III. Napóleon

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Charles-Louis Napoléon Bonaparte (Párizs, 1808. április 20. – Chislehurst, London, 1873. január 9.) III. Napóleon néven 1852. december 2. - 1870. szeptember 4. között Franciaország császára

III. Napóleon francia császár
III. Napóleon francia császár

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Ifjúsága

I. Napóleon öccsének, Lajos holland királynak (uralkodott 1806-1810) és Jozefin császárné lányának, Hortense Beauharnaisnak volt a harmadik fia – hivatalosan, mivel édesanyja meglehetősen szabados életet élt. 1808. április 20-án született Párizsban, de Waterloo után Svájcban, Arenenbergben élt anyjánál, aki belenevelte a nagy múlt emlékét és a nagy jövő reményét. Ezek később Napóleon életfelfogásának alappilléreivé váltak. 1831-ben az itáliai Romagna tartományba szökött bátyjával, hogy a pápaság ellen lázadó olaszokhoz csatlakozzon. A kaland rossz véget ért: bátyja egy járványban odaveszett, őt magát pedig csak anyja tudta kicsempészni az osztrák gyűrűből angol útlevéllel.

[szerkesztés] Korai kalandos kudarcok

Franciaországban sokáig nem vállalt szerepet, mert svájci állampolgársága miatt a korabeli törvények értelmében nem lehetett francia állampolgár. Csak 1845-ben kapta vissza elveszett jogait. II. Napóleon (a „Sasfiók”) halála (1832) után és rokonai passzivitása miatt a Bonaparte család rangidős tagjának érezte magát (két fivére addigra meghalt), és a bonapartisták élére állt. Első kísérlete a hatalom átvételére 1836. október 30-án, reggel hat órakor történt: néhány társával betört egy strassbourgi tüzérlaktanyába, és fel akarta lázítani a katonákat. 8 órára már börtönben volt, és köznevetség tárgyát képezte. I. Lajos Fülöp nem tulajdonított nagy jelentőséget a hamvába halt puccsnak, Napóleont hajóra tette, és 16000 frank útiköltséggel Amerikába bocsátotta. Ő azonban nem adta fel.

1840. augusztus 6-án már 56 támogatójával szállt partra Boulogne-ban, és a helyőrséget próbálta a maga oldalára állítani. Ismét kudarcot vallott, noha első próbálkozásához képest sikeres volt: csak három és fél óra múlva kapták el, igaz, rosszabb állapotban, mert menekülés közben beleesett a tengerbe. Ekkor már a törvény is kíméletlenül lesújtott. Napóleon 6 évig ült Ham erődjében luxuskörülmények között: egy kétszobás lakosztályban éldegélt, és még inasa is volt. Sőt mi több, két gyermeket is nemzett börtönévei alatt egy környékbeli varrónővel! 1846-ban végül megszökött, kihasználva az erődben folyó építkezéseket: munkásruhát és parókát szerzett, és arcát egy vállán cipelt deszkával eltakarva kisétált a kapun. A közvélemény nem reagált az esetre, de Bonaparte egyre biztosabb volt a sikerben. Új akciót azért nem szervezett, mert várta a kedvező lehetőséget, ami hamarosan el is érkezett.

[szerkesztés] A Francia Köztársaság elnöke

1848 februárjában a forradalom hírére Párizsba rohant, de a köztársaság vezetői távozásra szólították fel. Ő ebbe belenyugodott, hogy ezzel is hazafiságát bizonyítsa. Az áprilisi nemzetgyűlési választásokon nem indult, bár három Bonaparte-ot megválasztottak. A júniusi pótválasztásokon négy helyen is megválasztották, de visszautasította a jelöléseket, mondván: „Nevem a rend, a hazafiság és a dicsőség szimbóluma. A legmélyebb fájdalommal látnám, ha a haza megosztására használnák fel.” A véresen levert júniusi munkásfelkelés idején is Londonban tartózkodott, és csak a szeptemberi pótválasztások idejére tért vissza Franciaországba. Öt helyen győzött úgy, hogy rosszul beszélt franciául, nem volt állandó lakhelye és a családját száműző rendelkezést sem vonták vissza. Mint Victor Hugo is meglátta: „Nem egy herceg tért vissza, hanem egy eszme. A nép 1815 óta várja Napóleont. Nem a boulogne-i csetepaté résztvevőjét választotta képviselővé, hanem a jenai győztest.” A decemberi köztársaságielnök-választáson pusztán nevének köszönhetően a szavazatok ¾-ét elnyerte. 20-án letette a hivatali esküt, és beköltözött az Elysée-palotába.

[szerkesztés] Elnökből császár

A császár egy hivatalos portréja
Nagyít
A császár egy hivatalos portréja

A herceg-elnök következetesen képviselte azt a politikát, amire saját megfogalmazása szerint neve kötelezte: „(A Bonaparte név) a belügyekben tekintélyt, vallást, jólétet jelent, a külügyekben nemzeti méltóságot”. Eleinte hangsúlyozta, hogy a nemzetgyűléssel szorosan együttműködik, de már 1849. októberében annak véleménye ellenére saját híveiből alakított kormányt. A vidéki körútjai révén egyre népszerűbb elnök adósságokat halmozott fel, és tudta, leköszönése után (nem indulhatott újra a választáson) az adósok börtöne várja. A nemzetgyűlés is vizsgálatokkal fenyegette, így felmerült az eshetőség, hogy élete is veszélyben forog. Csak egyetlen lehetősége maradt, melyet meg is ragadott: az államcsíny. Ezt ügyesebben tervezte meg és hajtotta végre, mint nagybátyja: a rendőrség és a hadsereg vezetését saját hívei közül jelölte ki, belügyminisztere pedig féltestvére, Morny lett. Az austerlitzi csata évfordulóján, 1851. december 2-án a hadsereg megszállta Párizst, feloszlatták a nemzetgyűlést, aktívabb tagjait pedig le is tartóztatták.

Az elnök a demokrácia megmentőjének szerepében tetszelgett, kihasználva a nemzetgyűlés egy baklövését, amikor 1850-ben korlátozta a választójogot. Puccsa napján még népszavazást is kiírt arról, hogy reformjait szükségesnek tartják-e a franciák, amin elsöprő többséggel az „igen” győzött. Nem is csoda, hogy az államcsíny napján a republikánusok Párizsban alig 300 embert tudtak mozgósítani, akiket könnyűszerrel levertek. A déli megyékben viszont már nagyobb republikánus zavargások voltak. 26000 személyt letartóztattak, kb. 10000 főt Algériába, 240-et pedig Guyanába deportáltak. Mintegy 5000 személy került rendőri felügyelet alá. Az események emléke korabeli források szerint élete végéig nyomasztotta a valójában békés természetű Bonaparte-ét.

A franciák többsége mindennek ellenére támogatta a köztársasági elnöki mandátum 10 évvel való meghosszabbítását december 21-én, sőt 1852 novemberében a császárság restaurációját is. Az új rendszert szintén december 2-án hirdették ki, az új császár pedig III. Napóleon néven került trónra. A koronázásról lemondott, és dinasztikus kapcsolatok kiépítésére sem törekedett: szerelmi házasságot kötött, amikor egy spanyol nemes lányát, Eugénie de Montijót vette feleségül 1853-ban, akitől 1856-ben megszületett fia, akit halála után a bonapartisták IV. Napóleonnak kiáltottak ki, noha sohasem uralkodott. Feleségében méltó társra lelt: a művelt, intelligens Eugéniával többször megtárgyalt politikai kérdéseket, és három alkalommal régenssé nevezte ki távollétében (1859; 1865; 1870).

[szerkesztés] Kalandor külpolitika - Franciaország ismét nagyhatalom

Kalandor múltjából sokat megőrzött, gyakran bizalmasai nélkül politizált. Így teljesen függetlenül döntött a krími háborúba (1854-1856) való belépésről, ami fényes győzelmet jelentett Franciaország számára: a párizsi béketárgyalások idején ismét Európa legnagyobb hatalmának képében tetszeleghetett. A szintén magánpolitikai szférába tartozó olasz ügyek már nem mentek ilyen egyszerűen. Amikor a szövetséges Szárd-Piemonti Királyság védelmében megindultak a francia csapatok, a vártnál erősebb osztrák ellenállásba ütköztek, és a poroszok is fenyegetően mozgósítottak a határ mentén. Ráadásul az alapvetően érzékeny természetű császár, látva a solferinói vérfürdőt (1859. június 24.), lelke mélyéig megrendült és cserbenhagyva szövetségeseit fegyverszünetet kötött Villafrancában. A Zürichben megkötött békében lemondott Lombardiáról és kibékült I. Ferenc Józseffel. Az itáliai egységmozgalmat már nem lehetett megállítani, és mivel III. Napóleon végeredményben támogatta azt, Franciaországhoz csatolhatta Nizzát és Savoyát.

Franciaország befolyását III. Napóleon nem csak Európában, hanem a más kontinenseken is igyekezett megerősíteni. Indokína gyarmatosítása felgyorsult, és a franciák a Kína ellen folytatott II. ópiumháborúban is az angolok mellé álltak: 1860-ban csapataik együtt vonultak be Pekingbe. A hatvanas években (1862-1867) a császár beavatkozott a mexikói polgárháborúba, ám az általa támogatott I. (Habsburg) Miksa császárt elfogták és megölték Juárez csapatai. 1866-ban a Porosz Királyság legyőzte Ausztriát, mire III. Napóleon javaslatot nyújtott be a képviselőházban a francia hadsereg modernizálására - ami azonban elutasította a indítványt (a jobboldal a korábbi diadalok dicsfényétől elvakultan elég erősnek látta a haderőt, a balodal pedig a katonai ellenőrzés fokozásának szándékát látta a tervezetben). Ez hamarosan a császárság bukásához vezetett.

[szerkesztés] A liberalizálódó birodalom

III. Napóleon az addig érvényesülő merkantilizmus helyett szabad versenyt hirdető gazdaságpolitikája meghozta gyümölcsét: csökkentek a fogyasztói árak, a francia ipar pedig modernizálódni kényszerült. 1852-től létesülhettek munkáspénztárak, 1854-ben törvényt hoztak a nyugdíjpénztárakról, 1864-ben a császár kifejezett támogatásával legalizálták a sztrájkokat, 1866-ban pedig a 75 éve betiltott szakszervezetek működését. A császárság idején emellett 23 millió frankot adományoztak a kórházaknak és segélyegyleteknek. A szegényebb néprétegek életszínvonala emelkedett. Franciaországban is kibontakozott az ipari forradalom: minden mutató megugrott, a vasút egységessé tette az ország piacát, az államkassza pedig évi 2 milliárd frankot takarított meg. Kiépült a mai, modern Párizs váza (a császár ellenfelei szerint azért, mert a széles sugár- és körutakon könnyebben fel lehet oszlatni a forrongó tömegeket. Minderre azonban egyszer sem került sor a jólét miatt). Még a politikai rendszer is liberalizálódott: a „küldöttek” (a képviselő nevet eltörölték) egyre szélesedő jogkörre tettek szert az évek folyamán.

1859-ben teljes amnesztiát hirdettek, 1861-ben már a küldöttek beleszólhattak a költségvetés alakulásába, 1867-ben kiteljesedett a sajtószabadság, és a császári miniszterekkel is vitába szálhattak a delegátusok, 1870-ben pedig az ismét törvényhozási joggal felruházott képviselőtestületnek lett felelős a kormány. Franciaország egy erős végrehajtó hatalommal rendelkező parlamentáris monarchia lett. A liberális reformokat a népszavazáson a többség elfogadta, és a császárság 1870-ben hatalma csúcsán volt - még vagy négy hónapig.

[szerkesztés] A II. Császárság bukása

Az idős, beteg III. Napóleon Angliában
Nagyít
Az idős, beteg III. Napóleon Angliában

A baj ott történt, hogy a spanyolok 1869-ben a I. Vilmos távoli rokonának, Hohenzollern-Sigmaringen Lipótnak ajánlották fel a trónt. III. Napóleon diplomáciája erről lebeszélte a német császárt, aki a további biztosítékokat kérő francia követet elutasította. Bismarck provokatív jelentést készített, aminek hatására a francia közvélemény felhördült, és III. Napóleon minden vonakodása ellenére kénytelen volt hadat üzenni 1870. július 19-én. A császár ugyanis tudta, amit a franciák nem: hogy a francia hadsereg (300 000 fő) nem veheti föl a versenyt a 900 000 kiválóan felszerelt és kiképzett német katonával.

A császár saját bázisába bukott bele: a közvéleménynek nem mondhatott ellent, mert egész pályafutása a nacionalizmuson, a gloire (dicsőség) hajhászásán alapult, ráadásul a név is kötelezte: a III. Napóleon nagybátyja példáját követve a frontra utazott. Augusztus 2-án francia támadással kezdődött a háború, de a sorozatos vereségek hatására augusztus 12-én a császár lemondott a főparancsnokságról. Hadseregét Sedan mellett bekerítették, és szeptember 2-án III. Napóleon megadta magát. Párizsban szeptember 4-én számolták fel a császárságot. A volt uralkodó porosz fogságba esett, majd 1871 márciusában az angliai Chislehurstben telepedett le, és mindvégig élvezte Viktória királynő vendégszeretetét. 1873. január 9-én halt meg egy vesekőműtét következtében.


Elődje:
Louis-Eugène Cavaignac
(A minisztertanács elnöke)
Francia államfő Utódja:
Louis Jules Trochu
(A Nemzeti Védelem Kormányának elnöke)
Köztársasági elnök
(1848. december 20. – 1852. december 2.)
Francia császár
(1852. december 2. – 1870szeptember 4.)
Utódja:
IV. Napóleon
(nem ismerték el, sohasem uralkodott)