Boszorkányság története

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Ezt a szócikket át kellene olvasni, ellenőrizni a szövegét, tartalmát. További részleteket a cikk vitalapján találhatsz.
Ezen szócikk összedolgozandó a(z) Boszorkány szócikkel,
azután az egyik lap törlendő.


Boszorkányság. Mit is jelent ez a szó számunkra manapság? Milyen érzelmeket vált ki az emberekből, és ki is az a boszorkány? Sok ilyen kérdés merülhet még fel, de talán kezdjük az elején.

Mit is jelent maga a szó, hogy „boszorkány”? A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint: „A népi hiedelemben az ördöggel cimborálása miatt természetfölötti hatalmúnak (és ártó szándékúnak) képzelt nő. Mesékben vénasszony alakjában testet öltött gonosz lény.” (Magyar Értelmező Kéziszótár, Akadémia Kiadó, Budapest, 2003, 148.o.) Az ősi magyaroknál sámánnak, táltosnak nevezték. A boszorkányság eredetét a néhai Dr. Margaret Murray az őskor időszakáig (kb. 25000 év) vezette vissza. Kimutatta a mozgalom napjainkig tartó töretlen fejlődését. Dr. Murray szerint a boszorkányság alapja a pogány hit, amely egész Nyugat – Európában szervezett vallás volt a kereszténység térhódításáig. Mostanában a tudósok vitatják a nézeteit, de egy dolog viszont tagadhatatlan, hogy nyilvánvaló igazságokat és gondolatébresztő megállapításokat tett közzé.

Huszonötezer évvel ezelőtt az emberek élete a vadászat sikerén múlott. Az elejtett állat húsából táplálkoztak, a bőrükből öltözködtek és a csontjaiból készítették a szerszámaikat és a fegyvereiket. Lenyűgözve és félelemmel vegyes tisztelettel tekintettek a szélrohamokra, villámokra és áradó vizekre. Úgy vélték, hogy minden egyes természeti jelenségben egy – egy szellem lakozik, s az állatok is isteni tulajdonságokkal rendelkeznek, tehát istenek. Ezt a hitet nevezzük animizmusnak. Mindent külön istenek ellenőriztek: az eget, a szeleket, a vizeket, de ami a legfontosabb, az talán az, hogy külön isten tartotta kezében a vadászat ügyeit, nevezetesen a vadászat istene.

Az elejtett állatok nagy része agancsos, szarvas állat volt, azért őseink a vadászat istenét is szarvakkal képzelték el. Ilyen és efféle elképzelésekkel vette kezdetét a mágia kialakulása, ez tekinthető az ember első lépésének a vallás felé. A varázslatok, vagy szertartások a szellemek jóindulatát voltak hivatottak előidézni, s bizonyos dolgok utánzásával szerették volna előidézni a kívánt hatást. Például, készítettek egy életnagyságú bölényt, különböző anyagokból, ami a rendelkezésükre állt és eljátszották a sikeres vadászatot. Megtámadták és leterítették az állat szobrát. Ha ezt a rituálét minden varázslat előtt eljátszották, minden bizonnyal sikerült egy állatot elejteniük. Ebből is látszik, hogy a pozitív ráhangolódásnak milyen nagy szerepe van. A szertartásos mágia akkor született, amikor az első barlanglakó először magára öltötte egy állat bőrét, a fejére agancsos maszkot húzott, s eljátszotta a vadászat istenének szerepét egy vadászat alkalmával.

Nagyon érdekes megfigyelni, hogyan maradt fenn a szertartásos mágiának ez a formája majdnem teljesen épen a modern időkben is. A penobscot indiánok például kevesebb, mint száz évvel ezelőtt szarvasmaszkokat és agancsokat viseltek az ugyanebből a célból végzett szertartásaikon. Másik példa erre a mandan indiánok bölénytánca.

De ebben az időben nem csak a Vadászat Istenét tisztelték. Volt még egy nagyon fontos istenség, aki még az agancsos istenénél is egyre fontosabb szerepet töltött be az akkori emberek életében. Ő volt a Termékenység Istene, akit nő képében ábrázoltak. Fontosabbnak tartották, lévén ő jelentette számukra az emberiség fennmaradását és az állatok, illetve a Föld termékenységét is. Nem tudni, melyikük volt előbb – vagy talán együtt alakultak ki – de ez talán lényegtelen is. Nagy volt akkoriban a halandóság. A rokonszenvmágia részeként az ősember párzó állatokat ábrázoló agyag- és kőszobrocskákkal, továbbá a horda, illetve a törzs termékenységi rítusaival (szeretkezéssel egybekötött szertartások) vélte biztosítani a sokasodást.

Számos ábrázolás maradt ránk a termékenység istennőiről. E vésetek és szobrok az úgynevezett Vénusz-alakok. Legnevezetesebb a willendorfi Vénusz, de a lauselli, a sireuili és a lespugne-i Vénuszok is érzékletesen túlhangsúlyozzák a termékenység jeleit. A figurák keble, hasa és tompora általában túlzottan kerek - mint várandós anyáké általában -, nemi szervük túlméretezett, ám a szobrocskák keze, lába és a feje jelentéktelen. Kétségtelen tehát, hogy őseinket kizárólag a termékenység megjelenítése izgatta. A nők kezében volt az utódok sorsa, ők viselték gondját a gyerekeknek. A termékenység istennője képviselte a nőiesség lényegét, az anyatermészet és az anyaföld erejét sűrítve magába.

Ahogy őseink fokozatosan megkezdték a termőföldek művelését, egyenes arányban ezzel kezdett megnőni a termékenység istennőjének a szerepe is. Immár az emberek a növények és az állatok szaporodására is felügyeltek. Az év az időjárás miatt két részre oszlott.

A nyár a termények szaporodásának és betakarításának az időszaka volt, amelynek az istennő viselte a gondját, télen viszont a vadászat istene uralkodott. A többi (kisebb) isten – szelek, vizek stb. istenei – háttérbe szorultak, mert csökkent a jelentőségük. Az emberek a két fő istenükre nagyobb szerepet fordítottak. A kisebb istenek is megmaradtak, de már csak helyenként foglalkoztak velük.

Az ember fejlődésével párhuzamosan fejlődött a hitvilág, bár a vallások kialakulása nagyon lassan ment végbe. A hordák szétvándoroltak és isteneikkel együtt népesítették be Európát. Az istenek és istennők különféle neveket kaptak. Lényegében az eredeti nevek névváltozatairól beszélhetünk, de az istenségek ugyanazok maradtak. Jó példa erre a dél-angliai Cernunnos isten neve (szó szerint „Szarvas”). Az észak-angliai vidéken ugyanezt az istenséget Cerne-nek hívták, ami a másik rövidített szóalakja. Ugyancsak Angliában a Herne néven is tisztelték ugyanezt az istent.

Lassanként rájöttek, miként lehet a terményeket elraktározni télire, ígyhát a vadászat istenének szerepe fokozatosan elhalványult. A szarvas istenre a természet isteneként, illetve a későbbiekben a halál isteneként tekintettek. Az istennő a termékenység jelképe maradt, ráadásul az újjászületés is szimbolizálta, miután az ember kezdett hinni a halál utáni életben, amint ezt a korabeli temetkezési szokások sejteni engedik. Az i.e. 22000 - 18000 közötti időszakban a halottakat teljes díszöltözetben, ékszereikkel, eszközeikkel temették el, bőrüket hematittal, illetve vörös vasoxiddal mosták be, hogy eleven színűek maradjanak. A családokat egymás fölé hantolták, a férfiakat fegyvereikkel, néha kedvenc kutyáikkal, hátha szükségük lehet rájuk a túlvilági életben.

A rítusok szaporodásával párhuzamosan fejlődött ki a papság, amely egyre nagyobb szerepet kapott. Nagyon kevesen tudták eredményesen vezetni a szertartásokat. E kevés vezetőt, sámánt, papot illetve papnőt wiccá-nak hívták. Eredetileg a férfit, tehát a papot hívták wiccának, a papnőt pedig wiccének. Maga a wicca szó magyarul annyit tesz: bölcs, vagy Bölcsek Bölcse. Wicca csak művelt ember lehetett. Az emberek nem tettek addig semmit, míg ki nem kérték a wicca tanácsát. Nagy tudású füvesemberként, jövendőmondóként és varázslóként is megállták a helyüket. Egy személyben volt orvos, bíró, tanácsadó, varázsló és pap. Tejhatalmú közvetítőként működtek ember és isten között, valamint a különböző létsíkok között is. Nagyobb ünnepeken őket is istenként tisztelték. Az ősi magyaroknál sámánnak, táltosnak nevezték. A kereszténység előretörése azonban háttérbe szorította ezeket a csoportokat, akik nem akarták elfogadni ezt az új vallást. Az új vallás bevezetése nehéz feladatnak bizonyult, hiszen i.sz. 1000 körül is jócskán éltek pogányok még a falvakban (a pogány szó azt jelenti, hogy a „puszták embere”). Ha valakit pogánynak neveztek, az akkoriban egyet jelentette, hogy nem városi ember, ugyanakkor nem is keresztény. A kereszténység felvétele korántsem történt meg olyan gyorsan, mint ahogy azt sok könyv írja. Ugyanúgy évezredeken történő fejlődésen ment keresztül, mint az ősi, természetes eredetű vallások. Egész országokat nyilvánítottak kereszténnyé mindössze azért, mert az uralkodó felvette a keresztény vallást, főleg valamiféle politikai formaságok kedvéért. A keresztény első ezeréves fennállása alatt az országokban az ősi, természeti vallások valamelyikét követték az emberek. A térítés egyik eszköze volt a lelki fenyítés. A régi hagyományok eltörlésével próbálták rávenni az embereket az új hit felvételére. Az egyház parancsára elkezdték elégetni a régi bálványokat ábrázoló szobrokat, és új templomokat kezdtek építeni. A tömeges áttérés csak Nagy Gergely pápa idején következett be, amikor az egyházfő rájött, hogy csak úgy nyerheti meg az embereket, ha az új templomokat a régi imahelyek és hajdani istentiszteleti helyszínek helyére állítatja. Az egyházi méltóságoknak meghagyta, hogy a felépített új templomot szenteljék fel a keresztény rituálé szerint. A pogány bálványok eltüntetése és az új templomok felépítése után az egyház azt hitte, végre győzedelmeskedett a hosszú ideje vívott harcban, de sajnos tévednie kellett. A templomok építésénél ugyanis nem támaszkodhattak semmi másra, mint a pogány kézművesek munkájára, s pogány fa- és kőfaragók nagyon okosan saját isteneik képmásaival díszítették az újonnan felépített templomokat. Ekképpen a lakosság új igéket hallgatott ugyan, de a saját istenei között ült és ez nyugalmat adott nekik.

A fent említett szobrok közül nagyon sok túlélte az idő viharát és még ma is megtekinthető. A termékenység istennőjét félreérthetetlen, feltárulkozó pózban ábrázolták, túlhangsúlyozott szeméremtájékkal, az alakokat Shielana-gings néven tartja számon a nemzetközi művészettörténet. Az ókeresztény templomokban felbukkant a pogány istenek arcképe is, szarvas, vagy agancsos fejüket dús leveles maszk rejti. Őket leveles-maszkos alaknak, zöld fickónak, illetve erdei tündérnek/embernek nevezték.

A kereszténység korai időszakában a pogány hit követői az egyház ellenségeinek, vetélytársainak számítottak, s ezért természetes volt, hogy szerettek volna megszabadulni tőlük. Sehogy sem sikerült döntő csapást mérni rájuk. Mit is lehetett volna tenni, be kellett állítani a régi vallás isteneit az új vallás ördögeinek. Ez is történt, és nem is volt olyan nehéz, hiszen a természeti hit istene szarvakat viselt, és aki nem tért át az új hitre, azok azt azért nem tették, mert a Sátán hívei. Lehettek ők akármilyen tiszta erkölcsű, kifogástalan életet élő emberek ha nem tértek át, mert akkor bizony a Sátán híveinek tekintették őket.

A wiccák és a boszorkányok ellen felhozott vád, miszerint a gonosz, vagyis a Sátán követői volnának, egyszerűen nevetséges. A Sátán gonoszként való értelmezése egy fokozatosan eltorzult fordítási hiba következménye. Az eredeti arámi-héber nyelv Ha-satan szava mindössze vetélytársat, illetve ellenfelet jelent. Az ógörög fordító kezén változott diabolos szóra, így lett belőle gonosz.

A kereszténységet el nem fogadó emberek ellen keresztes hadjárat indult. A wiccák az emberi termékenységéért, az állatok szaporodásáért és a jó termés biztosítása érdekében muatták be a varázslataikat. Ellenlábasaik pedig mindezeknek az ellenkezőjét állították róluk. Azzal vádolták őket, hogy terméketlenné teszik az asszonyokat és az állatokat és rontást küldenek a termésre. senki nem gondolt bele abba, hogy ha ekképp cselekednének, az mindenkinek rossz lenne. A pogány megnyilvánulásokat egyre több gyanakvás övezte, végezetül pedig vádaskodássá fajultak a dolgok. Az lett a vádaskodások vége, hogy 1484-ben VIII: Ince pápa bullát adott ki a boszorkányság ellen. A sokféleképpen magyarázott pápai bulla mindenekelőtt részletesen felsorolja, hogy a boszorkányok miféle ártalmas gonoszságoknak a szerzői. Azután teljes hatalmat ad a két inkvizítornak perbefogásokra, s egyszersmind utasítja a papságot, hogy a szószékről világosítsák fel a népet a boszorkányok üzelmeiről. A bulla lényege az volt, hogy szembe fordítsa a keresztény embereket a természeti vallás követőivel. Azt terjesztették a szószékekről, hogy a boszorkányok ártalmas varázslatokat folytatnak és az ördöggel kötöttek szövetséget. Megtagadták Istent és az ördöghöz esküsznek, mindezzel pedig elveszítik az örök üdvösségüket.

Két évvel az ún. Boszorkánybulla kiadása után két német dominikánus szerzetes, Heinrich Institoris Kramer és Jakob Sprenger rettenetes boszorkányellenes könyvet adott ki. Nem tudni pontosan, hogy eme „írásmű” miként láthatott napvilágot, hiszen néhány szakirodalom szerint a könyv kiadására sosem kaptak engedélyt a kölni teológiai egyetemtől. A Malleus Maleficarum (Boszorkánypöröly vagy Boszorkányok pörölye) mégis megjelent és határozottan felszólította az embereket a boszorkányság üldözésére. Durva becslések szerint a boszorkányüldözések áldozatainak száma megközelítette a kilencmilliót. Ez a hihetetlen szám egyaránt tartalmaz női, férfi és gyermek kivégzéseket. Néhány helyen még állatokat is végeztek ki, mert azt hitték, hogy állat testébe bújt a boszorkány. Ez az időszak pompás alkalom volt egyesek számára, hogy lemészároljanak politikai vagy családi ellenségeikkel, illetve azokkal akiket irigyeltek. A XVII. század vége felé a természeti hit képviselői illegalitásba kényszerültek. A rejtőzködést követő háromszáz év alatt a boszorkányság összes formája eltűnt az emberek szeme elől, ám a hit, amelynek alapja az ősidőkben gyökerezett és több tízezer évet bírt ki, nem tűnhetett el olyan könnyen. Gyakran kisebb csoportokban, családokon belül gyakorolták a vallást.

A nyomtatás feltalálásával a kereszténység a fénykorát élte. Egyre több írás jelent meg a boszorkányokról, amelyek a katolikus egyház szemszögéből foglalkoztak a témával. A későbbi szerzők is ezeket a munkákat vették alapul, és így a boszorkányok elleni gyűlölet szinte beleivódott az emberek agyába. S az ellenségeskedés még akkor sem ért véget, amikor Dr. Murray 1921-ben közzétette „A boszorkánykultusz Nyugat-Európában” című tanulmányát, amely a maga nyers valójában tárja fel a boszorkányság ügyét. Második tanulmányában, „A boszorkányok istene” címűben még nagyobb rálátást enged a témára.

Angliában 1951-ben helyezték hatályon kívül a boszorkányok ellen hozott törvényeket. Ezek után a boszorkányok szót emelhettek saját érdekükben. Dr. Gerald Brousseau Gardner a Witchcraft Today (A boszorkányság napjainkban) című könyvében 1954-ben megdöbbentő vallomást tesz. Margaret Murray elméleteinek igazat ad és azt mondja, hogy minden bizonnyal létezett boszorkányság, sőt, napjainkban is létezik, hiszen ő maga is boszorkánymester. A vallomás után beszámolt a boszorkányok életéről a háromszáz éves rejtőzködés alatt. Gardner elsőként írta meg a boszorkányok nézőpontjából a mágia történetét. A könyv megjelenése körüli időkben a boszorkánymesterség erősen hanyatlóban volt. Gardnernek nagy meglepetés volt, mikor könyve megjelenése után egyre több hírt hallott európai boszorkánykörökről, akik zavartalanul ápolják a hagyományaikat. Viszont megtanulták a történelmi leckét és nem szeretnének kiállni a nyilvánosság elé, mivel senki sem tudja garantálni, hogy a történelem nem ismétli e meg önmagát.

Sokáig csak Gardner emelt szót a boszorkánymesterség érdekében. Őt magát a második világháború kitörése előtt avatták boszorkánnyá egy angliai katolikus templom szomszédságában működő gyülekezetben. Szerette volna megismertetni az emberekkel a boszorkányok életét és magát a vallást, az egész addigi életét a kutatásoknak szentelte, de még sajnos nem jött el a kitárulkozás pillanata. A sok hiábavaló kísérletezés után úgy döntött, hogy a hiteles gondolati és gyakorlati tudnivalókat regény alakban írja meg. A mű 1949-ben jelent meg Angliában Magic’s Aid (Magasrendű mágikus segély) címmel. A könyv kiadása után újabb öt évnek kellett eltelnie, hogy elnyerje a boszorkánytársaságok beleegyezését és új adatokat hozhasson nyilvánosságra. Ekkor írta meg a The Meaning of Witchcraft (A boszorkányság célja) című művét, amely 1959-re készült el. Az egész életén át folyó kutatások alatt arra kellett rájönnie, hogy az előkerült feljegyzések helyenként tévesek, mások pontatlanok. Ennek az lehetett az oka, hogy az ősi hit több ezer éven keresztül csak szájhagyomány útján terjedhetett. Az egyház által rendezett könyvégetések alkalmával ugyanis nagyon sok írott anyag megsemmisült és a megpróbáltatások alatt a csoportok is elszakadtak egymástól. Rejtett tudományukat The Book of Shadows (Árnyak könyve) néven foglalták össze. Ezeknek a könyveknek a tartalmát csak a csoportok vezetői ismerhették. Ők is kézzel másolták egymásról és néha az emlékezetükre kellett támaszkodniuk, így hát nem is csoda, hogy helyenként hibák csúsztak a szövegbe. Sok csoportban meg is semmisítették a könyvet ha a vezető meghalt. Gardner volt az aki összegyűjtötte a feljegyzéseket és talpra állította a boszorkányságot, és megismertette a világgal.

„A vallás óriási utat tett meg a szerény őskori kezdetek óta. A hitvilág másik elemi részecskéje, a boszorkányság is. Közben megedződött, felnőtt a feladataihoz, világszerte elterjedt, végül törvényesen elismert eszmévé vált.” (Raymond Buckland: A boszorkányság nagykönyve, Édesvíz Kiadó, Budapest 2005, Ford.: Csáky Ida, 33. old.)

Dr. Gerald Gardner így ír a boszorkányokról egyik könyve bevezetőjében: „Minden időben és minden országban voltak boszorkányok. Azokat a férfiakat és nőket hívták így, akik ismerték a gyógyító szereket, a varázsformulákat, a varázs- és szerelmi bájitalokat, néha a mérgeket is. Sokan azt hitték, hogy képesek befolyásolni az időjárást és az esőt, vagy szárazságot képesek előidézni. Gyűlölték vagy szerették, nagyra becsülték vagy üldözték őket.” (Gerald B. Gardner: A boszorkányság eredet, Hermit Kiadó BT., 2005, Ford.: Kássa Lászlóné, 10.old.)