Egyházatyák

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Egyházatyák (latinul patres, atyák), a keresztény ókor és a korai középkor (I-VIII. század) kiemelkedő egyházi írói. Jórészt püspökök, akik a római egyházzal tanítási-szervezeti közösséget tartottak, s akiket életmódjuk és erényeik miatt az egyház később hivatalosan is a szentek sorába iktatott. A meghatározás négy eleme tehát:

  • Megfelelő időbeli régiség (antiquitas competens)
  • igazhitű tanítás (doctrina orthodoxia)
  • szentéletűség (sanctitas vitae)
  • egyházi elismerés (approbatio Ecclesiae)

Akinél az igazhitűség vagy a szentéletűség nem volt megállapítható, katolikus részről egyházi írónak nevezik, aki pedig szembefordult a hivatalos tanokkal vagy profán tárgyakról írt, keresztény író megjelölést kapott.

Az egyházatyák korának kezdete a Kr. u. 1. századra esik, végét azonban nem számítják egységesen. A latin egyházban Isidorus Hispalensist (kb. 560-636) vagy I. Nagy Gergely pápa-t (Nagy Szent Gergely, kb. 540 - 604), a görögkeleti egyházban viszont leginkább Ióannész Damaszkénoszt (kb.675 - 754) tartják az utolsó egyházatyának. Némelyek az egyházatyák korának végét jelentősen későbbre helyezik, egészen a skolasztikusok megjelenéséig, Erigena illetve Anselmus koráig, sőt néhány kutató egész Clairvaux-i Szent Bernát halálának évét (1153) tartja a kor végének. Legáltalánosabban azonban az egyházatyák korát a VII-VIII. századig szokás számolni.

Az egyházatyák korának két fő szakaszát szokás megkülönböztetni: a niceai zsinat (325) előtti és utáni korszakot, mivel ez a zsinat az ókeresztény tanítás és egyházszervezet szempontjából hatalmas jelentőségű volt. A Nicea előtti korszak első szakaszát az apostoli atyák korszakának nevezzük, mert a szerzők még az apostolok kortársai és tanítványai voltak (1. század közepe - 2. század közepe). Műveiket leginkább a tartalmi és a formai egyszerűség jellemzi, keletkezési idejük -legalábbis részben- az újszövetségi könyvek keletkezési idejével azonos, de az utóbbiak (a kanonikus művek) nem tartoznak a patrisztika tárgykörébe. E korszak kiemelkedő alkotói illetve alkotásai: I. Kelemen pápa, Hermasz „Pásztor"-a (Poimén), a Didakhé, Szmürnai Szent Polükarposz, Barnabás levele.

A 2. század közepétől a 3. század közepéig tart a hitvédők (apologéták) kora, akik a római, görög és zsidó támadásokkal szemben védelmezték a kereszténységet. Közülük kiemelkedik Quadratus, Justinus, Tatianosz, Szent Ireneus, Apollinarisz, Athénagorasz, Minucius Felix.

A 3. század közepétől az 5. század közepéig terjedő időszak a hitvitázók (polemikusok) kora, akik a hivatalos, „igazhitű" (orthodox) tanításokat védelmezték az eltérő teológiai tanok, különösen az arianizmus, nesztorianizmus és monofizitizmus ellen: Szent Athanáz, Szent Jeromos, Szent Ambrus, Szent Ágoston a legnagyobbak nyugaton, míg keleten Aranyszájú Szent János, Nagy Szent Vazul valamint Nazianzoszi Szent Gergely és Nüsszai Szent Gergely a legkiválóbbak. A polémia során alkalom nyílt egy-egy hittétel rendszeres kifejtésére is, ezért ők az első egyháztanítók (doctores). Ez utóbbial sorána tartozik még: Tours-i Szent Gergely, Apollinaris Sidonius és a 6-8. század utolsó egyházatyái is.

A 7-8. század után az egyházatyák szellemi örökségét nyugaton a skolasztika, keleten a jellegzetes bizánci teológia vette át. Míg az előbbi egyre inkább Arisztotelész filozófiájára támaszkodott, az utóbbi inkább platonista maradt, s később a reneszánsz nyugati filozófiai gondolkodását is ebbe az irányba befolyásolta.

[szerkesztés] Források

  • Teológiai kislexikon