Planck-állandó

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A Planck-állandó a kvantummechanika egyik alapvető állandója. Max Planckról a kvantummechanikában nagy szerepet játszó fizikusról nevezték el.

Értéke

h=6,626 068 76(52)\cdot10^{-34}\ \mbox{J}\cdot\mbox{s}.

A Planck-állandó mértékegysége energia szorozva idővel, amely a hatás egysége. Az egység lendület szorozva távolság formában is felírható (N·m·s), amely a perdület egysége.

Sok esetben kényelmesebben használható a redukált Planck-állandó vagy másik nevén Dirac-állandó:

\hbar=\frac{h}{2\pi}=1,054 571 596(82)\cdot10^{-34}\ \mbox{J}\cdot\mbox{s},

ahol π a matematika pi állandója. Kiejtése: h-vonás.

Eredetileg a feketetest-sugárzás során vezette be Planck. Feltételeznie kellett, hogy energiaátadás csak kvantumosan lehetséges.

A fotoeffektus során is megjelenik. Adott ν frekvenciájú fény adott E energiájú fotonokból áll:

E = h \nu \,,

Gyakran kellemesebb ezt az ω=2πν körfrekvenciával felírni, melyből

E = \hbar \omega \,,

Eddig az energia kvantálásáról volt szó. Hasonló elvégezhető más mennyiségekkel is, például a perdülettel is.

A Planck-állandó megjelenik Heisenberg határozatlansági-relációjában is. A helymérésben fellépő Δx határozatlanság és az azonos irányban mért lendület Δp határozatlanságára igaz:

\Delta x \Delta p = \begin{matrix}\frac{1}{2}\end{matrix} \hbar

Hasonló igaz több mérhető mennyiségpárra is.