Trombita
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
| Trombita | ||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| angol: trumpet francia: trompette német: Trompete olasz: tromba |
||||||||||
|
A trombita a tölcséres fúvókájú, más néven rézfúvós hangszerek közül a legmagasabb hangú. Hangfekvése a kürt, a harsona és a tuba fölött van. Tágabb értelemben trombitának nevezünk minden olyan trombitaszerűen megszólaltatott egzotikus vagy népi fúvós hangszert, amelynek furata a trombitáéhoz hasonlóan szűk, túlnyomórészt hengerszerű.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Leírása
A trombita egy változó keresztmetszetű, többszörösen meghajlított csőből áll, melynek egyik végén helyezkedik el a fúvóka, a másik vége tölcsérszerűen kiszélesedik. Anyaga sárgaréz, vagy más rézötvözet. A cső hosszának nagy részében cilindrikus, tehát azonos keresztmetszetű, menzúrája szűk, ennek köszönhetően fényes, érces a hangja. A tölcséres rész segít a hang sugárzásában, ugyanakkor a fafúvósoktól eltérően a hang képzésében is részt vesz. Három szelepe jellemzően nyomóventil, ritkábban forgószelep. Működtetésükkel a csőrezonátor hosszúsága változtatható oly módon, hogy abba különböző hosszúságú toldalék csődarabokat iktatnak be. A szelep nélküli trombita a natúrtrombita.
A B trombita teljes csőhossza 140 cm, ennek 21%-a a fúvóka rész, 29%-a hengeres cső, 50%-a a szélesedő, tölcséres szakasz. A szelepek 8,4 cm, 17,3 cm illetve 25,7 cm hosszúságú csődarabokat toldanak be.
[szerkesztés] Fajtái
A leggyakoribb a B hangolású, de ezen kívül lehet C, D, Esz, E, F, G, A is. Zenekarban kedvelt a C trombita, melynek kisebb mérete folytán hangja még fényesebb, élénkebb, mint a B hangolásúé.
A piccolo trombita egy magasabb hangolású, kicsi trombita, egy oktávval magasabban szól. Rendszerint van egy negyedik szelepe is, amely egy tiszta kvarttal mélyíti a hangját.
A basszustrombita hangfekvése a tenorharsonáénak felel meg, fúvókája is ahhoz hasonló, ezért rendszerint harsonások játszanak rajta.
[szerkesztés] Megszólaltatása
A többi tölcséres fúvókájú hangszerhez hasonlóan a trombita elsődleges hangforrása a játékos ajkainak rezgése a fúvókában, amely a cső különböző rezonanciáit képes megszólaltatni. A szűk menzúra miatt az alaphang nem képezhető, csak az 1. – 11. felhang. A natúrtrombitán kizárólag ez a rendelkezésre álló hangkészlet, a szelepes trombitán viszont a kromatikus hangok is elérhetők. Az első szelep egy egészhanggal, a második félhanggal, a harmadik kisterccel mélyíti a hangszer alaphangját. Ezek kombinációi teszik lehetővé a felhangsor hangjai közötti űr kitöltését.
A trombita transzponáló hangszer, a leggyakoribb B trombita a kottához viszonyítva egy hanggal mélyebben szól.
[szerkesztés] Története
Trombitaszerű hangszerek már az ókori Egyiptomban léteztek, a görög szalpinxet vagy a zsidó sófárt ugyanúgy a trombita ősének tekinthetjük, mint az etruszk buccinát. Az ókorban és a középkorban katonai hangszernek, jelzőkürtnek használták.
A vékony fémlemezből forrasztással, kalapálással, nyújtással előállított trombita a 10. században keletről, arab közvetítéssel érkezett Európába. A legkorábbi ilyen technológiával készült európai trombitaféle, a hosszú, egyenes busine közvelten előképe az arab nafir lehetett. A trombita mai kétszeresen U alakban meghajlított formáját a 15. században nyerte el. Monteverdi Orfeo-jának nyitányában már valóságos zenei szerepet kapott. Ekkoriban jellemzően kb. 120 cm hosszú volt, D alaphangra készült, és kizárólag a felhangok megszólaltatása volt lehetséges rajta. A trombitások az üstdobosokkal közös céhekbe tömörültek, és elsősorban néhány hangból álló fanfárszerű, ünnepélyes dallamok eljátszására specializálódtak a hangszer mélyebb, principálnak nevezett hangfekvésében.
A barokk korban kezdték a műzenébe bevonni, továbbra is szinte mindig üstdobok kíséretében. Kizárólag szólisztikus szerepet kapott, ünnepélyes, hősi karakterű művekben. A kor trombitásai rendkívüli virtuozitást értek el, akár a 20. felhangot is meg tudták szólaltatni, és a hangsorba hamisan illeszkedő részhangokat is képesek voltak a fúvás módjával úgy módosítani, hogy tisztán szóljanak. Ezt a fajta magas, brilliáns trombitajátékot clarino-játéknak nevezik. J. S. Bach 2. brandenburgi versenyében találkozhatunk vele.
Bach több művében írt elő Tromba da Tirarsi-t, egy olyan trombitát, amelynek fúvókával ellátott vége teleszkópszerűen ki-be húzogatható, hogy tisztább intonációt tegyen lehetővé. Purcell műveiben találkozhatunk a Flatt trumpet-tel, amelynek a harsonához hasonló kettős tolócsöve volt. A 18. század folyamán a fafúvós hangszerek mintájára hanglyukakkal ellátott, billentyűs trombitával is kísérleteztek (Klappentrompete). Szelepekkel az 1830-as években szerelték fel, a vadászkürttel együtt. Ekkortól vált teljes értékű, kromatikus hangszerré, de még el kellett telni néhány évtizednek, míg a zeneszerzők is megbarátkoztak ezzel a megoldással. Kezdetben mélyebb, F hangolású volt, a mai B és C trombita a 20. század elején vált általánossá.
[szerkesztés] Híres trombitaművek
- J. S. Bach: 2. brandenburgi verseny
- Joseph Haydn: Trombitaverseny
- Felix Mendelssohn-Bartholdy: Trombitanyitány
- Henry Purcell: Trombitaszonáta
- Antonio Vivaldi: Versenymű két trombitára
[szerkesztés] Trombitások
- Gottfried Reiche (1667 - 1734)
- Maurice André
- Louis Armstrong
- Miles Davis
- Dizzy Gillespie
- Arturo Sandoval
- Zsoldos Imre
- Fats Navarro
- Geiger György
[szerkesztés] Források
- Tarnóczy Tamás: Zenei akusztika – ISBN 963-330-401-6
- John Henry van der Meer: Hangszerek, Zeneműkiadó, ISBN 963-330-670-1


Based on work by