • Hatszor kettő - a kommunikáció alatt és felett, 1976;
  • Két gyermek körben franciaországban, 1977;
  • A Mentse, aki tudja (az életét) című film forgatókönyve, 1979;
  • Mentse, aki tudja (az életét), 1979;
  • Passiójáték, 1981;
  • A Passiójáték című film forgatókönyve, 1982;
  • Levél Freddy Buache-nak, 1982;
  • Keresztneve: Carmen, 1984 (Velencei Filmfesztivál, 1982 - Arany Oroszlán);
  • Képet váltani - levél a kedvesnek, 1982;
  • Üdvözlégy, Mária!, 1983;
  • Néhány apró megjegyzés az Üdvözlégy, Mária! című film kapcsán, 1983;
  • A detektív, 1984;
  • Egy kis stúdió tündöklése és bukása, 1986;
  • Lágy és kemény, 1986;
  • Végül is hatalmában áll, 1986;
  • Találkozás Woody Allen-nel, 1986;
  • Vigyázz jobbról! - egy mennyei hely a földön, 1987;
  • Lear krály, 1987;
  • Mind elmentek, 1988;
  • A szavak hatalma, 1988;
  • Az utolsó szó, 1988;
  • A "Darty"-jelentés, 1989;
  • Új hullám, 1990
  • Németország kilenc (új) nulla, 1991;
  • A felejtés ellen, 1991;
  • Gyerekjáték orosz módra, 1993;
  • Jaj, nekem!, 1993;
  • JLG/JLG - decemberi önarckép, 1994;
  • For ever Mozart, 1996;
  • Berlin, a moziváros, 1999;
  • A szerelem dícsérete, 2001;
  • A rendezők - Tíz perc: Cselló, 2002;
  • A mi zenénk, 2004;
  • Paris, je t'aime, 2006 (forgatás alatt).

[szerkesztés] Külső hivatkozások

  • Ki fél Godard-tól?, Bikácsy Gergely, Filmvilág