User:Hkoala/EME

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Erdélyi Múzeum-Egyesület

Kolozsvárott 1859-ben alakult, legrégibb erdélyi magyar tudományos egyesület. Mikó Imre alapította. Tudományos szakosztályai (bölcsészeti, nyelvi, történettudományi, természettudományi, orvostudományi, jog- és államtudományi) az erdélyi tudományos és irodalmi élet fellendítésén dolgoztak. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület előadásokat, vándorgyűléseket és kiállításokat rendezett. Többek közt kiadta az → Erdélyi Múzeum c. enciklopédikus jellegű tudományos folyóiratot, melyben sok néprajzi tárgyú cikk és tanulmány is megjelent. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tartotta fenn az Erdélyi Nemzeti Múzeum c. muzeális gyűjteményt, melynek gazdag néprajzi tára is volt. Ez az anyag a másik nagyobb kolozsvári néprajzi gyűjteménnyel, az Erdélyi Kárpát-Egyesület néprajzi osztályának tárgyaival ma a kolozsvári Erdélyi Néprajzi Múzeumban (Muzeul Etnografic al Transilvaniei) található. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1949-ben szűnt meg. – Irod. Kelemen Lajos: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület múltja és jelenje. (H. n., 1909); Az Erdélyi Múzeum-Egyesület háromnegyedszázados tudományos működése 1859–1934 (Szerk. György Lajos, Kolozsvár, 1937); Szabó T. Attila: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület története és feladatai (Kolozsvár, 1942).

Száznegyven éves az Erdélyi Múzeum Egyesület

A XVIII. század végétől kezdve Erdélyben egyre határozottabban jelentkeztek azok a törekvések, amelyeknek célja az erdélyi magyar tudományos élet fellendítése volt. Ezek a szándékok a reformkorban felerősödtek és már értelemszerűen az erdélyi tudományosság műhelyének, azaz múzeumának megteremtésére irányultak. Szerencsésebb nemzeteknél a tudományos intézetek létesítését az állam kezdeményezte, a magyarság esetében a tudományos szervezeteket, nemzeti gyűjteményeket a magyar társadalomnak magának kellett – gyakran a hatalom ellenére – megteremtenie.

Ilyen helyzetben a reformkori Erdély szellemi életének képviselői lelkesen fogadták a kor neves oklevélkutatójának, gróf Kemény József és Kemény Sámuel nemes felajánlását, amelyben könyv-, kézirat- és ásványgyűjteményüket a Kolozsvárt létesítendő Nemzeti Múzeumnak adományozták. Az 1842. június 21-én megnyílt erdélyi országgyűlés magyar és székely képviselői szinte egyhangúan támogatták a múzeumalapítás gondolatát és annak megszervezésére százezer forintot szavaztak meg.

A felajánlók levélben kérték a rendeket, politikai és társadalmi szervezeteket, hogy: “az alapítást csak kezdetnek tekintve, az egész intézetet pártfogásuk alá vegyék és a nemzet egyesített erejével állítsanak a célnak minden tekintetben megfelelő nemzeti könyvtárat és múzeumot”. Bécs azonban a múzeumalapításra vonatkozó törvény szentesítését elodázta, később pedig az 1848–49-es szabadságharcot követő nehéz esztendők lehetetlenné tették az erélyi múzeum megvalósulását.

Az önkényuralom idején a múzeum gondolatának ébrentartója gróf Mikó Imre és Kővári László történész volt. Végül gróf Mikó Imrének sikerült megszereznie Bécs hozzájárulását, és 1859. november 23-ára összehívni az Erdélyi Múzeum Egyesület alapító közgyűlését. A múzeum elhelyezésének kérdését Mikó Imre nemes adománya oldotta meg, aki emeletes villáját és 10 holdas kertjét bocsátotta a megnyitandó múzeum rendelkezésére.

Az Erdélyi Múzeum Egyesület létesítése az egész erdélyi magyarságot megmozgatta, az alapító közgyűlés pedig az önkényuralom által elnyomott erdélyi magyarság nemzeti ünnepe lett. Eötvös József a Magyar Tudományos Akadémia képviseletében – a tudományos haladásról szóló gondolatokkal – üdvözölte az alakuló közgyűlést: “Mint a sziklafalon leszivárgó cseppek, mint vékony vízfonalak kis erekbe egyesülnek, hogy másokkal együtt előbb gyenge patakot képezzenek, később több társakat véve fel haladások között, egyre nagyobb folyamokká nőjenek, míg végre a vízerek, patakok, zúgó helyfolyamok és csendes folyók egyesüléséből a hatalmas folyam támad, mely egy ország kincseit hordja és a népeket összeköti: ilyen a tudományos haladás”.

Az Erdélyi Múzeum Egyesület alapszabálya kimondta, hogy az egyesület a múzeumi gyűjtésre, a gyűjtött tárgyak megőrzésére, az anyag feldolgozására és általában a tudományok magyar nyelven való művelésére alakult. Alapításakor a múzeum anyaga 15 439 könyvből, 1083 oklevélből, 128 arany, 2841 ezüst, 1738 bronzéremből, valamint 10 092 darab régészeti tárgyból, természeti ritkaságból, ásványból, kövületből, állatból és növényből állott.

A múzeum főbb részei: könyv-, régiség- és éremtár, természetrajzi gyűjtemények és a füvészkert.

A múzeumi tárgyak rendezésével és leltározásával egyidőben megindult az egyesület tudományművelő munkája is, megkezdődött a tudományos ülések sorozata. Az első tudományos ülésre 1860. február 25-én került sor. Gróf Mikó Imre elnöklete alatt, az első értekezést Torma Károly régész, Rómaiak nyoma Erdély északi részében címmel tartotta.

1861-től a történelmi és természettudományi előadásokat külön szervezték, a tudományos tevékenység gyakorlatilag tehát két szakosztályban folyt. A történelmi szakosztályban, melynek tagjai között volt Gyulai Pál, Jakab Elek, Kővári László, Kriza János, Salamon József, Török Ferenc és mások. A tudományos előadások során Orbán Balázs beszámolt székelyföldi kutatásairól, Szabó Károly a Régi Magyar Könyvtárakról értekezett, valamint Finály Henrik, Szilágyi Sándor, Vámbéry Ármin és mások ismertették új kutatási eredményeiket.

A természettudományi szakosztály tagjai között olyan neves tudósokat találunk, mint Berde Áron, Brassai Sámuel, Herman Ottó, Herepei Károly és mások.

1859–1872-ig az Erdélyi Múzeum Egyesület fő feladata a gyűjtemények fejlesztése és szervezése volt, amit sikerrel teljesített. Bár az egyesület elsősorban a múzeumi anyag gyűjtésére és kezelésére alakult, két szakosztályában végzett tudományos munka e tekintetben az egyetemet is helyettesítette.

Erdély művelődési életében az 1872-es év jelentős változásokat hozott, Kolozsváron megalakult az akkori Magyarország második egyeteme, a Ferenc József Tudományegyetem.

Történelmi tény, hogy a Kolozsvári Tudományegyetem létesítését az Erdélyi Múzeum Egyesület létezése tette lehetővé, elsősorban azáltal, hogy az egyetem rendelkezésére bocsátotta tudományos gyűjteményeit, 1895-ben az egyetemi klinikák építésekor pedig a Mikó villát és annak 10 holdas kertjét, ahol később egész egyetemi városrész épült fel. Az EME gyűjteményei lehetővé tették az új egyetemen a kutatómunka elindítását, folyóiratai és kiadványai pedig az itt születő tudományos eredmények közzétételét biztosították.

1861-től az EME rendszeresen megjelentette évkönyveit, melyet kezdetben Brassai Sámuel, 1874-től Finály Henrik, 1906-tól Schilling Lajos, 1911-től pedig Erdélyi Pál szerkesztett. Az Erdélyi Történelmi Adatok 1862-ben Szabó Károly irányításával indult. Később kiadták az EME évi tudósításait és a vándorgyűlések emlékkönyveit is.

Az Erdélyi Múzeum Egyesület – az EME – közlönye 1874-ben látott napvilágot Finály Henrik gondozásában. 1917-ben a első évfolyam megszűnt, 1930-tól az új évfolyamot György Lajos, majd 1941-től 1947-ig Szabó T. Attila szerkesztette.

Az EME és az egyetem szoros együttműködésének alapját az a két szerződés képezte, amelyet az EME 1872-ben és 1895-ben kötött a magyar állammal. Ennek értelmében a gyűjtemények elhelyezéséről, kezeléséről az állami egyetem gondoskodott, használatáért évi 5000 forintot fizetett. A múzeumfenntartás gondjaitól részben mentesült EME ebben az időszakban fokozta tudományművelő tevékenységét. Ezt a célt fogalmazta meg 1878-ban Finály Henrik egyetemi tanár és múzeumi főtitkár: “Az a szép siker, melyet az egyesület feladata egyik ágában a múzeum alapításában elért, némileg kötelezi arra, hogy a fő súlyt lassanként áthelyezze feladata másik, nem kevésbé fontos ágára, a múzeumba gyűjtött tudományos anyag feldolgozására… a testületből tudós társaságot, azaz tudományt művelő és terjesztő, tudományos eredményeket termelő testületet alakítson”. Ennek a gondolatnak a jegyében folytatódik a szakosztályok tevékenységének megerősítése. 1879-től a két szakosztálynak – a történelminek és az orvos-természettudományinak – külön folyóirata jelent meg, az előbbié az Erdélyi Múzeum (1879–1918), az utóbbié az Orvos-Természettudományi Értesítő (1879–1905) címmel.

1906-ban az EME újrafogalmazta eredeti célkitűzéseit, mely szerint az intézet fenntartja a múzeumot, feldolgoztatja a gyűjtött anyagot, műveli a honismeretet és általában a magyar tudományosságot. Az ekkor elfogadott új alapszabályzat szerint a múzeumban már négy egyesületi szakosztály működött: 1.) a bölcsészet-, nyelv- és történettudományi, 2.) a természettudományi, 3.) az orvostudományi és a 4.) jog- és társadalomtudományi szakosztály. (Ez utóbbi 1906-ban alakult.)

Az EME saját anyagi erőforrásain kívül 1905-től, gróf Apponyi Albert minisztersége idején, jelentős állami támogatásban is részesült. Az 1906-tól 1918-ig terjedő időszakot – az EME történetének méltatói – az intézmény virágkorának nevezték, ekkor ugyanis a levéltári anyag tízszeresére nőtt, a régiségtár anyaga pedig megkétszereződött. Az állattani gyűjtemény a világ egyik leggazdagabb piócafélékből álló gyűjteményével gazdagodott, számuk meghaladta a 100 000 darabot. Ekkor került a növénygyűjteménybe a Baumgartner-féle gyűjtemény, mely részletesen bemutatta Erdély egész növényvilágát.

Az első világháború előtti időszakban a magyar tudóstársadalom kiválóságai tevékenykedtek az EME szakosztályaiban. A bölcsészet-, nyelv- és történettudományi szakosztályban olyan nevekkel találkozunk, az előbbiekben említetteken kívül, mint a régész Posta Béla, Roska Márton, Torma Zsófia, a történész Márki Sándor, Szádeczky Lajos, a pedagógus De Gerendo Antonina, Felméri Lajos, a nyelvész-irodalmár Csűry Bálint, Ferenczi Zoltán, Szinnyei József, Moldován Gergely, a filozófus Bartók György.

A természettudományok korabeli kitűnőségei – Apáthy István, Cholnoky Jenő, Entz Géza, Koch Antal, Szádeczky Gyula – mind megfordultak Kolozsváron és tevékenyen részt vettek az EME munkájában. A kincses városban folytatta kísérleteit Martin Lajos, kora jelentős repüléstechnikusa, akinek “lebegőkereke” országszerte nagy feltűnést keltett. Az orvostudományi szakosztályban olyan orvosprofesszorok tevékenykedtek mint: dr. Genersich Antal és Gusztáv, a belgyógyászat egyetemi tanára dr. Purjesz Zsigmond, a sebész dr. Brant József, az országos hírnévnek örvendő dr. Gyergyai Árpád és a későbbi erdélyi román orvosok legismertebbje dr. Haţieganu Gyula. A jog és társadalomtudományi szakosztály munkáját Balogh Arthúr, Endes Miklós és Somló Bódog neve fémjelezte.

Az első világháború nehéz éveiben az Egyesület tudományos munkássága fokozatosan csökkent, az EME pénze, amit hadikölcsönjegyzés során állampapírokba fektettek, a háborúban elveszett.

Az impériumváltozás az erdélyi magyarságot új helyzetbe, kisebbségi sorba juttatta. A román csapatok bevonultak Kolozsvárra és 1919. május 12-én az egyetem átvételével az Erdélyi Múzeum Egyesület gyűjteményei is a román állam kezébe kerültek. Az uralomváltás az egyetem javait és az EME tárait összekuszáltságban találta, amit később sem sikerült kibogozni. Az I. Ferdinánd nevű román egyetem az Egyesület gyűjteményeit tovább használta, anélkül, hogy a bérösszeget megfizette volna, sőt a múzeumot saját tudományos anyagának zavartalan használatában gátolta. A változás utáni első években a román állam gáncsoskodásai szinte teljesen ellehetetlenítették az EME működését. Az állami szolgálatban lévő erdélyi magyar tudósokat – Kelemen Lajost, Kristóf Györgyöt, Kovács Istvánt, Roska Mártont – az EME tisztségeikről való lemondásra kényszerítették.

Az EME azonban rövidesen életjelt adott magáról: fokozatosan újra megkezdődtek a népszerűsítő előadások, tudományos ülésszakok, a vidéki vándorgyűlések szervezése. 1930-ra Wass Ottilia grófnő végrendeleti hagyatékának segítségével – aki Kolozsvár Főterén álló palotáját adományozta az egyesületnek – sikerült az EME anyagi helyzetét megszilárdítani és a kisebbségi magyar tudományosság legsürgetőbb igényeinek eleget tenni. Dr. György Lajos: Az Erdélyi Múzeum Egyesület háromnegyed-százados tudományos működése 1859–1934 című, Kolozsváron 1937-ben megjelent munkájában statisztikát közölt az egyesület tudományos tevékenységéről: