Isten
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Istennek azon természetfeletti lényt vagy lényeket nevezik, aki, vagy akik a vallások, vagy a mitológiák szerint a világot teremtették, vagy annak működését, történéseit irányítják vagy ellenőrzik. A különböző vallások más-más tulajdonságokat tulajdonítanak neki(k), és általában egyetértenek abban, hogy képességei(k) az emberekét meghaladják. Az ateisták az Isten és istenek létét megkérdőjelezik és erősen vitatják.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Egyistenhit (Monoteizmus)
A nagybetűs Isten szóval általában a egyistenhívő (monoteista) vallások legfőbb lényét jelezzük, mint amilyen a judaizmusnak a Tórában és a Talmudban, a kereszténységnek a Bibliában és az iszlámnak a Koránban megfogalmazott Istene. Gyakran Úrként, Atyaként is megjelenik.
A monoteizmus első és legkorábbi jelei már az ókori Egyiptomban megjelentek, de nagyobb hatással valószínűleg csak a perzsa Zarathustra és istene, Ahura Mazdá valamivel későbbi vallásának egyistenhívő elemei voltak a többi egyistenhívő vallásra. Ezt a vallást Zarathustra perzsa próféta alapította, aki tanításában beszél a jó és a rossz küzdelméről, a mennyországról és a pokolról, az eljövendő megváltóról, a halottak feltámadásáról és az utolsó ítéletről.
[szerkesztés] Isten fogalma az ábrahámita vallásokban
A keresztények istenképe a Biblián alapszik. Habár a Biblia nem ad rendszerezett teológiát vagy pontos definíciókat, Istent mindenképpen mint személyt ismerhetjük meg belőle.
Az Apostoli Hitvallásban a következőképpen foglalják össze, hogy szerintük kicsoda Isten: „Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében”
Istent egy, a kereszténységbe bevezető könyv a következőképpen határozza meg: „Isten a végtelen Szeretet, végtelen Jóság, végtelen Szépség.” [1] A kereszténység legtöbb változata szerint egyszerre három személy: az Atya, a Fiú (Jézus Krisztus) és a Szentlélek (vagy Szent Szellem); ez a szentháromság.
Isten fogalmát a zsidó, keresztény és muzulmán vallású ember
- a lét vonatkozásában az örökkévalóként,
- a világ viszonylatában a teremtőként,
- az emberi élet vonatkozásában az atyaként,
- szociális viszonylatban tanúként, gondviselőként és bíróként
- az okság viszonylatában a mindenhatóként,
- a teleologikus viszonylatban az úrként, vagy az üdvösség (értsd: a helyes vagy erényes élet után esedékes jutalma) megadójaként
nevezi vagy határozza meg.
Isten ilyen felfogása rokonságot mutat más vallásokkal is. A legnagyobb közös nevezője ezen isteni „elképzeléseknek” az, hogy Isten a hit elnevezésű lelki tevékenység absztrakciója, míg az egyes tulajdonságokkal való konkretizálás eredményeképpen különböző, tudományosan nehezen bizonyítható létező megtestesítője. (A hit valamire vonatkozó, a cselekvést, a jövőre irányuló lépéseket illető, nem bizonyítható feltételezések köre.)
A zsidó, keresztény és muzulmán vallási, kulturális körben a vallásalapítók tiltották Isten közelebbi mibenlétének meghatározását, látványának megjelenítését. Lásd: „Vagyok, aki vagyok”, és az Isten szó értelmezései, továbbá az ábrázolás tilalma.
[szerkesztés] Az emberi sors fordulatainak, alakulásának értelmezése Isten cselekedeteként
A szabad akaratban vagy az eleve elrendelésben is hisznek vallásos emberek.
Az Isten fogalmához a következő cselekvések kapcsolódnak:
- ha jutalmaz, akkor áldásban részesít
- ha megbocsát, akkor kegyelemben részesít
- ha büntet, akkor elfordítja rólunk tekintetét
- ha megnyugtat, akkor megvilágosít, stb.
Az ember és Isten viszonylatában az ember Istenről úgy vesz tudomást, hogy
- imádja, imádkozik hozzá
- kér tőle, könyörög neki és fohászkodik hozzá
- tanúságot tesz mellette, illetve hitéről, stb.
Végül Isten fogalmát átszövik az egyéb mindent magába foglaló fogalmakhoz kötődő képzetek, így a természet, az ismeretlen, a csoda, a felfoghatatlan, stb.
[szerkesztés] Sokistenhit (Politeizmus)
Kisbetűvel használva az isten szó köznévként jelzi a vallások teremteni képes lényeit, mint amilyenek például az egyiptomi, a görög vagy a római vallás istenei. Az emberiség feltárt és összegyűjtött istenei igen változatosak és nagyon nagy az összámuk. Több álláspont és becslés szerint ez legalább tízezer feletti. Az emberek által már nem gyakorolt vallások isteneit mitológiai alakoknak is szoktuk nevezni. Nagyon sok vallásban az istenek külön társadalmat alkotnak. Például az ókori görögök uralkodó vallásában maguknak az isteneknek is volt királya, akit mi Zeuszként ismerünk. Ezen kívül voltak félistenek és más isteni alakok is.
Lásd még: Istenek
[szerkesztés] Istentagadás (Ateizmus)
[szerkesztés] Az isten fogalmának memetikai értelmezése
„Isten létezik, ha másként nem is, olyan mém formájában, amelynek az emberi kultúra kínálta környezetben nagy túlélési értéke, vagy fertőzőképessége van.” — Richard Dawkins
A memetika képviselői (többek között Dawkins és Blackmore) szerint isten eszméje egy a mémek közül, a vallási mémkomplex egyik tagja. Egy nagyon régóta létező, mutációk során többször függetlenül kialakult mémről van szó, amelynek nagy a túlélési értéke a mémkészletben. Ennek főbb okai a következők lehetnek:
- Rendkívüli másolási sebessége:
- Nagy lélektani vonzerő:
- Önmaga terjesztésére biztat
- Nagy másolási pontossága:
- Dogmatikus
- Stabilitása:
- Dogmatikus, készen kapott válaszokat kínál
- Könnyen együttműködik más, hozzá közel álló mémekkel, amik hatékonyan növelik stabilitását (lásd: vakhit)
[szerkesztés] Az isten mint érzelmi, pszichológiai alapú konstrukció
Sok eltérő nézet és álláspont van arról, hogy mik az istenek, főként a bibliában leírt Isten iránti emberi érzelmek és kötődések mozgatórugói. Freud ezt abban látta, hogy az egyén nem tud érzelmileg felnőni és továbbra is szüksége van egy óvó és büntető uralkodó apaképre. (Freud 1927)
Isten absztrakciójának társadalmi hasznosságát a lelkiismeret nevű önkontroll megerősítése adja, amely istennek, mint arccal, de főleg mindent látni képes, tekintettel rendelkező személynek a képzetét tételezi, amely bevált viselkedés-irányítási szociális innováció.
Ezen kívül Istennel azonosítjuk a gondolkodást lehetővé tevő „elhatárolás” legszélesebb, legáltalánosabb megfogalmazásait, a kezdő- vagy fix kindulási pontot (origó), illetve a kezdetet és a véget (alfa és az omega). Ilyen fogalmak, illetve az elhatárolás művelete nélkül ugyanis nagyon nehéz bármit is elgondolni, megragadni.
[szerkesztés] Istenérvek és kritikáik
Isten létezése mellett - vagy ellen - számos úgynevezett istenérvet ismerünk a filozófiában.
- Anzelm ontológiai istenérve
- Descartes ontológiai istenérve
- kozmológiai istenérv
- Pascal valószínűségi érve
- Aquinói Szent Tamás, az „első mozgató”-érv
- moralitás-érv
- Kurt Gödel ontológiai istenérve
Ezek legtöbbjéről ma is viták folytak a filozófia történetében: már Aquinói Szent Tamás, Descartes, Kant foglalkoztak elődeik istenérvével. Anzelm istenérvét például Tamás nem fogadta el, Descartes újrafogalmazta, majd Kant ismét elvetette.
Egyes ateisták (pl. Michael Martin), szabadgondolkodók és sok hívő az ismert istenérveket megcáfoltnak tartja. Mások szerint az istenérveket csak az ateisták és szabadgondolkodók tartják logikailag hibásnak vagy a tudomány által megcáfoltnak (jóllehet sokat közülük éppenséggel vallásos emberek cáfoltak meg).
A történeti vallások egyes irányzataiban (ld. tomizmus) és bizonyos mai vallásokban és világnézetekben (ld. Swimburne, Plantigua) is fellelhető, hogy Istennek racionális úton értelmezhetőnek, és igazolhatónak kell lennie.
Az istenek létezése tekintetében konszenzus van általában a teológusok, a hívők egy része és a tudósok között abban, hogy ez tudományosan nem értelmezhető, ezért nem igazolható és nem cáfolható. Ennek megfelelően Isten nem szerepel a tudományos elméletekben. Ez alól kivétel például az előbb említett Swimburne és Plantigua.
[szerkesztés] Irodalom
- Sigmund Freud, 1927: Egy illúzió jövõje. (Die Zukunft einer Illusion.)
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- ↑ (Dr. Tomka Ferenc: Találkozás a kereszténységgel.)


Based on work by