Téli háború

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A téli háború (ismert még, mint szovjet-finn háború, vagy orosz-finn háború) 1939. november 30-án kezdődött 3 hónappal a II. világháború kitörését követően.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Az előzmények

Molotov és Ribbentrop aláírják a Szovjet-Német Megnemtámadási Szerződést. A háttérben áll (jobbról a másodikként) Sztálin.
Nagyít
Molotov és Ribbentrop aláírják a Szovjet-Német Megnemtámadási Szerződést. A háttérben áll (jobbról a másodikként) Sztálin.

Hosszas diplomáciai manőverezés után 1939. augusztus 23-án Ribbentrop német és Molotov szovjet külügyminiszterek egyezményt kötöttek (Molotov-Ribbentrop paktum), amelyben – többek között – tisztázták országaik érdekszféráit. Ennek megfelelően szeptember 1-jén Németország (hadüzenet nélkül) megtámadta Lengyelországot, amihez valamivel később (szeptember 17-én – hogy a világ ne azonosítsa a Szovjetuniót az agresszióval) és a megfelelő ürüggyel („a Németország által fenyegetett ukránok és fehéroroszok védelmében, akiket a lengyel politika sodort szerencsétlenségbe”) a Szovjetunió is csatlakozott: Lengyelország (Sztálin szavaival: „a Párizs környéki békék e torzszülöttje”) 6 hét alatt összeomlott.

A balti köztársaságok szovjet érdekszférának minősültek, ezért szovjet nyomásra szeptember 27-én Észtország, október 6-án Lettország, 11-én pedig Litvánia írt alá „segítségnyújtási” szerződést a Szovjetunióval, amelyet nem sokkal később ezen országok katonai megszállása követett.

Moszkva Finnország számára is felajánlotta a „segítségnyújtási” szerződést, sőt bizonyos területek (többek között a Karéliai-földhíd és a Finn-öböl bejáratát őrző Hanko-félsziget) átengedését is kérte, amelyekről azonban a finn vezetés természetesen hallani sem akart. A tárgyalások október 12-én kezdődtek meg, de hetekig egy helyben topogtak, végül november 13-án megszakadtak.

A szovjet politika ezek után más módszerekkel próbálkozott: Sztálin parancsára november 26-án a leningrádi katonai körzet rendezett egy átlátszó provokációt: a „mainilai lövést”, amikor a saját területét vette tűz alá a finn határtól 800 méterre. Erre a Szovjetunióban beindult a sajtókampány: „Likvidálni az aljas bandát!”. November 29-én már finn határőröket ért támadás és másnap már elkezdődtek a tényleges hadműveletek szovjet részről – szintén hadüzenet nélkül és megszegve ezzel a korábban kötött szovjet-finn megnemtámadási szerződést.

[szerkesztés] A háború

Finnország megtámadásának fő irányai.
Nagyít
Finnország megtámadásának fő irányai.

Helsinkit teljesen váratlanul érte a bombatámadás: a légiriadót jelző szirénák és a légvédelmi ütegek csak az első robbanások után szólaltak meg. A légitámadásokhoz a szovjet repülőgépek már – a „segítségnyújtási” szerződések alapján – észtországi repülőterekről is felszálltak. Azonban a szovjet vezetés nemcsak katonai eszközöket vetett be: december 1-jén bejelentették, hogy egy határmenti kisvárosban (Terijoki) megalakult a „Finn Népköztársaság Népi Kormánya”, élén egy 20 éve Szovjetunióban élő finn kommunistával (Otto Ville Kuusinen) és társaival, akik kiáltványukban (jellegzetes bolsevik szóhasználattal) a „szenvedő finn dolgozókat” akarták megmenteni a „háborús provokátorok bűnös kormányától”, „a sötét reakció bandájától”. Ám a nyilatkozat hatására az összes parlamenti párt és a finn polgárok inkább hazájuk védelmére mozdultak meg, vagyis az „elnyomók és hóhérok rémuralma” (tehát törvényes kormányuk) mellett. A szovjet politika terve az volt, hogy a háború után Finnországot egyesítik a Karéliai ASZSZK-val, és kialakítják belőlük a Karéliai-Finn Szövetséges Köztársaságot.

Carl Gustaf Emil von Mannerheim marsall
Nagyít
Carl Gustaf Emil von Mannerheim marsall

A szovjet hadvezetés öt irányból támadva egy hét alatt akarta lerohanni Finnországot – a német Blitzkrieg mintájára. Annyira biztosak voltak a dolgukban, hogy az északon támadó egységeket külön figyelmeztették a svéd határ tiszteletben tartására. A finnek mind emberben, mind lőszerben, mind nehézfegyverekben hiányt szenvedtek és ritka volt az a finn katona, aki látott egyáltalán harckocsit.

Sztálin a háború megindításakor azt gondolta, hogy a finnek az utolsó pillanatban megrettenek és gyorsan kapitulálnak, majd inkább elfogadják az ő feltételeit, minthogy a számukra kétes kimenetelű háború kiszélesedjen. De mindezek ellenére a Vörös Hadsereg mindenhol elkeseredett ellenállásba ütközött. A finnek kezdetben az aktív halogató harcmodorra rendezkedtek be, a védelmet Carl Gustaf Emil von Mannerheim marsall irányította.

Látva azonban a szovjet hadsereg gyengéit, az első győzelmek után több helyen ellentámadásba mentek át és saját meglepetésükre egyre több győzelmet arattak, ami tovább növelte a csapatok harci kedvét. Az egyes egységek egymással versengve semmisítették meg a szovjet hadosztályokat, zászlóaljakat. Moszkvában őrjöngtek: egyre több embert és anyagot mozgósítottak (csak a távolkeleti hadosztályokat nem) és csak így sikerült február elején 27 hadosztály és több ezer harckocsi összevonásával áttörni a Mannerheim-vonalat. A finnek ekkor voltak kénytelenek tűzszünetet kérni.

[szerkesztés] A szovjet hadigépezet

Finnország fő védvonala a Téli háborúban: a Mannerheim-vonal.
Nagyít
Finnország fő védvonala a Téli háborúban: a Mannerheim-vonal.

A finn hadvezetés már az első hetekben értetlenül csodálkozott a Vörös Hadsereg egyik fő jellemzőjén: a hatalmas ráfordítások és a gyenge eredmények közötti aránytalanságon. A szovjet hadvezetés sem anyaggal, sem emberrel nem takarékoskodott, mégis mind arányban, mind abszolút értékben sokkal nagyobb veszteségeket szenvedett el mindenhol. Mi volt ezek hátterében?

Az okok egyrészt abból származtak, hogy a hadsereg legtapasztaltabb emberei a sztálini tisztogatásoknak estek áldozatul. A terror méretei elképesztőek voltak a hadseregben: áldozatául esett az ezredparancsnokok fele, csaknem az összes dandárparancsnok, az összes hadtest- és katonai körzetparancsnok. Emiatt a tisztikart zömmel gyors tanfolyamot frissen végzett tapasztalatlan katonák alkották. A Vörös Hadsereget tehát 1937 májusa és 1938 szeptembere között, a II. világháborút közvetlenül megelőző években gyakorlatilag lefejezték.

A Vörös Hadsereg sikertelenségeinek másik oka pedig az volt, hogy nagy volt a befolyásuk a „politikailag megbízható”, de a hadvezetéshez nem sokat értő komisszároknak. Nagyrészt az ő működésüknek, inkompetenciájuknak tudhatók be a következők:

  • a körbezárt egységek az utolsó emberig, töltényig harcoltak;
  • az ún. képtelen kezdeményezések, amikor pl. több hullámban tömegtámadást indítottak gépfegyverállások ellen, nem törődve azzal, hogy az utolsó emberig lekaszálták őket;
  • nagyon sok esetben fordult elő, hogy tisztek és közkatonák is inkább öngyilkosok lettek, mintsem hogy megadják magukat – tartva attól, hogy fogságba kerülésüket hozzátartozóikon bosszulják meg;
  • a szovjet parancsnokok – ha kezdeményezhettek is –, mereven ragaszkodtak az eredeti tervekhez, a megváltozott helyzetekhez nehezen alkalmazkodtak, mindent a felszerelésre alapoztak, a kezdeti sikereket nem tudták végigvinni (mert figyelték és elszámoltatták őket);
  • az egyes fegyvernemek között hiányzott az együttműködés, összhang.
Sítalpas finn katonák tűzharcban.
Nagyít
Sítalpas finn katonák tűzharcban.

A Vörös Hadsereg harci eszközökben is súlyos veszteségeket szenvedett. A Téli háborúban a finn haderő mintegy 2000 szovjet harckocsit semmisített meg, vagy foglalt el. Mivel a finn hadsereg hiányt szenvedett könnyen mozgatható páncéltörő ágyúkban, ezért gránátokkal és gyújtópalackokkal ellátott alakulatokat hoztak létre, így a páncélelhárítás nagy személyes bátorságot igényelt.

Bár a Szovjetuniónak sokkal több repülőgépe volt, de egyértelmű légifölényről nem beszélhetünk. Sok gép elavult volt és a pilótákra jellemző volt a rugalmatlan manőverezés a légiharcban és a légvédelem tüzében. Előfordult, hogy egy finn vadászgép egy 9 gépből álló bombázókötelékből néhány perc alatt 6 gépet lelőtt. Összességében a szovjet légierő bevetett gépeinek kb. 40%-át veszítette el és a legénység embervesztesége 2...3-szor volt nagyobb, mint amennyit a civil lakosságnak okoztak.

A szovjet közkatonák bátornak, szívósnak és igénytelennek bizonyultak, de képtelennek bármilyen önálló kezdeményezésre. Az egyszerű katonákra jellemző volt egyfajta fatalista alázatosság, ahogy a borzalmakkal szemben viseltettek. Előfordult karácsony felé, hogy sűrű sorokban, sőt egymás kezét fogva és énekelve masíroztak a finn aknamezők, állások felé, nem törődve a robbanásokkal és a védők célzott lövéseivel. Nehézkesen mozgott a szovjet gyalogság az erdőkben: sokan estek áldozatul a sítalpon támadó, hószínű ruhát viselő finn katonáknak („fehér halál”). A szovjet katonák sem síelni nem tudtak, sem fehér ruhát nem viseltek. Sok, még megmenthető szovjet sebesült halt fagyhalált, az elégtelen egészségügyi ellátás és a szokatlan hideg (a hőmérséklet elérte a -40°C-t is ) miatt.

A veszteségeket illetően rendkívül eltérő számok ismertek. Az elesettek számát illetően 48 000 az a szám amelyet a szovjet hivatalos források közvetlenül a háború után hoztak nyilvánosságra és 270 000 a Nyikita Hruscsov idején végzett történelmi kutatás által rögzített szám. Más becslések szerint ennél is több lehetett az áldozatok száma. Szentimentális finn veteránok gyakran hangoztatták, hogy minden egyes finn katona haláláért 10 szovjet katona életével kellett a Vörös Hadseregnek fizetnie. Finnország embervesztesége hivatalos adatok szerint 22 830 fő volt.

[szerkesztés] Nemzetközi visszhangok, önkéntesek

A világ közvéleménye a kezdetektől mélyen együttérzett a finn néppel, amely azonban minden felé irányuló rokonszenv ellenére gyakorlatilag magára maradt. A nyugati-európai demokráciák nem tervezték, hogy reguláris csapatokat küldenek Finnország megsegítésére: ennek oka lehetett pusztán a passzivitás vagy a hitleri Németországtól való félelem (ezek voltak a „Furcsa háború” hónapjai, ami azt jelentette, hogy bár Nagy-Britannia és Franciaország a Lengyelországgal kötött szerződésük szerint hadat üzent ugyan Németországnak, ám ennek ellenére nem indítottak tényleges harci cselekményeket ellene).

Finn géppuskások a Téli háborúból.
Nagyít
Finn géppuskások a Téli háborúból.
Finn katonák a Téli háborúból.
Nagyít
Finn katonák a Téli háborúból.

A francia kormány éppen ezért ellenezte, hogy a francia hadseregből önkéntesek menjenek Finnországba. A francia hatóságok ezen felül még nehéz helyzetbe kerültek a hadseregükhöz csatlakozott lengyel katonák miatt is, akik szívesen harcoltak volna a Szovjetunió ellen, de ezt a francia hatóságok nem engedték. Olaszországból kb. 5000 önkéntes ment volna a finnek segítségére, de a hatóságok nem adtak útlevelet nekik (bár Mussolini nagy rokonszenvvel viseltetett a finnek iránt).

Ellentmondásos volt a skandináv országok viselkedése is: bár önkéntesekkel és hadianyaggal támogatták a finneket, nyíltan nem álltak ki mellettük. A Népszövetségben is tartózkodtak, amikor az a Szovjetuniót agresszornak nyilvánította és a kizárásáról döntött. Ezzel a Szovjetunió a következő államok mellé került: a militarista Japán (Kína elleni háborúja miatt), a fasiszta Olaszország (Abesszínia elleni háborúja miatt) és a náci Németország.

Nagy-Britannia és Franciaország szervezett gyorsan egy 50 000 fős expedíciós hadsereget, amelyet Észak-Norvégiából vetettek volna be (egyesek szerint csak az észak-svédországi vasércbányák védelmében). De egyrészt ennek bevetése (politikai okokból) vontatottan haladt, másrészt pedig a finn vezetés sem akarta, hogy országuk – Spanyolországhoz hasonlóan – a nagyhatalmak küzdőtere legyen. Önkéntesek azonban érkeztek Finnországba viszonylag nagy számban.

A finn kormány decemberben elhatározta, hogy csak olyan országokból fogadnak szervezett formában önkénteseket, amelyek jóindulattal viseltetnek országuk iránt (a németeket és az oroszokat így kizárták) és ha az önkéntesek rendelkeznek a katonai alapfelszereltséggel (mivel a finn hadsereg szűkében volt ezeknek). Később, 1940 januárjának nehéz napjai után már minden, a finn nagykövetségeken jelentkező, fizikailag alkalmas férfi jelentkezését elfogadták (szovjet emigránsokat és zsidó menekülteket így sem).

Összesen kb. 11 500 önkéntes érkezett Finnországba, mely 26 nemzetből, főleg a skandináv népek fiaiból (kb. 8000 svéd, kb. 1000 dán, kb. 700 norvég, 56 észt), amerikaiakból (kb. 350 fő - zömmel egykori finn bevándorlók ill. leszármazottjaik), magyarokból (346 fő), angolokból (kb. 200 fő), belgákból (kb. 50 fő), hollandokból, németekből (kb. 20-20 fő) és egyéb nemzetek fiaiból állt.

A finnek a külföldi önkénteseket a Sisu Különítménybe szervezték, amely zömmel magyarokból, angolokból és észtekből állt. A különítmény létszáma nagyon lassan nőtt: a békekötéskor 153 fővel rendelkezett. A svéd önkéntesek külön egységben (Svéd Önkéntes Alakulat – Svenska Frivilligkåren) harcoltak, amely 3 zászlóaljból és kisebb egységekből állt. A Svéd Önkéntes Alakulatot (amelybe a norvég önkéntesek is belekerültek) Finnországban szervezték, mivel a svéd kormány hivatalosan nem akarta támogatni a finneket.

Zömmel svéd pilóták alkották a Finn Légierő egyik egységét is (Lentorykmentti 19, LeR19; 19. Flygflottilj, F19), akik a Svéd Légierő 25 repülőgépével harcoltak és Észak-Finnországban volt a bázisuk. A pilóták között összesen kb. 60 külföldi önkéntes szolgált, akik közül 4 dán, 3 svéd és 1 magyar valamint olasz áldozta életét Finnország függetlenségéért. Svédek harcoltak még a légvédelemnél, a partvédelemben, a hadiflottánál, a tüzérségnél és erődítési munkákban. A svéd önkéntesek a háború után visszatértek hazájukban, de egy részük újra jelenkezett szolgálatra, amikor Finnország 1941-ben újra hadiállapotba került a Szovjetunióval (Folytatólagos háború).

[szerkesztés] Magyar vonatkozások

Csak Magyarország küldött önkénteseket olyan szervezett egységben, ahogy azt a finnek kezdetben kívánták. Horthy Miklós kormányzó 25 000 embert szeretett volna küldeni a megtámadott rokon nép megsegítésére. Azonban ezt a számot lecsökkentették 5000 főre, amelyből egy zászlóalj 346 fővel, Keméri-Nagy Imre százados vezetése alatt meg is érkezett Finnországba. A magyar katonák március 2-án érkeztek meg Finnországba, 1 hónapos magyarországi kiképzés, majd hosszú, az egész európai kontinenst nyugatról megkerülő út után. A finnek a magyar katonákat (megfelelő kiképzés után) az önkéntesekből szervezett Sisu Különítménybe szervezték, de a békekötés miatt már nem kerültek a frontra (ennek ellenére a finnek úgy örültek nekik, mint a pogány magyarok Julianus barátnak Magna Hungaria-ban).

A hosszú út oka az volt, hogy Németország nem engedélyezte sem csapatok, sem hadianyag áthaladását a területén (egyrészt a Molotov-Ribbentrop paktum miatt; másrészt pedig mert gr. Teleki Pál miniszterelnök nem engedte meg, hogy a Wehrmacht magyar vasútvonalakat használjon Lengyelország lerohanásához) és hazánk a területgyarapodások (I. Bécsi döntés) miatt még rosszabb viszonyban volt szomszédaival (bár azok is a tengelyhez tartoztak). A magyar kormány által szervezett zászlóaljon kívül még kb. 20 fő érkezett Magyaroszágról Finnországba teljesen egyénileg. A magyar zászlóalj végül 1940 májusában érkezett vissza Magyarországra.

[szerkesztés] A béke

A Téli háborút lezáró Moszkvai béke alapján szovjet fennhatóság alá került területek
Nagyít
A Téli háborút lezáró Moszkvai béke alapján szovjet fennhatóság alá került területek

A Kreml már az első napokban belátta, hogy a megkezdett háborúból nem lesz Blitzkrieg. Hogy a megtépázott tekintélyéből valamit mégis mentsen, győzelemfélét akart felmutatni. Kénytelen-kelletlen sutba tette „Népi Kormányát” (mert Moszkva sokáig ragaszkodott ahhoz, hogy csak a „törvényes”, vagyis a Kuusinen-féle kormánnyal ül tárgyalóasztalhoz) és követeléseit megnövelve ült le tárgyalni újból most a „háborús provokátorok bűnös kormányával” (vagyis a törvényes kormánnyal). Finnország 1940. március 12-én Moszkvában kénytelen volt aláírni a súlyos feltételeket: területének kb. 10%-áról kellett lemondania (kb. 40 000 km²). Az ott élő mintegy félmillió embert Finnország más területeire telepítették, vigyázva arra, hogy a közösségeket, családokat ne szakítsák szét. Bár a fentiek a Trianoni békeszerződéshez képest enyhének tűnhetnek, de az elcsatolt területek miatt az ország stratégiai helyzete nagyon meggyengült.

[szerkesztés] Néhány következmény

Nemcsak a finn hadvezetés döbbent meg a Vörös Hadsereg gyengeségén, a tisztikar teljes inkompetenciáján. A nyugati hatalmak vezetői rájöttek: a szovjet haderő csak számszerűleg tekinthető erős és ütőképes hadseregnek, de nem a valóságban (Nagy-Britannia és Franciaország éppen ezt sejtve vonakodott a Szovjetunióval szerződést kötni 1939 augusztusában - ami végül a Molotov-Ribbentrop paktum megkötéséhez vezetett). És ezt a tényt főleg a náci Németország nyugtázta elégedetten: a Szovjetunióról mint „agyaglábakon álló óriásról” beszéltek. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1941-ben eléggé erősnek érezzék magukat a hatalmas ország megtámadásához.

Miután Németország 1941. június 21-én megtámadta a Szovjetuniót, a berlini kormány bíztatására és jelentős támogatásával Finnország is belépett a Szovjetunió elleni háborúba, hogy elveszett területeit visszaszerezze (Folytatólagos háború). Azonban miután a Wehrmacht 1943 elején vereséget szenvedett Sztálingrád alatt, a finnek elkezdték keresni a háborúból való kilépés lehetőségeit és 1944 szeptemberében be is fejezték a Szovjetunió elleni háborút. A béke kisebb területek elcsatolását jelentette, de Sztálin megkegyelmezett Finnországnak: a Vörös Hadsereg nem szállta meg az országot.

A Téli-háborúból természetesen a szovjet vezetés is levonta a tanulságokat (ha ezt nyíltan nem is ismerték be rögtön). Később viszont Hruscsov (aki a háború idején már pártgenerális volt) így emlékezett vissza a Téli háborúra: „A finnek ellen vívott háborúnkban mi választhattuk meg a háború helyét és kezdetének időpontját. Szám szerint fölényben voltunk az ellenféllel szemben, elegendő időnk volt arra, hogy felkészüljünk a hadműveletre. De még e lehető legkedvezőbb feltételek mellett is csupán óriási nehézségek és hihetetlenül nagy veszteségek árán tudtunk győzelmet aratni. Ez a győzelem valójában erkölcsi vereség volt. Népünk erről persze sosem szerzett tudomást, mert sohasem mondtuk meg nekik az igazat.” Hruscsov idővel visszaadta Finnországnak a Hanko-félszigetet.

[szerkesztés] Forrás

  • G. Mannerheim: A Téli-háború (orosz-finn), 1939/40; Püski Kiadó, 1997.
  • M. Heller - A. Nyekrics: Orosz történelem; Osiris, 2003.

[szerkesztés] Külső hivatkozások