Rák-köd

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A Rák-köd optikai felvételen
Nagyít
A Rák-köd optikai felvételen

A Rák-köd (M1, NGC 1952) egy csillagközi, diffúz gázfelhő a Bika csillagképben. 1054-ben kínai és arab csillagászok megfigyeltek egy 23 napon át látható szupernóva-robbanást; ennek a maradványa a Rák-köd. Nevét onnan kapta, hogy az 1844-ben Lord Rosse által készített rajzon nagyon hasonlított egy rákra, azonban amikor később nagyobb távcsövekkel is megvizsgálták, akkor egészen másmilyennek tűnt, de addigra már rögzült a Rák-köd elnevezés.

6500 fényév távolságra fekszik a Földtől, átmérője 3 fényév és másodpercenként 1000 km-rel növekszik. Központjában egy 16m fényességű neutroncsillag (pulzár) található, melyet 1968-ban fedeztek fel. Ez másodpercenként 30-szor fordul meg a tengelye körül, ezért rendkívül erős rádióhullámokat bocsát ki magából.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Fizikai feltételek

Látható fényben a Rák-köd nagyjából ovális alakú filament-tömeg, melynek hossza 6 ívperc, szélessége 4 ívperc és egy diffúz kék központi régiót vesz közre. A filamentek az egykori csillag atmoszférájának maradványai és főleg ionizált héliumból és hidrogénből áll, kisebb mértékben szénből, oxigénből, nitrogénből, vasból, neonból és kénből. A filamentek hőmérséklete 11 000 és 18 000 K közötti, sűrűsége kb. 1300 részecske/cm3 [1].

1953-ban Joszif Sklovszkij felvetette, hogy a diffúz kék fénylést főleg a fénysebesség felével körpályán mozgó elektronok sugárzása, a szinkrotron sugárzás okozza [2]. Három évvel később ezt megfigyelésekkel is megerősítették. Az 1960-as években kiderítették, hogy az elektronok körpályájának forrása az erős mágneses tér, amelyet a köd közepén lévő neutroncsillag állít elő [3].

A Rák-köd jelenleg 1500 km/mp sebességgel terjed [4].

[szerkesztés] Központi csillag

A Rák-köd közepén két halvány csillag található, ezek közül az egyik a felelős a köd létezéséért. 1942-ben azonosították, amikor Rudolf Minkowski azt találta, hogy optikai spektruma nagyon szokatlan [5]. A csillag körüli térségből erős rádiósugárzást figyeltek meg 1949-ben[6] és röntgensugárzást 1963-ban. 1967-ben felfedezték, hogy gamma tartományban ez az égbolt egyik legfényesebb objektuma [7]. 1968-ban megtalálták gyors pulzusokban sugárzó csillagot, amely az első felfedezett pulzárok közé tartozott és az első, amelyet szupernova maradványként azonosítottak.

A pulzárok erős elektromágneses sugárzás forrásai, amelyet rövid, szabályos pulzusokban bocsátanak ki másodpercenként többször is. 1967-es felfedezésük idején nagy rejtélynek tartották és az elsőt megtaláló csoport valószínűnek tartotta, hogy a szabályos jelek fejlett civilizációtál származnak [8]. A Rák-köd közepén felfedezett pulzáló rádióforrás bizonyította, hogy a pulzárok szupernova robbanások során jönnek létre. Ma már gyorsan forgó neutroncsillagoknak tartják, amelyek erős mágneses tere keskeny sugárba gyűjti az emissziót.


[szerkesztés] Megfigyelése

Alacsony felületi fényessége miatt kis távcsövekkel nehéz megfigyelni.

[szerkesztés] Források

  1. Fesen R.A., Kirshner R.P. : The Crab Nebula. I - Spectrophotometry of the filaments, 1982, Astrophysical Journal, v. 258, p. 1-10
  2. Shklovskii, Iosif: On the Nature of the Crab Nebula’s Optical Emission, 1953, Doklady Akademii Nauk SSSR 90: 983.
  3. Burn B.J.: A synchrotron model for the continuum spectrum of the Crab Nebula, 1973, Monthly Notices of the Royal Astronomical Society, v. 165, p. 421 (1973)
  4. Bietenholz M.F., Kronberg P.P., Hogg D.E., Wilson A.S.: The expansion of the Crab Nebula, 1991, Astrophysical Journal Letters, vol. 373, p. L59-L62
  5. Minkowski R.: The Crab Nebula, 1942, Astrophysical Journal, v. 96, p.199
  6. Bolton J.G., Stanley G.J., Slee O.B. : Positions of three discrete sources of Galactic radio frequency radiation, 1949, Nature, v. 164, p. 101
  7. Haymes R.C., Ellis D.V., Fishman G.J., Kurfess J.D., Tucker, W.H.: Observation of Gamma Radiation from the Crab Nebula, 1968, Astrophysical Journal, v. 151, p.L9
  8. Del Puerto C.: Pulsars In The Headlines, 2005, EAS Publications Series, v. 16, pp.115-119