Lukács György
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Lukács György (szegedi) (Budapest, 1885. április 13. - Budapest, 1971. június 5.): filozófus, esztéta, egyetemi tanár, az MTA tagja (1948-tól).
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Pályája
[szerkesztés] 1918-ig
Apja, Lukács József, a Magyar Általános Hitelbank igazgatója volt, aki 1899-ben nemességet kapott „szegedi” előnévvel. Lukács György jogot tanult Budapesten. 1906-ban doktorált. 1906–1907-ben Berlinben tanult. 1904-ben Bánóczi Lászlóval, Benedek Marcellel és Hevesi Sándorral megalakította a Thália Társaságot. Alapító tagja volt a Vasárnapi Körnek (Balázs Béla, Fülep Lajos, Hauser Arnold, Mannheim Károly, Ritoók Emma, Tolnay Károly), és a Galiei körnek is. Publikált a Nyugatban, a Huszadik Században, és másutt.
1910-ben jelent meg első könyve, a Lélek és formák címmel. 1911-ig Berlinben, 1912-1917 között Heidelbergben élt. 1917-től részt vett a Vasárnapi Kör és a Szellemi Tudományok Szabadiskolájának munkájában. 1915 őszén nem fegyveres szolgálatba került, 1916-ban fölmentették. A háború megerősítette benne a kapitalizmus elutasítását, a forradalomban látta a kiutat.
[szerkesztés] 1918 és 1945 között
1918 végén belépett a KMP-be. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején helyettes közoktatásügyi népbiztos, április 3-tól népbiztos, május–júniusban pedig a Vörös Hadsereg politikai biztosa volt; e tisztségében a tiszafüredi vereség után Poroszlón tizedeléskor nyolc embert főbe lövetett [1]. A bukás után egy ideig illegális munkát végzett, majd a bécsi Ideiglenes KB tagja lett. 1920-tól az MKP Bécsben működő Ideiglenes Központi Bizottságának a tagja. 1921-ben Landler Jenővel együtt kilépett a KB-ból. 1921-ben részt vett a Komintern III. kongresszusán Moszkvában. 1924-ben „jobboldali revizionistának” bélyegezték. 1926-tól ismét KB-tag. A Marx–Engels–Lenin Intézet munkatársa lett, mint tudományos kutató. 1941. június 29-én az NKVD letartóztatta, majd végén Taskentbe telepítették.
[szerkesztés] 1945 és 1965 között
1945 augusztusában érkezett haza Budapestre. 1949-ben országgyűlési képviselő lett, amelyről 1951-ben lemondott, de 1953-tól ismét képviselő. 1945-től egyetemi tanár. 1948-tól a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli, majd rendes tagja. 1949–50-ben került sor az ún. Lukács-vitára, aminek középpontjában Lukács demokráciafelfogása állt. A támadások hatására nyilvános önkritikára kényszerült. Visszaemlékezésében Nagy Imrét „programnélkülisége” miatt hibáztatta. 1956 tavaszán előadást tartott a Petőfi Körben. 1956. október 26-án népművelési miniszternek nevezték ki. Részt vett az MSZMP Ideiglenes Szervezőbizottságának a munkájában. November 4-én a jugoszláv nagykövetségre menekült, majd azt november 18-án elhagyta. A szovjet hatóságok letartóztatták, és Romániába vitették. 1957. április 11-én hazatérhetett. 1965-ig belső emigrációban élt, és csak Nyugat-Európában publikált.
[szerkesztés] 1965-től haláláig
1967-től tagja lett az MSZMP-nek, amely a párttagságát viszamenőlegesen ismerte el. 1968-ban a sztálinizmus igazi alternatívájának a „szocialista demokráciát” nevezte.
[szerkesztés] Lukács György tanítványai
Lukács György tanítványainak egy csoportja alkotta a 60-as években az ún. budapesti iskolát. Tagjai: Fehér Ferenc (1933–1994), Heller Ágnes (1929–) , Márkus György (1934–), Vajda Mihály (1935–). Tágabb értelemben véve Almási Miklós (1932–) és Hermann István (1925. október 10. – 1986. szeptember 12.) is körükbe tartozott. A budapesti iskola tanítványait szokta a publicisztikai zsargon „Lukács-óvodának” nevezi, mint például Kis János, Bence György, Ludassy Mária, Radnóti Sándor.
Lukács egy másik tanítványa, Mészáros István (1930–) marxista filozófus 1956-ban Angliába emigrált.
[szerkesztés] Kritikák
Több életrajzíró és filozófiatörténész (ld. pl. C. Mutti, lentebb) szerint személyes felelősség terheli a korabeli magyar szellemi élet erőszakos, hatósági eszközökkel történő homogenizációjáért és több kiemelkedő magyar filozófus (pl. Hamvas Béla, Kerényi Károly) tönkretételéért, emigrációba kényszerítéséért vagy a szellemi életből való kiszorításáért; mint ennek a homogenizációs folyamatnak egyik programadója és szellemi útmutatója, és a Párt szempontjából nemkívánatos alkotók listáinak összeállítója.
[szerkesztés] Művei
- A lélek és a formák, 1910; (Die Seele und die Formen, 1911.)
- Művészet és társadalom (Bp., 1969)
- Világirodalom (I–II., Bp., 1969)
- Magyar irodalom–magyar kultúra (Bp., 1970)
- Utam Marxhoz (I–II., Bp., 1970)
- Történelem és osztálytudat (Bp., 1971)
- A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika – A regény elmélete (Bp., 1975)
- A fiatal Hegel (Bp., 1976)
- A társadalmi lét ontológiájához – Szisztematikus fejezetek; Történeti fejezetek; Prolegomena (Bp., 1976)
- A történelmi regény (Bp., 1977)
- Ifjúkori művek, 1902-1908 (Bp., 1977)
- A modern dráma fejlődésének története (Bp., 1978).
- A különösség, mint esztétikai kategória (Über die Besonderheit als Kategorie der Ästhetik) (Magvetõ, Bp.,, 1985.)
- Az ész trónfosztása (1954).
- Az esztétikum sajátossága I-II. (Die Eigenart des Ästhetischen) 1963.
- A demokratizálódás jelene és jövője (1968, Bp., 1988.)
[szerkesztés] Hivatkozások
[szerkesztés] Jegyzetek
- ↑ Múlt-kor: 120 éve született Lukács György
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- Magyar Életrajzi Lexikon
- sulinet
- Georg Lukács Archive
- Lukács evangéliuma - Claudio Mutti írása
- Életrajz az MTA FI könyvtárából
- A Naphta-szindróma (Magyar Szemle)
- Újra Lukács György - Interjú a Népszabadságban
- Hajdu Tibor: Lukács György a Lubjankán - a Lukács elleni koncepciós perről (Mozgó Világ, 2000 augusztus)
- MTA Lukács Archívum
- Lukács György Alapítvány


Based on work by