Mamut

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Mamut
Státusz: fosszilis
Rendszertan
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Rend: Ormányosok (Proboscidea)
Család: Elefántfélék (Elephantidae)
Nem: Mammuthus
Fajok

A mamutok (Mammuthus) az elefántfélék családjának egy mára kihalt nemét alkotják az ormányosok rendjén belül. A nem első képviselői mintegy 4-5 millió évvel ezelőtt jelentek meg, az utolsók pedig kb. 3700 évvel ezelőtt haltak ki. A nem utolsó fajai a kőkorszak emberének kortársai voltak Eurázsiában és Észak-Amerikában. Legközelebbi élő rokonai a ma élő elefántok, pontosabban az indiai elefánt.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Egykori elterjedésük

A mamutok Afrikában, a Szaharától délre eső területeken alakultak ki a felső pliocén alatt, majd fokozatosan alkalmazkodva a hűvösebb éghajlathoz, a pleisztocén során elterjedtek Eurázsiában az Ibériai-félszigettől Kelet-Szibériáig; ill. a Bering-földhídon keresztül Észak-Amerikába vándorolva Alaszkától a mai Mexikó déli részéig. Változatos éghajlati övekhez is alkalmazkodtak a hideg tundráktól az enyhébb sztyeppékig, prérikig. Afrikából viszont a pleisztocénre kihaltak.

Ennek megfelelően csontjaikat már a középkorban is szépszámmal megtalálták, de akkor inkább óriásoknak, sárkányoknak és más hasonló lényeknek tulajdonították őket.

[szerkesztés] Kialakulásuk, fejlődésük

[szerkesztés] Az ősök

A mamutok és a mai elefántok közös ősei, a Primelephas (magyarul: „első elefánt”) nem képviselői (feltehetően a Primelephas gomphotheroides faj) voltak, amelyek a felső miocénben, mintegy 5-7 millió évvel ezelőtt élhettek Afrikában. (A Primelephas nem viszont a miocén során Ázsiából Afrikába bevándorolt Stegodon nemből fejlődött ki.)

A Primelephas nemből alakult ki a Loxodonta-ág (afrikai elefántok), valamint az Elephas- (ázsiai elefántok) és a Mammuthus-ágak. A mamutok fejlődési vonala valamivel később az Elephas-ágról vált le, tehát a mai indiai elefántokkal közelebbi rokonságban voltak (ezt DNS-vizsgálatok is megerősítették[1], [2]).

[szerkesztés] A speciális fogazat

Az indiai elefánt, az afrikai elefánt és egy masztodonfaj őrlőfoga.
Nagyít
Az indiai elefánt, az afrikai elefánt és egy masztodonfaj őrlőfoga.

A fent említett három nem a zápfogainak jellegzetes alakjával különül el más ormányosoktól. Az elefántfélék zápfogainak őrlőfelületén jellegzetes harántirányú dentinredők alakultak ki (akárcsak a reszelőkön), amelyeket kemény enamel (fogzománc) borít. A redők közötti árkokat lágyabb fogcement borította, így a nagyobb igénybevételű redők és a kisebb igénybevételű árkok azonos mértékben koptak.

Ez a fogazat lehetővé tette, hogy az elefántfélék durvább táplálékot is elfogyasszanak és mostohább körülmények között is megéljenek. (Más ormányosoknál, pl. a masztodonféléknél megmaradtak a gumós zápfogak.) Ez a jellegzetes fogazat már a Stegodon-oknál megjelent és később fajspecifikussá vált: így a paleontológusok leginkább a fogaik alapján azonosítják az egyes elefántféléket. Az északi fajoknál idővel vastagabb korona fejlődött ki.

[szerkesztés] A mamutok virágkora: a pleisztocén

Amerikai mamut csontváza.
Nagyít
Amerikai mamut csontváza.

Az első ismert mamutfaj az Afrikában 4-5 millió évvel ezelőtt élt afrikai mamut (Mammuthus africanavus). Minden bizonnyal belőle alakult ki a késő pliocénre a déli mamut, amely az első, Afrikán kívül megjelent mamutfaj volt és a Földközi-tenger mellékén élt Európában, Észak-Afrikában és Ázsiában.

A déli mamut még meleg, nedves környezetet és buja növényzetet kedvelő faj volt, a hűvösebb klímához alkalmazkodott populációiból fejlődött ki a sztyeppei mamut a pleisztocén elején. A sztyeppei mamutok voltak a később megjelent gyapjas mamutok ősei Eurázsiában. Egyes déli mamut (vagy sztyeppei mamut) populációk a pleisztocén elején a Bering-földhídon keresztül Észak-Amerikába vándoroltak, ahol kifejlődött belőlük Mammuthus imperator, majd abból a pleisztocén vége felé az amerikai mamut (egyes paleontológusok szerint a Mammuthus imperator az amerikai mamut korábbi változata).

[szerkesztés] Törpemamutok

Az amerikai mamutnak a kaliforniai Channel-szigeteken helyileg kialakult törpe változata fejlődött ki, a gyapjas mamutnak pedig az északkelet-szibériai Vrangel-szigeten alakult ki törpenövésű alfaja. Ezen fajon példányai „mindössze” embermagasságúak voltak. A Channel-szigetek törpemamutjai még találkozhattak az első indiánokkal, a Vrangel-szigetről pedig az utolsó példányok kb. Kr. e. 1700 körül haltak ki. Éltek még törpe növésű mamutok a Földközi-tenger nagyobb szigetein egészen a történelmi idők hajnaláig (a Kr. e. 6-7. évezredig).

[szerkesztés] Besorolásuk, főbb fajaik

Fontos kiemelni, hogy a mai elefántok nem a mamutok leszármazottjai. A masztodonok (Mammutidae) pedig (nagymértékű hasonlóságuk ellenére) külön családot alkotnak az ormányosok rendjén belül.

[szerkesztés] Testfelépítésük

[szerkesztés] Általánosságban

A mamutok elefántszerű állatok voltak és a viszonylag közeli rokonság miatt nagyon sok jegyük igen hasonlított a mai elefántokére. Ezt Ross McPhee, az Amerikai Természettörténeti Múzeum munkatársa így mondja: „Ha adtál volna nekik borotvát, nagyon hasonlítanának az elefántokra.”.

Gyapjas mamut - rekonstrukció.
Nagyít
Gyapjas mamut - rekonstrukció.

Csontozatukat nagyon jól ismerjük: egyrészt a méreteik miatt jobban megmaradtak, másrészt pedig mert a maradványok (földtörténeti mértékkel mérve) nagyon fiatalok. Ezek miatt nagyon sok, viszonylag teljes csontvázuk ismeretes.

A belső és lágy részeiket (sőt gyomortartalmukat) csak a gyapjas mamutoknak ismerjük: Szibéria és Alaszka örökké fagyott vidékei sok példányt megőriztek „szőröstől-bőröstől”. Észak-Szibéria és Alaszka (európaiak általi) betelepülésének kezdeti szakaszában az is előfordult, hogy szánhúzókutyákkal etették fel az ilyenmódon konzerválódott mamuttetemeket – így takarékoskodva élelmezésükkel.

A mamutok főbb vonalakban az alábbiakban tértek el ill. hasonlítottak a mai elefántokhoz:

  • a bikák és a tehenek egyaránt viseltek agyarat (csakúgy, mint az afrikai elefántok, az indiai elefántoknál csak a bikák, a ceyloni elefántoknál pedig már ők se nagyon);
  • az agyaraik hosszúak voltak (kb. 4-5 méteresek): egyes fajoknál egyenesebbek, másoknál görbültebbek;
  • méretük kb. a ma élő elefántokéval egyezett: a marmagasságuk 4 méter körül, a tömegük pedig 7-10 tonna között lehetett;
  • a hátuk erősen lejtett hátrafelé;
  • az ormányuk végén két ujjszerű kinövés volt (mint az afrikai elefántoknak), amelyek segítségével nagyon jól tudhattak tárgyakat manipulálni;
  • rövid farkuk volt.

[szerkesztés] Fogazatuk

Gyapjas mamut foga. Wosinsky Mór Megyei Múzeum, Szekszárd.
Nagyít
Gyapjas mamut foga. Wosinsky Mór Megyei Múzeum, Szekszárd.

A mamutoknak a mai elefántokhoz hasonló, redőzött zápfogaik volt: összesen 4 darab (felül 2, alul 2) - igaz méretük akkora volt, mint egy cipősdoboz. Szintén a mai elefántokhoz hasonlóan az elkopott fogaik helyébe folyamatosan újak nőttek:

  • az első hat életévükre elhasználták az első három „sorozat” fogukat;
  • a negyedik sorozat 13 évesen nőtt ki;
  • az ötödik sorozat 27 évesen;
  • a hatodik (és egyben utolsó) sorozat pedig kb. 43 éves korukra nőtt ki. Miután ez is elkopott, az állat a hiányos táplálkozás miatt legyengült, megbetegedett és hamarosan elpusztult.

A paleontológusok a fogaik alapján azonosítják az egyes fajokat és határozzák meg az egyes egyedek életkorát.

[szerkesztés] Agyaraik

Mamutkoponya.
Nagyít
Mamutkoponya.

Agyaraik - a többi elefántféléhez hasonlóan - óriásira nőtt felső szemfogak voltak. Agyaraikat a mai elefántokhoz hasonlóan többféle célra használták:

  • táplálék kiásására a földből (esetleg a hó alól);
  • a ragadozók elriasztására;
  • a bikák egymás közötti vetélkedéséhez (nemi szelekció).

Az agyarak keresztmetszeti képein a fák évgyűrűihez hasonló körök láthatók, amelyek sokat elárultak valamely egyed jól- vagy alultápláltságáról. Érdekesség, de az agyarak (egymás azonos részeihez képesti) egyenetlenebb kopása arra utal, hogy egyes egyedek a jobb ill. a bal agyarukat használták többet, vagyis voltak közöttük „jobb agyarú” és „bal agyarú” egyedek. A legnagyobb megtalált agyar egy amerikai mamuttól származik: majdnem 5 méter hosszú és 94 kg tömegű.

[szerkesztés] Életmódjuk

A viszonylag közeli rokonság miatt a mamutok életmódja feltehetően hasonlíthatott a ma élő elefántokéhoz. Így minden bizonnyal a ma élő rokonaikhoz hasonlóan idősebb nőstények (matriárkák) vezette családokban járhatták a füves térségeket, amely családot rokon nőstények és azok borjai alkottak. A hímek az ivarérettségüket követően a saját útjaikat járták. Ragadozóktól (pl. barlangi oroszlán, amerikai oroszlán, kardfogú tigris) csak a borjaknak kellett tartani. Ideális esetekben feltehetően 50-70 évig is elélhettek.

A mamutok tehát az eurázsiai és észak-amerikai sztyeppéken ill. prériken vándorolva a fák, bokrok hajtásait és más növényeket fogyasztottak, agyaraikkal pedig gyökereket áshattak ki. Naponta mintegy 14-20 órát tölthettek táplálkozással, ezalatt kb. 200 kg növényzetet és kb. 180 l vizet fogyaszthattak. Az egyedfejlődésük a mai rokanaikhoz hasonlóan igen lassú lehetett: a tehenek feltehetően kb. 22 havi vemhesség után, 3-4 évente hozhattak világra egyetlen borjat, amelyek kb. 13-15 éves korukra válhattak ivaréretté.

[szerkesztés] Kihalásuk

A mamutok pleisztocén végi kihalása (más nagytestű emlősökkel egyetemben - pleisztocén megafauna) máig heves viták tárgya. Az alábbi elméletekkel próbálják magyarázni kihalásukat:

[szerkesztés] A terjeszkedő ember túlzott vadászata

Ezen elmélet szerint a mamutok kihalásáért a pleisztocén végére már Eurázsiában és Amerikában megjelent modern ember túlzott vadászata a felelős. Az elmélet szerint a fejlett vadásztechnikával (íj, lándzsa, dárdavető – gondoljunk a barlangrajzokra) rendelkező pleisztocén kori ember a földrajzi terjeszkedése során olyan, addig viszonylag elszigetelt területekre jutott el, amelyek állatvilága teljesen védtelen volt egy újfajta „ragadozóval” szemben.

Az amerikai mamutok lehetséges végzete: clovis-i dárdahegyek.
Nagyít
Az amerikai mamutok lehetséges végzete: clovis-i dárdahegyek.

Az elméletet Paul S. Martin amerikai paleontológus vetette fel az 1960-as évek végén és szokták még „Villámtámadásnak”, vagy a hírhedt német kifejezést kölcsönvéve „Blitzkrieg”-nek is nevezni, utalva a folyamat gyorsaságára és hatékonyságára. Martin így ír erről: „Ha minden egyes jégkorszaki vadász hetente megölt egy nagytestű emlőst, akkor az a néhány vadász, aki Alaszkába érkezett olyan lehetett, mint egy hadsereg, amely idővel elérte Dél-Amerika déli részét és közben a két amerikai kontinensről eltűntek a nagytestű emlősök.”.

A helyzetet könnyű megérteni, ha a közelmúlt antarktiszi fókavadászataira gondolunk: száz éve a fókavadászok egészen közelről ütötték le bunkóval a félelmet egyáltalán nem ismerő fókákat – mivel az antarktiszi fókáknak nem volt szárazföldi ellenségük. Vagy: az elszigetelt faunák sebezhetőségére nagyon jó példák a csendes-óceáni szigetek. Sok sziget endemikus élővilágát az európaiak által behurcolt patkányok, rókák és macskák pusztították ki, mivel a sokszor természetes ellenség nélkül élő őshonos fajoknak nem volt elegendő idejük alkalmazkodni az új viszonyokhoz.

Ezzel meg lehet magyarázni, hogy Afrikában (és Dél-Ázsiában) miért maradtak fenn máig nagy számban az óriásemlősök (elefántok, orrszarvúak, stb.): mivel ők évtízezredeken keresztül együtt éltek a kialakuló emberi fajjal (a Homo erectus már eljutott Ázsiába és Európába), így volt idejük megtanulni alkalmazkodni az emberfélék fokozatosan fejlődő vadásztechnikájához (koevolúció). Más földrészek állatai számára viszont túl hirtelen bukkant fel az ember.

Az elmélet mellett szól, hogy a különböző földrészeken bekövetkező kihalások rendre mindig az ember adott földrészen való megjelenése után nem sokkal következtek be, pl. Ausztráliát kb. 50-40 000 éve foglalta el az ember, Európát kb. 40-30 000 éve, Amerikát kb. 15-12 000 éve, Madagaszkárt 2000-1000 évvel ezelőtt, Új-Zéland szigetei pedig kb. 1000 éve népesültek be. Vagyis Földünk eldugottabb területeit később érte el a kihalási hullám.

Ráadásul a nagytestű fajok, mint a mamutok kevésbé szaporábbak, mint a kisebb testű állatok (az afrikai elefánt pl. 22 hónap vemhesség után elli meg egyetlen utódját, amely kb. 10 év múlva válik ivaréretté, de utódot elleni, ill. nemzeni csak jó néhány év múlva fog tudni), így viszonylag kevés példány rendszeres elejtése is elindíthat egy fajt a kihalás útján. Egy faj kihalása pedig - az ökoszisztémák rendkívüli összetettsége miatt – más fajt, fajokat is magával ránthat a kihalásba (a nagyragadózóknak valószínűleg ez lett a sorsa).

Martin ugyanakkor beismeri: „Sokat gondolkodom rajta, hogy valószínűleg az emberek irtották ki a mamutokat, de óvatosabb azt válaszolni a problémára, hogy nem tudhatjuk pontosan mi történt.”. Ross McPhee, aki a „hiperjárvány-elmélet” mellett kardoskodik, azt mondja: „Nincs értelme annak, hogy az emberek úgy akarhatnak viselkedni, mint azok a kőkorszaki Rambo-k, akik egyből megöltek mindent, ami a szemük elé került.”.

[szerkesztés] Éghajlatváltozás

A jég által konzervált gyapjasmamutbébi, Luzerni Gletschergarten múzeum, Svájc
Nagyít
A jég által konzervált gyapjasmamutbébi, Luzerni Gletschergarten múzeum, Svájc

A klímaváltozás elmélete szerint a kihalásokat a pleisztocén végi gyors és nagymértékű felmelegedés okozta. A felvetés jogos, mivel az élővilág története során már több tömeges fajkihalást okozott drasztikus klímaváltozás. Mivel a pleisztocénben több jégkorszak is volt (az alpi elnevezésekkel a legkorábbitól haladva: Günz, Mindel, Riss és Würm), amelyeket túléltek a mamutok, ezért felvetődik egy fontos kérdés: miért éppen az utolsó jégkorszak végén történt a kihalásuk?

David Jablonski és James W. Valentine amerikai paleontológusok elkezdték kutatni a pleisztocén klímaváltozások feltételezett hatásait Észak-Amerika csendes-óceáni partvidékének kagylófaunái között. Abból indultak ki, hogy ha tényleg a klímaváltozás okozhatta a pleisztocén óriásainak kihalását, akkor ennek a tengerben a kagylófajok között is nyomát kell találni, hiszen egyes helyeken (Kalifornia) a self területe a tengerszint változása miatt a tizedére is csökkent. Kutatásaik eredményéül azt kapták, hogy a klímaváltozások nem okoztak kimutatható kihalást a tengeri élővilágban: az egyes fajok végig fennmaradtak, de észak-déli irányba „vándoroltak” a klímaövek mozgásával.

Ezek alapján úgy tűnik, hogy a klímaváltozás önmagában kevés a mamutok kihalásának megmagyarázásához. Feltehető, hogy Szibéria és Alaszka mai éghajlata (mint egy interglaciálisé) megfelelő lenne a gyapjas mamutok számára, csakúgy mint az észak-amerikai Nagy Síkságé az amerikai mamutok és masztodonok számára.

[szerkesztés] Járványok

Ross McPhee elmélete szerint egy hirtelen megjelenő „hiperjárvány” pusztíthatta ki a mamutokat (és más nagytestű emlősöket), amelyet az ember hurcolhatott szerteszét. Tény, hogy ha egy új fertőző betegség üti fel a fejét egy elszigetelt faunában, akkor az nagy pusztítást végezhet az őshonos fajok között, mivel azok szervezete még soha sem találkozott az új kórokozókkal. Azért a nagytestű fajok között okozhatott leginkább kihalást a feltételezett járvány, mert ők kevésbé szaporábbak, így sokkal kisebb az esélye annak, hogy olyan egyed születik, aki ellenálló az adott betegséggel szemben (ez az oka annak, hogy nem kell attól féljünk, hogy Földünk pl. patkány vagy házi egér nélkül marad).

Hasonló játszódott le Amerika felfedezését követően: akkor az európaiak által behurcolt fertőző betegségek (pl. himlő, influenza, kanyaró, pestis, tuberkulózis stb.) egyes becslések szerint az őslakosság 95%-át ölték meg, mivel az ő szervezetük számára teljesen ismeretlenek voltak az „óvilági” kórokozók, így nem is szerezhettek semmilyen védettséget velük szemben. (Ráadásul az amerikai indiánok genetikai állománya sokkal kevésbé változatos, mint az óvilági embereké, mivel ők „csak” kb. 12 000 éve élnek „elkülönülten”.)

Fontos megjegyezni azonban, hogy azok a betegségek, amelyek Amerika felfedezését követően az indiánokat megtizedelték, egytől-egyig valamely óvilági háziállatól származnak: mindegyikük jó példa arra, hogy megfelelő körülmények esetén viszonylag rövid idő is elégendő ahhoz, hogy egyes kórokozók gazdafajt váltsanak. A szarvasmarhától származik a kanyaró, a himlő és a tuberkulózis; a disznótól, kutyától a szamárköhögés és a háziszárnyasoktól az influenza.

Egyesek szerint ezt a világjárványt a terjeszkedő ember által több mint 10 000 éve háziasított kutya valamelyik kórokozója (bolha) vagy fertőző betegsége (pl. veszettség, szopornyica) okozhatta, erre szintén akad példa: a közelmúltban afrikai nemzeti parkokban oroszlánok betegedtek meg szopornyicában.

Tehát végső soron ez az elmélet is az embert teszi felelőssé a mamutok kihalásáért, bár „csak” közvetve. A kérdéses kórokozó(k) nyomait McPhee az északkelet-szibériai Vrangel-szigeten keresi.

[szerkesztés] A mamutok „feltámasztása”

Néhány különösen jó megtartású szibériai gyapjas mamutlelet (a legutóbbit 1999-ben találták - „Zsarkov-mamut”) során felvetődött, hogy molekuláris biológiai módszerekkel (klónozással) talán lehetséges a gyapjas mamutok feltámasztása. Vannak kutatók, akik pesszimisták a kilátásokat illetően.

[szerkesztés] Klónozás

A klónozáshoz elvileg hibátlan, vagy többé kevésbé hibátlan DNS szükséges: az utóbbi esetben a hiányzó szekvenciák esetleg kipótolhatók máshonnan. A gond viszont az, hogy a DNS elég sérülékeny és könnyen lebomlik még Sziberia vagy Alaszka örökké fagyott vidékein is (a DNS számára a -22°C-nál alacsonyabb hőmérséklet az ideális).

Mindezek ellenére nem kizárt, hogy találnak néhány tízezer éves viszonylag ép, klónozásra alkalmas DNS-t. (Mamut-DNS-t különben már az 1980-as években is sikerült kivonni [3].) A DNS-t ezek után minden bizonnyal egy indiai elefánt petesejtjébe ültetnék be: azonban kérdéses, hogy az befogadja-e. (Dolly-nál bárány testi sejt-DNS-t juttattak bárány-petesejtbe.) Ha pedig mégis elkezd növekedni a petesejt, még akkor is nagy az esélye, hogy egyéb okok miatt kilölődik ill. az embrió valamilyen fejlődési rendellenesség miatt elpusztul ill. azzal születik.

[szerkesztés] Keresztezés (hibridizáció)

Mivel a Zsarkov-mamut hím, ezért ha sikerül egy hímivarsejtjét kinyerni, akkor egy nőstény indiai elefántot megtermékenyítve vele elvileg egy hibrid születne. A fő kérdés itt, hogy mennyire különbözik a két faj genetikai állománya a több millió éves különélés óta. Egyesek szerint az eltérés 5% (ami nagyobb, mint az ember és a csimpánz között). Ráadásul az indiai elefántok 56, a gyapjas mamutok 58 kromoszómával rendelkeznek.

[szerkesztés] Mamutokhoz kapcsolódó érdekességek

Általában hatalmas méretük miatt a mamutról neveznek el különböző építményeket, természeti képződményeket.

  • Hatalmas méretei (hossza, kiterjedése, óriási belső terei) miatt kapta nevét a mamutokról az Egyesült Államok Kentucky államában található Flint-Mamut-barlangrendszer (korábban: Mamut-barlang), amely az eddig feltérképezett kb. 560 km-es hosszával Földünk messze leghosszabb ismert barlangrendszere.
  • A mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum) nevű, észak-amerikai fenyőfaj is hatalmas mérete miatt kapta magyar nevét.

[szerkesztés] Dina nevű mamutbébi

35 ezer éves mamutbébire találtak a szibériai tundra egykor mocsaras, fagyos talajában. Dinát jó 30 évvel ezelőtt aranyásók találták meg. Egyetlen más mamut sem maradt fenn olyan jó állapotban, mint Dina. Lábain még kicsinyke irha is látható. A mamut bébi 90 centiméter magas és 115 kilót nyom. Mintegy hét hónapos lehetett, amikor elsüllyedt a szibériai mocsárban. [4]

[szerkesztés] Források

  • Zdenek V. Spinar - Zdenek Burian: Élet az ember előtt; Gondolat, 1988.
  • Jared Diamond: A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása; Typotex, 2002.
  • Pálfy József: Kihaltak és túlélők; Vince, 2000.

[szerkesztés] Külső hivatkozások

Commons
A Wikimedia Commons tartalmaz Mamut témájú médiaállományokat.

[szerkesztés] Angol nyelven

[szerkesztés] Magyar nyelven