Isaac Asimov
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Isaac Asimov (1920. január 2. – 1992. április 6., ejtsd: [ˈaɪzək ˈæzɪˌmɔf], eredeti neve Исаак Озимов, melynek jelenlegi orosz átírása Айзек Азимов) orosz származású amerikai író és biokémikus, aki igen sikeres és rendkívül termékeny írói pályafutással rendelkezik, leginkább sci-fi és szórakoztató tudományos művei miatt ismerik. Több mint 500 kötetet és nagyjából 90000 levelet, levelezőlapot írt vagy szerkesztett, művei a Dewey decimális rendszer minden témájában jelentek meg, kivéve a filozófiát.[1] Asimovot a science fiction mestereként tartják számon, s Robert Heinleinnal és Arthur C. Clarke-kal együtt alkotják a sci-fi „nagy hármasát”.[2] Céljául tűzte ki a science fiction megreformálását és az igazi irodalom szintjére emelését. Asimov és írótársai a valódi természettudomány eredményeire támaszkodtak írásaikban, örökre megváltoztatva azt. Művei szigorú logika szerint, a törvényekre hivatkozva épülnek fel.
Asimov legismertebb műve az Alapítvány-trilógia, s ezzel együtt az egész univerzum, az Alapítvány, a Galaktikus Birodalom és a robot sorozat. De krimit és fantasy-t is ugyanúgy írt, mint rengeteg nem irodalmi művet. Ő írta az Űrvadász-sorozatot is, Paul French álnév alatt.
Asimov legtöbb tudományos írása a fogalmakat magyarázza, történelmi úton, olyan időszakra visszatérve, amikor a tudomány még csak a legegyszerűbb állapotában létezett. Az műveiben szereplő tudósoknak gyakran megadja nemzetiségét, születési és halálozási dátumát, csakúgy, mint az egyes kifejezések szótörténeti és kiejtési útmutatóját. Ilyen típusú írása például a Guide to Science (útikalauz a tudományhoz), a három részes Understanding Physics (értsük meg a fizikát) és a Asimov's Chronology of Science and Discovery (Asimov kronológiája a tudományról és felfedezésekről) is.
Kelletlenül, de tagja volt a Mensának is, „intellektuálisan harciasak”-ként jellemezte őket. Jobban élvezte, hogy az Amerikai Humanista Szervezet elnöke lehetett. Tiszteletére nevezték el róla az 5020 Asimov aszteroidát, az Asimov's Science Fiction magazint és két különböző Isaac Asimov-díjat is.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Élete
Asimov 1920. január 2. környékén született (ez a hivatalos dátum, pontosan nem ismert) Petrovichiban, egy Orosz Föderációban (ma Oroszországban) található Szmolenszki területbeli zsidó faluban, Judah Asimov és Anna Rachel Berman Asimov gyermekeként, egy zsidó, molnár családba. Isaac csak három éves volt, amikor emigráltak az Egyesült Államokba. Minthogy szülei csak jiddis nyelven és angolul beszéltek fiukkal, az sohasem tanult meg oroszul. Az ifjú Asimov Brooklynban nevelkedett, öt évesen megtanult olvasni, s mindvégig tökéletesen beszélt jiddis nyelven valamint angolul is. Szülei egy kis vegyesbolt tulajdonosai voltak, ahol az egész család dolgozott. Itt sci-fi magazinokat is árultak, így Isaac olvasgatni kezdte azokat. Nagyjából tizenegy éves volt, amikor első történeteit kezdte írogatni, pár évvel később pedig már jópárat eladott ponyvairodalmi folyóiratoknak.
1939-ben diplomázott a Columbia Egyetemen, majd 1948-ban ugyanott biokémiából PhD címet szerzett. Közben a Második világháború alatt három évig Philadelphia tengerészeti hajógyárában dolgozott. A háború végével besorozták az amerikai hadseregbe, ahol kilenc hónapot szolgált mielőtt leszerelték. Ezen rövidke hadi karrierje során gépelési tudásának köszönhetően a tizedesi rangig vitte, és így épphogy, de elkerülte az 1946-os bikini atolli atombomba tesztekben való részvételt.
Miután ledoktorált, a Boston Egyetem tantestületéhez csatlakozott, amivel később is tartotta a kapcsolatot. 1958-tól kezdve már egyáltalán nem tanított, minden idejét írással töltötte (az írói bevétele immáron nagyobb volt az akadémiai fizetésénél). Kinevezték docensnek, majd 1979-ben – írásaiért jutalmazva – professzori címet adtak neki. 1965-től gyűjtött személyes iratait a Mugar Memorial könyvtárban tartják, ahol 464 dobozban 71 méternyi polcot foglalnak el.
1942. július 26-án feleségül vette Gertrude Blugermant (1917., Kanada – 1990., Boston), s két gyerekük született, David (1951-ben) és Robyn Joan (1955-ben). 1970-ben szétköltöztek, majd 1973-ban elváltak. Asimov még ebben az évben elvette Janet O. Jeppsont.
Asimov klausztrofíliás volt: élvezte a kicsi, zárt helyeket. Önéletrajzának első részében visszaemlékezik egyik gyerekkori álmára, amikoris egy újságos standra vágyott egy New York-i metróállomáson, ahova bezárkózhatott, s hallgathatta a vonatok dübörgését, miközben olvasott.
A repüléstől is félt, egész életében csak kétszer használta ezt a közlekedési módot (egyszer a haditengerészetnél és egyszer amikor az oahui hadibázisról tért haza 1946-ban). Csak ritkán utazott messzire, részben mert a repülőtől való félelme gátolta a távmunkában. Ezen fóbia hatott néhány történetére is, úgymint a Wendell Urth krimitörténeteire és az Elijah Baleyről szóló robotos regényeire. Kései éveiben rájött, élvezi a hajókirándulásokat, így néhány alkalommal a hajók „szórakoztató egységének” tagja lett, tudományos beszélgetéseket folytatva az RMS Queen Elizabeth 2-höz hasonló luxushajókon. Asimov egy meglehetősen szórakoztató, termékeny és keresett szónok volt. Rendkívüli érzéke volt az időzítéshez. Soha nem nézett az órára, de mindig pontosan az adott időről beszélt.
Fizikai ügyessége meglehetősen gyatra volt. Soha nem tanulta meg, hogy kell úszni vagy biciklizni, viszont miután Bostonba költözött, megtanult autót vezetni. Asimov Laughs Again (Asimov ismét nevet) című vicceskönyvében a bostoni autósforgalmat „a kerekek anarchiája”-ként írja le.
Asimov kései éveiben széles érdeklődési körébe tartozott a Gilbert és Sullivan operettjeire és Rex Stout Nero Wolfe detektívtörténeteire épülő szervezetekben való részvétel. Kiemelkedő tagja volt a Baker Street Irregulars csoportnak, a legnépszerűbb Sherlock Holmes-társaságnak. 1985-től 1992-ben bekövetkezett haláláig az Amerikai Humanista Szervezet elnöke volt, ezen a poszton barátja és egyben népszerű írótársa, Kurt Vonnegut követte. Szintén közeli barátja volt a Star Trek „atyjának”, Gene Roddenberry-nek, s a Star Trek: Űrszekerek című film stáblistáján is helyet kapott a forgatás során adott tanácsaiért.
Asimov 1992. április 6-án halt meg. Tíz évvel halála után felesége, Janet Asimov az It's Been a Good Life című életrajzi művében felfedte, hogy férje halálát AIDS okozta. Asimov egyik bypass műtétje során, vérátömlesztéssel kapta a HIV-vírust.[3] Halálának pontos oka az AIDS szövődményeként fellépő szív- és veseelégtelenség volt. Az Asimov-életrajz utószavában elmondja, férje nyilvánosságra akarta hozni, de orvosai azt tanácsolták, ne tegye, mert az AIDS-ellenes előítélet kihathat családtagjaira is. Asimov családja úgy döntött, az AIDS-fertőzést Isaac halála után felfedi, de mivel Arthur Ashe AIDS-es voltának nyilvánosságra hozatala vitákat szült, megváltoztatták terveiket. Tíz évvel később – miután Asimov orvosai meghaltak – Janet és Robyn megegyeztek abban, hogy a halál valódi okát is bejelenthetik. [4]
[szerkesztés] Intellektuális helyzete
Isaac Asimov humanista és racionalista volt. Nem ellenezte mások őszinte hitét valamely vallásban, de annál inkább felszólalt a babonás és megalapozatlan hiedelmek ellen. Gyerekkora alatt szülei az ortodox zsidó hagyományokat követték, de nem erőszakolták ezen hitet fiukra, így nem hatott rá olyan erőteljesen a vallás. Ennek köszönhető, hogy a Bibliát a héber mitológia szövegkönyvének tekinti, valahogy úgy, mint ahogy a görögé az Iliász. (Kis ideig apja – Judah Asimov – egy helyi zsinagógában dolgozott, hogy a családias hangulatot élvezhesse. Isaacre ez kis hatással volt azon kívül, hogy megtanulta a héber ábécét.) Asimov sok éven keresztül ateistának mondta magát, ugyanakkor tudta, hogy ez kissé alkalmatlan meghatározás, mert azt mondja el, miben nem hisz, nem pedig, hogy miben hisz. Később a „humanista” jelzőt találta kielégítőnek.
Utolsó önéletrajzi művében Asimov ezt írta: „Ha ne lennék ateista, olyan Istenben hinnék, aki nem a szavaik, hanem a teljes életük alapján menti meg az embereket. Azt hiszem inkább választana egy őszinte és becsületes ateistát, mint egy tv-szónokot, akinek minden szava Isten, Isten és Isten, de minden tette aljas, alávaló és tisztességtelen.” Ugyanezen könyvben szerepel az a nézete is, hogy a pokol valójában „egy szadista képtelen álma” durván hozzáragasztva egy irgalmas Istenhez. Ha még a kormány is képes megnyirbálni a kegyetlenkedést és a szokatlan büntetéseket – gondolta Asimov –, mért pont a túlvilágon ne lenne minimalizálva a büntetés? Asimov elutasította az eszmét, miszerint egy emberi hit vagy cselekvés végtelen megtorlást vonhat maga után. Ha létezik egy túlvilág, ahol az épp elhunytak fölött ítélkeznek, a leghosszabb és legkeményebb büntetést biztosan azok kapnák, akik „Istent rágalmazták meg a pokol feltalálsával”. Ahogy az a Treasury of Humorban (a humor kincstára) és az Asimov Laughs Againben is olvasható, előszeretettel mesélt vicceket a keresztény Istenről, a Sátánról, az Édenkertről és egyéb vallási témákról, azzal a szándékkal, miszerint egy jó vicc sokkal bosszantóbb tud lenni, mint több óra filozofálgatás.
Asimov politikai beállítottságát nézve progresszívnak mondta magát, s hűséges támogatója volt a Demokrata Pártnak. A 60-as években hangos ellenzője volt a vietnami háborúnak, s a 70-es évek elején egy tv-interjúban nyilvánosan támogatta George McGovernt. Nem örült annak a – szerinte értelmetlen – iránynak, amerre a 60-as években a liberális politikusok vitték az országot. Az In Joy Still Felt című önéletrajzi művében visszaidézi az ellenkulturális Abbie Hoffmannal való találkozását. Asimovnak az volt az érzése, hogy a 60-as évekbeli ellenkultúra hősei egy érzelmi hullámot lovagoltak meg, ami végül hajótöröttként dobta le őket a „lélek senkiföldjére”, ahonnan nemigen tudnak visszajönni. (Ez a gondolatmenet visszacseng Hunter S. Thompson Fear and Loathing in Las Vegas (félelem és gyűlölet Las Vegasban) című művében is.) A nukleáris energia békés használatának még a three mile islandi baleset után is tartó védelmezése tönkretette néhány liberálisabb baráti kapcsolatát. Egy, a Yours, Isaac Asimovban (üdvözlettel: Isaac Asimov) megjelent levelében olvasható, hogy bár szívesebben élne egy „veszélytelen akármiben”, mint egy atomreaktorban, mégis inkább lakna egy erőműben, mint a love canali nyomornegyedben vagy a Union Carbide metil-izocianátot termelő telepénél (a bhopali katasztrófára utalva). Számos kérvényt nyújtott be a népességszabályozásért, Thomas Malthustól Paul R. Ehrlichig számos emberre hivatkozva. Asimov már a nők emberi jogáért folytatott mozgalom elterjedése előtt is feministának tartotta magát. Gyakran viccelt azzal, hogy örülne, ha a nők szabadok volnának, mert „utálom, amikor pénzt kérnek”. Komolyabban azzal érvelt, hogy a nők jogai szorosan összekapcsolhatók a népességkorlátozással. Úgy gondolta továbbá, hogy a homoszexualitásnak ugyanúgy erkölcsileg elfogadottnak kéne lennie, ahogy minden reprodukcióhoz nem vezető szexuális aktivitás is az.[5]
Utolsó éveiben Asimov a new yorki életszínvonal romlását a középosztály külvárosokba menekülésének köszönhető adócsökkentéssel magyarázta. Utolsó nem irodali műve, az Our Angry Earth (dühös Földünk, jóbarátjával, a szintén sci-fi író Frederik Pohllal közösen írta 1991-ben) a különböző környezeti problémákkal foglalkozik, úgymint a globális felmelegedés és az ózonréteg roncsolódása.
[szerkesztés] Írói pályafutása
[szerkesztés] Áttekintés
Asimov karrierét több szakaszra is bonthatjuk. Korai időszaka – amelyet a science fiction uralt – 1939-ben indult, novellákkal, majd 1950-től regényeket is publikált. Ez a szakasz nagyjából 1958-ig tartott, nagyjából A mezítelen nap megjelenéséig. 1952-ben kezdett el nem irodalmi műveket is írni, egy főiskolai szintű szövegkönyv, a Biochemistry and Human Metabolism (biokémia és emberi anyagcsere) társzerzőjeként. Az első ember gyártotta műhold, a szovjet Szputnyik-1 pályára állítását követően egyre többet írt tudományos témájú könyveket, ennek következtében a sci-fi történetek fokozatosan elmaradtak. Az elkövetkező negyed században csak négy sci-fi regényt írt. 1982-ben science fiction karrierének második fele Az Alapítvány peremével indult. Innentől kezdve egészen haláláig Asimov több előzményt és utótörténetet írt meglévő regényeihez, s ezzel az eredetileg teljesen különálló sorozatokat összecsatolta, egy új univerzumot kapva.
Asimov úgy gondolta, legmeghatározóbb közreműködései a robotika Három Törvénye és az Alapítvány sorozata lesz.[6] Ezen kívül azonban az Oxford English Dictionary a pozitron (egy teljes mértékben kitalált technológia), a pszichohistória (amit gyakran az asimovi értelemben használnak) és a robotika szavak angol megfelelőjét is tőle eredezteti. Asimov anélkül használta a robotika szót, hogy tudta volna, valójában ő kreálta azt, úgy hitte, az a mechanika, hidraulika, stb. ágak összefoglaló neve. Az eredeti robot szó a cseh nyelvből származik, ahol „erőltetett munkát” jelöl – robotovat, robota –, először Karel Čapek drámaíró használta R.U.R.(Rossum's Universal Robots) című művében. A másik két szerzeményével ellentétben a robotika szót később is az Asimov által megalkotott eredeti értelemben használják. A Star Trek: Az új nemzedékben pozitronaggyal működő androidok is szerepelnek, amiért Asimovot – mint a kitalált technológia atyját – is megemlítik a stáblistán.
[szerkesztés] Science fiction
Asimov 1939-ben kezdte meg sci-fi történeteinek írását, a Hajótörés a Vesta térségébennel, amit tizennyolc évesen írt. Két és fél évvel később már a harminckettedik novellájánál, az Alkonynál járt, amit minden idők legismertebb sci-fi történeteként tartanak számon.[7] 1968-ban az Amerikai Science Fiction Írók a valaha írt legjobb sci-fi novellának kiáltották ki.[8] A Nightfall and Other Stories (Alkony és más történetek) című novelláskötetében azt írja, „Az Alkony megírása karrierem vízválasztó pontja volt… Egyszer csak elkezdtek komolyan venni, s a science fiction világa megtudta, hogy létezem. Ahogy az évek múltak, egyértelművé vált, hogy egy klasszikust írtam.”
Az Alkony meghatározó műve a szociális sci-finek, az Asimov kreálta ágnak, amely a 40-es évektől kezdve ír a különböző kütyük és űroperák helyett az emberi körülményekről, s amit rajta kívül Robert Heinlein is gyakran képviselt.
1942-ben publikálni kezdte az Alapítvány történeteket – amiket később az Alapítvány-trilógiában, az Alapítványban, az Alapítvány és Birodalomban és a Második Alapítványban adtak ki egyben – amelyek a jövőbeli Galaktikus Birodalom összeomálásáról és újjászületéséről írnak. Ezek együtt alkotják Asimov legismertebb sci-fi munkáját (beleértve a robot és a birodalom sorozatot is). Jópár évvel később folytatta a regényeket Az Alapítvány peremével (1982) és az Alapítvány és Földdel (1986), majd visszaugrott az időben, s megírta a trilógia előzményét, Az Alapítvány előttet (1988) és az Előjáték az Alapítványhozt (1992). A sorozatban szerepel a kitalált pszichohistória tudománya, amivel a tömegek jövőbeni viselkedését előre lehet látni.
Robotokról szóló történeteit – amik nagy része olvasható a Robottörténetek című novelláskötetben – is etájt kezdte el írni. Szerepelnek bennük robotetikát meghatározó szabályok (lásd a robotika Három Törvénye) és intelligens gépezetek, amik számos egyéb írót és gondolkodót megihlettek. Egyik novelláját, A két évszázados embert megfilmesítették, A kétszáz éves emberben Robin Williams játsza a főszerepet.
A Will Smith főszerepésével készült Én, a robot című film Jeff Vintar rögzített forgatókönyve alapján készült, s Asimov ötleteit csak azután szőtték bele, hogy megkapták a jogot az Én, a robot cím használatára. Ennek nincs köze Harlan Ellison forgatókönyvéhez, amit még magával Asimovval készített, hogy filmre vigye az eredeti gondolatokat. Asimov dícsérte Ellison művét, mondván: ebből „a science fiction első felnőtt, valóban összetett filmje” lehet. A szöveget 1994-ben jelentették meg könyv formájábán, miután a film megvalósításának reményei elszálltak.[9]
A filmeken kívül más írókat is inspiráltak Asimov sci-fi művei, így írt az univerzumba Roger MacBride Allen, Gregory Benford, Greg Bear, David Brin és Mark W. Tiedemann is. Ezek általában az özvegy, Janet Asimov hozzájárulásával, időnként kérésére jelennek meg.
1948-ban egy svindli tudományos cikket is írt, The Endochronic Properties of Resublimated Thiotimoline címmel, egy nem létező kémiai anyag tulajdonságairól. Ekkor Asimov épp doktori disszertációját írta. A PhD értékelőbizottságának előítéletekkel teli reakciójától félve megkérte szerkesztőjét, hogy álnév alatt jelentesse meg a cikket. Ennek ellenére saját nevén jelent meg. Szóbeli vizsgája végeztével egyik vizsgáztatója mosolyogva kérte, hogy „Mr. Asimov, meséljen nekünk valamit a thiotimoline vegyület termodinamikai tuladjonságairól!” Húsz perccel később ismét behívták a vizsgáztató terembe, s mint „Dr. Asimovnak” gratuláltak neki.
Az 50-es években is sorban küldte a novelláit különböző sci-fi magazinoknak, erre az időszakra később arany évtizedeként emlékezett. Közülük jópár megjelent a The Best of Isaac Asimov (Isaac Asimov legjobb művei) antológiában. Ezek közt volt Asimov személyes kedvence, Az utolsó kérdés (1973), amelyet sokan az Alkony versenytársának tekintettek.
1974 decemberében az egykori Beatles-tag, Paul McCartney felkereste Asimovot, s megkérdezte, nem tudna-e írni forgatókönyvet egy sci-fi musicalhez. McCartney-nak voltak halvány elképzelései a történetről és néhány párbeszédről. Egy rockegyüttesről akart filmet készíteni, aminek tagjai rájönnek, testük lemásolásával földönkívüliek kis csoportja veszi át helyüket. A bandát és hasonmásaikat McCartney együttese, a karrierje csúcsán lévő Wings tagjai játszották volna el. Bár nem volt rock-rajongó, Asimovot megragadta az ötlet, s hamarjában elkészült a történet rövid összefoglalója. Ragaszkodott McCartney ötletéhez, s úgy érezte mozgalmas, de egyúttal drámai történetet sikerült összehoznia. Nem használta viszont McCartney párbeszéd-részleteit, s talán ennek köszönhető, hogy elutasította a forgatókönyvet. A szöveg ma már csak a Bostoni Egyetem archívumában található meg.
1977-tól kezdve nevét adta az Isaac Asimov's Science Fiction magazinnak (ma Asimov's Science Fiction), továbbá minden számhoz ő írta a vezércikket. Rövid életű mellékkiadványa volt az Asimov's SF Adventure magazin és az Asimov's Science Fiction antológia.
[szerkesztés] Szórakoztató tudományos írások
Az 50-es évek végén és a 60-as években Asimov jelentősen visszavett irodalomtermelési tempójából. A mezítelen nap 1957-es és Az Alapítvány pereme 1982-es megjelenése közt mindössze négy regényt írt, s ebből is kettő krimi volt. Ugyanakkor tömegével kezdett gyártani nem-irodalmi műveket, főleg tudományos témában. A Szputnyik–1 1957-es kilövése általános érdeklődést váltott ki a tudomány ezen ágáról, azonban csak kevés információ volt elérhető. Ezt az űrt kívánták a kiadók betölteni annyi anyaggal, amennyit csak Asimov írni tudott. Időközben a Magazine of Fantasy and Science Fiction felkérte arra, hogy kéthavi társlapjában, a Venture Science Fictionben vezesse tudományos cikkeknek szánt rovatot. Az először 1958 novemberében jelentek meg irományai, s innentől kezdve egészen betegségéig folyamatosan írta cikkeit, összesen 399-et. A rovat tartalmát időről időre megjelentette Asimov elsődleges kiadója, a Doubleday, s ezzel ő mint a tudomány „nagy magyarázója” híresült el. Első ilyen típusú, átfogó munkája, a The Intelligent Man's Guide to Science (a gondolkodó ember útikalauza a tudományhoz) népszerűsége is megerősítette azon döntésében, miszerint felhagy akadémiai illetőségével, s mint teljes-állású író működik tovább.
Asimov néhány esszét a kora társadalmi harcairól is írt, ilyen például a Thinking About Thinking (a gondolkodásról gondolkodva) és a Science: Knock Plastic (1967).
Művei változatos és gazdag információtartalmának köszönheti, Kurt Vonnegut kérdését, hogy „Milyen érzés mindent tudni?” Asimov erra azt válaszolta, ő csak azt tudja, milyen érzés mindentudó hírében állni – „Kényelmetlen.”[10] Thomas Pynchon a Slow Learner (lassan tanuló) című gyűjteményének bevezetőjében elismerte, hogy bízott Asimov tudományos népszerűsítésében (és az Oxford English Dictionary-ben), amikor az entrópiáról írt.
Asimov és Arthur C. Clarke barátságát és egymás iránti megbecsülését jellemzi, hogy az „Asimov–Clarke Park Avenue-i egyezség” értelmében – amelyet a New York-beli Park Avenue-n egy taxiutuk során kötöttek – Asimov elismeri Clarke-ot, mint a világ legjobb sci-fi íróját (magának tartva a második helyet), s ugyanígy Clarke elismeri Asimovot a legjobb sci-fi írónak (magának tartva a második helyet). Ennek köszönhető Clarke Report on Planet Three (riport a hármas bolygón) című könyvének ajánlása, miszerint: „A Clarke–Asimov egyezség értelmében a második legjobb sci-fi író ajánlja ezt a könyvet a második legjobb sci-fi írónak.”
[szerkesztés] Egyéb
Tudományos érdeklődése mellett Asimovot a történelem is foglalkoztatta. A 60-as évektől kezdve összesen tizennégy történelemről szóló könyvet írt, legjelentősebb ezek közül a The Greeks: A Great Adventure (1965), a The Roman Republic (1966) és a The Roman Empire (1967).
Két részben kiadatta az Asimov's Guide to the Bible-t (Asimov útmutatója a Bibliához) – az Ószövetségről 1967-ben, az Újszövetségről 1969-ben –, majd 1981-ben összegyúrta azokat egy 1300 oldalas kötetbe. Táblázatokkal és térképekkel teletömve az útmutató sorban végigmegy a Biblia könyvein, s közben ugyanúgy elmagyarázza mindegyik történetét és politikai hatását, mint ahogy életrajzi adatokat is szolgáltat néhány fontosabb személyhez.
Észben és humorban sosem szűkölködve Asimov élete végéig az 1975-ben megjelent Lecherous Limerickstől kezdve egy egész sorozatnyi limerikgyűjteményt kiadott, ennek nagy részét ő maga írta. A Limericks: Too Gross című gyűjteményben például 144 limerik olvasható, ezek felét Asimov, másik felét John Ciardi írta. Még egy vékony kötetnyi Sherlock Holmes-témájú versikét is összehozott. A jiddis humorbeli legsikeresebb próbálkozása az Azazel, The Two Centimeter Demon, ahol két zsidó alak beszélget reggeli, ebéd és vacsora közben – „George” és barátja, Azazel anekdotái. Treasury of Humor (a humor kincsesbányája) című könyve legalább annyira vicckönyv, mint amennyire egy tanulmány a viccelméletről. Asimov szerint a humor legalapvetőbb eleme a vélemény hirtelen változtatása, ezzel a figyelmet a fontosról az egyértelműre, a fennköltről a nevetségesre terelve.
Különösen kései éveire volt jellemző, hogy Asimov bizonyos mértékig egy kedves kéjencnek tüntette fel magát. 1971-ben a The Sensuous Woman (az érzéki nő, írta: „J”) és a The Sensuous Man (az érzéki férfi, írta: „M”) szexuális útmutatókra válaszul írta a The Sensuous Dirty Old Mant (az érzéki mocskos öregember), „Dr. 'A'” néven aláírva (de teljes nevével a címlapon).
Asimov két kötetnyi önéletrajzot is írt, ezek az In Memory Yet Green (1979) és az In Joy Still Felt (1980). Egy harmadik, az I. Asimov: A Memoir 1994 áprilisában jelent meg. Ennek epilógusát az özvegy, Janet Asimov írta, nem sokkal halála után. Az It's Been a Good Life-ot (2002) szintén Janet szerkesztette, ez az első három kötet rövidített változata.
[szerkesztés] Irodalmi témái
Asimov számos alkotásában megjelenik a gyámkodási rendszer. Első robotos történetében, a Robbie-ban egy robotdadát szerepeltet. Hasonlóképp Lennyt a robotpszichológus Susan Calvin veszi gondjaiba, anyaként viseltetve iránta, miután kiderül, hogy a robot agya egy három éves gyerekének megfelelő. Ahogy ezek a gépek egyre kifinomultabbá válnak, úgy terjednek el egyre szélesebb körökben. A Bizonyíték című novellában egy emberi testbe rejtőzött robot sikeresen indul a választásokon. Az elkerülhető konfliktusban a háttérből irányítják robotok a Föld gazdaságát, az egész emberiség dadájaként működve.
Később – A Hajnal bolygó robotjaiban és a Robotok és Birodalomban – Daneel Olivaw kifejleszti a robotika Nulladik Törvényét, mely szerint „A robotnak nem szabad kárt okoznia az emberiségben, vagy tétlenül tűrnie, hogy az emberiség bármilyen kárt szenvedjen”. Ezen kívül úgy dönt, hogy a robotok jelenléte elnyomja az emberek szabadságát, s ez ellen a legjobb, amit a robotok tehetnek, hogy fokozatosan visszavonulnak, megsemmisítik magukat. Egy nem robotokról szóló regény, A halhatatlanság halála is hasonló problémával és megoldással rendelkezik. A Nulladik Törvény jelentősége abban rejlik, hogy fölülbírálja a robotika többi Törvényét: ha a robot olyan helyzetben találja magát, hogy az emberiség védelme érdekében embert kell ölnie (egy az egyben megszegve az Első Törvényt), akkor a pozitronagy programozása a gyilkosság elkövetését követeli meg.
Az Alapítvány sorozatban – amely eredetileg nem tartalmazott robotokat – egy tudós végrehajt egy féltitkos tervet annak érdekében, hogy ezer év múlva létrejöjjön az új galaktikus birodalom. A sorozatnak megvan a maga platóni őre (a Második Alapítvány), aminek feladata a terv védelme és tökéletesítése. Amikor az 50-es években Asimov felfüggesztette a sorozat írását, a Második Alapítványt mint az emberiség jóindulatú védelmezőjét jellemezte. Amikor a 80-as években ismét kezébe vette a sorozatot az atyáskodást még határozottabbá tette.
Az Alapítvány peremében megjelenik egy új bolygó, a Gaia, ami nyilvánvalóan a Gaia-elméleten alapszik. Gaia minden állata, növénye és ásványa része a közös tudatnak, egy szuperagyat alkotva a nagyobb boldogságért. A könyv végén a főszereplőnek döntenie kell, engedi-e a Galaxia – Gaia az egész galaxisra kiterjesztett változatának – létrejöttét. A Gaia Asimov egyik leghatásosabb próbálkozása a közös tudat lehetőségének felmérésére, s később megjelenik a Nemezis című regényben is, ahol a főleg prokarióta élővilágot tartalmazó Erythró bolygó saját tudattal rendelkezik, s emberekkel kíván belső kapcsolatot létesíteni.
Az Alapítvány és Földdel megjelentek a robotok az Alapítvány univerzumban, Asimov utolsó regényei közül Az Alapítvány előtt és az Előjáték az Alapítványhoz pedig már nagyobb részletességgel mutatja be őket. A robotok mint az emberiség érdekében dolgozó titkosügynökök jelennek meg.
Másik gyakori témája az atyáskodás ellentéte, a szociális elnyomás. Az űr áramlatai egy olyan bolygón játszódik, amin egy egyedi rostos növény terem, s a műben meghatározó szerepe van annak, hogy az ott élő parasztokat egy szomszédos bolygó arisztokratái zsákmányolják ki. A csillagok, akár a porban pedig a főhős az arrogáns tyrann birodalom leuralta bolygó lakóinak segít.
Az elnyomás áldozatai általában vagy földlakók (más bolygók lakói által), vagy robotok. A két évszázados emberben a főhős robot előítéletekkel küzd, amik miatt őt nem hajlandók elismerni embernek. Az Acélbarlangokban a földlakók neheztelnek a gazdagabb „űrlakókra”, ennek megfelelően a robotokat (az űrlakókkal azonosítva) hasonló módon kezelik, mint ahogy anno a fehérek kezelték a feketéket, pl. „fiú”-nak szólítják őket. A Kavics az égben is hasonló helyzetet mutat: a Galaktikus Birodalom uralja a Földet, lakóit mások „földi némber”-eknek szólítják. Közben teokratikus diktatúra uralkodik, ami minden embert, aki elmúlt hatvan éves, eutanáziára kényszerít. Az egyik főhős Bel Arvardan, egy felsőosztálybéli archeológus, aki legyőzi előítéleteit és a Földre utazik. A másik Joseph Schwartz, egy 62 éves huszadik századi amerikai, aki Európából emigrált, ahol üldözték őt (igen valószínű, hogy zsidó), s aki egy véletlen baleset folytán előre repült az időbe. El kell döntenie, hogy segít-e az elnyomot társadalomnak, amely szerint neki halottnak kéne lennie.
Még a racionális gondolkodás az, ami sokszor előfordul Asimov műveiben. Az Acélbarlangokkal és az Asimov's Mysteries (Asimov rejtélyei) novelláival megalkotta a sci-fi krimit, általában bemutatva az olvasónak a megoldáshoz szükséges technológiai eszközt. Később írt egyszerű (nem sci-fi) krimiket is, beleértve a Gyilkosság a könyvvásáront és a Black Widowers novelláskötetet, ahol ugyanezt a szabályt követte. Műveiben a legfontosabb részek gyakran viták, amelyekben az ésszerűbb, emberibb (de legalábbis meggyőzőbb) oldal nyer.
[szerkesztés] Díjai
- 1957. – Thomas Alva Edison Alapítvány Díj, a Building Blocks of the Universe-ért
- 1960. – Howard W. Blakeslee Díj, a The Living Riverért
- 1962. – a Boston University Publikáció Érdemrendje
- 1963. – speciális Hugo Díj, amiért „tudományt adott a tudományos fantasztikus irodalomhoz”, s a Magazine of Fantasy and Science Fiction-ben megjelent esszéiért
- 1965. – az Amerikai Kémiai Társaság James T. Grady Díja
- 1966. – Hugo Díj minden idők legjobb folytatásos regénysorozatáért, az Alapívány sorozatért
- 1967. – Westinghouse Tudományírói Díj
- 1973. – Hugo Díj
- 1973. – Nebula Díj, a legjobb regényért, Az istenek is…-ért
- 1977. – Hugo Díj
- 1977. – Nebula Díj a legjobb kisregényért, A két évszázados emberért
- 1981-ben tiszteletére aszteroidát (5020 Asimov) neveztek el róla
- 1987. – Nebula Nagymester díj, az életműve elismeréseként
- 1983. – Hugo Díj a legjobb regényért, Az Alapítvány pereméért
- 1992. – Hugo Díj a legjobb kisregényért, a Goldért
- 1995. – Hugo Díj a legjobb nem irodalmi műért, az I. Asimov: A Memoirért
- 1996. – Egy 1946-os retro-Hugo Díj 1945. legjobb regényéért az 1996-os WorldConon kiosztásra került Az Öszvérnek, az Alapítvány-trilógia hetedik fejezetének
- 14 tiszteletbeli doktori fokozat különböző egyetemektől
- 1997. – posztumusz bevezetés a Science Fiction és Fantasy hírességek csarnokába
[szerkesztés] Kritikája
Az egyik legáltalánosabb benyomás, amit Asimov munkássága kelt az emberben az, hogy írói stílusa rendkívül dísztelen. 1980-ban James Gunn sci-fi tudós írta az Én, a robotról, hogy:
- Két novella kivételével – Te hazug! és Bizonyíték – nem olyan történetek, ahol a szereplőknek meghatározott szerepük van. Gyakorlatilag mindegyiknek a cselekménye egy párbeszédben merül ki, alig, ha egyáltalán valamennyi mozgással. Se sajátos színezetet, se semmilyen típusú leíró részt nem tartalmaznak. A dialógus – jobb esetben – szakszerű, a stílus pedig – jobb esetben – átlátszó. [...] A robotos történetek – és igazság szerint Asimov összes műve – meglehetősen csupasz terepen játszódik.
Ez a jellemzés Asimov történeteinek jelentős hányadára megállja a helyét, beleértve az 1980 után írt műveit is. Érdemes viszont megjegyezni, hogy ez érvényes a sci-fi „aranykorában” írtak nagy részére is, s természetesen az időszak más szerző sem kivételek ez alól. Köztudomású, hogy a korai science fiction (és annak szerzői) sokkal inkább a jövő technikáinak kitalálására koncentráltak, mint a szereplők mélyebb kidolgozására, és – habár ez az időszak már lecsengett – nyilvánvaló, hogy a szereplők és a technológia, jövőbeli társadalmi helyzetek közti kölcsönhatások még a mai irodalomban is gyakran fontosabbak, mint maguk a karakterek.
Gunn megfigyelte viszont, hogy néha Asimov stílusa felnő a helyzet követeléseihez, példaként említi a Te hazug! csúcspontját. A kulcsfontosságú helyzetekben megjelennek az élesen megrajzolt karakterek, ahogy Susan Calvin az előbbi példa mellett a Bizonyítékban, Arkady Darell a Második Alapítványban, Elijah Baley az Acélbarlangokban és Hari Seldon az Alapítvány előzményeiben. (Az Előjáték az Alapítványhozban Seldon Asimov saját képeként jelenik meg.)
Ezen kritikák bizonyos mértékig Asimov imént említett racionalizmusából következtek: könyvei – csakúgy mint szereplői – gondolkodóak, nagyobb hangsúlyt fektet az ötletekre és problémákrat, mint az érzelmekre, karakterekre. A pszichohistória ötlete, amivel – legalábbis statisztikai szinten, a galaxis lakosait átlagolva – megjósolhatóak az emberiség fordulópontjai, szintén ezt a sémát követi. Amitől azonban Asimov művei mégis olvashatóak, az a szerző a szereplőkre is kiható bája.
Asimovot a sci-fijéből hiányzó szex és idegen lények okán is kritizálták. Ő egyszer kifejtette, hogy a földönkívüliekről írástól azóta tartózkodik, mióta pályafutása korai időszakában John W. Campbell elutasította egyik novelláját, mivel a benne szereplő idegen lényeket felsőbbrendűnek ábrázolta, mint az embert. Ekkor határozta el, hogy gyenge lények helyett egyáltalán nem fog idegenekről írni. Az éles kritikák hatására azonban megírta Az istenek is…-t, amiben idegenek, szex, sőt idegenek közti szex is megjelenik. Asimov mondta egyszer, hogy minden írása közül Az istenek is… középső részére a legbüszkébb.
[szerkesztés] Művei
[szerkesztés] Az Alapítvány-Birodalom-Robot univerzumba tartozó regényei
A robotokról és a robotikáról szóló történetek
- Én, a robot és Robottörténetek (I, Robot; The Complete Robot, novelláskötetek – Utóbbi kötet több novellát tartalmaz, s egyúttal magába foglalja az Én, a Robot kötet összes novelláját)
- Acélbarlangok (The Caves of Steel, regény, első magyar kiadása „Gyilkosság az Űrvárosban” címmel jelent meg, 1953.)
- A mezítelen nap (The Naked Sun, regény, 1956.)
- Tükörkép (Mirror Image, novella, 1972.)
- A Hajnal bolygó robotjai (The Robots of Dawn, regény, 1983.)
- Robotok és Birodalom (Robots and Empire, regény, 1985.)
A Birodalom világa
- A csillagok, akár a por (The Stars Like Dust, regény, 1951.)
- Az űr áramlatai (The Currents of Space, regény, 1952.)
- Kavics az égben (Pebble in the Sky, regény, 1950.)
Az Alapítvány sorozat
- Előtrilógia
- A klasszikus trilógia
- Alapítvány (Foundation, regény, 1942-1944)
- Alapítvány és Birodalom (Foundation and Empire, regény, 1945.)
- Második Alapítvány (Second Foundation, regény, 1948-1950)
- Utótrilógia
- Az Alapítvány pereme (Foundation's Edge, regény, magyarországon két kötetben I. és II. részként jelent meg, 1982.)
- Alapítvány és Föld (Foundation and Earth, regény, 1986.)
Az Alapítvány sorozat kötetei igen kusza időrendben születtek. Maga a klasszikus trilógia fejezetenként, újságban jelent meg. Sok feltűnést ekkor még nem, csak könyv formában való megjelenését követően keltett. A kiadók nyomásának engedve évtizedekkel később írta meg az Utótrilógia két kötetét, majd még később az Előtrilógia további két kötetét. Tulajdonképpen ezzel a 4 könyvvel fűződtek össze az Alapítvány világának könyvei a Robot- és Birodalom-ciklussal. Mivel Asimov néha nem túl következetesen fésülte össze ciklusait, gyakran találhatunk (főként évszámbeli) különbségeket, tévedéseket két mű között.
[szerkesztés] Robotokról
Az Alapítvány–Birodalom–Robot regényciklusban szereplő novellák:
- Én, a robot (I, Robot, novelláskötet)
- Robottörténetek: (The Complete Robot, novelláskötet)
- Egy fiú legjobb barátja (A Boy's Best Friend, 1975.)
- Robbie (Robbie, 1940.)
- Az AL–76-os robot elkeveredik (Robot AL-76 Goes Astray, 1942.)
- Körbe-körbe (Runaround, 1942.)
- Logika (Reason, 1941.)
- Fogd meg a nyulat! (Catch that Rabbit!, 1944.)
- Te hazug! (Liar!, 1941.)
- Tökéletes kiszolgálás (Satisfaction Guaranteed, 1951.)
- Lenny (Lenny, 1958.)
- Az eltűnt robot (Little Lost Robot, 1947.)
- A kockázat (Risk, 1955.)
- A csillagokba! (Escape!, 1945.)
- Bizonyíték (Evidence, 1946.)
- Rabszolga (Galley Slave, 1957.)
- Az Első Törvény (First Law, 1956.)
- Az elkerülhető konfliktus (The Evitable Conflict, 1950.)
- Női ösztön (Feminine Intuition, 1969.)
- Karácsony Rodney nélkül (Christmas without Rodney, 1988.)
- A fényvers (Light Verse, 1973.)
- A két évszázados ember (The Bicentennial Man, 1976.)
- …hogy engedelmességgel tartozol Neki (—That Thou art Mindful of Him, 1974.)
- Öcsi (Kid Brother, novella, kötet: Gold, 1990.)
- Robotálmok (Robot Dreams, novella, kötet: Robot Dreams, 1986.)
- Halálos ítélet (The Early Asimov, Book Two, novelláskötet)
- Too Bad! (novella, kötet: Robot Visions)
- Insert Knob A in Hold B (novella, kötet: Nightfall and Other Stories, 1957.)
[szerkesztés] Egyéb történetek
- A halhatatlanság halála (The End of Eternity)
- Nemezis (Nemesis)
- Az istenek is… (The Gods Themselves)
Az Űrvadász-sorozat
- Az Űrvadász (David Starr, Space Ranger)
- Az aszteroidák kalózai (Lucky Starr and the Pirates of the Asteroids)
- A Vénusz óceánjai (Lucky Starr and the Oceans of Venus)
- A Merkúr óriás Napja (Lucky Starr and the Big Sun of Mercury)
- A Jupiter holdjai (Lucky Starr and the Moons of Jupiter)
- A Szaturnusz gyűrűi (Lucky Starr and the Rings of Saturn)
(…és még rengeteg további munka.)
[szerkesztés] Lásd még
[szerkesztés] Külső hivatkozások



Based on work by