Mikó Imre

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

gróf Mikó Imre (Zabola, 1805. szeptember 4. - Kolozsvár, 1876. szeptember 16.), magyar történész, politikus

Barabás Miklós festménye (1884)
Nagyít
Barabás Miklós festménye (1884)

A nagyenyedi Bethlen-főiskolában tanult. Jogi gyakorlatra Marosvásárhelyre a királyi táblához ment. 1825-ben a jog- és törvénytudományokból kitûnõ vizsgát tett. 1826-ban a királyi fõkormányszékhez tiszteletbeli jegyzővé esküdött fel, ahol egy évig a kezelési ágak és módozatok megismerésével foglalkozott. 1830-ben tiszteleti fogalmazóvá, 1834-ben tiszteletbeli titkárrá, 1835-ben pedig udvari titkárrá nevezteték ki. 1837-ben lett az erdélyi országgyűlés választása folytán főkormányszéki tanácsos. 1847-ben pedig ugyanazon úton, erdélyi kincstárnok. Idõközben 1838-ban a nagyenyedi főiskola gondnokává, 1840-ben a református státus egyik főkurátorává (világi elnökévé) választották; s e két állásával az egyház és iskola ügyeiben is döntő befolyást nyert. Hasonló vezérszerep jutott neki a közmûvelõdési téren is, amikor az 1841–43-as országgyűlés rábízta a kolozsvári nemzeti színház igazgatását.

Teleki József gróf kormányzó 1848-ban végkép eltávozván Erdélybõl, a fejedelem az elnöki tiszt teendőivel Mikót bízta meg. 1848. ápriliásban, amikor báró Jósika Sámuel erdélyi főkancellárnak visszalépése után a király őrá bízta az erdélyi udvari kancellária elnökségét, e kitűnő állást nem fogadta el; azt azonban ki nem kerülhette, hogy mint erdélyi kincstárnok szűkebb hazája kormányát vezesse azon idő alatt, melyben Teleki József gróf kormányzó a pesti országgyûlésen volt.

Az 1848. októberi agyagfalvi székely nemzeti gyûlésen királyi biztosként volt jelen, ahol a mintegy 30 000 főnyi gyűlés őt választotta meg elnökké. 1848. december 2-án az erdélyi főkormányszék Kemény Ferenc báró indítványára folyamodást intézett a fejedelemhez, melyben azt a haza veszélyére és ennek okaira figyelmeztette s orvoslást kért. Ennek személyes átadásával Mikót bizták meg. Csak tíz hónap mulva 1849. októberében kapott engedélyt a hazatérésre Olmützből és visszaérkezve idegen kormányt talált Erdélyben, amely őt az 1848-beli eljárásáért felelősségre vonta s évekig zaklatta. E küldetéssel megszakadt politikai pályája egész 1861-ig. Az októberi diploma után visszaállíttatván az erdélyi főkormányszék, annak elnökévé ugyan őt nevezték ki, de amikor az erdélyi országgyűlést, az ottani kormányférfiak s ezek közt Mikó tanácsa ellenére Nagyszebenbe hívták össze, báró Kemény Ferenc főkancellárral együtt azonnali lemondásával tiltakozott e határozat ellen. Nem vonult azonban vissza a kiegyenlítés olyan kisérleteitől, melyek a magyar nemzeti óhajtásoknak sikert igértek.

Megjelent az 1865. évi kolozsvári országgyűlésen, amelyet az unióra nézve alkotott 1848. I. törvénycikk újabb tárgyalására hívtak össze, elment mint képviselő a pesti ugyanazon évi parlamentre, ahol azután 1867-ben a közlekedési tárca minisztere lett. Az ő minisztersége alatt jött létre az erdélyi vasúti hálózat.

Mikó Imre szobra szülőfalujában
Nagyít
Mikó Imre szobra szülőfalujában

Roppant tevékenységét és áldozatkészségét leginkább a társadalmi térre fordította; itt fejtette ki reformátori buzgalmát; felkarolta a nemzeti nyelvet, az ismeretek terjesztését, a közművelõdési és jótékony intézeteket, amelyeknek egész sora neki köszöni létét vagy fölvirágzását. Élén állott a kolozsvári nemzeti szinház felügyelő bizottságának 1843-tól 1875-ig, s amikor e nemzeti intézetet az elnyomás idején veszély fenyegette s Urbán ott német elõadásokat tartatott, Mikó gróf vívta ki, hogy visszaadatott eredeti céljának; azután pedig hiányait sajátjából pótolta, újra szervezte, alapját gyarapította, épületét nagyobbította. Már 1838-ban megválasztotta a nagyenyedi református kollégium főgondnokává; mint ilyen a szabadságharc alatt elpusztult fõiskola vagyoni helyzetét rendezte, épületét helyreállíttatta, könyvtárát és régi éremgyűjteményét gazdagította. Hasonló bőkezûséggel támogatta a szászvárosi és az 1857-ben alapított sepsiszentgyörgyi iskolákat és ez utóbbinak végrendeletében 60 000 forintot hagyott, azért nevéről Mikó-kollégiumnak nevezik. Alapítványokat tett a kolozsvári ref. főiskolára 4000 forintot és papnevelőre szintén 4000 frtot, s nagyszámú szegényebb egyház és iskola javára.

Legnagyobb alkotása az erdélyi múzeum, amellyel már az 1841–43-as erdélyi országgyűlés is foglalkozott s amelybe Kemény József és Sámuel grófok már akkor felajánlották gazdag gyűjteményeiket, de csak Mikó gróf vitte a tervet megvalósulásra. Odaajándékozta kolozsvári nyári kastélyát a hozzá tartozó nagy kerttel, amelyet a végleg megalakult múzeum-egylet 1859-ben tényleg birtokába vett. Befolyásának nagy része volt a kolozsvári egyetem létrejöttében és 1872. október 19-én mint miniszteri biztos ő eskette föl a kinevezett tanárokat. A történelmi társulatnak 1867-től egész haláláig elnöke volt, s annak tőkéjét 1000 frttal gyarapította. Az anyagi téren hasonló mûködést fejtett ki: újabb életre keltette az 1848 után bomlásnak indult erdélyi kölcsönös jég- és tűzkármentő társaságot, az erdélyi gazdasági egyesületet, amelyet 1854-ben újra szervezett és 3000 frt alapítvánnyal támogatott stb.

Már 1848 előtt történelmi tanulmányokra adta magát; saját kezével másolta könyvtárakban s levéltárakban a fontosabb kéziratokat; ezt 1848 után még nagyobb mértékben folytatta s gyűjteményét közrebocsátotta. A hírlapirodalom emelésére megalapította a Kolozsvári Közlöny című politikai hetilapot, s ennek óvadékát is a sajátjából fizette le. Érdemeiért 1858. augusztus 15-én a magyar tudományos akadémia tiszteletbeli, illetve 1865. január 26-án igazgatósági tagjává választotta. Az akadémia tőkéjéhez 1860-ban 4000 frtnyi összeggel járult. Élete utolsó éveit, visszavonulva a politikától egyházának szentelte.

Súlyos családi csapásokat szenvedett; elvesztette egyetlen nagyreményû fiát s benne a családja utolsó fiú-örökösét, elvesztette egyik leányát, a másik pedig özvegységre jutott. A Lipót-rend nagykeresztese, a török Medzsidije-rend elsõ osztályának tulajdonosa, Gyulafehérvár, Fiume stb. díszpolgára is volt.

Mellszobrát Kolozsvárt az általa a nemzetnek ajándékozott parkban 1889. június 10-én leplezték le. Sírja a Házsongárdi temetőben található.

[szerkesztés] Művei

  • Erdély különválása Magyarországtól. Buda, 1860. (Akadémiai székfoglaló 1859. nov. 1. M. Tudós társaság Évkönyvei IX. 5. db. Ism. P. Napló 1859. 260. sz.)
  • Gróf Kemény József emlékezete. Buda, 1860. (M. Tud. Akadémia Évkönyvei X:1.).
  • Irányeszmék. Pest, 1861. (Különnyomat a Budapesti Szemlébõl).
  • Bod Péter élete és munkái. Pest, 1864. Kõnyom. arczk. (Különnyomat a Budapesti a Szemle 1862. XV., XVI. köteteibõl).
  • Magyarország vasúthálózata. Pest, 1867.
  • Emlékirat õ felségéhez a magyarországi vasutakról. Kolozsvár, 1868. febr. 23. Pest, 1868.
  • Benkő József élete és munkái. Pest, 1868. Kõnyom. arczk. (Ism. Századok, Budapesti Közlöny 54., 55., 66., 67. sz.).

[szerkesztés] Forrás

[szerkesztés] Külső hivatkozások

Más nyelveken