A szofista

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

[szerkesztés] Platón: A szofista

Platón munkásságának harmadik korszakában íródott. Formája : dialógus. Szereplők: Szókratész, Theodórosz, Theaitétosz, a vendég (aki Parmenidész köréből való).

Ez a dialógus a Theaitétosz dialógus folytatása.


[szerkesztés] A dialógus tartalma

Szókratész azt veti fel vita tárgyául, hogy a szofista, az államférfi és a filozófus ugyanazt a személyt takarja-e?

Hogy meghatározza miféle a szofista mestersége, Szókratész a halász mesterséghez hasonlítja: halász aki a szárazföld szelíd élőire vadászik, a rábeszélés művészet segítségével, bérért fáradozva. A szofista „nagykereskedő”, aki városról városra jár és pénzért tanít. Ez a szofista első meghatározása.

Második meghatározás: A szofista lelki javakkal kereskedő: az erényre vonatkozó tanítást foglalja árúba.

Harmadik meghatározás: A szofista letelepszik egy városban és részben beszerezi, részben maga gyártja az erényre vonatkozó ismereteket, és ebből megélhetést tűz ki célul.

Negyedik meghatározás: A vitatkozónak az a fajtája aki saját érdekeivel nem törődik, az átlaghallgatónak beszéd modora következtében szerez gyönyörűséget, fecsegő (ez a szónok meghatározása). Ennek ellenére aki pénz gyűjt magánéletében vitatkozásaiból, az a szofista.

A következő részekben meghatározásokat találunk a lélek betegségeiről: az egyik a tudatlanság a másik pedig a rosszaság. Ezek a betegségek gyógyíthatók, mégpedig tanítással. A tanítás két módját mutatja be Platón: az első az intés, a második a kikérdezés és cáfolás. (Ez utóbbit tartja helyesnek, ez útján érhetjük el a boldogságot).

Tovább haladva a dialógusban a szofista további meghatározásával ismerkedhetünk meg: A szofista: haszonlesésből gazdag ifjakra vadászik, a lélek használatára szánt ismeretekkel űz nagy és kiskereskedést, a vitatkozás művészetét sajátította ki, megtisztítja a lelket az ismeretek útjában álló hiedelmektől.

A szofistának az ellentmondás a kenyere, és másokat is erre tanít. A szofista csak a hitét kelti annak, hogy mindent tud, sőt némi pénzért ezt meg is tanítja.


[szerkesztés] A létező vitája

A következő részben, Platón, Parmenidész létezőről alkotott kijelentésével (miszerint a nem létező létezik) száll szembe. Kimutatja, hogy a Létezők között nincs olyan valami, amire a Nem Létezőt vonatkoztatni lehet, még a valamire sem.

Beszél de semmit sem mond = a nem létezőt próbálja kiejteni, egyáltalán nem is beszél.

A nem létezőt ugyani sem kimondani sem elgondolni nem lehet. Már az is ellentmondás, hogy kimondjuk: „Nem Létező”.

A hamis beszéd a létezőket nem létezőnek, a nem létezőket létezőknek mondja. A baj a szofistáéval az, hogy ezt nem ismeri el.

Platón rámutat, hogy egy dolgot nem szabad azonosítani a névvel: a semminek van neve.

Parmenidész szerint a Létező egész valami kell, hogy legyen (van széle, közepe és vége). Platón szerint ez tarthatatlan: hisz az ilyen létezőről nem mondtató el, hogy „Egy”, mert az egynek oszthatatlannak kellene lennie. A Mindenség egynél több. Azonban, ha a Létező nem egész és az egységet csak tulajdonságként kapta részül, akkor ez azt jelenti, hogy a Létező önmaga hiányában szenved

Platón kétféle létezőt határoz meg: szellemi (az ideák) és testi létezőt (a fizikai tárgyak mellett idetartoznak a lelkek és az erények is). Létezőnek nevezi meg mindazt ami hatást bír gyakorolni vagy elszenvedni. Ez szerint a lét valamilyen képesség.

A szofista és a filozófus

A szofistát és a filozófusban egy közös van, mégpedig az, hogy mindkettőt nehéz megtalálni. A szofista a nem létező sötétjébe menekül. A filozófus a létező formáin csüng, és a hely fénye miatt nehéz megtalálni őt. A tömeg képtelen tartósan az istenire tekinteni

Más nyelveken