John Churchill
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
John Churchill (1650. május 18. – 1722. június 16.), Marlborough első hercege, a Térdszalagrend lovagja, királyi titkos tanácsos, a brit hadsereg főparancsnoka a spanyol örökösödési háborúban. Sokan tartják a valaha élt legnagyobb brit katonai géniusznak. Sir Edward Creasy történész szerint "...sosem vívott csatát, amit meg ne nyert volna, sosem ostromolt helyet, amit be ne vett volna."
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Korai évek
John Churchill röviddel az angol polgárháború lezárulta után született Elisabeth és Sir Winston Churchill házasságából. Tanulmányait a londoni St Paul's Schoolban végezte. Valószínűleg már ekkor megismerkedett a katonai stratégia alapjaival az iskola könyvtárában. Apja a gavallérok oldalán harcolt a polgárháborúban, ami miatt igen szerény körülmények között éltek a köztársaság bukásáig. Akkor azonban II. Károly iránti hűségét többek között azzal jutalmazták, hogy 17 éves fia Jakab, York hercege, az Admiralitás Első Lordja udvartartásába került. Ő, miután csatlakozott a haditengerészethez, a Földközi-tengeren és az utolsó angol-holland háborúban teljesített szolgálatot, amelyben a Tengerészgyalogság tisztje lett. A Sole Bay-i csatában zászlósi rangban, egy osztag parancsnokaként nyújtott teljesítménye olyan nagy hatással volt Jakabra, hogy századosi rangra emelve az Admirális Ezredéhez vezényelte, miután a csatában az ezred négy századosát veszítette el. 1674-ben az ezred egy zászlóalját irányította az enzheimi csatában, majd részt vett Maastricht ostromában. Ezek voltak első tapasztalatai a szárazföldi hadviselésben. Itt hívta fel magára a francia udvar figyelmét, aminek nyomán az elzászi hadszíntérre került, ahol a kor egyik legjelentősebb tábornoka, Turenne marsall parancsnoksága alatt szolgált.
[szerkesztés] Házassága és kezdeti karrierje
A háború 1674-ben véget ért, és Churchill visszavonult a katonai szolgálattól. 1678 október 1-jén feleségül vette Sarah Jenkins-t, aki később, míg Churchill a kontinensen harcolt, hevesen védelmezte férje érdekeit az udvarnál.
1682-ben Churchill, Eyemouth lordja néven tagja lett a skót főnemességnek. Az ezt követő években Spanyolországban és a korábbi ellenségnél, Hollandiában teljesített diplomáciai szolgálatot, főként a francia érdekek érvényesülése ellen küzdve.
1685-ben II. Károly törvényes leszármazott nélkül halt meg, így öccse, a yorki herceg lett II. Jakab néven az új király. Ő nem sokkal később az angol főnemesség tagjává emelte, a Sandridge bárója címet adományozva neki.
[szerkesztés] II. Jakab és a dicsőséges forradalom
Néhány hónapon belül felkelések sora tört ki az új király ellen. Ezek egyikét James Scott, Monmouth Hercege, II. Károly törvénytelen fia vezette. 1685-ben Churchill-t vezérőrnaggyá és a királyhű erők főparancsnokává nevezték ki, rövidesen azonban alárendelték Feversham grófjának, Louis de Duras-nak. Valószínű, hogy ez a bizalomhiány volt az, ami végül Jakabéról a Stuartok oldalára állította Churchill-t. Mindazonáltal Churchill kitüntette magát a harcokban, és a hadsereg jelentős személyiségévé vált.
1688-ban Orániai Vilmos a protestáns nemesség jelentős részének támogatásával partra szállt Angliában. (Ez volt egyébként az utolsó sikeres invázió az ország ellen.) A nemesség Jakabnak az abszolút monarchia restaurációjára, a katolicizmus támogatására és az anglikán egyház esetleges felszámolására irányulót törekvései miatt állt Vilmos mellé. Novemberben Jakab altábornaggyá nevezte ki Churchill-t, és utasította a támadókkal való szembeszállásra. Ő azonban ehelyett átállt Vilmos oldalára. A a hadsereg jelentős része követte, rendkívül nehéz helyzetbe hozva ezzel Jakabot, aki anélkül, hogy felvette volna a harcot, Franciaországba menekült. Az ún. "dicsőséges forradalom" a vártnál lényegesen kevesebb vérontással zajlott le, bár Skóciában és Írországban is felkelés tört ki Jakab oldalán. Vilmos Churchill-nek szolgálataiért a királyi titkos tanácsosi (Privy Councellor, PC) és a Marlborough grófja címet adományozta.
1689-ben Marlborough vezette a franciák ellen harcoló brit kontingenst Flandriában, majd a következő évben az elhúzódó írországi felkelés elleni küzdelemben az általa vezetett csapatok elfoglalták Corkot és Kinsale-t.
A következő években Marlborough nem jutott jelentős szerephez a közéletben, mivel Vilmos nem bízott a Stuartok korábbi támogatójában. Hogy Vilmos bizalmatlansága nem volt megalapozatlan, az bebizonyosodott, amikor 1692-ben fény derült Marlborough Jakabbal folytatott titkos levelezésére, ami miatt kegyvesztetté vált. Csodával határos, hogy semmi egyéb kára nem származott az árulásból, sőt tovább folytatta intrikáit, tájékoztatva a franciákat a kontinensen harcoló angol csapatok mozgásáról. Jellemző kétszínűséggel azonban mindig módot talált arra, hogy az információk túl későn jussanak az ellenséghez ahhoz, hogy az hasznát vehette volna. Meg kell azonban jegyezni, hogy bár Marlborough rendszeres kapcsolatot tartott Anglia ellenségeivel, nagy veszély idején sosem hagyta cserben Vilmost úgy, ahogy azt Jakabbal tette. Ebben az időben leginkább említésre méltó tevékenysége a Hudson-öböl Társaság elnöki feladatainak ellátása volt. A kanadai Manitoba államban található Churchill városa, amely ekkoriban a Társaság egyik előőrse volt, róla kapta a nevét.
[szerkesztés] Katonai szolgálat a kontinensen
[szerkesztés] A spanyol örökösödési háború kezdete
Marlborough a spanyol örökösödési háborúhoz (1701-1711) vezető események nyomán került ismét előtérbe. XIV. Lajos unokáját, Anjou hercegét jelölte a (sterilitása miatt) gyermektelenül meghalt II. Károly utódául. Az ezzel az örökléssel létrejövő túlzott hatalomkoncentrációt megakadályozandó, a többi európai hatalmak, köztük Nagy-Britannia, Hollandia, Ausztria, valamint a Német-római Birodalom kis államocskáinak többsége, szövetségre léptek. A franciaellenes koalíció, amelyhez hamarosan csatlakozott Portugália és Szavoja is, Károly Habsburg főherceg trónigényét támogatta. III. Vilmos ugyan 1702-ben meghalt, de még sikerült összekovácsolnia a szövetséget, s a háború nélküle is tovább folyt. Ekkor virradt fel igazán Marlborough napja, hisz e háborúban úgy kitüntette magát, ahogy soha korábban angol hadvezér még nem. Karrierje hazájában is ekkor jutott a csúcsra.
Vilmos utóda, Anna teljesen Marlborough feleségének befolyása alatt állt, így Marlborough élvezte a királynő bizalmát és jóindulatát. Közvetlenül trónra lépése után a Térdszalagrend lovagjává ütötte, tábornagyi rangra emelte, és Master-General of the Ordnance-szá nevezte ki. Még abban az évben (1702-ben) a franciákkal való konfliktus nyílt háborúvá fajult, ekkor Lord Marlborough lett a szövetséges csapatok főparancsnoka.
[szerkesztés] Az első hadjáratok
Az 1703-as hadjárat a háború kimenetelét tekintve nem bizonyult döntőnek, azonban Marlborough meghatározó előnyt szerzett XIV. Lajosnak a Hollandia megszállására vonatkozó terveinek megelőzésében azzal, hogy elfoglalta a spanyol németalföldi Venlo és Roemond erődítményeit, és lerohanta Lajos két szövetségesét, a kölni érsekséget és a liège-i püspökséget. Ezekért a győzelmekért elnyerte a Blandford márkija és a Marlborough hercege címeket. Neki tulajdonítják egy katonai stratégiai iskola alapítását. A kor tábornokai a régi iskola szerinti, "úriemberhez méltó" ütközeteket vezettek, amelyekben egymással szemben szabályosan felállított hadseregek frontálisan csaptak össze, ami általában hatalmas vérontással járt. Marlborough ezzel szemben úgy a csatamezőn, mint - és különösen - a csatát megelőző hadműveletekben nagy hangsúlyt helyezett a lehető legnagyobb előnyök megszerzésére, az ellenfél megtévesztésére, bekerítésére, váratlan támadásokra. Egy alkalommal például megadásra kényszerített egy 60.000 fős francia sereget, és elfoglalta fél Brabantot mindössze 80 fős veszteség árán. Ugyanakkor, ha a szükség úgy hozta, nem hátrált meg a heves és véres csatákból sem, hidegvérű bátorsággal személyesen vezette embereit a legvadabb küzdelembe, amivel általános csodálatot váltott ki.
Marlborough a logisztika és a hadtáp terén is jelentős újító volt. A kor hadseregei gyakran a környező vidék kifosztásával tartották fenn magukat, ő azonban mindig gondosan ügyelt rá, hogy emberei jóltápláltak és megfelelően ellátottak legyenek.
[szerkesztés] Blenheim és más győzelmek
Az 1704-es hadjárat volt az első, amelyben Marlborough igazán megcsillogtathatta képességeit. Hadserege kezdetben a Rajna alsó szakasza és a Meuse mentén állomásozott, védelmezve Hollandiát a francia haderőtől. XIV. Lajos azonban a Német-római Császárság déli területein felvonultatott egy másik hadsereget is, amely egyesült bajor szövetségesével, és ellenőrzése alatt tartotta a Duna felső folyását, komolyan fenyegetve ezzel Ausztriát. Marlborough hamar felismerte, hogy a bajor hadszíntér stratégiai jelentősége felülmúlja a németalföldiét, így seregeit - köztük a vonakodó hollandokat - gyors ütemben átvonultatta Bajorországba, miközben sorozatos elterelő hadműveletekkel megtévesztette a franciákat, akik így azt gondolták, hogy Elzász ellen készül támadásra. Miközben azok odasiettek, ő erőltetett menetben átvonult Württenbergen, és megérkezett a Duna völgyébe. Ezután megostromolta a megerődített bajor tábort a Donauwörth melletti Schellenbergen, majd az ellenség és Ausztria közé helyezkedve elzárta a Bécs felé vezető utat. Ezt követően csatlakozott hozzá Savoyai Jenő, ezzel kellően megerősödött, hogy az 56 000 főt számláló egyesült francia-bajor seregek ellen vonuljon. A bajorországi Blenheim (németül Blindheim) mellett fényes győzelmet aratott, amely kezére jutatta egész Bajorországot, és arra kényszerítette a francia csapatokat, hogy egészen a Rajnán túlig hátráljanak. A franciák soha az egész háború során nem voltak többé képesek fenyegetni a német területeket. Marlborough ahogy jött, ugyanolyan gyorsan vissza is tért a Meuse mellé, tavasszal már Spanyol Németalföldet fenyegetve.
[szerkesztés] Későbbi csaták
1705-ben Marlborough-nak le kellett tennie arról, hogy nagyszabású támadást vezessen a Moselle völgyében, mivel Savoyai Jenőt Itáliába vezényelték. Ezért úgy döntött, hogy Spanyol Németalföldön fog támadni. A XIV. Lajos csapatai (Villeroi marsall parancsnoksága alatt) az Antwerpentől Namurig húzódó hosszú vonalon álltak fel, amelynek gyenge pontjait erődítmények védték. Marlborough Waterloo mellett szándékozott döntő csatát vívni, de erre nem nyílt lehetősége, mivel a holland kormány visszavonta katonáit. Tavasszal azonban sikerült rákényszerítenie Villeroi-t, hogy Namur védelmére vonja össze erőit. Az ezt követő ramillies-i csatában a franciák megsemmisítő vereséget szenvedtek. Ennek révén Brüsszel, Antwerpen, Gent, Bruges, Flandria egésze és Hainaut mind Marlborough uralma alá jutott, s mindössze Mons és Namur maradt francia kézen.
Marlborugh diplomáciai képességei összemérhetőek voltak katonai tehetségével. A franciaellenes szövetségben senki más nem lett volna képes együtt tartani egy ilyen sokszínű haderőt, amely ügyes irányítása nélkül rövid idő alatt elemeire hullott volna. Egy államférfi minden adottságával rendelkezett: türelmes, tapasztalt és gyakorlatias volt. 1707-ben XII. Károly svéd király, XIV. Lajos régi szövetségese egy vitát követően megtámadta Szászországot. Marlborough, abbéli aggodalmában, hogy Svédország a franciák oldalán beavatkozik a háborúba, Károly szászországi táborába sietett, és ráberszélte a visszavonulásra anélkül, hogy egyetlen puskalövés eldördült volna. Rendszeresen sikerrel kezelte az alá beosztott holland katonák engedetlenkedéseit is. Marlborough sikerei egyre szaporodtak, s ennek nyomán elnyerte a Német-római Császárság hercege és Mindelheim hercege címeket.
Savoyai Jenő Itáliában hasonló sikereket ért el: 1707 szeptemberében elfoglalta Milánót és Piemontot, és a franciákat az Alpok mögé való visszavonulásra kényszerítette. XIV. Lajos Spanyolországban is súlyos veszteségeket szenvedet: Katalóniában Károly főherceget támogató felkelés tört ki, a Kelet-Spanyolországban támadó angol-osztrák csapatok pedig elfoglalták Barcelonát és egészen Madridig nyomultak előre, amelyet szintén bevettek. Végül Lajos arra kényszerült, hogy békét kérjen, amelyben felajánlotta, hogy lemond unokájának a spanyol trónra vonatkozó igényéről, valamint Spanyol Németalföld egészéről, ha cserében megtarthatja az itáliai spanyol birtokokat. A német szövetségesek és a hollandok hajlottak az egyezségre, de a császár mindenképpen meg akarta szerezni Milánót, Marlborough pedig annyira szerette a háború révén neki jutott gazdagságot és dicsőséget, hogy azt tanácsolta Londonnak, utasítsa el a az ajánlatot. Így is lett, ám az ezt követő 1708-as francia ellentámadás nyomán a szövetségesek szinte minden addigi spanyolországi hódításukat elvesztették, és a németalföldi offenzíva révén a franciák kezére jutott Gent. Ugyanekkor Marlborough feleségének befolyása az udvarnál csökkent, és így a herceg helyzete is bizonytalanná vált. Mindazonáltal Marlborough Oudenarde-nál újabb győzelmet aratott a francia csapatok felett. 1708 július 11.-én a francia hadsereg maradéka visszahúzódott Franciaországba. Marlborough, megerősödve Jenő csapataival, tovább üldözte őket, mélyen benyomult francia területre, és hosszú ostrom után, 1708 december 9-én elfoglalta Lille-t. XIV. Lajos jobban megszégyenült, mint 1706-ban. Ismét békét ajánlott, ám a szövetségesek lehetetlen feltételeket támasztottak: Strasbourg és egyéb határmenti erődök feladását, valamint garanciát arra, hogy sereget küld Spanyolországba saját unokájának eltávolítására, amennyiben az nem hajlandó önként távozni a trónról. Ezt Lajos nem tudta elfogadni, mondván „Ha harcolnom kell, hadd harcoljak az ellenségeim, és ne a saját vérem ellen”. Felszólította az országot a támadókkal való szembeszállásra. Bár seregei éheztek, és a kincstár üres volt, az ország rendkívüli erőfeszítéssel kiállított egy 100 000 fős haderőt, amelyet Villars marsall parancsnoksága alá rendeltek. A hadsereget a Marlborough-tól ostromlott Mons felszabadítására küldték. Bár a franciák erősen elsáncolták magukat, Marlborugh - nagy veszteségek árán - legyőzte őket a malplaquet-i csatában. A győzelem után Mons elesett, a herceg pedig Artois és Flandria francia kézen levő erődítményei ellen vonult.
[szerkesztés] Elbocsátás az udvartól
Az 1710-es év két eseménye azonban véget vetett Marlborough katonai sikereinek és udvarbeli karrierjének: Anna királynő végleg megszabadult a herceg feleségétől, megfosztva őt minden hivatalától, és megbukott a whig kormány, amely a háború folytatása mellett volt. Ez utóbbi azért is volt hátrányos Marlborough számára, mivel közeli rokonságban állott a whig főminiszterrel, Lord Godolphinnal: az utóbbi fia a herceg lányát vette feleségül. Az új, tory kormány azonnal tárgyalásokat kezdett a franciákkal. A herceg, miután áttört Villars megerősített vonalain, éppen bevette Bouchaint, és felkészült, hogy benyomuljon Pikárdiába, amikor visszarendelték Londonba, leváltották, és James Butlert, Ormonde hercegét nevezték ki a helyére. Megérkezésekor sikkasztással vádolták meg, amiben egyébként vitathatatlanul bűnös volt. Sajnos erkölcsi tartása nem volt mérhető katonai zsenijéhez, és közismerten módfelett szerette a pénzt. 1711-ben bebizonyosodott, hogy 2,5%-os jutalékot kapott I. József császártól a britek által Ausztriának fizetett támogatások után. Az így elsikkasztott összeg hihetetlenül hatalmas, 150 000 font volt. A serege ellátásáról gondoskodó hadiszállítóktól több mint 60 000 font kenőpénzt fogadott el. Hiába ismert be mindent, és hivatkozott arra, hogy a háború idején bevett szokások szerint járt el, hírneve komolyan megszenvedte az ügyet, s a herceg a kontinensre vonult vissza. Nagy-Britannia és Franciaország 1713-ban megkötötte az Utrechti Szerződést. Marlborough sikereinek legjelentősebb hozadéka az európai francia hegemónia megtörése volt.
[szerkesztés] Visszatérés Angliába, az utolsó évek
Anna királynő 1714. augusztus 1-jén meghalt, utóda I. György lett. Marlborough visszatért Angliába, de a hatalom közelébe már nem sikerült jutnia, mivel, bár ismét whig kormány volt hatalmon, hírneve olyannyira megsínylette pénzügyi üzelmeinek nyilvánosságra kerülését, hogy korábbi párttársai sem látták volna szívesen a kormány élén. Megkapta azonban a "Hadsereg Főparancsnoka" jól jövedelmező, bár névleges címét. Hátralevő idejét a közélettől visszavonultan, új otthona, a Blenheim-kastély építésével töltötte, amely azonban haláláig nem készült el. 1722-ben bekövetkezett halálakor paralízisben és agylágyulásban szenvedett. 1730-ban felesége síremléket építtetett a kápolnához, és a Westminster-apátságból oda szállíttatta a herceg holttestét.
[szerkesztés] Leszármazottak
Marlborough-nak és feleségének hét gyermeke született:
- Harriet Churchill (1679. október - 1698 előtt).
- Henrietta Churchill, (1681. július 19. - 1733. október 24.). Férje: Francis Godolphin, Godolphin második grófja
- Anne Churchill (1683. február 27. - 1716. április 15.). Férje: Charles Spencer, Sunderland harmadik grófja
- John Churchill (1686. február 13. - 1703. február 20.).
- Elizabeth Churchill (1687. március 15. - 1714. március 22.). Férje: Scroop Egerton, Bridgewater első hercege
- Mary Churchill (1689. július 15. - 1751. május 14.). Férje: John Montagu, Montagu második hercege
- Charles Churchill (1690. augusztus 19. - 1692. május 22.).
Mivel fiai mind előtte haltak meg, a Parlament engedélyével a hercegi cím legidősebb lányára, Lady Henrietta Churchillre szállt. Tőle unokaöccse, Lady Anne Churchill és Lord Charles Spencer fia, Charles örökölte a címet, Marlborough későbbi hercegei mind az ő egyenesági leszármazottai.
Marlborough házassága előtt közeli kapcsolatot tartott Barbara Villiers-vel, Cleveland hercegnőjével, akinek első lánya, Barbara Fitzroy általános történészi vélekedés szerint Churchill törvénytelen gyermeke.


Based on work by