Epikurosz

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Epikurosz
Nagyít
Epikurosz

Epikurosz (Szamosz sziget, Kr. e. 341 december - Athén, Kr. e. 270), görög filozófus


Kr. e. 327-ben a platonista Pamphiloszt, majd 323-ban a kis-ázsiai Teószban Nausziphanészt, a neves Démokritosz-tanítványt hallgatta. 321-ig Athénben katonáskodott a későbbi komédiaköltő Menandrosszal. Ezután Kolophónban telepedett le, itt dolgozta ki filozófiai rendszerét 321-311 között. 311-ben Mütilénébe költözött, ahol megalapította filozófiai iskoláját, ez 310-307 között Lampszakoszban, 307-től az Epikurosz által vásárolt híres athéni „képosz"-ban (kert) működött. Élete vége felé szinte kultikus tisztelettel övezték, a hagyomány szerint 71 éves korában halt meg, rendkívüli szenvedéseket okozó haláltusa után, amelyet korabeli feljegyzések szerint megrendítően nemes emberi tartással viselt.

Tanítását a démokritiszi atomisztikus természetfilozófia alapozza meg, amely a természet jelenségeinek átfogó magyarázatát tette lehetővé. Ennek a magyarázatnak tanítása szerint nem célja az emberi lélek orvoslása. Figyelme az emberi egyéniség felé fordult: az ataraxia, a rendíthetetlen nyugalom állapotára akarta elvezetni, amelyben torzulásokat már nem szenved. A sztoikusoktól eltérően az ataraxiát nem a szenvedélyek elfojtásával látta elérhetőnek, hanem az örömök iránti fogékonyság finom kiművelésével. Ez a fogékonyság s a hozzá szükséges belátás megakadályozza szerinte azt is, hogy bármilyen örömöt pótolhatatlanul fontosnak tartsunk, vagy hogy a veszteségektől és a fájdalmaktól féljünk. Szerinte az istenek büntetésétől sem kell tartanunk, az istenek ugyanis a folytonos felbomlásban és a világok közötti üres térben helyezkednek el, a világ dolgaiba nem avatkozhatnak bele, s mivel szerinte a halálon túl nincs élet, így túlvilági büntetésektől sem kell tartanunk. A halálnak ez a „legyőzése" volt az epikureizmus nagy örömüzenete, a derűs ataraxia végső biztosítéka. A meghitt örömök védelmét szolgálta a „lathe biószasz" (rejtve élj) parancsa is, amely magában foglalta a közügyekkel való foglalkozás elutasítását is. Tulajdonképpen ez a tanítás tette a császárkorban versenyképtelenné az epikureizmust, s vezetett az iskola kihalásához a Kr. u. II. században.

Epikurosz igen terjedelmes, állítólag 300 könyvre terjedő életművet hagyott maga után, ebből sajnos kevés maradt ránk. Diogenész Laertiosz őrzött meg három, Epikurisznak tulajdonítható levelet, amelyek közül a másodikat, a természeti jelenségeket magyarázót feltehetően egy tanítványa éllította össze. A „Küriai doxai" (Legfontosabb alapelvek) című negyven tételből álló epikureus katekizmus szövegét ugyancsak Diogenés Laertiosz őrizte meg az utókor számára. „Peri phüszeósz" (A természetről) című munkájából papiruszokon kerültek elő töredékek.

Tanításainak rekonstruálásában fontos segítséget nyújt az a tény, hogy iskolájának szigorúan zárt szervezete volt. Az epikureus írók csak az epikuroszi tanítások tárgykörének bővítésére illetve a tanok propagálására törekedtek, maguk a tételek azonban évszázadokon át érintetlenek maradtak, ezért a közvetlen és a késői tanítványok munkáiban nincsenek az Epikurosz tanaival összeegyeztethetetlen tételek. Különösen fontosak az epikuroszi nézetek hagyományozása szempontjából a következő tanítványok: a mütilénéi Hermarkhosz, a lampszakoszi Métrodórosz, Polüainosz, Idomeneusz és Kolotész, a Kr. e. III. századból Karneiszkosz és Polüsztratosz. A kor egyik legnagyobb költője, Menandrosz is igen közell állt az epikureizmushoz. A Kr. e. II. századból Démétriosz Lakón emelkedik ki, fontos még kitioni Zénón, aki később Cicero mestere volt. A Kr. e. I. században Rómában működött az athéni Phaidrosz, Nápolyban pedig Szirón, Vergilius tanára. Jól ismerjük még a gadarai Philodémoszt, Vergilius második epikureus tanárát. A század s az egész epikureus iskola legnagyobb költője már római: Titus Lucretius Carus, akinek fennmaradt tankölteménye („De rerum natura", A természetről) az epikureizmus egyik legfontosabb forrása.

Az epikureizmus a Kr. e. I. század közepén már kezdi talaját veszteni: Cicero polemizált vele, Vergilius átpártolt a sztoikusokhoz, egyedül Horatius őrzött meg költészetében epikureus színeket, ám ő is ingadozik az epikureusok és a sztoicizmus között. A platóni akadémia kezdettől éles epikureusellenes polémiája kiéleződik, s a Kr. e. I. század vége felé Plutarkhosz egyik írásában egyik csúcspontját éri el. Lukianosz a babonák elleni küzdelmében még szövetségeseinek nevezi az epikureusokat. Diogenianosz töredékei már az epikureizmus utolsó emlékei, a Kr. u. IV-V. századi epigrammaköltő Palladasz már magányos, elszigetelt jelenség epikureizmusával.


[szerkesztés] Források

  • Pecz: Ókori lexikon