Szentgotthárdi csata (1664)
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
| Szentgotthárdi csata | |||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
|
|||||||||
| Szembenálló felek | |||||||||
| Habsburg Birodalom | Oszmán Birodalom | ||||||||
| Parancsnokok | |||||||||
| Raimondo Montecuccoli | Köprülü Ahmed | ||||||||
| Szembenálló erők | |||||||||
| kb. 25–30 000 | kb. 160 000 | ||||||||
| Veszteségek | |||||||||
| 2000 fő | 30 000 fő | ||||||||
A szentgotthárdi csata során 1664. augusztus 1-jén a Raimondo Montecuccoli vezette keresztény csapatok csaptak össze az Oszmán Birodalom Köprülü Ahmed vezette hadseregével. Az európai hadak váratlanul elsöprő győzelmet arattak, azonban a bécsi kormányzat a magyarországi elit várakozása ellenére nem használta ki nyertes pozícióját.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Előzmények
1664. januárjában gróf Zrínyi Miklós, a horvát bán téli hadjárata során felégette a törökök eszéki hídját, és ideiglenesen visszafoglalta Babócsát, Berzencét, Szigetvárt, Pécset, végül Segesdet. Megkezdte Kanizsa ostromát is, azonban a császári haditanács megvonta tőle a támogatást, és letette a vezérségről, ezért az április végén megkezdett ostromot júniusban kénytelen volt abbahagyni - már csak azért is, mert a bosszúálló török fősereg időközben megérkezett Magyarországra, és megkezdte a bán 1661-tól épített palánkvárának, Új-Zrínyivárnak az ostromát. Az 1500 védő a végsőkig kitartott, azonban a nagyvezír óriási hadai június 30-án elsöpörték az ellenállást. Közben Montecuccoli császári serege tétlenül várakozott a nyugati határszélen. A török ezt gyengeségnek tudta be, és elindult Bécs felé.
A fő összecsapás közvetlen stratégiai előzménye a néhány héttel azelőtt - június 26-27-én - Körmendnél megvívott csata, ahol a törökök előhadak átkelési kísérletét akadályozták meg.
[szerkesztés] Az ütközet
A Rába bal partján, mely ma Ausztria része, Nagyfalu mellett álltak fel az osztrák birodalmi, német császári, a rajnai szövetség katonái, a francia dandárokkal és egy horvát ezreddel, amely valószínűtlen, hogy elérte a 30 ezer főt. A számbeli hátrányuk mellett hadianyag- és élelmiszerhiánnyal küszködtek, míg az ellenség pihent, jól ellátott csapatokkal bírt: reguláris janicsár és szpáhi egységeinek állománya meghaladta a 60-70 000 főt, és csak takarmánynak voltak némileg szűkében. A török haderőt ráadásul vagy tizenötezer fős tatár horda is kísérte, ami előre ugratva felgyújtotta a szlovén falvakat (köztük a felsőszölnöki majorságot), míg a könnyűlovas, szintén irreguláris akindzsik egy csapata délen Apátistvánfalva, Nagy-Dolincz (ma Dolenci, Szlovénia) térségét pusztította.
Montecuccoli a Rába nyugati partján Nagyfalu (ma Mogersdorf, Ausztria) előtt foglalta el állásait. A generális csupán kényszerből választotta a megütközést, csapatait ugyanis nem tudta kellőképp felkészíteni és az ellenség erejét sem tudta fölmérni teljesen, ezért nem bízott a győzelemben.
A törökök Alsószölnök és Magyarlak közti térségben helyezkedtek el. A dezertőröktől értesültek a keresztények, hogy Köprülü a szultán parancsára Bécs ellen kellett, hogy vonuljon, noha valójában ő nem tartotta helyénvalónak a császárváros azonnali megtámadását, mint ahogy azzal annak idején I. Szulejmán is megpróbálkozott.
Montecuccoli szerencséjére a törökök csupán egy helyen vertek hidat a folyón, azon próbálva meg mind átkelni. A keresztény erők eleinte útjukat állva védekeztek a törökök ellen, majd több ellentámadást intézték. Ezek közül egy katasztrófába torkollott, s a német birodalmi erők pusztulását okozta. Montecuccoli végül még egy rohamra szánta el magát azzal a feltett szándékkal, hogy amennyiben az nem sikerül, akkor elrendeli a visszavonulást. A támadás azonban a várakozások ellenére sikerrel járt, s a török haderő meghátrált. A visszavonulásból hamarosan fejvesztett menekülés lett, több százan a Rábába vetették magukat (köztük a tatárok nagy része is), amely az utóbbi idők esőzéseitől megáradt. Sokakat elragadt az ár, másokat a francia gyalogság rájuk zúdított tüze ölt meg.
A törökök húsz-huszonötezer embere esett el a harcban, kétezren a vízbe fúltak, mások fogságba estek, vagy eltűntek. Összesen 30 000 ezer fős veszteséggel menekültek vissza. A keresztények mintegy kétezer embert vesztettek (ezek közül sok volt a dezertőr). A hirtelen támadt esőzések miatt a Rába még jobban megduzzadt, és az üldözést Montecuccoli inkább elszalasztotta. A törökök augusztus 5-én még kiküldtek egy kisebb egységet, amely megkísérelte újból az átjáró elfoglalását, ezt azonban véresen visszaverték.
[szerkesztés] Következmények
A harc után a környékbeli, többségében szlovén ciszter jobbágyok temették el a halottakat. Montecuccoli az udvar parancsára nem folytatta a hadműveleteket. A győzelmet egész Európában ünnepelték és sokan Zrínyi Miklósnak tulajdonították. Augusztus 10-én Vasváron béke jött létre a törökkel, ami meghagyta a korábbi Oszmán hódításokat és visszaállította a háború előtti status quót. A békét szeptemberben hozta nyilvánosságra I. Lipót.
Az udvar magyarországi és nemzetközi lelkesedés ellenére mutatott passzivitása hozzájárult a főnemesi berkekben hamarosan megszerveződő Wesselényi-összeesküvés kibontakozásában.
[szerkesztés] Forrás
- Perjés Géza: A szentgotthárdi csata, Szentgotthárd, helytörténeti, művelődéstörténeti, helyismereti tanulmányok. Szombathely, 1981.
- Száz magyar falu könyvesháza: Kozár Mária-Gyurácz Ferenc: Felsőszölnök, Száz magyar falu könyvesháza Kht.


Based on work by