III. Vilmos angol király
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
III. Vilmos angol király (1650. november 14 - 1702. március 8.; Skóciában II. Vilmos, vagy III. (Orániai) Vilmos) holland arisztokrata, születésétől kezdve Oránia protestáns hercege volt. 1689. február 13-tól Anglia és Írország, április 11-től pedig Skócia királya volt egészen 1702-ben bekövetkezett haláláig.
Vilmos az Orániai-Nassaui dinasztia tagja volt. Az angol, skót és ír koronát az 1688-as dicsőséges forradalom után szerezte meg, melynek során nagybátyját és apósát, II. Jakabot letaszították a trónról. 1694. december 28-ig feleségével, II. Máriával együtt kormányzott. Skóciában II. Vilmos, többi országában III. Vilmos volt a neve. Az észak-írországi unionisták csak King Billynek hívták.
Hollandia helytartói hivatalába 1672. június 28-án iktatták be, tisztségét haláláig viselte. Holland címe a következő volt: Willem Hendrik, Prins van Oranje, vagyis Vilmos Henrik, Oránia hercege. Mivel protestáns volt, többször harcolt a katolikus XIV. Lajossal. Sok protestáns vallásuk védelmezőjeként tekintett rá; részben azért, mert megszerezte az angol koronát és az angolok harcos antikatolikusok voltak (bár serege és flottája - a legnagyobb az Armada óta - nélkül erre nem lett volna képes).
Uralkodásával kezdődött az átmenet a Stuart-ház abszolutizmusából a Hannover-ház parlamentáris uralkodásába.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Ifjúkora
III. Vilmos 1650. november 14-én született Hágában. Apja II. Vilmos orániai herceg, anyja Stuart Mária, I. Károly angol király lánya. Vilmos születése előtt nyolc nappal apja himlőben meghalt, így már születése napjától fogva Oránia hercege volt.
1660. december 23-án - Vilmos még csak tíz éves volt - anyja is meghalt himlőben, amikor testvérét, II. Károly angol királyt látogatta meg. Végrendeletében bátyját jelölte meg Vilmos törvényes gyámjának. Károly ezt a tisztséget Vilmos apai nagyanyjára ruházta át, de azért Vilmossal is tartotta a kapcsolatot.
1666-ban az Egyesült Tartományok parlamentje Vilmost kormányzóvá nevezte ki. Ezt talán azért tették, hogy felkészítsék a későbbi uralkodásra, de konkrét feladata még nem volt. Miután 1669-ben megbizatása lejárt, visszavonult a politikai életből.
[szerkesztés] Uralkodásának első szakasza
II. Vilmos helytartói hatalma Holland, Zeeland, Utrecht, Gelderland és Overijssel tartományokra terjedt ki. Halála után az öt tartomány nem választott új helytartót. Az „Első helytartónélküli időszak” alatt a tényleges hatalom Johan de Witt kezében volt. 1667 körül, még III. Vilmos tizennyolcadik születésnapja előtt az Orániai párt megpróbálta a hatalomba segíteni Vilmost azáltal, hogy megőrizték neki a helytartó és a főhadvezér posztját. Az Orániai-ház viszatérését megakadályozandó, de Witt egy 1577-ben, még a spanyolokkal kötött szerződésre hivatkozva azt mondta, hogy ugyanaz a személy nem lehet egyszerre Hollandia főhadvezére és egy tartomány helytartója. Ezek után Holland eltörölte a helytartói hivatalt (hamarosan a többi tartomány is így tett).
Hollandia számára 1672 „a katasztrófa éve” volt. XIV. Lajos serege Anglia (Harmadik angol-holland háború), Münster és Köln támogatásával betört az országba. A francia sereg hamar megszállta egész Hollandiát, de Holland a vízvonal mögött biztonsában volt. De Witt nem tudott békét kötni Franciaországgal, ezért megbuktatták (később ő és fivére, Cornelis de Witt a hágai csőcselék áldozatául esett). Ma a történészek szerint III. Vilmosnak is köze volt a gyilkossághoz. Az Orániai párt teljes győzelmet aratott; az 1577-es szerződést érvénytelenítették, Vilmos pedig Holland, Zeeland és Utrecht helytartója lett. Kinevezték Hollandia főhadvezérének és admirálisának is. Gelderland és Overijssel csak 1675-ben választotta helytartójává Vilmost.
Vilmos folytatta a francia és angol megszállók elleni harcot, utána pedig szövetséget kötött Spanyolországgal. Miután Michiel de Ruyter tengernagy legyőzte az angol Királyi Flottát, Vilmos 1674-ben békét kötött az angolokkal. Hogy pozícióját megerősítse, feleségül akarta venni egyik elsőfokú unokatestvérét, Máriát, Jakab yorki herceg (később II. Jakab néven angol király) lányát. Az esküvőt 1677. november 4-én tartották; házasságuk boldogtalan volt, gyermekük sem született. Mivel XIV. Lajos nem akart Anglia és Hollandia ellen is háborúzni, 1678-ban ő is békét kötött. Ennek ellenére Lajos újabb támadásai arra késztették Vilmost, hogy 1686-ban csatlakozzon az augsburgi ligához (egy franciaellenes szövetség, melynek a Német-római Birodalom, Svédország, Spanyolország, több német állam, később pedig Anglia is tagja volt).
1685-ben Vilmos apósa II. Jakab néven angol király lett. Jakab katolikus volt, ami miatt meglehetősen népszerűtlen volt alattvalói körében. Vilmos megpróbálta kibékíteni apósát a protestánsokkal, mert azt szerette volna, ha Anglia is csatlakozik az augsburgi ligához, és eközben Jakab nem támad a protestánsokra. 1687-re világossá vált, hogy Anglia nem csatlakozik a ligához. Hogy elnyerje az angol protestánsok tetszését, Vilmos nyíltan bírálta Jakab valláspolitikáját. A legtöbb angol politikus egy szövetségest látott Vilmosban, ezért tárgyalni kezdtek egy Anglia elleni invázióról.
[szerkesztés] A dicsőséges forradalom
- Fő szócikk: dicsőséges forradalom
Vilmos először ellenezte egy invázió tervét. Ezalatt Angliában Jakab második felesége, Mária modenai hercegnő fiút szült (Stuart Jakab Ferenc Edward), aki miatt nem Mária, Jakab lánya örökölte volna a trónt. Az elégedetlenséget csak fokozta, hogy bíróság elé idéztek hét püspököt, akik nyíltan ellenezték Jakab valláspolitikáját és petíciót adtak át neki, hogy változtasson ezen. A püspökök felmentése Jakab kormányzatának kudarcát jelentette. A kormány döntéseit egyre többször vették semmibe.
Vilmos még mindig nem akart inváziót, mert azt gondolta, hogy az emberek nem örülnének egy külföldi támadásnak. Emiatt azt akarta, hogy a legnagyobb angol protestánsok kérjék meg, hogy induljon el. 1688. június 30-án - amikor a hét püspököt szabadon engedték - politikusok csoportja, a „Halhatatlan Hetes” levelet írt, melyben felkérték, hogy hozzon sereget. Vilmos megkezdte az előkészületeket, terveit 1688 szeptemberében hozta nyilvánosságra. Holland seregével 1688. november 5-én szállt partra Brixhamben. "Brill" nevű hajójáról egy helyi halász, Peter Varwell kísérte le, hogy kihirdesse „Anglia és a protestáns vallás szabadságát”. Vilmos 15 500 katonát és 4000 lovat hozott magával. Gilbert Burnet, Salisbury püspöke szerint 14 352-en voltak. Jakab támogatói szinte azonnal elhagyták a királyt; a protestáns tisztek otthagyták a sereget (a leghíresebb Lord Churchill, Jakab legtehetségesebb hadvezére volt), befolyásos nemesek álltak Vilmos mellé. Bár az eseményeket és Jakab leváltását ma dicsőséges forradalomként emlegetjük, valójában puccsot hajtottak végre.
Jakab megpróbált ellenállni, de rájött, hogy próbálkozása eredménytelen. Küldötteket indított Vilmoshoz, hogy tárgyaljanak, de december 11-re titokban szervezni kezdte menekülését. Halászok egy csoportja elfogta és visszavitte Londonba, de december 23-án ismét sikerült elmenekülnie. Vilmos megengedte Jakabnak, hogy elhagyja az országot, mert nem akart katolikus mártírt csinálni belőle.
1689-ben Vilmos összehívta a parlamentet, ahol sokáig vitatkoztak arról, hogy mi legyen az országgal. Vilmos nem érezte pozícióját biztonságosnak; bár csak felesége örökölhette a trónt, ő mégis a saját jogán akart király lenni, nem pedig társuralkodóként. Az egyetlen alkalom, amikor Angliában két társuralkodó regnált, 1553 és 1558 között volt. Amikor Mária összeházasodott Fülöp spanyol herceggel, megegyeztek, hogy Fülöpé lesz a királyi cím. Címét csak Mária haláláig viselhette, de még ezalatt is komoly megszorításokkal uralkodhatott. Ezzel szemben Vilmos azt a feltételt szabta, hogy felesége esetleges halála után is király marad. Bár néhányan azt akarták, hogy II. Mária egyeduralkodó legyen, ő férjéhez való hűsége miatt lemondott erről a lehetőségről.
1689. február 19-én a parlament kiadta a Jognyilatkozatot (Declaration of Right), mely szerint II. Jakab 1688. december 11-i szökésével lemondott az uralkodói jogokról és a királyi posztot betöltetlenül hagyta. A koronát nem Jakab fia, hanem lánya, Mária és annak férje, Vilmos kapta mint társuralkodók. Kimondta továbbá, hogy „a királyi hatalommal járó feladatokat csak az előbb említett orániai herceg láthatja el saját és az előbb említett hercegnő nevében, amíg együtt uralkodnak”.
Vilmost és Máriát 1689. április 11-én koronázta meg London püspöke, Henry Compton, a Westminster székesegyházban. A koronázást hagyományosan Canterbury érseke szokta végezni, de az akkori érsek, William Sancroft nem ismerte el II. Jakab eltávolítását. A koronázás napján a skót parlament - ami sokkal megosztottabb volt az angolnál - kimondta, hogy II. Jakab többé nem Skócia királya. A skót koronát felajánlották Vilmosnak és Máriának, amit május 11-én el is fogadtak. Skóciában Vilmos II. Vilmos néven uralkodott, mert ott csak egy Vilmos nevű elődje volt.
[szerkesztés] A forradalom eredményei
III. Vilmos is támogatta az 1689-es türelmi rendelet (Act of Toleration) elfogadását, ami a nem anglikán hívőknek is szabad vallásgyakorlatot biztosított. Ennek ellenére a rendelet nem vonatkozott azokra, akik nem voltak keresztények, akik tagadták a Szentháromságot vagy római katolikusok voltak. Nem volt olyan széleskörű, mint II. Jakab 1687-es türelmi rendelete (Declaration of Indulgence), mely az összes embernek szabad vallásgyakorlást biztosított.
1689 decemberében fogadták el az angol történelem egyik legfontosabb dokumentumát, a Jogok törvényét (Bill of Rights). A törvény - mely újra megfogalmazta és megszilárdította a korábbi Jognyilatkozat több rendelkezését - nagy mértékben korlátozta a királyi felségjogokat; többek között kimondta, hogy az uralkodó nem helyezheti hatályon kívül a parlament által elfogadott törvényeket, nem szabhat ki új adókat a parlament hozzájárulása nélkül, nem zárkózhat el a kérvények elől, békeidőben nem tarthat állandó hadsereget a parlament hozzájárulása nélkül, nem tagadhatja meg a protestánsoktól a fegyverviselés jogát, indokolatlanul nem szólhatot bele a parlamenti szavazásokba, nem büntetheti meg a parlamenti képviselőket azért, amit a vitákon mondtak, és nem szabhat ki kegyetlen, szokatlan büntetéseket. Vilmosnak nem tetszettek ezek a megszorítások, de elég bölcs volt ahhoz, hogy belássa, a parlament erősebb nála. Végül elfogadta a parlament döntéseit.
A Jogok törvénye az öröklési rendről is rendelkezett. Ha Vilmos vagy Mária meghalt volna, a másik folytathatta volna az uralkodást. Az öröklési sorban Mária húga, Anna hercegnő és az ő leszármazottai következtek. Végül úgy döntöttek, hogy ha Vilmosnak gyermeke születne, ő örökölné a trónt. A törvény kimondta, hogy nem protestánsok és azok, akik római katolikusokkal házasodtak össze, nem örökölhetik a trónt.
[szerkesztés] II. Mária társuralkodója
Vilmos sokáig háborúzott Franciaországgal, így nem tudott új királyságára figyelni. Anglia csatlakozott az augsburgi ligához, amit akkoriban csak „Nagy Szövetség” néven emlegettek. Amíg Vilmos távol volt, addig Mária kormányozta Angliát, de férje tanácsát mindig kikérte. Ahányszor Vilmos hazatért, Mária önként mondott le a hatalomról. Ez így ment egészen a haláláig.
Annak ellenére, hogy Anglia legnagyobb részén elismerték Vilmos uralmát, Skóciában és Írországban komoly ellenállás bontakozott ki. A skót jakobiták - akik szerint II. Jakab volt a törvényes király - 1689. július 27-én mindenki meglepetésére megnyerték a Killiecrankie mellett vívott csatát, de a mozgalom egy hónapon belül elbukott. Vilmos hírnevét erősen megtépázta az 1692-es glencoe-i mészárlás, ahol több, mint száz skótot öltek meg azért, mert nem fogadtak hűséget Vilmosnak és Máriának. A közvélemény nyomására Vilmos elbocsátotta a felelősöket, de azok még ezután is a király kegyeit élvezték. Ahogy John Dalberg-Acton történész mondta: „az egyik ezredes, a másik lovag, a harmadik főnemes, a negyedik pedig earl lett”.
Írországban, ahol a felkelőket a franciák támogatták, a harc tovább folytatódott, bár az 1690-es boyne-i csata után II. Jakabnak el kellett hagynia a szigetet. A végső győzelmet azóta minden év július 12-én megünneplik. Miután az egyesült angol-holland flotta 1692-ben La Hogue mellett legyőzte a francia flottát, nyilvánvalóvá vált az angolok tengeri fölénye, és nem sokkal ezután Írországot is legyőzték. Ezalatt a „Nagy Szövetség” komoly vereségeket szenvedett a szárazföldön. Vilmos 1692-ben elvesztette Namurt, ami holland területeihez tartozott, 1693-ban pedig súlyos vereséget szenvedett a landeni csatában.
1694. december 28-án Mária himlőben meghalt, így Vilmosnak egyedül kellett uralkodnia. Bár korábban nem bánt jól feleségével és több szeretőt is tartott (a legismertebb Elizabeth Villiers), Vilmos mélyen gyászolta elhunyt feleségét. Vilmost kálvinistaként nevelték, de áttért az anglikán hitre. Népszerűsége Mária halála után egyre csökkent.
A legtöbb modern tudós Vilmost biszexuálisnak tartja. Több férfivel is bizalmas viszonyt folytatott; közéjük tartozott Van Zuylen van Nijveld rotterdami törvényszolga és két holland udvaronc, akiknek Vilmos Angliában méltóságokat is adott: Hans Willem Bentinck Portland első earlje, Arnold Joost van Keppel pedig Albemarle első earlje lett. Vilmos nagyon szerette holland honfitársait, de erőfeszítései ellenére angol alattvalói szemében mindig kívülálló maradt.
[szerkesztés] Felesége halála után
1696-ban Drenthe, egy holland tartomány helytartójává választotta Vilmost. Ugyanebben a jakobiták II. Jakabot vissza akarták helyezni a trónra, ezért merényletet követtek el Vilmos ellen, de nem jártak sikerrel. Ezt figyelembe véve XIV. Lajos felajánlotta Jakabnak, hogy a lengyel királyválasztáson rá szavazna. Jakab attól félt, hogyha elfogadja a lengyel koronát, az angolok szemében többé nem lesz méltó a királyi címre. Jakab döntése végzetes volt: Franciaország egy éven belül megtagadta támogatását. Az 1697. szeptember 20-án megkötött ryswick-i béke értelmében a „Nagy Szövetség” háborúi véget értek, XIV. Lajos elismerte III. Vilmost anglia királyának és megvonta támogatását Jakabtól. Ezután már a jakobiták sem tettek komolyabb kísérleteket Vilmos megbuktatására.
Élete vége felé Vilmost - más európai uralkodókhoz hasonlóan - aggasztotta Spanyolország sorsa; akkoriban hatalmas itáliai, németalföldi és amerikai területek tartoztak a spanyol korona fennhatósága alá. II. Károly spanyol király képtelen volt az uralkodásra és gyermekei sem voltak; legközelebbi rokonai közé tartozott XIV. Lajos és I. Lipót német-római császár. Vilmos nem akarta, hogy bármelyikük is megszerezze a birodalmat, mert akkor a hatalmi egyensúly könnyen felborulhatott volna.
[szerkesztés] Halála
[szerkesztés] Öröksége
[szerkesztés] Címei és címerei
[szerkesztés] Származása
[szerkesztés] Lásd még
[szerkesztés] Hivatkozások
[szerkesztés] Külső hivatkozások
| Előző uralkodó: II. Jakab |
Anglia királya 1689-1702 |
Következő uralkodó: Anna |



Based on work by