Jean-Paul Sartre
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Jean-Paul Charles Aymard Sartre (Párizs, 1905. június 21. – Párizs, 1980. április 15.) francia egzisztencialista filozófus, író és kritikus. Gondolkodásának középpontjában az emberi szabadság állt.
Hitvallása szerint az ember azzá lesz, amivé teszi magát. Az embernek meg kell alkotnia saját magát: mivel a szabadságunk adott, lépten-nyomon választanunk kell, ami felelősséggel ruház fel bennünket. Etikai téren ez a fajta felelősség vált írásainak fő motívumává.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Élete
[szerkesztés] Kezdetek
Jean-Paul Sartre Párizsban született, apja, Jean-Baptiste Sartre, tengerész tiszt volt, aki meghalt Jean-Paul tizenöt hónapos korában. Talán ezért sem írt igazán az édesapjáról, sokkal fontosabb volt számára anyja, leánykori nevén Anne-Marie Schweitzer, Albert Schweitzer nagynénje. Kezdetben Párizsban élt, de 1917-ben, mikor anyja újraházasodott a család La Rochelle-be költözött. 1929-ben diplomázott, majd 1931-től 1945-ig tanárként dolgozott. Ezen időszak alatt bejárta Egyiptomot, Görögországot és Olaszországot is. 1933-1934 között Berlinben tanulmányozta a német filozófus Edmund Husserl és Martin Heidegger írásait.
Az 1930-as években már egy csoport gondolkodó gyűlt körülötte egy párizsi kávézóban. A II. világháború során elhurcolták, majd bebörtönözték Németországban, de végül elengedték (vagy megszökött) 1941-ben. Visszatérve Párizsba csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz. Számos lapban írt. A háború után alapított egy irodalmi és politikai magazint, a Les Temps modernes-t (Új idők), és ezzel együtt életét teljes egészében az irodalomra és a politikai aktivitásra irányította. Soha nem volt a kommunista párt tagja, jóllehet együttműködött a Francia Kommunista Párttal. Amikor Albert Camus, akivel szoros kapcsolatban állt, 1940-ben élesen kritizálta a sztálinizmust, Sartre még azon morfondírozott, hogy kövesse-e barátja példáját. Camus esszéje a Lázadó ember 1951-ben végül kettejük barátságának végét jelentette.
[szerkesztés] Munkássága
Első regénye, az Undor (1938), amelyet az egzisztencializmus alapkövének tekintenek, az emberi élet céltalanságával foglalkozik. A főhős, Antoine Roquentin, felfedezi a körülötte levő túlságos bőséget, melyben saját magánya undorral tölti el. Nem csak a tengerparton lévő kövek szilárdsága nyűgözi le, de szörnyűséget is érez mikor a burzsoá emberek kisszerű életét szemléli. A racionális és szilárd világ Antoine számára csak látszat.
A fal (1938) öt történetet és egy novellát gyűjt egybe. Az Egy vezér gyermekkora című rövid remekműben a szánalmas főhős, Lucien, úgy gondolja, hogy nem is létezik. Egy homoszexuális kapcsolaton keresztül keresi az erősség érzetét. Barátai buzdításától fellelkesülve, Lucien végül egy szélsőséges csoportba kerül ahol a francia vér megtisztítása a cél és a zsidók verése.
A lét és a semmi-ben megteremtette saját filozófiai rendszerének alapjait, amelyben a lényeg a létezés. Megkülönböztette azokat a dolgokat amelyek önmaguktól léteznek (en-soi) és az embereket, akik önmagukért léteznek (pour-soi). A tudás behatároltságának és a halandóságnak tudatában, az emberek egzisztenciális félelemmel élnek. "Az ember nem annak az összessége, amit birtokol, hanem az, amije még nincs, amiből lehetne neki." (idézet a Situations-ból, 1947) tovább fejlesztette ideológiáját A dialektikus ész kritikája című művében. Sartre szerint az ember rémisztően szabad. Felelősek vagyunk választásainkért és érzelmi életünkért. Isten nélküli világegyetemben az életnek nincs értelme.
Első színpadi művében, a Legyek-ben (1943), vizsgálta az elkötelezettség és felelősségtudat témáit. A történetben, amely az ókori Görögországban játszódik, Oresztész megöli Agamemnón gyilkosát, ezzel megmenekítve a várost a bűnösség terhe alól. Sartre szerint csak annak hasznos a szabadság, aki felvállalja a felelősséget egy adott helyzetben, úgy, mint Oresztész.
A Qu'est-ce que la littérature ? (1947) legismertebb irodalmi kritikája. Összepárosította a költészetet a festészettel, a szobrászattal és a zenével - ezek nem jelek hanem dolgok. A művészi alkotás egyik fő motívuma az érzésre irányuló szükség, amely fontos a világgal való kapcsolat létrehozásához. Az író mindig egy udvaribolond szerepét tölti be, de elsődleges szerepe, hogy ne legyen közönyös az őt körülvevő világgal szemben: egy regényíró nem mentesülhet a politikai és társadalmi kinyilatkoztatástól. Az olvasó kelti életre az irodalmi művet - nem igaz az, hogy valaki magának ír. 1946-tól 1955-ig számos életrajzi tanulmányt írt, amelyek közül a legfontosabb a Saint Genet, comédien et martyr (1952).
1953-ban, Sztálin halála után elismerte a szovjet rendszer kritikájának jogosságát jóllehet védte a szovjet államot. A következő évben el is látogatott a Szovjetunióba, ahol rendkívül szívélyesen fogadták. Tolmácsával, Lena Zoninával, szerelmi viszonyba bonyolódott. 1956-ban felszólalt a magyarok szabadsága ügyében, elítélve a szovjet megszállást, de nem a szovjet embereket, 1968-ban bírálta a Csehszlovákiát megtámadó Varsói szerződés országait, illetve magát a szerződést is. A Szovjetunióban személyesen kritizálta Nyikita Hruscsov. A francia titkos rendőrség, algériai terrortámadástól tartva, felrobbantott egy bombát Bonaparte utcai lakásában.
[szerkesztés] Utolsó évek
Élete vége felé szorosan belefonódott a vietnami háború elleni mozgalomba. Az Új Baloldal nevű pártban nagyon népszerű volt és az Algériát sújtó francia gyarmatosító politika elleni erőfeszítései hamar ismertté tették a harmadik világban. 1970-ben letartóztatták mert az utcán árusított betiltott maoista írásokat. Jól ismerte Mao Ce-tung műveit és 1955-ben Beauvoirral egyetemben ellátogatott Kínába. Az 1960-as évek elején a kubai gazdasági és társadalmi forradalom azonban jobban lekötötte az érdeklődését. Találkozott Fidel Castróval is.
A L'Idiot de la famille volt utolsó nagy műve, amit már be sem tudott fejezni. 1973-tól látása egyre romlott, halála előtt már szinte teljesen vak volt. Párizsban halt meg 1980. április 15-én.
[szerkesztés] Művei
- L'imagination (1936)
- Az Ego transzcendenciája (1937)
- Undor (1938)
- A fal (1939)
- Esquisse d'une théorie des émotions (1939)
- L'imaginaire (1940)
- Baronia (1940)
- A legyek (1943)
- A lét és a semmi (1943)
- Huis clos (1944)
- Les chemins de la liberté (1945) :
- Exisztencializmus (1945)
- Temetetlen holtak (1946)
- Vádirat az antiszemitizmus ellen (1946)
- A tisztességtudó utcalány (1946)
- Baudelaire (1946)
- Les Jeux sont faits (1947)
- Piszkos kezek (1948)
- L'Engrenage (1948)
- Entretiens sur la politique (1949)
- Az ördög és a jóisten (1951)
- Saint Genet, comédien et martyr (1952)
- L'Affaire Henri Martin (1953)
- Kean (1954)
- Főbelövendők klubja (1955)
- Altona foglyai (1959)
- A dialektikus ész kritikája (1960)
- A szavak (1963)
- Les Troyennes (1965)
- L'Idiot de la famille (1971-1972)
- Un théâtre de situations (1973)
- On a raison de se révolter (1974)
- Critiques littéraires
- Mi az irodalom?


Based on work by