Tenorbrácsa
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
| Tenorbrácsa |
||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| angol: Tenor viola német: Tenor-Viola, Tenorbratsche, Tenorgeige francia/olasz: lásd cikk |
||||||||
|
A tenorbrácsa a hegedű család (viola da bracciók családja) mára kihalt tagja. Értelemszerűen a vonós hangszerek közé tartozott.
Ha jól megfigyeljük a mai vonósok hangolását, észrevehető, hogy egy kisebb hézag uralkodik a brácsa és a cselló hangolása között. Itt helyezkedett el a tenorbrácsa, mivel a 16. századi együttesek felépítése ezt megkövetelte.
Zacconi egyik 1592-ben publikált művében ismer egy F hangolású „tenore di viola da braccio” nevű hangszert, Cerone 1613-ból egy „tenor y alto de las vihuelas de braçio” nevezetűt, Daniel Hizler Newe Musica oder Singkunst című művében egy „Tenor-Geige”-t (tenorhegedűt) ismertet. Ezen állítások szerint a hangszer hangolása F-c-g-d'.
Michael Praetorius 1619-ből egy „Baß Viol de Braccio”-ról, Banchieri pedig egy „Primo violino per il basso”-ról beszél. Közös bennük, hogy mindkettő G hangolású (G-d-á-é')
Mindenesetre az mindkét leírás szerint megyegyezik, hogy a tenorbrácsa-kották (értelemszerűen) tenorkulcsban íródtak.
A vonószenekarok eredetileg tartalmaztak tenorbrácsa szólamot, ám azok általában rendes brácsán is lejátszhatóak voltak.
Lehetséges, hogy ezeket a „basszushangszereket” nem a lábak között használták, hanem ténylegesen váll alatt. Mindenesetre nagyon esetleges hangszerek lehettek, mert hamar eltűntek.
Ráadásul mivel méretük nem volt sokkal nagyobb alt társaikénál, ezért nem is nagyon tudjuk beazonosítani őket. Az egyetlen, teljes bizonysággal azonosítható tenorbrácsa Antonio Stradivari 1690-es hangszere.
A tenorbrácsa újjáélesztésére több kísérlet is történt, a legéletképesebb próbálkozás a violotta volt. Ezen kívül még a controviolino említésre méltő, amelynek megalkotója Valentino Zorzi. Firenzében készült, 1900 körül. Ez is a tiszavirág-életű hangszerek közé sorolandó.


Based on work by