Boszorkányüldözés

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A boszorkány (másképpen boszorka) a néphit szerint olyan valaki, aki természetfeletti, démoni képességekkel rendelkezik, illetve rosszat, betegséget, pusztulást hoz.

Két fajtáját különböztették meg, amelyeket a latin nyelv két eltérő szavával jelöltek:

  • striga „seprűs boszorkány” - a kereszténység felvétele előtti időkből származó néphit szerint egyes asszonyok éjszakánként állatok alakját öltik magukra és az alvók vérét szívják, elevenen felfalják őket vagy nyomasztó látomásokat okoznak nekik („lidércnyomás”)
  • malefica (nőnem), ritkábban maleficus (hímnem) - jelentése „rontó”, „ártó” - ez volt a tulajdonképpeni női boszorkány vagy férfi boszorkánymester, jövendőmondással, "rontással", varázslással foglalkozó ember, illetve akit ezzel gyanúsítottak


Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Boszorkányperek

William Powell Frith: A boszorkányper
Nagyít
William Powell Frith: A boszorkányper

Magyarországon Könyves Kálmán király híres boszorkánytörvénye („Strigákról pedig, akik nincsenek, semmiféle említés ne essék”) a 12. század elejéről származik. Ezen törvény tiszteletben tartása szinte megakadályozta a néphiten alapuló boszorkánypereket a magyar történelem során, azokat a maleficák elleni eljárásokra korlátozva. Ám még ezekre is viszonylag ritkán került sor, eltekintve a 16-18. század közötti zavaros időket. A három részre szakadt Magyarország, a vallásháborúk, illetve a Habsburg elnyomás évszázadaiban két nagyobb üldözési hullám zajlott. A boszorkányság vádja olykor férfiakat is sújtott, és egyes esetekben a politikai ellenfelek eltávolítását is szolgálta. A vallomásokat gyakran kínvallatással csikarták ki a vádlottakból. Az összesen mintegy ezer magyarországi boszorkányper egy része halálos ítélettel, más részük enyhébb büntetéssel zárult.

Nem így Nyugat-Európában, ahol a középkortól egészen az újkorig folyamatosak voltak az üldözések. Főleg a 15. századtól a 18. századig az inkvizíció tömegesen tartott ún. boszorkánypereket az állítólagos boszorkányok ellen. Ennek fő kiváltó oka pedig az 1486-ban kiadott 'Malleus maleficarum' (azaz a Boszorkánypöröly), Jacob Sprenger és Heinrich Institoris Kramer, két domonkosrendi barát tollából, mely rendszerezi a boszorkányokkal kapcsolatos tudnivalókat és harca szólítja fel az igazhitű embereket eme borzalom ellen. A boszorkányüldözésben jelentős szerepet játszott még az ezidőtájt kialakuló nőgyűlölet.

Ezek az állítólagos boszorkányok az esetek 99%-ában nem voltak boszorkányok (sem mesebeli, ördögcimborás boszorkányok, de még a boszorkányegyház tagjai sem), hanem jobbára becsületes keresztény nők és férfiak, özvegyek, akiket szépségük, érdeklődési körük, megközelíthetetlenségük, netán esetleges szakmai tudásuk miatt (pl. bábaasszonyok, akiknél túl kevés újszülött halt meg, vagy füvesasszonyok) az őket körülvevő közösség megbélyegzett és kivetett. (Lásd pl. Nathaniel Hawthorne „A skarlát betű” című regényében.) Ezt a folyamatot a közösség világi vezetői által az akkor illetékes egyházi bíróságokhoz benyújtott perkérelmek törvényesítették. A hivatalos hóhérok által végrehajtott nyilvános ítélet pedig az adott közösség akár íratlan törvényeinek minden áron való betartására figyelmeztetett.

Míg a legnagyobb boszorkányper-hullám elindítása az említett domonkosrendi inkvizítorok nevéhez fűződik, addig a boszorkányégetések ellen elsősorban jezsuita szerzetesek emelték fel a hangjukat, de ennek sokáig sem az egyházi, sem a világi hatóságok körében nem lett hatása (sőt maguk is sokszor menekülni kényszerültek a bosszúból a nyakukba akasztott perek elől). Az első bátor hangot a reneszánsz bölcselő, Cornelius Agrippa, illetve tanítványa, a kálvinista Wierus (Jan Weyer) képviselték (Wierus: De praestigiis daemonum, azaz A démonok szemfényvesztései). Utóbbinak az őt ért támadások miatt el kellett menekülnie lakhelyéről, Düsseldorfból. Wierus művét három jezsuita, Adam Tanner, Paul Laymann, illetve Friedrich von Spee folytatta. Von Spee, akit a jezsuiták hivatalos gyóntatójaként a boszorkányperekben elítéltek szolgálatára rendeltek ki, látva az ártatlan elítéltek tömegét fiatalon megőszült. Tapasztalatait a Cautio criminalis című akkori „bestsellerben” írta meg - amit csak névtelenül mert megjelentetni. A Wierus köréhez tartozó más protestáns teológusok is tiltakoztak az emberégetések ellen (pl. Balthasar Bekker: Az elvarázsolt világ c. írásában).

Az utolsó boszorkányégetés 1756-ban volt Magyarországon. 1768-ban Mária Terézia császárnő betiltotta ezeket az eljárásokat.

[szerkesztés] Lásd még

[szerkesztés] Külső hivatkozások

[szerkesztés] Irodalom

  • Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek, 1529-1768. I-III. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970.