Georges Jacques Danton

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Ez a szócikk a Pallas Nagy Lexikonából származó szövegen alapul, emiatt lektorálandó és korrektúrázandó: tartalmát és nyelvezetét frissíteni és strukturálni kell.

Georges Jacques Danton (Arcis sur Aube, 1759. október 28.- Párizs, 1794. április 5.) a francia forradalom egyik kimagasló alakja.

A forradalom kitörésekor ügyvéd volt Párizsban, ahol csekély vagyonát eltékozolta. Azután megismerkedett Mirabeau-val, aki nyomban fölismerte tehetségét, valamint azt is, hogy forradalmárnak született.

Óriás-testalkatú volt, hangja roppant erejű, arca ugyan rút és himlőhelyes, de tekintete éles és merész, beszéde pedig fantasztikus és megragadó. Zabolátlan eréllyel és vaskövetkezetességgel merész terveket koholt. Néhány hét alatt a párizsi felkelők bálványa lett és 1789. július 14-én a tömeget a Bastille ostromára izgatta. Miután a Cordeliers-kerület elnökévé választották, a minisztériumot a Jakobinus-párt határozata alapján a nemzetgyűlés előtt bevádolta (1790. november 10.) és Desmoulins Kamill, Fabre d'Eglantine meg Marat társaságában megalapította a Cordeliers-klubot, amely politikai fanatizmus dolgában még a jakobinusokon is túltett. Az orleans-i herceggel is barátságot kötött és részt vett ennek őrült orgiáiban. Mirabeau halála óta mind merészebben lépett fel és az udvar ajánlatait visszautasította. 1791.július 17-én a népet a Mars-mezőre hívta gyűlésre, ahol azt határozták el, hogy a nemzetgyűléstől a király trónfosztását fogják kérni. Lafayette és Bailly ugyan lecsöndesítették a mozgalmat és Dantonnak az elfogatási parancs elől menekülnie kellett; de nemsokára a nép védelme alatt visszatért Párizsba, és az alkotmányozó gyűlés tilalma dacára is a főváros ügyésze lett. Nagy részt vett a Tuilleriák megrohanásában és a királyság megbuktatásában.

Az 1792. augusztus 10. után alakult jakobinus-kabinetben az igazságügyi tárcát kapta. Amikor nyáron a porosz hadsereg Champagne-ban győztesen előre nyomult és a royalista párt életjelt adott magáról: kimondta a baljóslatú szavakat: «Csak merészség és megint merészség!» és sorra bejárván Párizsnak ártatlanokkal és gyanúsakkal megtelt börtöneit, szeptember havában több ezer áldozatot egyszerűen lemészároltatott. Igaz ugyan, hogy nem személyes bosszúból, hanem elvből rendezte e vérengzést, hogy a royalista pártot rémületbe ejtse; egyeseknek, akik hozzáfordultak (Dupont, Barnave, Lameth, Bartelemy abbé), megkegyelmezett. Célját el is érte, mert a királypárti polgárság moccanni sem mert többé.

Amikor a Konvent megkezdte tanácskozásait, Danton miniszteri állásáról leköszönt és Lacroi társaságában Belgiumba távozott, hogy a forradalmi eszméket ott is terjessze. Innen adta be szavazatát XVI.Lajos feltétlen kivégeztetésére. Belgiumban az állami meg egyházi javakat sorra elkobozta és legalább részben, a saját javára eladta; az ellenpártiakat tűzzel vassal pusztította, szóval itt is elvből rémített; egyes esetekben azonban itt is hallgatott a kérelmezőkre. 1793 márciusában visszatért Párizsba és megsokallván a fanatikus csőcselék uralmát, a girondistákhoz közeledett, hogy azokkal vállvetve az ochlokráciának (a.m. tömeguralom - görög) véget vessen. De a Gironde tagjai utálattal fordultak el a gyilkos rablótól, sőt Dantont felségsértés alapján meg is akarták buktatni.

Ő tehát a Hegypárt-hoz fordult vissza, amelynek soraiban akarva, nem akarva, a girondisták megbuktatására közreműködött. Bukásuk után mindazonáltal kísérletet tett, hogy a Konventet a halálra ítélt girondisták iránti megkegyelmezésére indítsa. De nemcsak, hogy ezzel nem ért célt, hanem még maga is gyanúba keveredett.

Tekintélye ettől kezdve fokról-fokra csökkent. Azt ugyan még keresztülvitte, hogy a Konvent a kenyér maximált árát megszabja és a sansulottok-nak fizetést rendelt, de a Jóléti Bizottság-ból ellenfeleinek ármányai következtében kimaradt.

Otthagyta a fővárost és szülőföldjére tért vissza, ahol megnősült. 1793 novemberében azonban megint Párizsba ment, hogy a Hébert-isták hóbortjának véget vessen és a józan ész követelményeinek érvényt szerezzen. Tette ezt pedig abban a hiszemben, hogy Robespierre barátságára és támogatására számíthat. Ebben azonban csalódott, mert Robespierre arra elhatározta, hogy versenytársait elteszi láb alól, mégpedig olyformán, hogy viszálykodásaikat azok megbuktatására felhasználja. Előbb Dantont segítette tehát a Hébert-isták ellen, azután pedig az elszigetelt Danton vesztére tört, akit (1794. március 31-e éjjelén) elfogatott. Három nappal később őt és néhány hívét: Desmoulins, Westermann, Lacroik, Phélipeauk a forradalmi törvényszék elé vitték. A Saint-Just által ravaszul szerkesztett vádirat azzal vádolta, hogy az orléans-i herceget a trónra akarta juttatni és hogy Dumouriez árulásáról tudomása volt és több efféle.

Danton bátran viselkedett, a bírákkal megvetését éreztette és a halálos ítélet kihirdetése után így kiáltott föl: «Néhány gyáva haramiának áldoznak fel bennünket, de nem sokáig fogják győzelmük gyümölcsét élvezni. Magam után vonszolom majd Robespierre-t. A gyávát! Csakis én tudtam volna őt megmenteni.» Amikor a nyaktilóhoz vitték, a tapsoló tömeget így utasította rendre: "Hallgass, háládatlan tömeg! A hóhérnak pedig ezt mondotta: Elég egy szíj is, a másikat tedd el Robespierre részére!"